Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Az idegen eredetű szókészlet

Az idegen eredetű szókészlet

A legközelebbi nyelvrokonaitól is mintegy 3000 évvel ezelőtt elszakadt magyarság első szálláshelye a Dél-Urál környéke volt, ahol nagyjából 1500 évet töltött el. Már itt is és a Kr. u. 5. századtól a honfoglalásig tartó steppei vándorlása során számos néppel és nyelvvel került érintkezésbe, melyek közül több azóta már eltűnt a történelem viharaiban. A földrajzi-természeti változások és az idegen kultúrákkal való kapcsolatok, illetve az ezek hatására is bekövetkezett életmódbeli változások a szókészletben is mély nyomokat hagytak. Idegen nyelvek szókészleti hatása az önállósult magyar nyelv legrégibb korszakától napjainkig kimutatható, ennek erőssége és iránya koronként és nyelvenként eltérő volt. Hosszú vándorútja során, majd a Kárpát-medencében történt megtelepedése óta a magyarság szókészletét öt nagyobb család nyelvei gyarapították: a honfoglalás előtt iráni, török és részben szláv, a honfoglalás óta pedig részben török, illetve szláv, germán és román nyelvekből vett át jövevényszókat a magyar.

Az iráni jövevényszavak

Számukat tekintve nem alkotnak nagy csoportot, ám legtöbbjük még ma is alapvető tárgyat, fogalmat jelöl. A közvetlenebb nyelvi eredetet a távoli múltba vesző kezdeti kapcsolatok, illetve a kihalt iráni nyelvek hiányos ismerete miatt nem mindegyik szó esetében tudjuk pontosan megállapítani. Ezért a következőkben egyrészt az általában iráni, másrészt a szűkebben alán eredetű szavak két alcsoportját tárgyaljuk röviden.

Az első csoportban olyan ős- és óiráni jövevényszavak mellett, amelyek közvetlen népi érintkezés révén kerültek a magyarba, olyanokkal is találkozhatunk, amelyek a 7. sz.-ban a Fekete-tenger vidéki kereskedelmet a kezükben tartó perzsák révén honosodtak meg a magyarban. Az ebbe az alcsoportba tartozó szavak fogalomköri kötöttsége eléggé változatos, és csak kevés szóról lehet biztosan megállapítani az iráni eredetet. Ilyenek például: ezer, kard (mindkettő lehet közelebbről alán is), nemez, tej, tíz, vám, vár főnév, vásár (utóbbi három perzsa eredetű). Bizonytalan, de feltehetően iráni eredetű: gazdag, hús, ing, vászon, réz, illetve bűz (lehet magyar fejlemény is), szekér (lehet ugor is), tehén (lehet finnugor is) stb. Ezek közül a nemez és – ha valóban ide tartoznak – a bűz és a réz szóvégi z-je nagyon korai átvételre utal, hiszen ezekben eredetileg d állt a szóvégen, vagyis ez a három szó részt vett a korai osmagyar kori d > z fejlődésben.

A második csoportba azok a szavak sorolhatók, amelyek az alánból származnak. Az alán nyelvet beszélő néppel a magyarság valamikor a 8. sz. folyamán a Kaukázus északi előterében érintkezett, majd a 13. sz.-ban a kunokkal betelepülő, jórészt pogány, részint talán bizánci keresztény vallású alánok, más néven jászok is adhattak a magyarnak új szavakat. (Az alánok egyébként a mai oszétok ősei).

A legújabb etimológiai kutatások alapján csupán asszony és híd szavunk biztosan alán eredetű; nagy valószínuséggel itt említhetők: egész, leg(ény), tölgy, üveg, verem, vért, illetve gaz (lehet szláv is), káva (lehet latin is), méreg (lehet finnugor is), zöld (lehet magyar képzés is).

A török jövevényszavak

Mint fentebb láthattuk, török szavak már az ugor alapnyelvbe is átkerültek, de ezeket a magyar nyelv ősi örökségéhez soroljuk (pl. hattyú, hód stb.). Az önállóvá vált magyarság a Dél-Urál ligetes területein török népek szomszédságában élt, de a nyelvi hatás akkor még nem volt számottevő.

Lényegesen megváltozott a helyzet az 5. sz. második felében, amikor keletről jött népek nyomására a magyar törzsek kénytelenek voltak elhagyni szállásterületüket, és déli-délnyugati irányba vándorolva, nomád életmódot folytatva állandó érintkezésbe kerültek török nyelvekkel. Ez az erős nyelvi-kulturális kapcsolat szinte egyfolytában tartott a honfoglalásig, majd később még további két hullámban érkeztek nagyobb számban török jövevényszavak a magyarba.

Az iráni jövevényszóréteghez hasonlóan a török jövevényszavakat is összefoglaló kategóriának tekintjük, hiszen főleg a honfoglalás előtti időszak átvételeinél nem lehet a pontos átadó nyelvet megállapítani. Viszonylag jól el lehet azonban különíteni egymástól az egyes kronológiai rétegeket, a továbbiakban ezek szerint tárgyaljuk török jövevényszavainkat.

Az ótörök jövevényszavak

A steppei vándorlás hosszú ideje alatt a magyarság többek között onogurokkal, volgai bolgárokkal, kazárokkal, türkökkel és más népekkel került kapcsolatba. Ezek általában két nagy török nyelvtípus valamelyikébe tartoztak: az egyik az ún. csuvasos török (ma egyetlen képviselője a csuvas nyelv, de az egykori volgai bolgár törökök nyelve is ide tartozott), a másik a köztörök (ma mintegy negyven nyelv tartozik ide, köztük az oszmán-török, a baskír, a kirgiz, az ujgur stb.).

A két típust több hangtani jellegzetesség alapján tudjuk elkülöníteni, ezek közül kettőt mutatunk be.

  1. az őstörök *r hangnak a csuvasban r, a köztörökben z felel meg: m. ökör ~ csuvas , oszmán öküz; m. borjú ~ csuvas , ujgur buzaγu; stb. Ennek alapján csuvasos török eredetű magyar szavak: iker, karó, sár, tenger, térd stb.

  2. az őstörök szókezdő *j hangnak a csuvasban s- [szj] vagy s- [sz], a köztörökben j- felel meg: m. szél ’légáramlat’ ~ csuvas sil, tatár yil; m. szőlő ~ csuvas , tatár yiläk; stb. Egyes csuvasos nyelvekben az őstörök *j-nek j [dzsj] folytatása is volt, ez a magyarban később gy-vé fejlődött: gyapjú, gyékény, gyertya, gyöngy, gyümölcs, gyűszű stb.

Ótörök jövevényszavaink közül csupán néhányról lehet valószínűsíteni azt, hogy még a vándorlások előtt kerültek a magyarba. Szókezdő h-juk miatt itt szokás említeni harang és homok szavunkat (a megfelelő török szavak elején álló k a korai ősmagyarban lezajlott k > h fejlődésbe csatlakozhatott), de az újabb vizsgálatok egyéb hangtani nehézségek miatt az első szó esetében csak bizonytalan török eredetre utalnak, az utóbbinál pedig jóval későbbi átvétel is lehetséges. Valamivel biztosabbnak tűnik ér ’megérint; megérkezik’ igénk igen korai török eredete.

A honfoglalás előtti török jövevényszavak sokféle fogalmi csoportba tartoznak, és ez is jól mutatja azt a széles körű és mély műveltségi és nyelvi hatást, amely a magyar népet és nyelvét ebben a korszakban érte. Ez utóbbira utal az is, hogy számos testrész és más, az emberi testtel kapcsolatos fogalom megnevezése is ótörök eredetű: boka, gyomor, kar, köldök, szakáll, térd stb.

A magyarsággal érintkező török népek jól szervezett lovasnomádok voltak: nagyállattartó, legeltető, vándorló életük során rendszerint állandóbb szállásaik is voltak, ahol földművelést is folytattak. Mindezek a jellegzetességek megmutatkoznak a magyarba átkerült ótörök jövevényszavakban is. Állattartás: bika, borjú, disznó, gyapjú, gyeplő, kos, ól, túró, tyúk stb. Földművelés: alma, búza, bor, borsó, eke, gyümölcs, kender, komló, őröl, sarló, szérű stb. Lakóhely: bölcső, kapu, karó, sátor, szék, tükör stb. Mesterségek: ács, gyárt, gyúr, gyűszű, szatócs, szűcs stb. Öltözködés: bársony, csat, gyöngy, ködmön, saru stb. Társadalom, szellemi élet: bér, betű, gyász, gyón, idű, ige, ír, ok, szám, tanú stb. Természeti jelenségek, állatok, növények stb.: árok, béka, borz, keselyű, kóró, oroszlán, sár, sólyom, som, süllő, tenger, torma, ürge stb. Melléknevek: apró, bátor, kicsi, kis, kék, sárga, tar stb.

A magyar nyelv ótörök jövevényszavainak száma nagyjából 300, és nagyobbik részük a mai köznyelvi szókészletben is lényeges helyet foglal el: ez is ennek a jövevényszórétegnek a fontosságát mutatja.

Az Árpád-kori török jövevényszavak

A honfoglalással meglazult a hosszú évszázadokig tartó közvetlen és erős török hatás, de alkalmibb jellegű érintkezés az Árpád-házi királyok uralkodása alatt is volt. Már a 10–11. sz.-ban nagyobb csoportokban költöztek be besenyők (akikkel a honfoglalást megelőző évtizedekben nem mindig barátságos viszonyban állt a magyarság), majd a 13. sz. közepén IV. Béla telepítette le az ország középső részére a nagy tömegben érkező kunokat. E két népen kívül kisebb csoportokban úzok és muzulmán kálizok (izmaeliták) jelenlétével is számolhatunk, utóbbiak a kereskedelemben játszottak jelentős szerepet. Egy-két évszázad alatt valamennyi betelepült török nyelvű népcsoport megmagyarosodott.

Ennek a korszaknak a török jövevényszavait bizonyos hangtani és művelődéstörténeti jellegzetességek ellenére is igen nehéz elkülöníteni a korábbi és a későbbi török jövevényszórétegektől, és mivel mind a besenyő, mind a kun a köztörök típusú nyelvek közé tartozik, nyelvi fogódzók híján egymástól sem tudjuk a tőlük átvett szavakat elválasztani. Ezért ezeket összefoglalóan kun-besenyő jövevényszavaknak is szokás nevezni, amelyek közé a következő szavak tartoz(hat)nak: árkány ’hurok, csapda’ (a Kiskunság területén élő tájszó), balta, csabak ’halfajta’, csősz, kalauz, koboz, komondor, illetve bicsak (lehet olasz is), csákány (lehet szláv is).

Az oszmán-török jövevényszavak

Az Oszmán Birodalom északi irányú terjeszkedése következtében a 15. században még csak szórványos, majd a 16–17. században állandóbb és közvetlenebb érintkezés alakult ki a magyar s a török nép és nyelv között: az itt állomásozó katonák, hivatalnokok és kereskedők szavait vették át a magyar végvári katonák és a hódőltsági területen megmaradt lakosok. A hosszú ideig fennálló nyelvi együttélés bizonyos fokú kétnyelvűséggel is párosulhatott.

Az ebből a köztörök típusú nyelvből származó átvételeket több szempontból is viszonylag könnyű elhatárolni a korábbiaktól. Egyrészt a magyar írásbeliségben csak a 15–16. század után jelennek meg, másrészt többnyire olyan fogalmakat jelölnek, amelyek az oszmán-törökbe az arab–perzsa műveltség elemeiként kerültek át: dívány, findzsa, ibrik, pamut stb. Az oszmán-törökből származnak természetesen azok a szavak, amelyek a hódőltság intézményeivel kapcsolatosak: beglerbég ’tartományi helytartó’, defterdár ’adólajstromok vezetője’, kádi ’bíró’, vilajet ’helytartóság’ stb. Ugyancsak ebből a nyelvből származnak azok a szavak, amelyeknél főleg szerbhorvát közvetítés lehetősége is fennáll: deli, hombár, szpáhi, tarhonya stb.

Mai köznyelvünkben kb. 30 oszmán-török jövevényszó használatos, bár kétségtelen, hogy a hódőltság idején számuk lényegesen nagyobb volt, ám ezek közül a legtöbb a fogalommal együtt kiveszett a magyarból, a megmaradtak is csupán néhány fogalomkörre korlátozódnak. Öltözködés: csuha, dolmány,pamut,papucs, zseb stb. Étkezés: bogrács, findzsa, ibrik, kávé,pite stb. Használati tárgyak: dívány, kefe, korbács stb.

A szláv jövevényszavak

A steppei vándorlás utolsó évtizedeiben a Fekete-tengertől északra a magyarság érintkezett keleti szlávokkal is, főleg azokkal, akiket a mai oroszok elődeiként tarthatunk számon.

A magyar–szláv népi és nyelvi kapcsolatok a honfoglalás után váltak szorossá: a Kárpát-medencében letelepedő magyarság az itt élő, illetve a környező szláv lakosság közreműködését is kihasználva csatlakozott egy alapjaiban új műveltségi körhöz, és ennek során egész gazdasága, életmódja és szellemi élete megváltozott. Ezt híven tükrözik a szláv nyelvekből átvett jövevényszavak is. A szláv szókészleti hatás a honfoglalást követő másfél-két évszázadban volt különösen nagy, de valójában az elmúlt évtizedekig folyamatos maradt, különösen ha figyelembe vesszük a magyar nyelvjárásokat is, amelyekbe főleg a magyar nyelvterület szélein kerültek át bőven szláv szavak.

Az átadó nyelvek elsősorban a magyarság közvetlen szomszédságában található szláv nyelvek (szerbhorvát, szlovén, szlovák, ukrán) voltak, de csekélyebb számban más szláv nyelvekből (bolgár, cseh, lengyel, orosz) is vett át szavakat a magyar.

A szláv nyelvek sok évszázaddal ezelőtti, a mainál még nagyobb hasonlósága miatt sok esetben nem lehet a konkrét átadó nyelvet megállapítani, legfeljebb azt, hogy melyik ágból (nyugati, déli vagy keleti szláv) származik egy-egy szó, ám számos esetben még ez is nehézségekbe ütközik: ilyenkor csak a gyűjtőfogalomként használt szláv jövevényszó lehet egy magyarrá vált szókészleti elem eredetbeli meghatározása.

A közelebbi nyelvi eredetnek, illetve az átvétel korának megállapításában segítségünkre vannak bizonyos hangtani, művelődéstörténeti és szóföldrajzi kritériumok. Az ősszláv *tj [ty] a bolgárban [st], a szerbhorvátban c (a cs és a ty közötti hang, ez a magyarban többnyire ty-ként rögződött). Ennek megfelelően mostoha, nyüst ’a szövőszék alkatrésze’ és pest ’kemence’ szavunk bolgár eredetű, viszont a szerbhorvátból eredeztethető a gatya, a parittya, a kótyavetye és sok más szavunk is. – Az ősszláv *dj [gy] a bolgárban [zsd]-vé alakult, a többi szláv nyelvben [gy], [j], [z] stb. a folytatása, ennek megfelelően mezsgye (a régi nyelvben és a nyelvjárásokban zsd-s alakok is találhatók) és rozsda szavunk bolgár eredetű, míg megye és ragya szavunk (egyéb körülményeket is mérlegelve) a szerbhorvátból eredeztethető.

A magyar kasza hangalaki és jelentésbeli megfelelője szinte mindegyik szláv nyelvben megvan, ám a magyarba nyilván a szlovákból került, hiszen ez a szerszám a szénagyűjtés eszközeihez tartozik (az aratást hosszú ideig sarlóval végezték), az ebbe a körbe tartozó más szavak (kazal, széna stb.) is a szlovákból való átvételek.

Ilyen és más kritériumok alapján az említetteken kívül a köő szavak eredete határozható meg pontosabban: bolgár: azsag ’piszkavas; dorong’, palota, terem főnév, zarándok stb.; cseh: batka ’fillér’, csésze, dusnok ’az egyháznak hagyományozott szolga’, hanák ’cseh népcsoport tagja’, kuka ’szeméttartály’ stb.; lengyel: bekecs, dutka ’alacsony értékű érme’, galuska, poltura ’alacsony értékű érme’, polyák ’lengyel’ stb.; orosz: jász, naszád, kolhoz, lengyel, tanya, varsa, zátony (az utóbbi négy még honfoglalás előtti átvétel az óoroszból) stb.; szerbhorvát: borostyán ’növény, bosnyák, golyva, kamat, kupica stb.; szlovák: boróka, borovicska, bukta, gácsér, kupec, lekvár, varkocs stb.; szlovén: kúp, malac, maláka ’mocsár’, palozsnak ’csalitojás’, zabla stb.; ukrán: batykó ’pópa’, cerkó ’görög templom’, harisnya, kalamajka, zimankó stb.

Az átvétel idejének meghatározásában segítséget nyújt a magyar írásbeliségben való megjelenés: ennél később nem kerülhetett át az illető szó a magyarba, legfeljebb korábban. Ez utóbbi viszont igen sok szó esetében nyilvánvaló, hiszen a magyar írásbeliség kialakulása előtt is már jelentős számban honosodtak meg idegen, köztük szláv elemek a magyar szókészletben. Ilyen esetekben a kronológia pontosítása is hangtani és művelődéstörténeti sajátosságok alapján lehetséges.

Az ószláv ę és ǫ orrhangú magánhangzók (amilyenek ma is vannak például a franciában) a 11. század körül a legtöbb szláv nyelvben elvesztették nazalitásukat (kivétel a lengyel és bizonyos mértékig a szlovén). A magyar hangrendszerben soha nem voltak nazális magánhangzók, ezért az ilyeneket tartalmazó szláv szavak kétféleképpen honosodtak meg a magyarban.

  1. Magánhangzó + m vagy n: ószláv > m. rend (szerbhorvát red, szlovén red, szlovák rad, orosz stb.). Ez a megoldás a következő szavak esetében mindenképpen a 10. század vége előtti átvételre utal: beléndek, bolond, galamb, gerenda, korong, lengyel, munka, péntek, porond, szent, szombat stb.

  2. A nazalitás nélküli magánhangzós alakok azonban nyilvánvalóan a 11. század után kerültek át a magyarba: ószláv > m. gúzs (cseh nyelvjárási houž, szlovén gož, orosz stb.). Ilyenek még: kuruzsol, pók stb.

Az említett hangtani kritérium jól mutat rá arra, hogy ugyanaz a szláv szó egymástól távolabbi időben kétszer is átkerült a magyarba: donga ~ duga ’donga’ (ma csak kifejezésben él), korong ~ kuruzsol (mindkettőben a ’kör’ jelentésű ősszláv szó él tovább), menszáros (a régi nyelvben, illetve családnevekben) ~ mészáros, pank (ma is még a moldvai csángóban) ~ pók, sántál ’sántít’ ~ sétál stb.

Nyelvünk szláv jövevényszavai számos és igen változatos fogalmi csoportba tartoznak, közülük is a legjelentősebb a letelepedett életmódhoz kapcsolódó földművelés és istállózó állattartás szókészlete, valamint a kereszténységgel összefüggő szavak. Ezek a szláv térítő papok révén honosodtak meg a magyarban. A következőkben néhány példával bemutatjuk a legfontosabb fogalmi köröket. Társadalom, államélet: király, megye, paraszt, pecsét, pénz, trojka, udvarnok, vajda stb. Kereszténység: bérmál, karácsony, kereszt, malaszt, pap, szent, zarándok stb. Mezőgazdaság, állattenyésztés: abrak, barázda, gabona, jérce, kacsa, kakas, kalász, kasza, kombájn, kombinát, lencse, liba, pajta, parlag, zabla stb. Mesterségek: abroncs, bodnár, donga, esztergár ’esztergályos’, kalapács, kovács, motolla, takács stb. Ház, ételkészítés: ablak, asztal, ebéd, galuska, gerenda, káposzta, kolbász, konyha, kovász, kulcs, lóca, pad, pince, szalonna, uzsonna, vacsora stb. Növények: barack, boróka, cseresznye, dinnye, galagonya, gomba, jegenye, kadarka, málna, szilva, tajga stb. Vadon élő állatok: csuka, galamb, giliszta, hörcsög, medve, pióca, pisztráng, szarka, veréb stb. Népnevek: bolgár, görög, horvát, jász, lengyel, német, polyák ’lengyel’, rác ’szerb’, szász, szlovák, szerb, ruszin, ruszki stb. Melléknevek: béna, bolond, drága, gonosz, sánta, szabad stb. Igék: bérmál, kapál, keresztel, parancsol, perel, varázsol stb.

Művelődéstörténeti szempontok alapján állíthatjuk, hogy például a kereszténységgel, az államélettel összefüggő szavak a honfoglalás utáni néhány évtizedben kerültek a magyarba. A 20. században több szó az oroszból került át (pl. diszpécser, kolhoz, kulák, pufajka stb.).

A mai magyar köznyelvben 500 fölött van a szláv eredetű szavak száma. Ha ehhez a nyelvjárási és a már kihalt szavakat is hozzávesszük, ez a szám több ezerre tehető. Ennek alapján mondhatjuk, hogy az idegen eredetű szókészleti elemek közül a szláv jövevényszavak alkotják a legfontosabb csoportot.

A német jövevényszavak

A honfoglalás után a szlávhoz hasonló, bár – eleinte – kevésbé intenzív népi érintkezésen alapuló hatás érte a magyar szókészletet a német nyelv felől is. Az első néhány évtizedben nyilván lazább kapcsolatok a Szent István-i államalapítás idején és azt követően váltak szorossá, főleg a különböző német uralkodóházakkal létrejött dinasztikus kötődések következtében. Az ekkor kísérőként érkező lovagok és udvari emberek közül számosan birtokhoz jutva le is telepedtek Magyarországon.

A 12. századtól kezdve a középkori Magyar Királyság városai jórészt a bevándorolt német polgárság tevékeny közreműködésével jöttek létre. Ebben az időszakban főleg a középnémet területről érkezett nagyobb tömegben németajkú népesség.

A 16. század közepétől a Habsburg ház politikai hatalma kiterjedt a három részre szakadt Magyarország nyugati, északi és északkeleti területeire, majd a török kiűzése után a 17. század végétől az egész ország a Habsburgok uralma alá került. A nyelvi kapcsolatokat a 18. századtól kezdve több körülmény is erősítette: a német közigazgatás és az itt állomásozó katonák, valamint az ország elpusztult területeinek újraművelése érdekében százezrével betelepített német anyanyelvű népesség jelentős része a magyar lakossággal napi élő kapcsolatba került; a német egyetemekre járó diákok és a német vezényszavú katonaságnál szolgálók is gyarapították német jövevényszavaink számát; a 18. század második felétől a nyugati kultúra számos újdonságát Bécs közvetítette a monarchia nyelveibe, így például sok-sok francia és olasz kiindulású szó is német alakban honosodott meg a magyarban.

A szoros állami-politikai és népi kapcsolatok révén a magyar szókészletet igen erős német hatás érte, amely a két nép és nyelv első találkozásától változó intenzitással egészen a 20. század közepéig tartott. Egy időben ez a hatás annyira kiterjedtté és méllyé vált, hogy a 18. század végének magyar értelmisége többek között ennek visszaszorítására is indította el a nyelvújításként ismert mozgalmat (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet).

A török és szláv jövevényszavakhoz hasonlóan a „német jövevényszavak” megnevezés is gyűjtőfogalom. Az előző kettővel ellentétben itt azonban nem különböző nyelvekre, hanem a nyelvjárási szempontból erősen tagolt német nyelv területi (és bizonyos tekintetben társadalmi) változataira vonatkozik a megjelölés. A magyar nyelv a nagy kiterjedésű német nyelvterületnek főleg középső és – még szorosabban – déli (másként felnémet) térségi változataival állt kapcsolatban (és persze hatott rá az irodalmi nyelvváltozat is!). A konkrétabb területi hovatartozást hangtani, szóföldrajzi és művelődéstörténeti kritériumok alapján lehet esetenként meghatározni, és ezek azt mutatják, hogy különösen magas a bajor és osztrák nyelvváltozatokból átvett szavak száma.

Így például szókezdő helyzetben a középnémet b-nek bajor-osztrák p felel meg, ezért pintér, pór, prém stb. szavunk bajor-osztrák eredetű.

A Dunántúl nyugati és délnyugati részének magyar nyelvjárásaiban ismert kápli ’sapka; bóbita (mint fejdísz)’ szó másutt nincs elterjedve, ez arra utal, hogy a bajor-osztrákból való átvétel lehet. Ezzel szemben a macska elűzésére használt kácc szó tipikusan az erdélyi magyar nyelvváltozatok szava, így minden bizonnyal a középnémet típusú, erdélyi szásznak nevezett nyelvből került át a magyarba.

A már fentebb említett bécsi közvetítéssel jutottak hozzánk a következő szavak: azsúr, grillázs, kombiné, masamód, strici, tuti, zsalugáter stb.

Az egyes német szavak átvételének idejét – miként a szlávoknál is láthattuk – bizonyos hangtani kritériumok alapján nagyjából meg lehet határozni. A németben a 16. század végére a korábbi -en és -el szóvégek szótagképző -n és -l mássalhangzókká redukálódtak. Ez a magyarba átkerült szavak végén is tükröződik: a bükköny, pöröly, ráspoly, zuppon ’leves’ stb. az említett német hangtörténeti változás előtt került a magyarba, míg a cakni, cetli, dózni, fecni, kugli, nudli stb. az után (a -ni és -li végződés magánhangzója azért társult az n és l hanghoz, mert a magyarban nincsenek szótagképző mássalhangzók, és csak e magánhangzók segítségével lehetett a német szavak szótagszerkezetét visszaadni).

Ez a hangtani kettősség több időbeli kettős átvétel tényére is rámutat: cikkely ~ cvikli, kaszten ~ kaszni, régöly ~ rigli, zsámoly ~ sámli stb.

A német eredetű magyar szavak változatos fogalmi csoportokba tartoznak. Ez is jól mutatja azt, hogy milyen széles körű nyelvi érintkezésről van szó. Udvari élet, katonaság: capistráng ’takarodó’, cél, herceg, káplár, lárma (régi jelentése ’riadó’), masíroz, mozsár, páncél, rajcsúr (eredeti jelentése ’lovaglóiskola’), silbak ’orség’, torony, zsoldonár ’zsoldos’ stb. Céhek, városi élet: bognár, font, hámor, kontár, majszter, pék, polgár, ráf, rajzol, soltész ’falusi bíró’, tallér, zsinór stb. Társadalmi élet: biliárd, dáma, farsang, frajla, módi, lakáj, puszi, svindli, tánc, valcer stb. Divat, ruházat: frizíroz, kamásli, kravátli, lajbi,paróka, zokni stb. Konyha: dinsztel, gríz, karmonádli, nokedli, nudli, pucol, sonka, sparhelt, zsemlye stb. Melléknevek: barna, fád, fals, fess, hercig, rot, srég stb. A földművelés és állattenyésztés szókincse a szlávhoz képest sokkal kisebb mértékben bővült német elemekkel, itt jobbára csak aránylag későn megismert kultúrnövények nevét említhetjük: karalábé, karfiol, krumpli, kel, ribizli, ringló stb. Német jövevényszavaink közül hiányoznak a vadon élő állatok, madarak nevei. Nem ilyen a pele ’mókusféle rágcsáló’ és a tengelic ~ stiglinc sem, hanem mindkettő a szláv nyelvekből került a magyarba. Halneveink közül német eredetű a gob(hal), hering, ökle, semling, s újabban a sprottni, hekk.

A magyar köznyelvben használatos német eredetű jövevényszavak száma hozzávetőleg 400, ezek jelentős része az alapszókészlethez sorolható. Ha azonban ehhez hozzászámítjuk a különféle szakmák és a magyar nyelvjárások német eredetű szavait is, ez a szám ezrekre tehető.

A latin jövevényszavak

A latin nyelv hatása a kereszténységre tért magyarság szókészletében az eltelt ezer év során változó erősségű volt, de bizonyos tudományágakban még ma is fennáll. Ez a nyelvi hatás az eddig tárgyaltaktól eltérően nem közvetlen népi érintkezésen alapult, hiszen az államalapításkor már nem volt olyan etnikum, amelynek sajátja lett volna ez a nyelv, hanem elsősorban egyházi és magasabb műveltségi szinten, és bizonyos mértékig az írásbeliség keretei között érvényesült.

A magyar államalapítás idején és az azt követő századokban a nyugati kereszténységhez tartozó Európában az ún. középkori vagy középlatin nyelvet használták az egyházban, az egyházi tudományokban és a különféle hivatalos iratokban is. Ennek a nyelvváltozatnak az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy viszonylag erősen tükrözte azoknak a nyelveknek a sajátosságait, amelyeknek anyanyelvi beszélői ezt a latint idegen nyelvként használták. Ezek a sajátosságok elsődlegesen a kiejtésben jelentkeztek, s ezek alapján a középkori latinnak Európa különböző területein más-más változata alakult ki. Mivel a magyarok kereszténységre térítését szláv, német és észak-itáliai papok végezték, a magyarországi latin is az említett nyelvek szűrőjén keresztül hozzánk érkezett középlatinban gyökerezik.

A magyarországi latin kiejtés jellegzetességei természetesen megfigyelhetők korai latin eredetű szavainkon is. Így szó belsejében a (klasszikus) latin s [sz] a magyarban [zs]-ként hangzik: lat. basalicum > m. bazsalikom, lat. camisa > m. kámzsa, lat. musica > m. muzsika stb. Egyéb helyzetben ennek a latin hangnak az ejtése [s]: lat. aprilis > m. április, lat. sacristia > m. sekrestye, lat. sors > m. sors stb. A latin g+e vagy i kapcsolatban a g ejtése a magyarban gy lett: lat. angelus > m. angyal, lat. gehenna > m. gyehenna, lat. gingiber > m. gyömbér stb.

A latinból történt átvétel idejére is utalhat az említett hangok ejtésének alakulása a magyarban. A 16. században Rotterdami Erasmus kezdeményezésére terjedni kezdett az ún. klasszicizáló ejtés, ami azt jelenti, hogy a korábbi jövevényszavak [s] és [zs] hangja helyén [sz] és [z] hangzik: írisz, mizéria, rezeda, szankció, szeminárium, vizitál stb. Ennek hatására jó néhány szónál kettős alakok jöttek létre, ami a latin g+e vagy i kapcsolatnál is megfigyelhető: evangyélium ~ evangélium, legyenda ~ legenda, passus ~ passzus, státus ~ státusz stb.

A katolikus egyházi terminológiába tartozó szavak (káptalan, mise, ostya, pápa stb.) természetesen korábbi átvételek, mint a protestáns egyházi műszavak (eklézsia, konfirmál, presbiter stb.), és ezeknél is későbbiek bizonyos tudományok és a politikai élet kifejezései (fiskális, kommentár, konfiskál, konfliktus, kongresszus, morális, nulla, tabella stb.). A magyar nyelv latin jövevényszavait a következő nagyobb fogalmi körökbe sorolhatjuk: Egyház, vallás: angyal, kápolna, mise, oltár, ostya,paradicsom, prédikál stb. Iskola: ceruza, diktál, iskola, kréta, penna, tábla stb. Növények és állatok: akác, angolna, cet, citrom, elefánt, palánta, pálma, párduc, rinocérosz stb. Jogi szavak: adoptál, juss, lajstrom, nótárius, paktum, testamentum stb. Orvősi szavak: hektika, kólika, kúra, patika, pirula stb. Hónapnevek: április, augusztus, június, március stb. Ház és berendezése: ámbitus ’oszlopos tornác, folyosó’, fűndamentum, kamra, lámpás, porta, tégla stb.

A magyar köznyelvben is használatos latin jövevényszavak száma 200 fölött van, de igen sok latin eredetű szó él az egyes magyar nyelvjárásokban és a különböző tudományok szakszókészletében is. Ha ehhez hozzávesszük azokat a nemzetközi és vándorszavakat (lásd a „A nemzetközi műveltségszavak”. pontot), amelyek a latinból sarjadtak ki, látható, hogy a magyar szókincs bizonyos részeit át és átszövi ez a klasszikus európai nyelv.

Az újlatin jövevényszavak

A magyar nyelvet története során több újlatin nyelv felől is érte hosszabb-rövidebb ideig tartó és eltérő erősségű szókészleti hatás, mégpedig olasz, francia és román. Mivel ezen nyelvek történetéről meglehetősen alapos ismereteink vannak és a tőlük átvett szavak művelődéstörténeti és szóföldrajzi vonatkozásai is jól ismertek, az ebbe a gyűjtőkategóriába tartozó jövevényszavakat külön-külön tárgyalhatjuk.

Az olasz jövevényszavak

A magyar–olasz kapcsolatok a kereszténység felvételének idején kezdődtek, amikor olasz térítő papok is érkeztek az országba. Később megerősödtek a kereskedelmi kapcsolatok az északolasz területekkel, különösen Velencével, és a Magyarországra (például Esztergomba, Budára, Székesfehérvárra, Nagyváradra) betelepülő olasz polgárság is segítette a nyelvi kapcsolatokat. Az Anjou-korban, majd Hunyadi Mátyás uralkodása alatt megélénkült az olasz hatás, amelyet még az a tény is fokozott, hogy számos magyar diák tanult Bologna, Padova és Pisa egyetemén, és a katolikus egyház olasz kapcsolatai is folyamatosan fennálltak.

A 16–17. században az olasz hatás elsősorban a török ellen harcoló seregek katonái, erődépítő inzsellérei (mérnökei) és a velük együtt mozgó kereskedők révén volt jelen. A 19. században igen sok magyar katona állomásozott észak-itáliai helyőrségekben, ők is gyarapították olasz eredetű szavaink számát, miként a Magyarországon megélhetést kereső olasz munkások is.

Az olasz kultúra a 18–19. században – a franciához hasonlóan – főleg német közvetítéssel Bécsen keresztül jutott el hozzánk, így jónéhány olyan szavunk van, amely elsődleges eredetét tekintve olasz, de a magyarba már mint német jövevényszó érkezett.

Történelmi és művelődéstörténeti tényeken kívül hangtani sajátosságok is arra utalnak, hogy az olasz jövevényszavak túlnyomó része – különösen a korábbi átvételek – az északolasz nyelvterületről, ezen belül a velencei tájnyelvből származik. Ennek egyik jellegzetessége az irodalmi olasz és más nyelvjárások s [sz] hangjának [s]-ként vagy [zs]-ként való ejtése: olasz castello > m. kastély, olasz riso > m. rizs, olasz rastello > m. rostély, olasz spago > m. spágó ’madzag’, olasz tasca > m. táska, olasz torso > m. torzsa (később német közvetítéssel torzó is) stb. Ugyancsak északolasz nyelvjárási sajátosság a szóvégi o és e hangok hiánya: olasz boccale > m. bokály, olasz ciuffo > m. csúf, olasz doge > m. dús (ugyanebből származik a dózse szó is), olasz spagnuolo > m. spanyol, olasz struzzo > m. strucc stb.

Az olaszból a nyelvi kapcsolatok létrejötte óta folyamatosan kerültek át szavak a magyarba, ezek közül a korai rétegbe tartozik egyebek mellett a csemete, lándzsa, mandula, szerecsen, talján stb., míg a késeiek közé a digó, freskó, kapiskál, spagetti stb.

Olasz jövevényszavaink száma összességében nem éri el a százat, és ennek mintegy fele mára már elavult vagy csak a nyelvjárásokban él. Az olasz nyelvjárások és az olasz–magyar nyelvi kapcsolatok kutatásának újabb eredményei alapján néhány, korábban másféle eredetűnek tartott szót is az olaszból való átvételnek tekinthetünk: bagó, kastély, lakat, mester, rostély stb.

Viszonylag alacsony számuk ellenére a magyar nyelvnek ezek a jövevényszavai több fogalmi körbe sorolhatók, ami a sokrétű olasz nyelvi-művelődési hatást mutatja. Katonai élet: armada, lándzsa, mustra, pajzs, pálya stb. Udvari, városi élet (színház, öltözködés stb.): ária, csúf (régi jelentése ’mulattató’), freskó, furfang, karnevál, maskara, tafota stb. Kereskedelem: bárka, bokály, gálya, gondola, piac stb. Délszaki növények és gyümölcsök: egres, füge, mandula, mazsola, narancs, pomagránát ’gránátalma’, rizs stb. Állatnevek: kagyló, osztriga, strucc, szamár stb. Ételek: mortadella, pizza, spagetti, szardella, torta, tortellini stb. Egyebek: bandita, cikény ’régi velencei pénzérme’, dózse, dús, garabonciás, golyó, gúla, pinyol ’borfajta’, remete, sajéta ’finom gyapjúszövet’, spanyol, szerecsen, zsuga stb.

Néhány olasz kiindulású, de német közvetítésű szó: banda, brigád, irredenta, kazamata, kontó, marcipán, opera, parmezán, rakéta, staféta, szalámi, szóló, szoprán, tombola stb.

A francia jövevényszavak

A magyar–francia nyelvi kapcsolatoknak két főbb szakasza volt: az első a 11–13. századra, a második a 18–19. századra tehető. Szoros népi érintkezéssel egyik szakaszban sem számolhatunk, de a középkorban a francia uralkodóházzal és főúri családokkal létrejött kapcsolatok révén a magyar királyi udvarba érkezett fourak és kísérőik, valamint főleg a 12. században Magyarországon megtelepedett szerzetesrendek (bencések, ciszterciek és premontreiek) tagjai közvetíthettek francia szavakat a magyarba. A középkori magyar városokban (például Esztergomban, Egerben, Nagyváradon) is számos francia (vallon) polgár telepedett le, és francia nyelvi-szókészleti hatás érte a francia egyetemeken, főleg a párizsin tanuló magyar diákokat is.

A későbbi korszak francia nyelvi hatása csak igen csekély mértékben volt közvetlen, hiszen az újabb korokban a franciából elindult szavak vagy Bécsen keresztül a német nyelv közvetítésével (azaz jobbára már német jövevényszóként), vagy pedig nemzetközi műveltségszóként érkeztek hozzánk.

Régebbi, közvetlen átvételű francia jövevényszavaink alig haladják meg a tízet, s ezek nagyobbik része is (a betelepülők származási helyének megfelelően) a vallon nyelvterületről való: címer (régi jelentése ’sisakdísz’, származhat esetleg a németből is), csemelet ’teveszőrposztó’, fűrmint, kilincs (de belső magyar fejleményként is magyarázható), korc, mécs (de származhat az olaszból is), paraj, tárgy(régi jelentése ’pajzs’, és mivel ezt az eszközt céltáblaként használták, kialakult a ’céltábla’ jelentés is) stb. Újabb átvétel az argó, bizsu, konferanszié stb.

A német közvetítésű, nem közvetlen francia átvételekre néhány példa: blúz, butik, elit, garzon, naiv, primőr, püré, reklám, sanzon, tabló, zsúr stb.

A román jövevényszavak

A magyar–román népi és nyelvi érintkezések kezdete a 12. század végére tehető. Ekkor az érintkezés színtere Erdély pereme volt, majd később, a Kárpátokon kívülre telepedő magyarok, a csángók révén Moldva is.

A 16–17. század folyamán az erdélyi románság számaránya jelentősen megnőtt, ennek következtében erősödött a nyelvi hatás is, de a románság alacsony társadalmi helyzete és fejletlenebb műveltsége miatt ez a hatás nem vált olyanná, mint akár a szláv, akár a német nyelv esetében, és mindenképpen regionális jellegű maradt: a románból átvett szavak túlnyomó része nem terjedt túl a keleti magyar nyelvterületen.

Az I., majd a II. világháború után Erdély és más, magyaroktól is lakott területek a román állam részévé váltak. Ezáltal a román nyelv is fölérendelt helyzetbe került, és ez a tény is elősegítette azt, hogy az ottani magyarság nyelvében újabb román elemek jelenjenek meg.

A fentiek alapján érthető egyrészt az, hogy a népi érintkezésen alapuló román jövevényszavaink nagy többsége az erdélyi román nyelvjárásokból (a csángóba a moldvaiból) került át, másrészt az is, hogy ezek a jövevényszavak csak a késő középkortól jelennek meg viszonylag nagyobb számban a magyar írásbeliségben is.

A két nyelv viszonyának története magyarázatot ad arra is, hogy miért vált csupán mintegy tucatnyi román jövevényszó magyar köznyelvi szóvá, mint például áfonya, cimbora, ficsúr, lej, mokány, pakura, tokány stb. Tájszóként lényegesen több román eredetű szó él a keleti magyar nyelvterületen, főleg Erdélyben, és még inkább a csángóság körében: árdé ’paprika’, brindza ’juhtúró’, buszujog ’bazsalikom’, cujka ’szilvapálinka’, csimpolya ’bőrduda’, csercse ’fülbevaló’, csorba ’levesfajta’, fűszuly(ka) ’bab’, gornyik ’erdőkerülő; hivatalszolga’, karuca ’szekér’, kaskavál ’sajtfajta’, katrinca ’keszkenő; kötényszoknya’, kozsók ’ködmön’, lák ’tó’, málé ’kukorica; kukoricakása’, móc ’hegyilakó’, pulya ’gyerek’, szokotál ’számlál; mérlegel’, zsitár ’mezőőr’ stb.

Annak a ténynek, hogy a román jövevényszavak viszonylag szűk körben élnek, az is oka, hogy ezek közé tartozik a havasi (vlach) pásztorkodás szókincse is, ami érthetően csak az adott földrajzi-gazdasági viszonyok között járatos: bács ’juhász’, bálmos ’juhtejből készült étel’, cáp ’kecskebak’, esztena ’juh-karám’, kápra ’kecske’, lunka ’víz menti rét; legelő’, mióra ’1–2 éves nostény juh; bárány’, pojána ’havasi tisztás’ stb.

Összességében több száz román jövevényszó található egyrészt a keleti magyar nyelvterület egy-egy kisebb részén, illetve a magyar köznyelv erdélyi regionális változatában. Ezek száma az elmúlt évtizedekben a román nyelv államnyelvi státusánál fogva is gyarapodott. Ott teljesen közkeletunek tekinthetők a következő román jövevényszavak: abonál ’előfizet’, akcsident ’baleset’, blokk ’panelház’, borkán ’befottesüveg’, fármácsia ’gyógyszerészet’, medicsina ’orvostudomány’ (mindkettő mint egyetemi tanulmány), fisa ’munkalap’, fluksz ’futószalag’, municípium ’önrendelkező (megyei jogú) város’, pasaport ’útlevél’, rapid ’gyorsvonat’, szekció ’tagozat’, szeriál ’folytatásos film’ stb.

Jövevényszavak egyéb nyelvekből

Az eddig tárgyalt nyelvekből, nyelvcsaládokból átvett jövevényszavak alkotják a magyar szókészlet idegen eredetű elemeinek messze túlnyomó részét. Ezeken kívül van néhány olyan nyelv, amelyből részben közvetlen, részben más, például irodalmi úton, utazások révén stb. érkeztek szavak a magyarba.

Az angol jövevényszavak

A magyar nyelvnek az angollal a 18. század vége előtt nem voltak érdemi kapcsolatai. Anglia ekkor vált politikai és gazdasági mintává, és kilépve a „fényes elszigeteltségbol” nyelvileg is egyre nagyobb hatást gyakorolt az európai kultúrára.

A magyar reformkor jeles arisztokrata képviselői (Széchenyi István, Wesselényi Miklós és mások) Angliába tett utazásaik során és után közzétett írásaikkal, levelezésükkel jelentősen hozzájárultak angol szavak közvetlen átvételéhez.

A 19. század közepe táján jelennek meg magyar nyelvű tudósítások ÉszakAmerikáról is, de a világnak ezzel a részével összefüggő szavak nagyobb számban a 20. század folyamán jutottak a magyarba: az Amerikában boldogulást keresők közül a hazatértek számos angol (amerikai) szót hoztak magukkal.

Angol jövevényszavaink túlnyomó része mégis inkább az írott nyelv révén került be a magyarba: politikai, tudományos és műszaki írások terjesztették el az ide vonatkozó fontosabb szavakat. A 19. század második felétől kb. az 1930-as évekig jelentős volt a különféle sportágak angol szavainak átvétele, mint például a labdarúgásban meccs, futball, bekk ’hátvéd’, centerhalf ’középfedezet’, korner ’szöglet’, taccs ’bedobás’ stb., de ezek zömét kiszorították a helyettük megalkotott magyar szavak.

Közvetlenül a (brit vagy amerikai) angolból származnak – a már említetteken kívül – a következő szavak: börberi ’szövetfajta’, dendi, dzsip, csencsel, dzsentri, foxterrier, görl, hendikep, hobbi, jonatán, jenki, koktél, lift, lincsel, lord, löncs, makadám, nejlon, póni, préri, sort stb., valamint az utóbbi másfél-két évtizedben, részben az amerikai kultúra széles körű terjedése során átvett szavak, melyek közül számos a különféle szakzsargonok szókészletéből szivárog át a köznyelvbe: bróker, díler, dzsogging, fájl, floppi, hardver, hotdog, klikkel, lízing, lobbi, menedzser, stencil, szerver, szoftver, szörfözik, xerőx, vincseszter stb., illetve top és bodi mint noi ruhadarabok.

Az angol nyelvi hatások azonban jórészt más nyelvek, különösen a német közvetítésével vagy nemzetközi szavak formájában érték el a magyar szókészletet (az utóbbiakat lásd a „A nemzetközi műveltségszavak”. pontban).

Angol szavak német közvetítésével akkor kell számolnunk, ha egy-egy szó ebben a nyelvben (jóval) korábbi időkből adatolható, mint a magyarban. Biztosan vagy nagy valószínuséggel a németen keresztül (azaz a magyarba már jobbára mint német jövevényszavak) érkeztek a következő szavak: bricsesz, buldog, dressz, dzsem, humbug, kenter, komfort, kord, mumpsz, overall, propeller, raglán, riport, seriff, start, sztár, sztrájk, szvetter, tájfun, tipp, víkend stb.

A cigány jövevényszavak

Az indiai eredetű nép hosszas vándorlás után a 14. század második felében érkezett Közép-Európába. A népet megnevező magyar szó déli szláv, illetve román eredetű, első biztos adata 1476-ból való.

A cigányság több évszázados jelenléte ellenére ebből a nyelvből (illetve az egymástól sokszor igen eltérő cigány nyelvváltozatokból) meglehetősen kevés olyan jövevényszó került át a magyarba, amely a bizalmas jellegű köznyelvi használatban is jelentkezik. Ennek egyik oka nyilván abban rejlik, hogy életmódjuk következtében a cigányok a nyugati kultúrájú társadalom peremén éltek, környezetükkel általában ritkán keveredtek. Cigány eredetű szavak viszonylag nagyobb számban találhatók az úgynevezett tolvajnyelvben (argóban), de ezek szótörténeti adatoltsága eléggé hézagos, hiszen az ilyen típusú szavak nem nagyon kerültek be a korábbi századok írásbeliségébe. Az elmúlt száz év során több tolvajnyelvi szótár is készült, de ezek anyagának módszeres etimológiai feldolgozása még nem történt meg. Így itt csak azokat a szavakat tudjuk bemutatni mint biztosan vagy nagy valószínuséggel cigány jövevényszavakat, amelyek szóeredeztető szótárainkban (is) ilyen eredetűként szerepelnek: ácsi ’állj!, abbahagyni!’, bibasz ’buta, alávaló’, cavira ’lotyó’, csaj, csávó, csór, csóró, dádé ’(idős) cigány’, devla ’ördög; isten’, dilinós, duma, gádzsó ’(fiatal cigány) férfi’, góré ’fonök’, hóhányó, kajál, lóvé, manusz ’férfi’, more ’(cigány)zenész’, nyikhaj, piál, purdé, sédó ’deres, pellengér’ (az eddigi legkorábbi adatolású cigány jövevényszó 1616-ból), séró ’fej; hajviselet’, uzsgyi.

A jiddis jövevényszavak

A jiddis a közép- és kelet-európai zsidóság nyelve, amely a német származéknyelve: nagyjából a 12. században középfelnémet kori közép- és délnémet nyelvjárásokból ötvözodött össze úgy, hogy szókincsébe számos héber elemet fogadott be, illetve története során később számos szláv eredetű szóval bővült.

A magyar nyelv jiddis jövevényszavainak száma legfeljebb néhány tucat lehet. Ennek fő oka az, hogy a 19. század első feléig a zsidók társadalmi helyzetüknél fogva erősen zárt közösségekben éltek, majd a század második felétől – különösen a városi zsidóság – igen gyorsan asszimilálódott nyelvileg is. Kulturális hagyományait azonban megőrizte, így a jövevényszavak is nagyrészt ebből a körből valók.

A magyar argóban is találhatók jiddis elemek: ezeket nyilván azért használták, hogy idegenségüknél fogva a kívülállók ne érthessék az ebben a nyelvváltozatban folyó beszélgetést. Ennek a rétegnyelvnek a jiddis elemeit gyakran a német argó közvetítette a magyarba.

Biztosan jiddis jövevényszavaink közé tartoznak: éca ’ötlet; tanács’, gój ’nem zsidó’, handlé ’házaló’, jampec, jatt, kóser, pacef ’arc’, sakter, samesz, sóher, sólet, stika ’csend’ (ebből ragszilárdulással: stikában). A német nyelv különféle változatainak közvetítésével a magyarba került jiddis eredetű szavak: balhé, bóvli, haver, hirig ’pofon; verekedés’, jiddis, kampec, mázli, meló, muri, pajesz, sáp, smonca ’semmiség; fecsegés’, srác, szajré, tarhenol ~ tarhál, tréfli ’nem megfelelő’ stb.

A bizánci görög jövevényszavak

Görög eredetű elemek leginkább két úton kerülhettek a magyar nyelvbe: egyrészt a latin közvetítésével ógörög szavak, amelyek azonban a magyarban már latin eredetűnek tekintendok (pl. dialógus, komédia, patika stb.), másrészt az olyan nemzetközi vagy vándorszavak révén, amelyek végső soron görög szavakból alakultak, de ezeket is vagy a latin, vagy – nagyobbrészt – a német közvetítette nyelvünkbe (pl. agronómus, delta, program stb.).

A közvetlen átvétel lehetőségével csupán a bizánci görögből számolhatunk, hiszen a magyarság már a honfoglalás előtt is kapcsolatba került a bizánci görögökkel, s a 11–12. század folyamán is változó erősségű viszony állt fenn a Bizánci Birodalom és a Magyar Királyság között. A nyelvi kapcsolatok azonban igen lazák lehettek, ennek ellenére nem lehet kizárni egyes bizánci görög szavak közvetlen átvételét.

A korábbi etimológiai szakirodalomban nagyjából 10 szót eredeztettek több-kevesebb valószínuséggel ebből a nyelvből, ám a legújabb kutatások szerint csupán paplan szavunk származik kétségtelenül a bizánci görögből. A ’tarisznya’ jelentésű iszák, illetve a paripa olyan vándorszó, amely nagy valószínuséggel a bizánci görög közvetítésével került a magyarba, míg például a fátyol, a katona és a tímár az olasz nyelv északi-északkeleti változatából jutott közvetlenül a magyarba.

A nemzetközi műveltségszavak

A fentiekben tárgyalt jövevényszócsoportok alapján látható, hogy az idegen nyelvekből a nagy műveltségváltások vagy a széles értelemben vett kultúra kisebb-nagyobb változásai következtében kerültek át jövevényszavak a magyarba. Ezek a szavak – mivel jelentős részük különféle tárgyfogalmakat jelöl – a velük megnevezett tárgyakkal vagy más fogalmakkal együtt jelennek meg egy másik nyelvben, az ezt beszélő közösségben.

Az emberi művelődés történetében igen sok olyan eszköz, termék, intézmény stb. alakult ki, amely messze túlterjedt annak a társadalomnak a határain, amely ezeket létrehozta. Így az ezeket jelölő szavak is gyakran hosszú vándorútra indultak, sokszor kultúrköröket, sőt földrészek határait is átlépve. Ennek során hangalakjuk – igazodva a mindenkori befogadó, majd továbbadó nyelvhez – gyakran lényegesen megváltozhat, jelentésük különböző irányokba fejlődhet. Mindezek azt eredményezhetik, hogy egy-egy ilyen szó eredetét még a képzett szakember is csak nehezen tudja kideríteni.

A műveltségszavak egy része igen régi időkben indult el vándorútjára az ókori kultúrákat hordozó nyelvekből, mint például a latin, görög, arab, kínai stb. A kártya szó (1495 körüli az első magyar írásos adata) végső soron egy ’papirusz(lap)’ jelentésű ógörög szóra megy vissza, melyet elsőként a latin (’papirusz; írásmu; levél; pergamen; papír’) közvetített több európai nyelvbe, például az olaszba, franciába és németbe, melyek azután más nyelvekbe adták tovább az eredeti fogalomhoz képest megváltozott tartalmú szót (’játékkártya; térkép; karton(lap); stb.’). A magyarba a latin, a német és az olasz is közvetíthette. – A magyar suba szó (1290-ből adatolható) ugyancsak hosszú vándorutat tett meg: az arabban gyökerező szó részben a középkori latin, részben az olasz közvetítésével jutott el többek között a németbe, az oroszba, a bolgárba stb. A magyarba is valószínűleg ez a két nyelv adta tovább, de a konkrét átadó nyelvet (aminek ismeretében latin vagy olasz jövevényszónak tarthatnánk említett szavunkat), nem tudjuk megállapítani.

A műveltségszavak egy másik fontos része a modernebb kultúra termékeként nem tekint vissza ilyen hosszú múltra. Ezeknek a keletkezésében vagy terjesztésében a nagy világnyelvek – angol, francia, német – játszottak fontos szerepet, de ezek kevésbé elterjedt nyelvek által elindított vagy régebbi keletkezésű szavakat is terjesztettek. A rádió szót a magyarba a német közvetítette, ahova – és még más nagy nyelvekbe – az amerikai angolból került át; ez utóbbiban tudatos szóalkotásként jött létre a latin radius ’sugár’ alapján. – A magyarba a francia és az angol közvetítésével átkerült kenu szó végső forrása egy karibi indián nyelv, amelyből a spanyol révén jutott el a szó Európába, ahol terjesztésében a franciának is szerepe volt.

A nemzetközi műveltségszavak elsősorban egyes fogalmak szélesebb körű földrajzi elterjedtségét mutatják, de egyben eredetbeli kategóriákat is jelentenek: a magyar nyelv szókészleti elemeinek olyan csoportját jelölik, amelyeknek etimológiája többé-kevésbé ismert, de homályba vesző részletek vagy az egyes nyelvek szavainak nagyfokú hasonlósága miatt nem lehet az átadó nyelvet közelebbről is meghatározni.

A vándorszavak

A nemzetközi műveltségszavak régebbi rétegébe tartozó elemek közvetlen népi és nyelvi érintkezés révén jutottak egyik nyelvből a másikba, terjesztésükhöz hozzájárult a kereskedelem, a közlekedés, a hadviselés, az egyház és egyebek is. Ennek megfelelően az ebbe a rétegbe tartozó szavak között igen sok jelöl ruhadarabokat, pénzeket, különféle használati eszközöket, fegyvereket, fuszereket, bizonyos típusú tudományos és egyházi fogalmakat stb.

A magyar szótörténeti-etimológiai gyakorlat a 18. század közepe-vége előtt (vagyis a hagyományos nyelvtörténeti felősztás szerint az ó- és középmagyar korban) meghonosodott ilyen jellegű szavakat a vándorszó kategóriájába sorolja. Ezeket igen változatos eredetük és gyakran tekervényes vándorútjuk ellenére is csoportosíthatjuk aszerint, hogy milyen kultúrkörből, milyen földrajzi irányból, mely nyelvek közvetítésével jutottak el a magyarba.

Vándorszavaink egy része Délnyugat-Ázsia felől érte el Európát: arab vagy perzsa eredetű szavak az oszmán-török és balkáni nyelvek közvetítésével kerültek a magyarba (a földközi-tengeri kereskedelem révén ezek közül több eljutott nyugatra is). A már említett suba mellett ide tartoznak: jülep ’frissítő ital’, kanaf ’zsinór, rojt’, kármin, kömény, majom, maszlag, papagáj, tárkony, zubbony stb. – BelsőÁzsia, illetve Kelet-Európa felől nagyrészt szláv nyelvek közvetíthették a következő szavakat: kantár ’súlyegység; mérleg’, kazár, könyv, sajka, selyem, szablya stb. – Jelentos számban ismerünk olyan vándorszavakat, amelyek Nyugat-Európa felől érkeztek a magyarba. Ezek közül viszonylag sok indult el a görögből, melyeket nagyrészt a latin közvetített tovább, de találhatunk ezek között újlatin (francia, olasz) és német gyökerueket is: alabárd, ametiszt, bomba, borbély, citadella, damaszt, dénár, dóm, garas, hártya, kapitány, kaszárnya, márvány, mustár, oltár, paripa, szoba, tarisznya, zsold stb. Ugyancsak a nyugat-európai nyelvek közvetítésével jutottak el más nyelvekbe az Amerikából, Afrikából vagy Délkelet-Ázsiából elindult szavak is: csokoládé, kakaó, kannibál stb.

A nemzetközi szavak

A 18. század második felét követően nagymérvű átalakulás ment végbe az európai művelődésben, a technikában és a tudományban, s ennek következtében számos olyan új tárgy és fogalom keletkezett, amelyek az őket jelölő szavakkal együtt gyorsan túlterjedtek azon a nyelven és kultúrkörön, amelyben létrejöttek. A közvetlen népi érintkezések és az ezekkel járó szóbeliség helyett elsősorban az írott nyelvhez kötődik gyors terjedésük. Ezt lehetővé tették az egyre inkább korszerűsödő közlekedési eszközök, a folyamatosan fejlődő és kiépülő távközlési hálózatok, az írott sajtó, majd a rádió és televízió, napjainkban pedig a különféle informatikai eszközök.

A 18. század második felétől napjainkig létrejött szavakat, amelyeknek terjesztésében az angol, a francia és a német foszerepet játszott, és az átvevő nyelvekben is azonos vagy nagyon hasonló alakban és jelentésben élnek, nemzetközi szavaknak nevezzük. Közülük a legtöbb görög vagy latin elemekre megy vissza, de vannak köztük indián, arab vagy más szavakból kisarjadt, a nagy európai nyelvek által elterjesztett szókészleti egységek is.

A tudományok, a technika, a művészetek, a különféle sportok és más területek modern nemzetközi szavai a felvilágosodás óta áramlanak a magyarba. Közülük több ezerre tehető azok száma, amelyek kiléptek eredeti szakmai terminológiai körükből, és általánosan ismert és használt köznyelvi szóvá váltak.

Végső soron görög eredetre mennek vissza a következő szavak: abrakadabra, agronómus, akrobata, akusztika, antilop, atom, automata, baktérium, demokrácia, diszkosz, energia, klinika, klór, szimfónia, telefon, tipikus, trapéz stb. – Latin alapon megalkotott nemzetközi szavak: absztrakt, akvárium, antik, artista, ász, bacilus, intelligens, kábel, kompót, motor stb. – A franciában keletkezett, illetve onnan elterjedt nemzetközi szavak: autó, bajonett, büfé, garázs, gárda, gardrób, demizson, kabin, kamion, kapitalista, klikk, kulissza, vitrin, zselé stb. – Az angolban keletkezett, illetve onnan elterjedt szavak: bojkott, csekk, detektív, diszkó, dömping, dzsessz, farm, gól, golf, kardigán, lézer, parlament (az angolban a ’megbeszélés’ jelentésű francia jövevényszó alapján keletkezett!), radar, sport, tenisz, tréner, trolibusz, tröszt, szendvics, videó stb. – A németben viszonylag kevés olyan szó keletkezett, ami hozzánk nemzetközi szóként érkezett (pl. kobold, nikkel), ám a magyarba a nemzetközi szavaknak mintegy 90%-át a német vagy ez is közvetítette ugyanúgy, mint mindegyik közép-európai nyelvbe.

Az említetteken kívül más nyelvek is gyarapították a nemzetközi szavakat. Közülük többet indított el az olasz (akvarell, bagatell, bariton, bravúr, futurizmus, karikatúra, kaszinó, szonett stb.), az arab (admirális, algebra, alkohol, arzenál, azúr, kalifa stb.), az orosz (bolsevik, mamut, steppe ~ sztyepp, szamovár stb.), a spanyol (adjutáns, barakk, boleró, csincsilla, kondor (a kecsuából), lasszó, matador, merinó, platina stb.) és szórványosan még egyéb nyelvek is, például az ind (dzsungel, kuli), perzsa (kaviár) stb.

A tükörszavak

Az egyes nyelvek kapcsolatára nemcsak a jövevényszavak (idegen hangalakok átvétele a hozzájuk kapcsolódó jelentésekkel) utalhatnak, hanem olyan szókészleti elemek is, amelyekről első látásra vagy hallásra aligha állítanánk, hogy nem egy-egy adott nyelv saját (eredeti vagy meghonosodott) szavai. Hangalakjuk és írásképük ugyanis teljesen megfelel a kérdéses nyelv szabályainak, ám létrejöttük alapja valójában egy idegen nyelvben található. Azokat a szavakat, amelyek egy idegen szónak a hangalakját nem, csupán tartalmát tükrözik, és így sajátos átmenetet képeznek a jövevényszavak és a belső keletkezésű szavak között, tükörszavaknak (idegen szóval kalknak) nevezzük. Az ezek mintájául szolgáló idegen szavak alaktanilag többnyire elemezhetők: összetételek vagy képzett szavak. Ha valamely meglevő szavunk idegen nyelv mintájára új jelentéshez jutott (például világ, eredetileg csak ’világosság’, majd a szláv ’fény; mindenség’ hatására ’mindenség’ is), tükörjelentésről beszélünk.

Az 1803 óta adatolható, mára már elavult, német eredetű kukker helyett ma csak azt a távcso összetételt használjuk, amelynek mintája a német Fernrohr. Alatinból származó stáció (1620) jövevényszó egyes jelentéseinek magyar alakú kifejezoje azért lett az állomás(1829), mert a latin szó a stare ’áll’ ige képzett alakja, ezt tükrözi a magyar áll igének az elavult, de felelevenített -más képzővel létrehozott származéka. A tükörszavak létrehozását is a szükségszerűség irányítja: az idegen nyelven megismert fogalmak megnevezésére új szót kell alkotni. Ez a folyamat a nyelvek érintkezése során bármikor megtörténhet, de az így keletkezett szavak száma akkor nő meg látványosan, ha egy adott nyelv mélyen és tartósan hat egy másikra.

A tükörszavak egy része spontán, népi alkotás (amihez persze a kétnyelvűség viszonyai között ismerni kell a mintául szolgáló nyelvet), de igen sok a tudatos fordítás. Ilyenek bőven keletkeztek a nyelvújítás idején. A magyar hangtestű új szó csökkentette a latin (és német) jövevényszavak használati gyakoriságát, s korábban gyakran ismeretlen, fontos jelentés hordozójaként is hozzájárult a magyarság szellemi felzárkózásához, európaiságának megerősödéséhez.

A tükörszavakat három fő típusba sorolhatjuk aszerint, hogy milyen szerkezetű idegen szavakat hogyan képez le a magyar nyelv. Tükörfordításról beszélünk akkor, ha az idegen mintára létrejövő összetett szó elemei már korábban is megvoltak a magyarban (az alábbiakban előforduló rövidítések jelentése: lat. = latin, m. = magyar, ném. = német, szh. = szerbhorvát): ném. Schwanengesang ~ m. hattyúdal. Részfordításnak nevezzük azokat az összetételeket, amelyeknél az idegen minta követése csak részleges, ugyanis az összetételnek csak az egyik tagja magyar, a másik megmarad idegen szónak: ném. Amokläufer ~ m. ámokfutó. Végül képzéses (vagy egyszerű) tükörszónak minősíthetjük azokat a tükörszavakat, amelyeknek idegen mintája valamilyen képzett szó, és ilyen szerkezetű a magyar „kópia” is: lat. materia (lat. mater ’anya’+ képző) ~ m. anyag (m. anya + képző).

Tükörszavaink mintáit szinte kizárólag az a három nyelv, illetve nyelvcsalád adja, amelyekkel a honfoglalás óta a magyar nyelv a legszorosabb kapcsolatban áll: szláv nyelvek, a latin és a német. A szláv mintájú tükörszavak a legrégebbiek közé tartoznak, ezek az egyházi terminológia egyes kifejezései: szh. mesopust ~ m. húshagyó, szh. Velika nedelja (ez görög mintán nyugvó tükörfordítás!) ~ m. nagyhét, szh. Cvetna nedelja ~ m. virágvasárnap stb.

Latin mintájú tükörszavaink újabb keletuek, zömük a 18. század után keletkezett: lat. status ~ m. állam (1836), lat. substantia ~ m. állag (1837), lat. exceptio ~ m. kifogás (1645), lat. eliminare ~ m. kiküszöböl (1770), lat. lacta gallinaceum ~ m. madártej (1664), lat. consonans ~ m. mássalhangzó (1780 körül), lat. sympathia ~ m. rokonszenv (1829), lat. ideafixa ~ m. rögeszme (1843) stb.

A magyarban létrejött tükörszavak túlnyomó része német mintákat követ. Tükörfordítások: ném. Muttersprache ~ m. anyanyelv (1776), ném. Einfluß ~ m. befolyás (1755), ném. Sündenbock ~ m. bunbak, ném. gleichberechtigt ~ m. egyenjogú (1841), továbbá cseppkő, ellenszél, esernyő, étlap, fegyház, jogállam, tűzfal, vadidegen, vérszegény stb. – Részfordítások: ném. Agrarfrage ~ m. agrárkérdés (1890), ném. Zibetkatze ~ m. cibetmacska (1796), továbbá besittel, bumlivonat, dámvad, eltussol, natúrszelet, tonhal stb. – Képzéses tükörszavak: ném. unbefangen ~ m. elfogulatlan (1829), ném. Stimmung ~ m. hangulat (1830 körül), továbbá elfogult, fegyenc, fonök, pincér, rajong, üzem stb.

Legújabb szófejtő szótárunkban, az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen-ben 428 német mintájú tükörszó található a vonatkozó szócikkek különböző részeiben, ám ez a viszonylag magas szám is csupán kis töredéke a magyar nyelvben egykor megvolt és a különféle nyelvváltozatokban még ma is meglevő ilyen keletkezésű szavaknak.