Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A belső keletkezésű szókészlet

A belső keletkezésű szókészlet

Az egyes nyelvek szókincsének harmadik nagy eredetbeli csoportját azok az elemek alkotják, amelyeket a nyelvek önálló életükben hoztak létre, vagyis amelyek nem tartoznak közvetlenül Az ősi örökségbe és nem idegen nyelvből való átvételek. Keletkezésüket az anyagi és szellemi kultúra olyan változásai indítják el, amelyek nem idegen hatásra érvényesülnek.

A belső keletkezésű szavakat két fő típusba sorolhatjuk aszerint, hogy az így létrejött szavaknak van-e valamilyen lexikai előzményük az adott nyelvben vagy nincs.

A szóteremtéssel keletkezett szavak

Ebbe a nagy csoportba azok a magyar szavak tartoznak, amelyeknek a kialakulásában sem Az ősi örökség elemei, sem pedig a jövevényszavak nem játszottak szerepet. Létrejöttük indítéka az érzelmeknek spontán hangkitöréssel vagy bizonyos tartalmaknak hanggal való kifejezési szándéka. Ezt a nyelvi folyamatot idegen szóval onomatopoézisnek nevezzük.

A szóteremtéssel keletkezett szavak száma igen magas: ha a köznyelvben is használatos több száz ilyen jellegű szóhoz hozzászámítjuk a nyelvjárások igen gazdag ilyen anyagát, több ezerre tehetjük az itt számba vehető szavak mennyiségét.

A keletkezésmód alapvetően hasonló jellege mellett funkcionális-tartalmi szempontok alapján a szóteremtéssel keletkezett szavakat három alcsoportba oszthatjuk be.

Az indulatszavak

Keletkezésüket minden nyelvben önkéntelen hangkitörésekkel magyarázhatjuk, amelyek külső, érzékelési benyomásra vagy belső, pszichikai hatásokra, az emberi akarattól jobbára függetlenül jönnek létre. Ezek a tagolatlan hangjelenségek örömöt, fájdalmat, haragot, csodálkozást és más érzelmeket fejeznek ki. Jelentéstartalmuk sokrétű, a hangalak és a kifejezni szándékolt érzelmi jelentéstartalom között szorosabb kapcsolat áll fenn.

Az ismétlodő használat következtében az ilyen hangkitörések a szűkebb vagy tágabb nyelvi közösségekben lassan állandó hangalakot nyertek, jelentéstartalmuk is határozottabbá vált, generációról generációra szállt használatuk, vagyis fokozatosan beépültek a szókészletbe, melynek szerves részévé váltak.

Számos indulatszó jelentése (funkciója) és hangalakja között még ma is szoros kapcsolat van: á, hű, jaj, pszt stb. Ez más nyelvek indulatszavaira is jellemző, ezért az esetek többségében nincs genetikai kapcsolat a különböző nyelvek hasonló indulatszavai között: a magyar ó, a német oh, az orosz o stb. egymástól teljesen független szavak, csupán keletkezési körülményeik azonosak (érzelemkifejezés hangkitöréssel).

Az indulatszavak egy részénél azonban a hosszú nyelvtörténeti fejlődés során elhomályosultak, illetve teljesen eltűntek a keletkezésükre jellemző vonások: a hangalak és a jelentés között már nem érzékelhető az egykor volt kapcsolat, a hangalak jobbára az egész nyelvközösségben azonos, a szó funkciója egyértelművé vált: ejnye, nosza stb.

A szavaknak ez a csoportja az emberi nyelv keletkezésével egyidős. Így nyilvánvaló, hogy a magyar nyelv önálló élete előtt, a különböző alapnyelvi együttélés idején is keletkeztek indulatszavak. Az alapnyelvi eredetet azonban éppen azért nehéz, sőt talán lehetetlen kimutatni, mert egymáshoz alakilag és funkcióban is igen hasonló indulatszói elemek – mint már utaltunk rá – az egyes nyelvekben külön-külön is kialakulhattak. Ezért nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy indulatszavaink jelentős része a magyar nyelv önálló életében keletkezett.

Régiségük ellenére az indulatszavak a magyar írásbeliség elején csak szórványosan bukkannak föl: a huj csatakiáltás latin szövegkörnyezetben 960 körül jelenik meg Liutprand cremonai püspök munkájában, amelyben a 933. évi merseburgi csatáról is ír. Az ó indulatszó pedig a 13. század közepén keletkezett Ómagyar Mária-siralomban olvasható először. A ritka előfordulás ezeknek a szavaknak a jellegével függ össze: ezek ugyanis sem műfaji, sem tartalmi szempontokból nem illettek ennek a korszaknak az írásbeliségébe. A kései ómagyar, majd főleg a középmagyar kortól azonban a nyelvemlékekben egyre nagyobb számban fordulnak elő az olyan szavak, mint aha, ej, hé, hopp, tyuhaj stb.

Az indulatszavakból más szavak, főleg igék is keletkeztek: jajgat, óhajt, hümmög stb. Ezek egy részében feltehetőleg az indulatszó az elsődleges, de számolnunk kell az indulatszó és ige párhuzamos, egyidejű keletkezésével is, akár pedig egy igei alakból a szóvég elhagyásával történő látszólagos tőalak kielemzésével is (lásd még a „Az elvonás”. pontot).

A hangutánzó szavak

A szókészletnek ezek az elemei úgy keletkeznek, hogy a beszélő közösség a különböző állati, emberi vagy természeti eredetű hangjelenségeket az ezekhez annyiraamennyire hasonló, ezeket hangalakjukkal jól érzékeltető szavakkal akarja megjelölni. Így a szó hangalakja és jelentéstartalma között szoros, reális kapcsolat van, amely rendszerint a szó későbbi élete során is megmarad, ezért általában könnyű a hangutánzó jelleget felismerni: búg, hörög, pukkan, sziszeg, szörcsög stb. Csekélyebb számban ugyan, de akadnak olyan hangutánzó eredetű szavak is, amelyeknél a későbbi alaki és jelentésbeli fejlődés során a hangalak és a jelentéstartalom között maglazult a kapcsolat, s ezt a beszélő gyakran fel sem ismeri: hasad, kapar, kecsegtet, tapos stb.

Miként az indulatszavaknál már láthattuk, a hangutánzó szavak között is – éppen sajátos eredetük miatt – több olyan található, amely hasonló hangalakban és jelentéstartalommal különböző nyelvekben is előfordul, de ezek között a legritkább esetben áll fenn rokoni vagy jövevényszói kapcsolat: a magyar népnyelvi kovákol ’sír; brekeg’ ige nem áll semmilyen nyelvi kapcsolatban a latin quaxare ’brekeg; nyög’, a német quaken ’brekeg; gágog’, a cseh kvákati ’ua.’ és más nyelvek hasonló szavaival.

Hangutánzó eredetű szavainkra igen jellemző, hogy magas és mély (vagy vegyes) hangrendű párhuzamos alakjaik lehetnek, amelyek az alaki eltérésből fakadóan jelentésükben is többé-kevésbé „szétfejlődtek”: dobog ~ dübög, kotyog ~ ketyeg, nyikorog ~ nyekereg, riszál ~ reszel stb. (lásd még a „A szóhasadás”. pontot).

Hangutánzó szavaink igen nagy többsége ige, amelyek alaktani szempontból saj átos képződmények. végződéseik ugyanis éltalában megegyeznek a „közönséges” igék (mára esetleg elavult) képzőivel, ám nem szokásos szóképzésről van szó. A hangutánzó ige nem egy korábban is létezett alapszó és egy képző összekapcsolásával keletkezett, hanem a szóalak (a valóban képzett, nem hangutánzó eredetű igék mintájára) a hangutánzó előrész és a képző egyidejű összetapadásából jött létre. Az ír: írogat, nyom: nyomkod valódi alapszó+képző szerkezetekkel szemben nem volt *koty, *nyek, *szisz stb. „alapszó”, amelyekből -g képzővel a kotyog, nyekeg, sziszeg ige létrejött. A látszólag az ilyen igék alapszavául szolgáló nyekk, reccs, fütty, durr stb. a képzők elhomályosulásával később kikövetkeztetett hangutánzó indulatszók.

A hangutánzó igék végén jellemzően gyakorító vagy mozzanatos képzők találhatók, többnyire a -g, illetve az -n : potyog: pottyan, zizeg: zizzen stb. Ezek a végződések „illesztik be” ezeket a szavakat a magyar szófaji rendszerbe, mégpedig az igék között jelölve ki helyüket. Ezért ezeket a képzőket igésítő képzőknek is szokás nevezni.

Az indulatszavakhoz hasonlóan hangutánzó szavak is keletkezhettek a magyar nyelv történetének bármelyik szakaszában, így az alapnyelvi korszakokban is. Néhány magyar hangutánzó szót Az ősi örökség részének tarthatunk, bár a hangutánzás sajátos jellegzetességei miatt ezt nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani: csap ’üt’, csep(eg), fak(ad), holló stb.

Ami a hangutánzó szavak írásbeliségét illeti, hasonló a helyzet az indulatszavakéhoz. Még a ma általánosan használt berreg, kuncog, zümmög is igen későn jelenik meg írott forrásokban. Ennek az is az oka, hogy az ilyen szavak könnyen megteremthetők, de gyorsan el is tűnhetnek a nyelvből: ha nem terjednek el szélesebb körben és nem hagyományozódnak, nem tudnak bejutni az irodalmi vagy köznyelv szókészletébe, de általában tartósabban megmaradhatnak egy-egy kisebb vagy nagyobb nyelvjárásinépnyelvi területen: csirikol ’ciripel’, csivajog ’zajong’, dümmög ’morog, zsörtölodik’, merreg ’morog’ stb.

Említettük, hogy a hangutánzó szavak óriási többsége ige. Ezek egy része állatok hangját tükrözi: bőg, röfög, mekeg, nyávog, gágog, brekeg, cincog, dong, vakkant, károg stb. Emberekre jellemző hangjelenségek: dadog, hadar, selypít, ujjong, nyafog, dúdol, súg, hebeg, gajdol stb. Emberi és állati hangmegnyilvánulások: horkol, szuszog, hörög, röhög, csámcsog, morog, fütyül, nyöszörög stb.

Rendkívül változatos a természeti hangokat, zörejeket kifejező igék nagy csoportja: dörög, zúg, süvít; serceg, pörköl, duruzsol, pattog; csobog, loccsan, csörgedez, fröccsen; huppan, koccan, durran, döng, cseng, kong; berreg, zakatol, robog, kattog stb.

A hangutánzó névszók száma elenyésző az igékhez képest. Ezek vagy elvonással (lötty, korty,pörk stb.), vagy az igék alapján tudatos szóalkotással keletkeztek (robaj, zörej, dobaj stb.), illetve olyan állatnevek, amelyek az állat hangját igyekeznek visszaadni: csér, kakukk, rigó, cinege, pacsirta stb. (az utóbbi három szó főnévképzőt is tartalmaz).

Az indulatszavak és a hangutánzó szavak alaki és funkcionális szempontból sajátos csoportját alkotják az állatok terelésére, uzésére, hívogatására szolgáló szavak. A hangutánzó jelleg erősebben érvényesül a hívószavakban: ezek általában többször ismételve fordulnak elő a használatban: cic, csi, csip, kot, pi, pit, tyu, ruc, li, lib, co, koc stb. A kergetőszavak közelebb állnak az indulatszavakhoz, melyeket nagyobb nyomatékkal szokás kiejteni: hess, sicc, ne stb. A hívó- és kergetőszavakból kicsinyítő képzővel néhány állatnév is alakult: cica, csikó, csibe, csirke, ruca, koca, liba stb. Kergetőszóból való például a héja.

A hangfestő (hangulatfestő) szavak

A szavak jelentésének az alapja a jelölt fogalom (tárgy, cselekvés, tulajdonság stb.). Ennek azonban lehetnek érzelmi-hangulati velejárói is: vidámság, bánat, nyugalom, gúny stb. Az érzelmi mozzanat nagymértékben egyéni, de számos olyan is van, amely a nyelvet beszélő közösség minden tagjának ugyanazt a hangulati töltést adja a fogalmi jelentéshez, ezáltal hangulatjelölő szerepe is van.

A szótestnek a fogalmi vonatkozások nélkül is lehet hangulatkeltő ereje, hiszen ismeretlen jelentésű idegen szavakat vagy konkrét jelentés nélküli tulajdonneveket is tarthatunk a puszta hangsorok alapján mulatságosnak, komornak, szépnek stb. A hangok kapcsolódási formái, az egyes hangzótípusok aránya a szótesten belül, a hangok képzési sajátosságai érzelmi hátteret kelthetnek.

A hangutánzó és a hangulatfestő szavak természetesen rokonságban állnak egymással, de míg az első csoport elemei hangjelenségeket tükröztetnek hangokkal, a második csoportba tartozók fogalmi és érzelmi tartalmakat (elsősorban mozgást és állapotot) adnak vissza hangokkal. A két típus között átmeneti sáv is található: ebbe olyan szavak sorolhatók, amelyek eredendően a mozgással járó hangjelenségeket fejezték ki, de a hangbenyomás fokozatosan háttérbe szorult az állapot- vagy mozgásbenyomás mögött: csoszog, durmol, suvaszt, vacog stb.

Alaki szempontból is hasonlóság tapasztalható a hangutánzó és a hangulatfestő szavak között, hiszen ez utóbbiaknál is látszólagos képzést figyelhetünk meg: a fogalmi tartalom nélküli „tő”-höz képzők (képzőszerű elemek) csatlakoznak. (Ez utóbbi elemek itt változatosabbak, mint a hangutánzó szavaknál.)

Az írásbeliségben való megjelenésről is ugyanazt mondhatjuk, mint a szóteremtéssel keletkezett előző két típusnál: a középmagyar kortól adatolhatók nagyobb számban, de leginkább a nyelvújítás idején és az azt követő időszakban jelentek meg bővebben az írott nyelvben is – szóbeli használatuk nyilván mindig is szélesebb elterjedtségű volt.

Az igék körében a hangulatfestő szavak leginkább a lassúság, bizonytalanság, nevetségesség érzelmihangulati többletét adják a fogalmi tartalomhoz. Például járás:baktat, bandukol, kecmereg, biceg, totyog stb.; ülés:bóbiskol, csücsül, gunnyaszt, kuksol, kuporog stb.; kézmozdulatok:babrál, piszmog, matat, pepecsel, cirógat stb.; száj- vagy szemmozgás:motyog, tát, vicsorog, pislog, pillant stb.; rezgés, vibrálás:lebeg, didereg, nyüzsög, bizsereg, hemzseg stb.

A névszók között számos becsmérlő értelmű melléknév található: bamba, pipogya, sunyi, nyiszlett, alamuszi stb. Fonevek: púp, bibe, pehely, cafat, piszok stb. Mindkét csoportban találunk képzővel ellátott szavakat is.

A hangulatfestő szavak között említhetjük azokat a szavakat, amelyeket a gyermek-, illetve dajkanyelv teremtett. Az ebbe a körbe tartozó fogalmakat sajátos hangulatú hangsorok fejezik ki: báb, baba, cici, csecs, papi, pép, tente stb.

A szóalkotással keletkezett szavak

Ebbe a csoportba azok a szókészleti elemek tartoznak, amelyek egy-egy adott nyelvben ennek önállóvá válása után a már korábban megvolt szavak felhasználásával jönnek létre. Az alapanyag tehát lehet ősi örökségbe tartozó vagy idegen nyelvből átvett, bizonyos esetekben szóteremtéssel keletkezett szó is.

A szóalkotással keletkezett szavak alkotják általában az egyes nyelvek szókészletének legnagyobb számú eredetbeli kategóriáját, ami a magyar nyelvre is érvényes. Nyelvünk háromezer éves önálló élete során többféle szóalkotási módszerrel jöttek létre szavak. Közülük a szóképzés és a szóösszetétel a két legfontosabb, de az alábbiakban néhány más módon alkotott csoportot is bemutatunk.

A képzett szavak

A magyar szókészlet igen jelentős hányadát képzett szavak (származékszavak) teszik ki (lásd a „A szóképzés”. pontot). Ezek az új szótári szavak szótőből és egy vagy több képzőből állnak. Ugyanahhoz a szótőhöz más-más képzők járulhatnak: szem > szemcse, szemecske, szemelget, szemereg, szemerkél, szemes, szemez, szemlél, szemölcs stb. Ugyanaz a képző igen sok szótőhöz járulhat, például az -ász/-ész képző: erdész, fülész, halász, szemész, szobrász, vadász, utász, zenész stb. A képzett szavak néhány kivételtől eltekintve – például a főnévi igenév (adni) vagy a határozói igenév (adva) – maguk is továbbképezhetők: [ad >] adó > adós > adósság, [könyv >] könyvel > könyvelő. Ily módon kiterjedt szócsaládok jöhetnek létre, melyekbe akár négyszerötször továbbképzett szavak is beletartoznak: ad|at|ol| hat | atlan | ság.

A szóképzés természetesen már a finnugor és ugor korban is működött: az álom és holló főnév vagy a harmad, negyed stb. sorszámnév Az ősi örökségből származó képzett szavak. Az ilyenek száma azonban kétségtelenül a magyar nyelv önálló életében nőtt meg. Közöttük sok olyan is található, amelynek mind a töve, mind pedig a képzője alapnyelvi eredetű, de maga a szóképzés a magyar nyelvben zajlott le: fazék fgr.*pata ’fazék’ + -k névszóképző; halad fgr. *kulke- ’mozog’ + -d igeképző. Számos olyan szavunk is van, amelynek a töve hangutánzó vagy hangfestő eredetű, s ezek a hozzájuk illesztett képző révén lesznek a szókészlet elemei (lásd a „A szóteremtéssel keletkezett szavak”. pontot), és hasonlóan sok olyan magyar szó is található, amelyről csak alapos nyelvi elemzéssel lehet megállapítani, hogy szóképzés eredményeként jött létre, mivel a szóalak alapjául (tövéül) szolgáló hangsor eredetéről nincs semmiféle ismeretünk, de a szóvég biztosan vagy nagy valószínűséggel magyar képző: ilyenek a fodor, hűl, kevély, kever, rejt, sújt, szenved stb. A köznapi nyelvérzék számára ezek a szavak jobbára már elemezhetetlen tőszavaknak minősülnek.

Képzett szavak már a magyar nyelv legrégibb írott emlékeiben is előfordulnak, mind Az ősi örökségbe tartozó alapszavakból (Tihanyi Alapítólevél, 1055: aszó, lovász, köves, meno stb.), mind jövevényszavakból (Gyulafehérvári Sorok, 13. század második fele: kórság, csodálat – mindkét alapszó szláv eredetű). A terjedelmesebb nyelvemlékekben, különösen a kódexekben található származékszavakból már nagyobb szócsaládokat állíthatunk össze: hosszú > hosszabbít, hosszas, hosszít ’eltol’, hosszul ’megnyúlik’, hosszúság; imád > imádás, imádság, imádkozás, imádkozatta ’imádkozva’, imádkozik.

A szóalkotás legfontosabb módja a szóképzés volt hosszú évszázadokon keresztül. A nyelvújítás utáni időszakban, nagyrészt a tükörfordítások hatására is, háttérbe szorult a szóösszetétel mögött, de bizonyos képzési formák és képzők ma is aktívan működnek (ezekről lásd a „A szóképzés”. pontot).

Az önállóvá vált magyar nyelv számos képzőt örökölt az alapnyelvből, ezeknek túlnyomó része egy-egy mássalhangzóból állt: -d, -g, -l, -m, -r, -z stb. Bizonyos mássalhangzókból az ősmagyar kor folyamán magánhangzós alakú képzők fejlődtek: -a, -e, -ó, -ő, -ú, -ű. Mivel a képzett szóval kifejezendő új fogalmak, jelentésárnyalatok típusa és száma lényegesen nagyobb volt a rendelkezésre álló képzőelemek számánál, ugyanaz a hang többféle képzőfunkcióban is szerepelhetett. Például a -g lehetett igei gyakorító képző (hebeg, locsog, ropog), és lehetett névszóképző is (balog ’balkezes’, csillag, kéreg, szalag). Ez az azonos alakúság több képzőnél máig megmaradt, másoknál különféle módokon megszűnt.

A magyar nyelv története során új képzők is keletkeztek. Ennek egyik módozata az önálló szóból való képzővé válás, az agglutinálódás volt. Így jött létre a hat igéből a -hat/-het képző (már a 12. század végén a Halotti Beszédben is előfordul), a ság, illetve ség ’domb, halom’ szóból a -ság/-ség (már a 13. század közepén az Ómagyar Mária-siralomban), mellyel elvont főneveket (jóság, reménység) és gyűjtőneveket (dombság, legénység) alkothatunk. A 16. században már képzőként használatos a no főnév változata: Nagy Péterné, bíróné, királyné stb. Újabb keletkezésűek és még összetételi utótagra hasonlítanak a -fajta, -féle, -szerű melléknévképzők.

Új képzők keletkeztek egyelemű képzők összekapcsolódásából is, így képzőbokrok alakultak ki. Ennek két fő oka volt: egyrészt a nyomatékosítás szándéka, másrészt pedig egyes elhomályosuló képzők funkciójának egy másikkal való megerősítése. képzőbokor keletkezhetett elemismétléssel: ugyanannak a képzőnek újbóli hozzákapcsolása a szóalakhoz. Ilyen módon jött létre a -t igeképzőből a -tat/-tet (altat, fektet) vagy az -l igeképzőből a -lal/-lel (kérlel, taglal). Rokon jelentésű képzők ismétlése is képzőbokrot hoz létre: a -d gyakorító képzőhöz társulhatott az -l képző: lépdel, rugdal, vagdal. eltérő funkciójú képzők is összetapadhattak úgy, hogy a nyelvérzék a képzett szavak tövét keresve a különféle képzőket nem mindig különítette el egymástól, főleg azokat nem, amelyek lassan elvesztették termékenységüket. Így egységesnek felfogott, majd ilyenként is használt képzőbokrok jöttek létre. Ezek közé tartozik a gyakorító -g-ből és műveltetető -(a)t-ból álló -gat/-get gyakorító igeképző, a -z igeképzőből és -at/-et főnévképzőből kialakult -zat/-zet (állványzat, hálózat).

Bizonyos meghonosodott jövevényszavak végének megelevenedésével (adaptációval) más eredetű szavak végére is áttevődhettek képzők – ehhez persze szükséges volt az, hogy a jövevényszót átvevő közösség tudja, hogy az idegen szó végződése valamilyen képzőelemként működik az átadó nyelvben. A szlávból származó bajnok, udvarnok stb. végéről leválasztott -nok/-nök magyar képzővé vált: dalnok, fegyvernök, fonök, szónok stb. Ugyanígy vált a latin eredetű evangélista, humanista, optimista stb. szóvégi -ista eleme magyar képzővé: dalárdista, egyetemista, focista, irodista stb.

A képzőket jelentéstartalmuk szerint négy nagyobb csoportba és ezeken belül több alcsoportra oszthatjuk (lásd még a „A szóképzés”. pontot).

1. Igéből igét létrehozó képzők (deverbális verbumképzők) : számos alapnyelvi eredetű gyakorító képzője volt a magyar nyelvnek: főz, kopog, tapod, tapos, tipor stb., ám ezek egyelemű alakjukban terméketlenné váltak. A belőlük létrejött képzőbokrokkal (bökdös, bujdokol, vagdal stb.) sem tudunk ma már új szavakat alkotni. A mai magyar nyelvben a gyakorítást a -gat/-get képzővel tudjuk kifejezni, amely egy ősi -g gyakorító és -t műveltető képzőből jött létre: adogat, ütöget stb. – Ősi eredetű, egyelemű mozzanatos képzővel létrejött szavak: koppan, köszönt, rivall stb. (ez utóbbi fordul elő igéinken a leggyakrabban). Ma azonban nincs termékeny mozzanatos képzőnk. Ezt a jelentéstartalmat bizonyos műveltető vagy visszaható igékkel fejezhetjük ki (mozdít, ütközik stb.). – Ősi eredetű műveltető képző például a -t és az -ít: hozat, szállít stb. Ma minden tárgyas igéhez hozzákapcsolhatjuk az -at/-et formában rögzült, illetve az elemismétléssel létrejött -tat/-tet képzőt: ásat, kerestet stb. – A visszaható képzők az ősmagyar kor folyamán jöttek létre általában gyakorító képzőből és az ikes ragozás elemének összekapcsolódásából (ez utóbbi ugyanis eredendően a passzivitás kifejezésére szolgált): feledkezik, fésülködik, fonódik stb. Az iktelen -ul/-ül is visszaható képzőnek tekinthető, bár ebben erősebb a kezdő vagy tartós árnyalat és a szándékolatlan cselekvés: fordul, rándul stb. – A szenvedő igék képzője az ősmagyar kor folyamán jött létre a műveltető -at/-et, -tat/-tet és az -ik kapcsolatából: kéretik, készíttetik stb. Az ilyen igék használata a 20. századra erősen visszaszorult, de a szélesebb körű beszélt nyelvhasználatban nyilván sosem volt általános. Az utóbbi években a sajtó nyelvében viszonylag gyakrabban fordulnak elő mint sajátos stíluseszközök.

2. Névszóból igét létrehozó képzők (denominális verbumképzők). Több ősi, egyelemű képző, illetve ilyenekből álló képzőbokor, amely igéből igét képez, denominális képzőként is szerepel: gyorsul, hajnalodik, szégyenkezik, szorgoskodik stb. A még ma is termékeny -l és -z képző már igen régi időkben is ilyen funkcióban szerepelt: bogoz, élez, nyilaz, ostoroz, szegez, szíjaz stb., gombol, gőzöl, hasal, kürtöl, lékel, porol, tejel, vasal stb. Ma névszóból igét leginkább a -z képzővel alkothatunk: diszkóz(ik), számítógépez(ik), programoz stb.; az -l képző is gyakori ebben a funkcióban: faxol, kódol stb.; termékeny képző a -kodik és a -skodik, ezekkel a ’valamilyenként működik, cselekszik’ jelentést fejezhetjük ki: diákoskodik, kertészkedik, könnyelműsködik, tanárkodik stb.

Minden igét elláthatunk a ható igeképzővel, amely – mint fent szóltunk róla – az ősmagyarban jött létre a hat igéből. Terjedelmesebb nyelvemlékeink tanúsítják, hogy már az ómagyar korban is (szinte) minden igéből képezhettünk ható igét, amellyel a cselekvés vagy történés lehetőségét, a rá való képességet fejezzük ki.

3. Névszóból névszót létrehozó képzők (denominális nomenképzők). Sok ősi főnévképzője volt a magyar nyelvnek, ám ezek nagyrészt elhomályosultak: ének, hézag, irány, kéreg, ravasz, személy stb. – A kicsinyítő-becéző képzők száma is bő volt (anyó, apus, cicus, fiók, gombóc, gyerkőc, házacska, szálka, szán, szemcse, tócsa stb.), közülük mára a köznevek képzésére csak a -ka/-ke, illetve még termékenyebb módon a -cska/-cske maradt meg: asztalka, bárányka, darabka, madárka, városka stb., bújócska, dombocska, fácska, fiúcska, nyulacska, ruhácska stb. – A magyar nyelvben története során több gyűjtőnévképző is volt: bükkös, fenyves, nádas (itt az -s melléknévképző a fenyves erdő típusú szerkezetekben jelentéstapadással vált főnévképzővé); dombság, erdőség, legénység; személyek összefoglalására szolgál az eredendően két jelből összekapcsolódott és funkcióváltással létrejött -ék képző: Juhászék, Péterék, mérnökék, szomszédék stb.; a -zat/-zet képzőbokor a nyelvújítás idején volt leginkább használatban: felhőzet, fogazat, kőzet, lombozat, személyzet, tetőzet stb. – Elvont főnevet képezhetünk melléknevekből a -ság/-ség képzővel: barátság, épség, hevesség, jóság stb. – Főnevekből melléknév képezhető a valamivel való ellátottságot kifejező ősi eredetű -s, -ú/-ű képzőkkel, valamint a -t(a)lan/-t(e)len fosztóképzővel: erős, vizes, (nagy)erejű, (kék)viző, erőtlen, víztelen stb. eredendően (hely)határozórag volt a funkcióváltással melléknévképzővé alakult -i, illetve -nyi: asztali, erdei, intézeti, maréknyi, méternyi stb.

Önálló szóból, szószerkezetek utótagjából egyre inkább képzőkké váltak, illetve válnak: falubeli, meseszerű, mindennemű, papírfajta, ruhaféle stb.

4. Igéből névszót létrehozó képzők (deverbális nomenképzők). Számos egyelemű képző, illetve ezekből létrejött képzőbokor szolgálta a főnevek képzését: adat, burok, búvár, látás, lepel, öröm, vagyon, veszély; adomány, ajándék, hatalom, kérvény, mérték stb. Ezek termékenysége igen változó volt, koronként is más-más képzőt használtak gyakrabban. Az -at/-et formában rögzült képzőt a 15–16. században leginkább cselekvésnév képzésére használták: aratat ’az aratás folyamata’, művelkedet ’a művelés, cselekvés folyamata’ stb.; később azonban elsősorban a cselekvés eredményének megnevezésére szolgált: épület ’ház’, irat ’dokumentum’ stb. Ma igéből főnevet leginkább az -ás/-és képzővel (adás,fűtás, kérés stb.), illetve az (igenévképző eredetű) -ó/-ő képzővel alkothatunk (bemutató, étkező, festő, szerző stb.). – Igéből melléknevet viszonylag régóta képezhetünk az -ós/-ős és az -atlan/-etlen szóelemekkel: tudós, félős, rázós; tudatlan, vetetlen stb. – Az igenévképzők közül a folyamatos melléknévi igenév -ó/-ő képzője egy ősi eredetű mássalhangzós elemre vezethető vissza, ugyancsak alapnyelvi eredetű a befejezett melléknévi igenév -t/-tt képzője. A többi igenévképző belső magyar fejlemény, mindegyik több elemből, eredeti képzőkből, illetve funkciójukban képzővé vált jelekből és ragokból tevődik össze: -andó/-endő a beálló melléknévi igenév, -ni a főnévi igenév, -va/-ve (és -ván/-vén) a határozói igenév képzője. Mindegyik igenévképző termékeny, bizonyos korlátok között minden igéhez hozzákapcsolhatjuk őket: olvas > olvasó (ember), olvasott (könyv), olvasandó (könyv), (könyvet) olvasni, (könyvet) olvasva (olvasván).

Az összetett szavak

Mint más-más részarányban a nyelvek többségében, a magyarban is a szókészlet gyarapításának egyik legtermékenyebb módja az önálló szótöveknek bizonyos nyelvtani és jelentéstani szabályok szerinti összekapcsolása, a szóösszetétel (lásd a „A szóösszetétel”. pontot).

Összetett szavak feltehetőleg a finnugor és ugor alapnyelvben is léteztek, és az ősmagyar nyelv korai szakaszában is keletkeztek ilyenek, de ezek az alaki változások vagy az összetételi elemek elavulása miatt a mai nyelvérzék számára elemezhetetlenek, azaz elhomályosultak: nép ’nő’ + ’fiú’, arc ’orr’ + ’száj’, ember ’nő’ + ’férfi’, harminc ’három’ + ’tíz’, ötven ’öt’ + ’tíz’ stb.

Összetett szavakról akkor beszélhetünk, ha két szóegyed (amelyek közül akár az egyik, akár mindkettő összetétel is lehet) alaktani, mondattani és jelentéstani szempontból egyaránt úgy viselkedik, mintha egyetlen szó lenne. A legrégibb ilyenfajta szavak úgy keletkeztek, hogy a mondatban gyakran egymás mellett állva, ugyanolyan mondatbeli szerepben és egyre inkább specializálódó jelentésben fokozatosan összeforrtak. A kiskirály összetétel előzménye 1405 körüli időkből kis kiral formában és ’trónörökös’ jelentésben adatolható. Ez lassan egyetlen szóvá forrt össze: 1470-ből kiskeral alakban és még az előző jelentésben van rá adatunk, majd a jelentése is megváltozott: ’hatalmával visszaélő, önkényeskedő személy’. Ez 1814-ben bukkan fel először a magyar írásbeliségben. Hasonló a helyzet az eredeti szembe szöko szerkezettel is: ennek konkrét jelentése ’a szembe jutó, pattanó (szilánk stb.)’. Összetétellé forrva (szembeszökő) jelentése átvitt értelművé vált: ’nagyon feltűnő’. A fehérnemű (< fehér nemu) régi jelentése ’lenből készült (szövet általában)’, ebből specializálódott az ’alsóruha’ jelentés.

A fenti példákon is látható, hogy a mondatban összeforrt szavak elő- és utótagja között általában valamilyen mondattani (szintaktikai) viszony figyelhető meg. Ezeket szerves összetételeknek nevezzük, s a szintaktikai viszony alapján alá- és mellérendelő összetételeket különböztetünk meg.

Alárendelő összetételek: alanyos: felemás, istenadta, lélekszakadva, porlepte, szavahihető stb., számuk viszonylag alacsony, ma a porlepte típusúakon kívül nem is keletkeznek újak; tárgyas: borissza, egyetért, favágó, fejcsóválva, kerékgyártó, mézadó, nagyotmondó stb.; határozós: alattvaló, gyorsúszó, kézenfogva, körmönfont, napraforgó, örömittas, rostonsült, újjáépítés, zsírmentes stb.; jelzős: ásványvíz, fenyődeszka, jobblábas, nagyétkű, rézkilincs, sárgabarack, teáscsésze stb. (minőségjelzős), öttusa, sokszög, százlábú stb. (mennyiségjelzős), asztalláb, barátfüle, háztető, tojásfehérje stb. (birtokos jelzős).

Az alárendelő összetételek között számos olyat is találhatunk, amelyeknél az előés utótag közötti szintaktikai viszonyt nem tudjuk pontosan megállapítani, hanem a tagok jelentéséből kiindulva értelmezhetjük őket valamilyen alárendelő szerkezetű szónak. Ezeket szokás szintaktikailag pontosan nem elemezhető vagy jelentéssűrítő összetételeknek nevezni: földhányás, gázfűtés, hírlap, lépcsőház, útlevél, vámkezelés stb. Közöttük meglehetősen sok az idegen (főleg német) mintát követő tükörfordítás: fejhang, fejkendő, lámpaláz, nyárspolgár, tűzfal, zugügyvéd stb.

Mellérendelő összetételek: ezek a mondatban egyenrangú, halmozott mondatrészként egymás mellett álló szavakból jöttek létre. Vannak közöttük teljesen egybeforrt, csak utótagjukon toldalékolható szavak: adásvétel, hírnév, perpatvar, rabszolga, rúgkapál, testvér stb. Ezeket az önálló hangalakkal és jelentéssel bíró szavakból létrejött új szavakat tekinthetjük valódi mellérendelő szavaknak. A mellérendelő szavak közé sorolhatjuk a szóismétléssel (kettőztetéssel) létrejött csekély számú szót: egy-egy, ki-ki, már-már; itt említhetjük a tőismétléses szavakat (figura etymologica), amelyek jellegzetes stíluseszközként is használatosak: körös-körül, nőttön-nő, régestelen-régen stb. A laza szerkezetű mellérendelt összetett szavak tagjai között gyakran valamilyen alaki hasonlóság van: égen-földön, hegyes-völgyes, jól-rosszul stb.

A mellérendelő összetétellel rokon szóalkotási mód az ikerítés, melynek során az utótag bizonyos hangalaki eltéréssel az előtagot ismétli meg. Az így létrejött ikerszavaknak különféle csoportjait mutatják be a következő szavak: hipp-hopp, izeg-mozog, giz-gaz, locspocs, mendemonda, suskus, sükebóka stb. A mellérendelés többi fajtájától eltérően az ikerítés ma is termékeny szóalkotási lehetőség.

A mondatban szintaktikai viszony nélkül összeforrt szavakat szervetlen összetételeknek nevezzük. Létrejöhetnek bizonyos gyakran elmondott szövegek kezdőszavaiból: ábécé, egyszeregy, hiszekegy, miatyánk, üdvözlégy. A mondatbeli gyakori „együttállás” következtében váltak szervetlen összetétellé egyes névmások (amaz, bárki, valaki stb.) és kötőszók (hanem, holott, mégis, nemcsak, tudniillik stb.). Arra is van példánk, hogy egész mondatrészletek válnak szótári szóvá: alászolgája, fogdmeg, keljfeljancsi, mitugrász, nebáncsvirág, nefelejcs stb.

A szerves és szervetlen összetételek között átmenetet alkotnak a névutós kapcsolatokból létrejött határozószók: délelőtt, ezáltal, holnapután, tegnapelőtt stb. A tagok között valamilyen alárendelő viszony érzékelhető, de létrejöttük oka a mondatbeli egymásutániság.

Az összetett szavak története azt mutatja, hogy ezek eredendően mindig mondatban keletkeztek. Felszaporodásuk azonban bizonyos szerkesztési mintákat is tükrözött. A nyelvet használó közösség ezeket mintegy elvonatkoztatta a konkrét mondatoktól, és önálló szóalkotási eljárásként alkalmazta és alkalmazza még ma is új fogalmak megnevezésére.

A szóképzés és a szóösszetétel között a magyar nyelv története során lényeges eltolódás történt az utóbbi javára. Ez nyilván spontán módon is megtörtént volna (hiszen az összetétel sok szempontból egyszerűbb eljárás a képzésnél), de a széles körű elterjedésben biztosan szerepe volt a 18–19. században a német és (kisebb mértékben) latin összetett szavakat alakilag is leképező tükörfordítású összetételeknek (lásd a „A tükörszavak”. pontot).

Lássunk néhány újabb, az elmúlt években keletkezett összetett szót: adókártya, arculatformálás, bankautomata, csúcstechnológia, kártyaleolvasó, közszolgálat, lopásgátló, pénzmosás, reklámriport, sikerdíj, távmunka, zsebszerződés stb.

Ritkább szóalkotási módok

A szóképzésen és szóösszetételen kívül más szóalkotási módok is megfigyelhetők a magyar szókészletben. Ezek külön-külön soha nem voltak olyan széles körűek, mint az említett két eljárás, de összességében sok szó jött létre általuk a régebbi korszakokban, és változó erősséggel még ma is működnek.

A jel- és ragszilárdulás

Határozóragos főnevek és névmások egy részében a két szóelem összekapcsolódása elhomályosulhat, egy-egy tőhöz mindig ugyanaz a toldalék járul: tő és rag (jel) a nyelvérzék számára elválaszthatatlan lesz. Ez bekövetkezhet a tő (rögt-ön, reggel), a toldalék (hát-ul, sok-á) vagy mindkét elem (messz-e, tüst-ént, mo-st) azonosíthatatlanná válása miatt.

A ragszilárdulás folyamatában keletkeztek a határozószók (bent, eleve, idén, oldalt stb.), majd ezek további fejlődéséből a névutók (alá, előtt, felől, iránt stb.) és igekötők (át, be, el, fel stb.).

Ragszilárdulással már a finnugor korban is számolhatunk, főleg a névmási eredetű szavak esetében: itt, túl stb. Valamikor az ősmagyar korban (sőt esetleg már korábban) megtörtént a ragszilárdulás a következő szavakon: hol, hová, itt, ott stb.

A határozóragok mellett birtokos személyjelek is részt vettek a folyamatban: engem, nálunk, téged, tőletek stb., illetve fehérje, tarja stb. Egyes határozószók és melléknevek a középfok -(b)b jelének megszilárdulásával jöttek létre: inkább, utóbb; egyéb, jobb, különb; stb.

A szórövidülés és a rövidítéses továbbképzés

Ez a szóalkotási mód az ómagyar kor elején jelentkezett először, de ekkor csak a tulajdonneveken figyelhető meg: Petrus > Pet, Domenicus > Dom, Benedictus > Ben stb. A rövidített nevek azonban általában kicsinyítő-becéző képzős alakban éltek tovább: Pető, Doma, Bene, Benkő stb. (ma főleg családnevek), Peti, Jani, Jankó, Feri, Ferkó, Kati, Mari, Terka stb., a keresztneveknél ma is igen produktív módszer: Agnes > Agi, Andrea > Andi, Csaba > Csabi, Viktor és Viktória > Viki, Zsombor > Zsombi stb.

A rövidítés közszavakon hosszú ideig ritka jelenség volt: bácsi > , kegyelmed > kelmed > kend, hiszen > hisz stb. Az elmúlt száz évben, és különösen az utóbbi négy-öt évtizedben azonban a rövidítéses továbbképzássel keletkezett szavak száma megnőtt, illetve bekerült az írásbeliségbe is, amelyben korábban az ilyen szavak használati körük és stílusárnyalatuk miatt (gyermeknyelv, argó) kevésbé tudtak gyökeret verni. Viszonylag régebben keletkezett a bugyi, csoki, diri, foci, mozi, nyugi, ovi,pulcsi stb., újabbak a bizalmas-gyermeteg hangulatú nari ’narancs’, pari ’paradicsom’, ubi ’uborka’ stb.

Az elvonás

Az így létrehozott szavak valójában a szóképzés ellentett folyamataként jönnek létre: egy-egy szó végét a nyelvérzék (már meglevő képzett szavak alapján) képzőnek fogja fel, s ezt a szóvéget elhagyva jut el a „tő”-höz: a szláv kopati ige átkerült a magyarba, ahol megkapta az ún. honosító -l képző: kapál. Mivel sok igénk főnévből ezzel a képzővel keletkezett (darab-ol, gomb-ol, szó-l stb.), ezek hatására a kapál végén levő képző elhagyásával egy addig nem létező névszótő jött létre: kapa. Hasonló a helyzet a parancsol > parancs, vádol > vád, parázsol ’pörköl’ > parázs stb. esetében is.

Elvonással létrehozott új szó keletkezett hangutánzó-hangfestő szavakból is: füttyent > fütty, löttyen > lötty, pirul, pirít > pír stb. A szóvégek elhagyása révén megelevenedhetnek olyan tövek, amelyek a magyarban csak képzőkkel ellátva éltek, szótőként ugyanis korán kiavultak: tanít, tanul > tan (uráli eredetű), mosolyog, mosolyodik > mosoly (ugor eredetű tő) stb.

Az elvonás különleges típusaként összetételekből vagy szószerkezetekből is kiválhatnak alkotó tagok, amelyek magukkal viszik az egész szó vagy szerkezet jelentését: brassói aprópecsenye > brassói, feketekávé > fekete, gyulai kolbász > gyulai, kölnivíz > kölni, napkelet > kelet stb.

Napjainkban újra terjedőben van az elvonásnak az a fajtája, amely egy összetett főnév igei alapú utótagjának képzőjét elhagyva igei „alapszót” hoz létre: bűnüldözés > bűnüldöz, gyorsúszás > gyorsúszik, hosszútávfutás > hősszútávfut, hőszigetelés > hőszigetel, távmásolás > távmásol stb. (korábbiak: gyógykezel, gyorsír, képvisel stb.). Ilyenkor az összetett szó belső szerkezete értékelődik át: a szintaktikailag többé-kevésbé elemezhető összetett főnévből (gyors + úszás jelzős alárendelés, táv + másolás jelentéssűrítő összetétel) nagyrészt elemezhetetlen igék jönnek létre, amelyeknél jelöletlen határozó alkot előtagot, ami pedig az igék esetében hagyományosan nem gyakori jelenség.

A szóhasadás

Ennek a szóalkotási módnak az az alapja, hogy igen sok szónak több hangalaki változata és több jelentése is lehet. Ha a jelentéseket mindegyik hangalaki változat kifejezheti, csak alakváltozatokról beszélünk: csoda ~ csuda, seper ~ söpör stb. Ha azonban idővel egy szó egyik alakjához a több jelentésből csak bizonyosak társulnak, a másikhoz meg mások, „széthasad” az egykor egységes hangalak–jelentés kapcsolat, és két új szó jön létre:

16.1. táblázat -

szarv ~ szaru

1. ’köröm, toll, pikkely stb. anyaga’;

 

2. ’némely emlős fején kinövő szaruképződmény’,


majd a szétfejlődés után

a szarv a fenti 2. jelentésben
a szaru a fenti 1. jelentésben állandósult új szó lett.

Ez a folyamat hosszú ideig is eltarthat, és eltérő mélységben hathat mind az alakra, mind a jelentésre. Szóhasadással kialakult szavaink közé sorolhatjuk a következőket: csekély ~ sekély, csillog ~ sajog (ezek már bizonyára az ősmagyarban elkülönültek egymástól), nevel ~ növel, bozótos ~ bozontos, selejt ~ sejt, prém ~ perem, kamara ~ kamra, vacok ~ vacak stb.

Ugyancsak szóhasadást eredményez a hangrendi átcsapásnak vagy párhuzamnak nevezhető nyelvi jelenség: egy szóban a mássalhangzók megmaradnak, de a veláris (mély) hangrendű magánhangzók palatálisra (magasra) váltanak: habog ~ hebeg, lobog ~ lebeg, kavar ~ kever, gomb ~ gömb, tompa ~ tömpe stb.

A tudatos szóalkotás

A szókészlet változása legnagyobbrészt spontán folyamat, amelyben a belső keletkezésnek és az idegen nyelvekből való átvételnek egyaránt fontos szerepe van. A mindenkori társadalmi, gazdasági és kulturális igény szabja meg, hogy mikor melyik módszer kerül előtérbe.

A szókészlet alakításának tudatos formái is léteznek: ezek vagy idegen nyelvű szövegeknek az anyanyelvre való fordítása közben, vagy a tudományok és ide sorolható más területek szókészletének anyanyelven való megjelenítésére való törekvéskor érvényesülnek.

A magyar nyelv történetében is találunk ezekre példákat már a 15–16. századtól kezdve. Az Apor-kódex a sósolat képzett szóval adja vissza a latin salsugo ’sós nedvesség, sóspuszta’ jelentésű szót, a Müncheni Kódex pedig a Spiritus Sanctust magyarítja Szent Szelletre (ma: Szentlélek). Hasonló módon a kódexek korában látunk először próbálkozásokat a latin eredetű hónapneveknek magyar szavakkal való kifejezésére: gyertyaszentelő hó ’február’, borvetőhó ’október’ stb. Sylvester János pedig nyelvtanaiban alkotott magyar szavakat a különféle latin kifejezésekre: másvalzengő ’mássalhangzó’, névértvaló ’névmás’, parancsoló ’felszólító’ stb. Ezek a szavak a szóképzés és a szóösszetétel szabályos eljárásai révén jöttek létre.

A nyelvújítás

A tudatos szóalkotás mozgalomszerű időszaka azonban a 18. század vége és a 19. század eleje volt, amelyet a magyar művelődéstörténetben a nyelvújítás korszakának (első hullámának) nevezünk. E mozgalom jelentőségéről, szókészletalakító módszereiről lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet!

Az újabb és újabb fogalmak kifejezésére a nyelvújítás óta is keletkeznek tudatosan létrehozott szavak. A sport és a tudományok területén folyamatosan jöttek létre az olyan szavak, mint asztalitenisz, edző, jégkorong, mez, röplabda, teniszütő, vízilabda stb., illetve csontritkulás, magánosítás, merevlemez, olajfinomítás, sikerdíj, számítógép, váltó (a vasútnál) és még sok más.

A mozaikszó-alkotás

Valójában már a szóalak-rövidítésnél lehetett volna tárgyalni ezt a módszert, de mivel ebben erős a tudatosság, helyesebb itt foglalkozni vele. Szóalkotási eljárásként a 19. század végétől számolhatunk ezzel, de széles körben a 20. század közepén terjedt el, és még ma is igen termékeny. Az ide sorolható szavaknak két típusuk van.

1. Betűszók – Több szóból álló nevek, címek első betűinek összeolvasása révén keletkezett szavak: BKV, ELTE, FTC, IBUSZ (= Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Rt.), MÁV, MTA, OTP, az újabbak közül APEH, MDF, MSZP, PPKE (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) stb. A magyar intézményeket megnevező mozaikszavak mellett találunk olyanokat is, amelyek idegen nevek megfelelői. Ezeket részben tükörfordítással magyarul is megnevezzük: ENSZ (a szervezet létrejöttekor hosszabb ideig magyar szövegben is csak UNO (United NationsOrganization) volt használatos), EK = Európai Közösség (EC = European Community) stb. Másik csoportjuk „jövevény-mozaikszónak” tekinthető, hiszen az idegen nyelven létrejött mozaikszót vette át a magyar: USA (de a teljes név magyarul is él: Amerikai EgyesültÁÁllamok), NATO (Észak-atlanti Védelmi Szervezet), WHO (Egészségügyi Világszervezet) stb., ezeket magyarul nem rövidítjük.

2. Szóösszevonás – Több szóból álló nevek, címek első szótagjaiból vagy más részeiből összeolvasztott szavak tartoznak ide : Főtáv = Fővárosi Távfűtő Rt., Malév = Magyar Légiforgalmi Vállalat, Mol = Magyar Olaj- és Gázipari Rt., Mahart = Magyar Hajózási Rt., Fidesz = Fiatal Demokraták Szövetsége, Tudosz = Tudományos és Innovációs Dolgozók Szakszervezete stb.

A tulajdonnévi mozaikszavak mellett találunk köznévi eredetűeket is, bár ezek száma kisebb: tébécé a latin eredetű tuberculosis rövidítéséből: tbc, tévételevízió, gyedgyermekgondozási díj, reptérrepülőtér, szjaszemélyi jövedelemadó stb.

A mozaikszavak keletkezése és elavulása nagyban függ nyelven kívüli tényezőktől, mivel az általuk jelölt intézmények, fogalmak élettartama határozza meg életüket és a szókészlet egészében elfoglalt helyüket is: napjainkban gyorsan keletkeznek, de gyorsan el is avulhatnak.