Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A magyar szókészlet jellegzetességei

A magyar szókészlet jellegzetességei

Több évezredes története folyamán a magyar szókészletet, illetve egyes alkotóelemeit természetesen sokféle változás érte. Ez vonatkozik a szavak hangalakjára, jelentésbeli összefüggéseikre, a származásbeli kategóriák arányára és a szavak földrajzi elterjedtségére is.

A magyar szavak hangalaki szerkezete már az ősmagyar kor folyamán megváltozott az alapnyelvi felépítéshez képest: az örökölt szavakban a magánhangzók és mássalhangzók szabályszerű váltakozása, a szavaknak magánhangzóra való szabályszerű végződése különféle hangtörténeti okok miatt számos esetben megszűnt. Így az alapnyelvi *kala és *ßete a magyarban tovégi magánhangzóját elveszítve lett egyszótagú szótári alapszó: hal, víz. A jövevényszavakkal több szótagú szavak is érkeztek a magyarba, amelyek második nyílt szótagbeli magánhangzójukat elveszíthették: szláv malina > m. málna. Ezáltal (és más okokból is) a finnugor alapnyelvre nem jellemző mássalhangzó-torlódások jöttek létre, amit fokozott még az a tény, hogy számos jövevényszó idővel már torlódásos alakban honosodott meg: drága, kréta, létra, narancs, strand stb. Így egyrészt az átlagos szótagszám magasabb lett (különösen az olyan szavak révén, mint kökörcsin, kukorica, levendula,penitencia, turista stb.), másrészt megváltoztak a magyar szavak hangsorépítési szabályai is. Ma az átlagos szótagszám három, de nem ritkák a négy, öt vagy még több szótagból álló szavak sem (l. a fenti példákat).

A szótagszám változása és a hangalaki felépítettség természetesen alaktani tényezőktől is függ. Az alapnyelvből örökölt szavak döntő többsége alaktanilag bonthatatlan szó volt: ad, ház, jó, öt, te stb. Azonban már az ősmagyarban kiterjedt szóalkotási mód volt a szóképzés és a ragszilárdulás (később azzá vált az összetétel is), ennek egyenes következménye lett a szóalakok hosszabbodása: ház-i-as-ít-ás (ha a mondatbeli előfordulásokat tekintjük, még ennél is hosszabb szóalakokat kapunk, hiszen a több képzőt is tartalmazó relatív tőhöz több jel és végül egy rag is járulhat).

A legkorábbi összefüggő magyar nyelvemlékben, a Halotti Beszédben még nagyjából fele-fele az arány az alaktanilag bonthatatlan (por, malaszt, ad stb.) és bontható (teremt, halál, torok, bírságnap stb.) szavak között. Ez az arány már az Ómagyar Mária-siralomban is valamelyest az utóbbiak javára tolódik el, de a középmagyar korban már hozzávetőleg 1: 2 az arány, míg ma – szöveggyakorisági előfordulások alapján – mintegy 1: 4-es viszonyszám figyelhető meg.

A magyar szókészlet jellemzője lehet, hogy az egyes származási kategóriák miként alakultak az évezredek során. Magától értődik, hogy az ősi eredetű szavak száma nem gyarapodhatott az önállóvá váló magyar nyelvben, ezért a szókészlet bővülése egyrészt belső keletkezéssel, másrészt idegen nyelvekből való szóátvételekkel történt. Szövegstatisztikák alapján a következő változások figyelhetők meg: a Halotti Beszédben közel 30% Az ősi örökség, 10% a jövevényszavak, 50% a belső keletkezésű szavak, a maradék 10% az ismeretlen eredetűek aránya. A középmagyarban (hasonló sorrendben) a következő gyakoriság mutatkozik: 15%, 10%, 65%, 10%. Mai magyar arányok: 8%, 7%, 80%, 5%.

Ezekből a számokból több tanulságot is levonhatunk. Az ősi eredetű szavak (ma is) viszonylag magas aránya a szókészletben elfoglalt fontosságukra utal: alapvető fogalmakat fejeznek ki, és ezért is már igen korai időktől kezdve a belső szóalkotás egyik alapját jelentik, belőlük igen sok képzett és összetett szó jött létre. – Az idegen eredetű szavak aránya némileg csökkent (ami összefügg a belső szóalkotás elterjedésével is), de összességében nem mutatható ki lényeges eltérés az ilyen eredetű szavak és a teljes (áttekinthető) magyar szókészlet egészének növekedése között. Az egyes átadó nyelveket tekintve természetesen voltak eltérések az egyes nyelvtörténeti korszakokban: az ősmagyarban döntő jelentőségő ótörök nyelvi hatás a honfoglalás után teljesen megszűnik, helyét átvette például a szláv és a német. A nagyobb jövevényszócsoportok között nagyjából a következő szöveggyakorisági arány figyelhető meg: török 16%, szláv 27%, latin 25%, német 17% stb. – A származási kategóriák közül a belső keletkezésű szavak aránya nőtt meg a leglátványosabban, de az itt említhető módozatok között is belső átrendezodés történt. A szóteremtéssel létrejött szavak aránya a magyar nyelvtörténet során nyilván fokozatosan csökkent a szóalkotás termékeihez képest, de ez utóbbiakon belül is jelentős változásokat figyelhetünk meg. Az ősmagyarban igen termékeny volt a képzés és a ragszilárdulás, ezt a Halotti Beszéd szavain is láthatjuk: a 70%-nyi képzett szó mellett 30%-os a ragszilárdulásos alakok aránya, összetétel csupán egy van, a bírságnap. Középmagyar szövegek a következőt mutatják: 55% képzés, 25% ragszilárdulás, 20% összetétel. Mai magyar szövegekben 45% a képzett, 15% a ragszilárdulásos és 40% az összetett szavak aránya, és a legfrissebb tendenciák is azt mutatják, hogy ez utóbbi szóalkotási eljárás gyarapítja leginkább napjaink és bizonyára a közeljövő időszak magyar szókészletét.

A szókészlet alakulásának vizsgálatában nemcsak a szóegyedek számának a változását kell figyelemmel kísérnünk, hanem az egyes szavakhoz társuló jelentések változását is. Ha kinyitunk egy értelmező szótárt, láthatjuk, hogy egy adott lapon a jelentések száma akár sokszorosan is meghaladhatja a szócikkek élén álló címszavak számát. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a jelentések tükrözik számunkra a valóság különféle részleteit. A jelentések pedig külső vagy belső hasonlóság vagy különféle logikai összefüggések alapján csoportosulva kapcsolódhatnak ugyanahhoz a hangsorhoz. Egyes szótestekhez az adott szavak életében számos jelentés társulhatott, és sok esetben ezek a jelentések folyamatosan éltek-élnek egymás mellett. Az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen-ben Az ősi örökségbe tartozó köt ige jelentéstörténeti részében kilenc jelentést találunk: az első biztos adata a 12. század végéről való, a kilencediké 1838-ból; a jelentések közül talán egy-kettő van elavulóban, a többi a köznyelvi használatban is állandó elem. Német eredetű erkély szavunkkal más a helyzet. Magyar nyelvi élete során négy jelentésben fordult elő: 1. ’bástya, ortorony’ (1412; ebben a jelentésben került át a magyarba), 2. ’balkon’ (1510 körül), 3. ’kerti házikó’ (1647), 4. ’színházi ülohelysor’ (1763). Valószínű, hogy ezek a jelentések (függetlenül az adatolástól) nem éltek mindig párhuzamosan, hanem egyesek kihaltak, mások megerősödtek: ma ezt a szót csak a fent említett 2. és 4. jelentésben használjuk.

Jelentések elavulása, illetve keletkezése ma is zajló folyamat, hiszen egyes valóságelemek megnevezése már nem szükséges (elavultak), vagy éppenséggel most keletkezett újabb fogalomra kell újabb jelentést alkalmazni. Új jelentést kapott a meglevők mellé szláv eredetű pók szavunk is: ’csomagot leszorító gumikötél’, miként Az ősi örökségbe tartozó egér is: ’számítógépes eszköz’.

A magyar nyelv történetének minden korszakában voltak bőségesen olyan szavak, amelyeket az egész nyelvközösség ismert és aktívan használt is: lát, szem, búza, asztal, kapál, iskola, zsák, kék, öt, száz stb. Voltak mindig és ma is vannak olyan szavak, amelyek csak a nyelvterület bizonyos részein használatosak: ezek a tájszavak. A regionális kötöttségnek is több oka lehet. Előfordulhat, hogy maga a fogalom is egy-egy területen ismert csupán, mint például a magashegyi pásztorkodás szavai: esztena, bács, oszkotár ’pásztor’ stb., ezek a románból való jövevényszavak, és szinte kizárólag a romániai magyar nyelvjárásokban ismertek. Szintén nem terjedt túl az átadó nyelv közvetlen hatókörén a kisebb halfajta megnevezésére szolgáló riba, mely a szerbhorvátból vagy a szlovénból csak a Dunántúl déli részéig jutott el. Arra is van példánk, hogy egy szakszó értékű, de nyelvjárások fölött álló jövevényszó egy nyelvjárásba szorul vissza: a latin eredetű asszentál ’soroz’ a 20. századig csak a Délnyugat-Dunántúlon maradt meg, pedig katonai műszóként általánosan ismert lehetett. A köznyelvből mindenesetre a kései nyelvújítás „terméke”, a sor főnévből -z igeképzővel létrehozott új soroz szó (1841-es első adat) kiszorította.

A magyar szókészlet mind történeti mélységét, mind földrajzi változatait tekintve rendkívül nagyszámú és sokszínű. Ez szorosan összefügg a magyar nyelvet hordozó mindenkori társadalom változatos történetével, a magyar nyelv nagyfokú alkalmazkodó- és integrálóképességével, valamint azzal a ténnyel, hogy az új fogalmakra nemcsak passzív befogadóként kezdett új, idegen szavakat használni, hanem részben örökségéből, részben a jövevényszavakból saját alkotó energiáit felhasználva mindig tudott „igazi” magyar szavakat is alkotni.

A magyar mint átadó nyelv

A magyar szókészlet történetét áttekintve láthatjuk, hogy a magyarban számos jövevényszó honosodott meg. Nyelvünk azonban nemcsak befogadott szavakat, hanem számosat át is adott, elsősorban a környező nyelvekbe, de van néhány olyan jellegzetesen magyar szó, amely távolabbi nagy nyelvekben is meggyökeresedett: ennek – mondhatni – klasszikus példái az atilla, csákó, csikós, gulyás, hajdú, huszár, kocsi, paprika, puszta, sújtás ’zsinóros ruhadísz’ és egyebek, amelyeknek a zöme a németben, franciában, olaszban, oroszban, de még a távolabbi angolban és spanyolban is meghonosodott (közülük néhány a magyarban jövevényszó, de más nyelvekbe már mint magyar szó érkezett). Ezeken kívül számos olyan szó található a közvetlen szomszéd nyelvekben (mai, régebbi vagy tájnyelvi változataikban), amelyeket a magyarból vettek át. Mutatóban álljon itt néhány ezek közül (zárójelben az átvevő nyelvek): áld (szerbhorvát, román), áldomás (szerbhorvát, román), átalag ’hordó’ (lengyel, orosz), bádog (ukrán, román), bagó (lengyel, román, szerbhorvát, szlovák), bánt (szlovén, szlovák, lengyel), beteg (szlovén, szlovák, román), honvéd (német, szlovák, lengyel), katona (lengyel, román, szerbhorvát), koldus (román, szerbhorvát, szlovák), mester (román, szerbhorvát, szlovák), pohár (szlovák, román), polgár (szlovák, román), sátor (bolgár, szerbhorvát, szlovák, román), szállás (szerbhorvát, román, orosz, votják), tolvaj (román, szerbhorvát, szlovén), város (szerbhorvát, szlovén, román, albán), zsoltár (szerbhorvát, szlovén) és még sok más.