Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A 17. század

A 17. század

Az 1600-as években a nyelvvel való tudományos igényű foglalkozás általános kereteit továbbra is az anyanyelvi írásbeliség terjedése, a (főleg vallásos jellegű) fordítói tevékenység és a könyvnyomtatás adták. Három fő műfajban öltött testet a tudomány: rendszeres nyelvtanokban, szótárakban és ortográfiákban, azaz az írásrendszer tárgyalásaiban. Láttuk, hogy mind a háromnak megvoltak a korai 16. századi előzményei Sylvester Grammaticájában, Pesti Nomenclaturá-jában és a magyar értelmezéseket tartalmazó Murmellius-szótárban, illetve Dévai Orthographiá-jában. Ugyanakkor ezek nem voltak a szó szigorú értelmében előzmények, ugyanis kérdéses, hogy egyáltalán mennyire ismerte őket, illetve mennyire épített rájuk a nem is oly kései utókor. Sylvester könyvével szinte biztos, hogy nem találkoztak a 17. századi grammatikaírók, és egészen a 18. század végéig nem követték őt még a meghatározások és a terminusok magyarításában sem – a grammatikák tisztán latin nyelvűek maradtak. Dévai helyesírási rendszerének hatása nem egyértelmű; az ún. protestáns helyesírás Heltai Gáspár közvetítésével bizonyos megoldásokat talán tőle vett át. A szótárak műfaja mutatja még a kor körülményei között a legnagyobb folytonosságot, ez a folytonosság azonban jellegében középkorias volt: a korábbi munkákat rendszeresen toldozgatták, kiegészítették, ha túl terjedelmesre dagadtak, kivonatolták őket, vagy újabbakat ollóztak össze belőlük, sokszor a források feltüntetése nélkül. A két fent említett szótárt mindazonáltal nagyon kevéssé használták.

A Sylvester utáni grammatikusok sorát Szenczi Molnár Albert (1574–1633 v. 1634) nyitja nagyszerű művével, a Nova Grammatica Ungaricá-val (1610, Hanau). Szenczi, miután tanult Győrött és Gönczön, és dolgozott a protestáns bibliafordító Károli Gáspár mellett, felsőfokú tanulmányokat Wittenbergben, Heidelbergben és Strassbourgban folytatott 1590-95 között. A következő bő évtizedben, immáron ismert tudósként bejárta Európa jelentős részét, Genf, Basel és Itália mellett főleg a németajkú protestáns városokat, röviden Magyarországon is megfordult, és sok egyéb mellett Frankfurtban kitanulta a nyomdászatot. Erre az időszakra esik két latin szótárának az elkészítése, melyekről később fogunk szólni. A hesseni tartományi gróf, Móric pártfogoltjaként 1607–11 között Marburgban élt és dolgozott, ekkor adta ki a Károli-féle Biblia javított változatát (1608), és ez idő alatt készítette el a magyarul is tanuló Móric számára rendszeres magyar nyelvtanát.

Latin nyelven írt grammatikája mind terjedelmében, mind mélységében felülmúlja Sylvesterét, amelyet Szenczi saját bevallása szerint nem ismert. Egyetlen érdemi forrása, akit megnevez, Pierre de la Ramée (Petrus Ramus), aki a 16. század derekán valóban forradalmasította a triviumról, azaz a grammatikáról, a logikáról és a retorikáról való gondolkodást. Szenczi nyelvtanának felépítésében valóban követte Ramusét, de nem félt eltérni attól, ha indokoltnak látta. Amint például már a bevezetésben fontosnak tartja elmondani, a magyar igeragozásban „a héber grammatikusok szokása szerint” az egyes szám harmadik személyű alakot (és nem az elsőt) tekinti kiinduló formának, „mert minden igének az a töve (radix)”.

A Nova Grammatica két könyvből áll, ezek az Etymologia, illetve a Syntaxis címet viselik. Az első könyv első fejezetei tartalmazzák a betűk, hangok és szótagok tárgyalását (azaz a hagyományos prosodiát), de egyúttal az újabb keletű ortográfiáét is. Igen alapos megfigyeléseket tesz itt közzé Szenczi, a magyar nyelvet összeveti a héberrel és több európai nyelvvel. Ezek után bemutatja a névelőt, melynek a héber névelőhöz való hasonlóságát nem mulasztja el hangsúlyozni.

A szófajok tárgyalása előtt általános bevezetést ad azok tulajdonságaihoz, közülük először is a számhoz, hiszen az a szófajok felősztásának az alapja. A főnév, a névmás és az ige a ramusi hagyománnyal összhangban azért fő szófajok, mert számot hordozhatnak (azaz lehetnek mind egyes, mind többes számúak), szemben a mellékszófajokkal, a particulá-kkal (elöljárószók, beleérve a névutókat és az esetragok nagy részét, határozószók, indulatszók és kötőszók). A főnevek és melléknevek tulajdonságainak áttekintése után igen részletesen bemutatja a főnévragozási paradigmákat. Sylvesterhez hasonlóan kapcsolt névmásoknak tekinti a birtokos végződéseket, és hátravetett elöljárószókként elemzi azokat az esetvégződéseket, amelyek a latinban nem eseteknek, hanem elöljárószóknak felelnek meg. Az igékkel hasonlóképpen jár el: tulajdonságaik bemutatása után paradigmákat ad, melyekben a latin kategóriákat teljesen átdolgozva alkalmazza a magyarra. Az igék és főnevek képzésének kérdései után tér rá a számjelölést nem hordozó particulákra. Ezek közül három típust (határozószók, indulatszók és kötőszók) igen röviden tárgyal, mindössze felsorolja a jelentés alapján elkülöníthető csoportjaikat, és példát ad mindegyikre. A negyediknek, a latin elöljárószók megfelelőinek már több figyelmet szentel. Szintaktikai és morfológiai tulajdonságaik alapján három csoportra osztja őket, a kapcsolt névmásokkal használhatókat pedig (azaz a mai értelemben véve személyragozhatókat – de klasszikus értelemben véve nem deklinálhatókat) paradigmákkal illusztrálja.

A második könyv, a Syntaxis jelentőségét már önmagában az is megalapozza, hogy ez a magyar nyelv első mondattani tárgyalása. Ismét csak Ramus nyomán két alapelv köré szerveződik, ezek a convenientia (egyeztetés) és a rectio (kb. esetadás ; tágabban kormányzás, fej–vonzat-viszony). A Syntaxis tizenhárom számozott pont alatt foglalja össze az egyeztetés és az esethasználat szabályait, és a Károli-féle Bibliából vett példamondatokkal illusztrálja őket. A sorrend ugyanaz, mint az Etymologiában: először a névelő, utána a főnév és a melléknév, majd az ige, végül a nem számjelölt szófajok a convenientia-szabályok alatt, utána a rectio az esetek rendje szerint, a végére hagyva az ezek alá be nem sorolható néhány jelenséget (pl. igenevek, ellipszis).

Szenczi nyelvtana a korai magyar nyelvtudomány kiemelkedő teljesítménye. Sokkal alaposabb és elmélyültebb munka, mint bármi, amit előtte és jó ideig utána is írtak a magyar nyelvről. A hangtantól és helyesírástól kezdve a mondattanig felöleli a nyelvtan minden területét, és teszi mindezt a kor európai tudományosságának legjobb színvonalán. Sylvester könyvével szemben ismertté vált és elterjedt az országban, kortársai és az utókor tudósai, tanárai is számon tartották, és egyöntetűen kiváló munkának tekintették. A korszak további grammatikái közül talán csak Pereszlényi Pálé ér a nyomába, amely éppenséggel sokat merített Szenczi könyvéből.

Időrendben a következő magyar nyelvtant Komáromi Csipkés György (1628?–1678) írta. Ő sárospataki tanulmányok és kassai, majd debreceni tanítóskodás után az utrechti egyetemen tanult teológiát és keleti nyelveket. Doktorátusának megszerzése (1653) után Debrecenben tanított és lelkipásztorkodott. 1655-ben Utrechtben tette közzé Hungaria Illustrata című, latinul írott magyar nyelvtanát. Ennek célja az előszó szerint elsősorban az, hogy az idegenajkúak, főképp a német anyanyelvűek megtanulhassanak belőle magyarul, bár szándéka az is, hogy a magyar ajkúakat a „helyes” beszédre megtanítsa, és hogy a magyar népet híressé tegye a világban. Saját bevallása szerint volt a kezében Szenczi Molnár Albert grammatikája, de komolyabban soha nem forgatta és nem támaszkodott rá könyve írásakor.

A könyv felépítése (az ajánlás és az olvasóhoz szóló előszó után) a héber grammatikák mintáját követi. A hangtannal és az írással foglalkozó, a magyar és a héber nyelv rokonságát állító bevezetés után az első könyv a főnévvel foglalkozik: itt találjuk a határozott névelő, a főnév, a melléknév és a névmások tárgyalását, az utóbbi alatt a birtokos ragozást, ahogyan már Sylvesternél is. A második könyv témája az ige: típusai, ragozása és képzése. A harmadik, legrövidebb könyvben a partikulákat tárgyalja Komáromi. Szintaxist a könyv nem tartalmaz. A két korábbi grammatikától számos ponton eltér, és az egész latin hagyományhoz igen szuverén módon viszonyul. Nemcsak a főnévragozás eseteit és az igeragozás kategóriáit állapítja meg Sylvestertől és Szenczitől eltérően. Gyökeresen különbözik mind a latin hagyománytól, mind az őt megelőző két grammatikustól egész fogalmi kerete. Példa erre a morfológiai kategóriák különbségeinek mozgásként történő leírása (motio e singulari in pluralem, azaz ’mozgás az egyesből a többes számba’), avagy a főnevek tökéletes vagy teljes és a névmások tökéletlen vagy analóg névként való osztályozása.

Az elődeik munkájára nem támaszkodó magyar grammatikusok sorát Pereszlényi Pál (1631–1689) szakítja meg. Újszerű volt nemcsak abban, hogy a 17. század számos protestáns lelkésze és tudósa között jezsuita szerzetesként módszeresen foglalkozott a magyar nyelvvel, hanem abban is, hogy eme tevékenységében támaszkodott Szenczi Molnár grammatikájára is. Pereszlényi Grammatica Linguae Ungaricae című könyve 1682-ben jelent meg Nagyszombatban, ahol tanár volt. A mű egész felépítésében igen didaktikus, határozottan kezdenek benne elválni a későbbi kézikönyvi és tankönyvi vonások. Nem kétséges, hogy Pereszlényi támaszkodott rendjének addigra már kiforrott, kiváló, Európa-szerte egységes tanítási és tankönyvírási hagyományára. Emellett felhasználta, egyes esetekben változtatás nélkül, azt is, amit Szenczinél talált. Az írásmód kérdésében helyenként összeveti a Káldi- és a Pázmány-féle gyakorlatot, melyek az ún. katolikus helyesírás legfontosabb formálói voltak.

A könyv négy részből áll: ezeknek a főnév, a névmás, az ige, illetve a mondattan a témája. Az első részhez tartozik még a betűk/hangok és a prozódia tárgyalása is. Úgy a hangtan, mint a szótan igen jó elemzőkészségről és – hogy anakronisztikus kifejezéssel éljünk – nagy elméleti következetességről tanúskodik. Különösen a morfológiai elemzés mikéntje mutat határozott előrelépést a korábbi grammatikákhoz képest. Bár például a magyar főnévragozást elődeihez hasonlóan Pereszlényi is a latin esetrendszer keretében írja le, velük szemben nem tesz terminológiai különbséget a deklinálás és a toldalékolás között. Mind az esetragokat, mind a határozóragokat, mind a birtokos személyjeleket, mind pedig az igei toldalékbokrokat toldalékoknak (affixum), a relatív és abszolút igetöveket pedig egyaránt töveknek (thema) nevezi. Morfológiai elemzésének ugyanakkor korára jellemző vonása, hogy a főnévről szóló fejezetben csak a latin esetragoknak megfelelő magyar alakokat találjuk meg, a határozóragos formák a negyedik részbe, a szintaxisba kerültek. Héber párhuzamok helyenként Pereszlényi nyelvtanában is felbukkannak, de nem kapnak olyan kiemelkedő helyet, mint az őt megelőző grammatikusoknál.

A szintaxis felépítése Szencziéhez hasonlóan a szófajok rendjét követi: a főnév konstrukciói után az ige sokféle szerkesztési lehetőségét tárgyalja, majd az elöljárószót (melyet a szintaxis egyik központi fontosságú elemének tart), és a végére hagyja a határozó képzési módjait, annak voltaképpeni mondattani tárgyalása nélkül. A rendszeres tárgyalás végén Praxis cím alatt egy mondatbővítési gyakorlatot találunk módszeresen végigvezetve. Ehhez hasonló nincs a korábbi grammatikákban, és nyilvánvalóan az iskolai használhatóságot célozta.

A 17. század nyelvtudományának második fontos műfaját a szótárak alkotják. A széles körben elterjedt szótárak sorát Szikszai Fabricius Balázs (1530–1574) Nomenclaturája nyitotta, mely nyomtatásban először csak 1590-ben jelent meg, 1641-ig azonban több kiadást megért. A Nomenclatura eredetileg tárgykörök szerint rendezett latin–magyar szótár volt, fő forrása a Murmellius-szótár lehetett. Népszerűsége folytán bőségesen szolgált kivonatok és kompilációk alapjául.

Szikszai Fabricius szótárát még kézzel másolták maguknak a református diákok, mikor 1585-ben Lyonban megjelent az Európa-szerte híres Calepinus-szótár magyarral bővített kiadása. Ebben több tízezer magyar szó és kifejezés található, hatalmas mérete és drágasága miatt mégsem volt praktikus, főleg diákok számára. 1595-ben jelent meg Velencében a dalmát Verancsics Faustus jóval kisebb, ötnyelvű (latin–olasz–német–horvát–magyar) szótára, amely igen eredeti alkotás, szerzője sem Calepinusra nem támaszkodott, sem más forrásait nem sikerült azonosítani. Igen hamar utolérte a népszerű szótárak sorsa: már tíz évvel később kiadták cseh és lengyel értelmezésekkel bővítve és számos ponton megváltoztatva (Prága, 1605, ezenkívül még több más kiadása volt). A 16. század végéhez tartozik még Baranyai Decsi János Adagiorum Chiliades c. közmondás- és szólásgyűjteménye, amelyet Erasmus hasonló című, szintén Európa-szerte híres és népszerű művének mintájára készített el (1598, Bártfa).

A 17. század első fontos szótára, ugyanúgy, mint grammatikája, Szenczi Molnár Albert munkája. 1604-ben, Nürnbergben jelent meg egy kötetben a latin–magyar és a magyar–latin szótár első kiadása (Dictionarium Latinoungaricum, illetve Dictionarium Ungaricolatinum). Az első, a latin–magyar szótár – mai fogalmaink szerint átmenet a szótár és a lexikon között – akkor már tekintélyes elődökre támaszkodhatott, elsősorban Szikszai Fabriciusra és Calepinusra, valamint Petrus Dasypodius latin–német szótárára. A második, a magyar–latin szótár az első és a 19. századig az egyetlen ilyen szótár. Szenczi nyilván azért készítette, mert a humanista oktatásban már nagy szerepet kapott az anyanyelvről latinra történő fordítás, ehhez azonban az addig ismert fordított irányú szótárak nem voltak használhatók. Mivel magyar–latin (sőt, egyáltalán magyar–idegen nyelvű) szótárak addig nem születtek, Szenczi teljes mértékben magára volt utalva, és feladatát kitűnően megoldotta. A szótárhoz csatolt egy jogi kifejezésgyűjteményt, melyet eredetileg Zsámboki (Sambucus) János készített Werbőczy Tripartitumának 1581-es kiadásához, valamint egy Cicerő művein alapuló szógyűjteményt (szinonimák, ellentétes értelmű kifejezések, állandósult szókapcsolatok), amely főleg a stilisztika oktatásában bizonyulhatott hasznosnak. A szótár második kiadása már háromnyelvű (latin–görög–magyar, 1611, Hanau), ezt a szerző bővítette egyebek mellett Baranyai Decsi János föntebb említett kifejezésgyűjteményének anyagával is, továbbá a számtani jelek jegyzékével és egy verstani példagyűjteménnyel. A harmadik kiadás (1621, Heidelberg), az utolsó, amelyet még saját maga rendezett sajtó alá, újabb kézikönyvszerű fejezetekkel bűvült: tartalmazza az ország vármegyéinek, városainak, püspökségeinek, királyainak nevét latinul és magyarul, de megtalálható benne a pápák, a római királyok és császárok, valamint a török szultánok lajstroma is. A szótár utolsó ismert kiadása 1708-ból, ismét Nürnbergbűl származik.

A könyvnyomtatás újdonsága és az anyanyelvi olvasás elterjesztésére való törekvés hozta magával azt, hogy számos alapvetőnek szánt könyvhöz bevezetésképpen csatoltak egy részt, amely az írásrendszert mutatja be (azaz ortográfiát), esetleg azon kívül más nyelvi–nyelvhasználati kérdéseket is tárgyal, de azokat semmi esetre sem olyan rendszeres formában, mint a fentebb tárgyalt nyelvtanok. Természetesen az is előfordult, hogy egy-egy ilyen munka önálló kötetként jelent meg, mint az első ebben a műfajban, Dévai Bíró Mátyásé.

Már a 16. század folyamán megfigyelhető, hogy katekizmusok elejére nyomtatnak ortográfiákat, amelyek lényegében olvasástanító bevezetések voltak. A 17. század elején Geleji Katona István (1589–1649) Heidelbergben tanult tudós, az erdélyi reformátusok püspöke két könyvéhez is készített hasonló függeléket. Az Öreg Gradual címen emlegetett énekeskönyv (1636, Gyulafehérvár) bevezetése és a Titkok Titka című teológiai munka (1636, Gyulafehérvár) toldaléka, melynek a Magyar Grammatikatska címet adta, részletesen tárgyalja a helyesírás általa ésszerűnek tartott elveit. Itt találjuk meg először a szóelemző írásmód elveit és gyakorlatát. Nyelvtani megjegyzéseket is tartalmaz mindkét írás, de különösebb rendszer vagy tematikai rendező elvek nélkül. De Geleji ír nyelvjárási különbségekről, a héber nyelvrokonságról, szókészleti kérdésekről, jövevényszavakról és azok magyarításáról is.

A helyesírás egyik legfontosabb korabeli alakítója a nagy műveltségű és világhírű nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702) volt. Miután tanított Nagyenyeden, majd Fogarason, Hollandiában tanulta ki sok egyéb mellett a nyomdászatot. Később visszatért Erdélybe, és Kolozsvárott rendezkedett be. Gyakran kényszerült arra, hogy védekezzen az általa követett szövegjavítási eljárások és egyéb szövegmódosítások miatt. Ennek jegyében adta ki 1697-ben Apologia Bibliorum (a.m. Mentség a Bibliájára) című könyvét, melyben részletesen és szakszerűen megindokolta, hogy a Károli-Biblia kiadását (1685) miért úgy készítette el, ahogy. Az Apologia harmadik része a Ratiocinatio de Orthographia (a.m. Helyesírási megfontolások). Ebben Misztótfalusi helyesírási elveit fejtette ki, de nem rendszerezett formában, hanem egyszerűen sorra vette a helyesírásnak azokat az addig megnyugtatóan meg nem oldott kérdéseit, amelyek tárgyalását egy ilyen munkában fontosnak tartotta. Ezek részben a morfológiát is érintették, hiszen a 17. századi helyesírás egyik sarkalatos kérdése – főleg Geleji óta – éppen a toldalékolt alakok írásmódja volt. Geleji szóelemző írásmódját Misztótfalusi is követi, de korlátozottabb formában.

Misztótfalusi közeli munkatársa volt Tsétsi János (1650–1708), aki együtt dolgozott vele a Károli-Biblia új kiadásán. Mikor a locsei nyomda felügyelőjeként feladatul kapta Pápai Páriz Ferenc szótárának (erről később) sajtó alá rendezését, ennek kapcsán írásban összefoglalta Misztótfalusitól származó helyesírási elveit. Ez az összefoglalás Observationes Orthographico-Grammaticae címen a szótár függelékeként megjelent mind az első, mind a későbbi kiadásokban, így a helyesírási norma terjesztésének igen hathatós eszköze lett. Felépítése más, mint Misztótfalusi Ratiocinatiojáé, a helyesírási kérdéseket ugyanis bizonyos nyelvtani rend szerint tárgyalja (előbb a hangokat magukban, utána az egyszerű, majd a képzett és összetett szavakat, végül néhány mondattani regulát ad).

A 17. század fontos nyelvi–nyelvészeti kérdései közé tartozott még a szókincsbővítés, elsősorban a tudományok terén. A szakszavak fordításának szükséges voltára már Geleji fölhívta a figyelmet. A legjelentősebb azonban ezen a téren Apáczai Csere János (1625–1659) tevékenysége volt (lásd a „A magyar szaknyelv kialakulása”. pontot is). A gyulafehérvári iskola növendékeként megismerkedett Ramus-szal és a korai enciklopédizmussal, majd Geleji támogatásával Hollandiába ment tanulni, ahol a kartezianizmus hatása alá került. Hazatérvén volt iskolájában tanított, majd Kolozsvárott kapott állást. Két legfontosabb műve a Magyar logikácska (1654) és a Magyar encyclopaedia (1655; mindkét könyv Utrechtben jelent meg). Az utóbbi célja az, hogy a tudományok összességének nyújtsa magyar nyelven iskolai használatra alkalmas összefoglalását. Bizonyos részei nem készültek el, így például a nyelvtan sem, bár a bevezetésben Apáczai megemlíti, hogy ehhez a témához forrása elsősorban Ramus volt. A Magyar encyclopaedia – és a kisebb filozófiatankönyv, a Magyar logikácska – jelentősége számunkra abban áll, hogy hősies erőfeszítéssel igyekszik valóban szinte minden tudomány nyelvét következetesen megmagyarítani. Az Apáczai által megalkotott magyar szakszavaknak egy tekintélyes része a nyelv maradandó részévé vált: kiterjedtség, középpont, súrlódás, számláló, nevező, osztó, osztandó. Hatása a maga korában (nem utolsósorban korai halála miatt) igen korlátozott volt, de a következő században már többen követik azt a célt, amelyet ő tűzött ki a tudományok anyanyelvi művelésében és oktatásában.