Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

16. fejezet - A magyar nyelv szókészlete

16. fejezet - A magyar nyelv szókészlete

Gerstner, Károly

A nyelvnek mint az emberi információcsere (kommunikáció) legfejlettebb eszközének a működéséhez alapvetően három összetevőre van szükség: 1. beszédhangokra (fonológiai rendszerre); 2. szavakra (szókészletre); 3. nyelvtani szabályokra (grammatikai rendszerre). A beszédhangok (fonémák) alkotják a szavakat, amelyekből a nyelvtani szabályok segítségével mondatokat szerkeszthetünk.

A szavak a világ valós vagy ilyennek tartott jelenségeit önálló nyelvi jelek formájában képezik le: ezekben az adott nyelvet beszélő közösség által kialakított fogalom szorosan kapcsolódik egy ugyancsak ennek a közösségnek a nyelvhasználatában kialakult kötött hangalakhoz. Az emberek nyelvi tudatában a szavak nyelvrendszerbeli önállósága úgy jelenik meg, hogy egy-egy fogalomra vonatkozó jelentésüket magukkal viszik a mondatba, amelybe a szükséges alaktani módosulások (tőváltozatok) és kiegészítések (toldalékok) révén illeszkednek be.

A szókészlet – a nyelv többi alapvető részrendszeréhez hasonlóan – hosszú fejlődési folyamat eredménye. Ám a fonológiai és a grammatikai rendszer meglehetősen erős zártságához képest a szókészlet laza, nyitott rendszer, mely a szükségszerűen hagyományozódó elemek mellett könnyen és gyorsan képes újakat is magába foglalni, de adott esetben viszonylag régi szavak is kihalhatnak a nyelvből. Ennek egyik oka az, hogy a nyelvi részrendszerek közül a szavak állnak a legszorosabb kapcsolatban az adott nyelvet beszélő közösség életével, ezek reagálnak leginkább az anyagi és szellemi kultúra, a gazdaság és a társadalom változásaira. A megismert új valóságelemek (tárgyak, fogalmak) jelölésére teljesen új hangsorok illeszkedhetnek be a már meglevő szavak közé, illetve ez utóbbiak új jelentésjegyekkel bővülhetnek. Emellett az elavuló tárgyakat és fogalmakat jelölő szavak kikerülnek a használatból, és lassabban vagy gyorsabban elavulnak és kihalnak. Hasonló a sorsuk azoknak a szavaknak is, amelyeknek tárgyi-fogalmi alapjuk megmarad ugyan, csakhogy ezt a hagyományozott szó helyett egy másik, új hangsorral jelölik a beszélők. Így a magyar nép életében lezajlott nagy műveltségváltások (például a nomád pásztorkodásra, majd a letelepedés folyamán az istállózó állattartásra való áttérés, a kereszténység felvétele, az írásbeliség elterjedése stb.) és társadalmi változások (például a Szent István-i államalapítás, a hűbéri-jobbágyi rendszer kialakulása, majd megszűnése stb.) a szókészletben is átalakulásokkal jártak.

A szókészlet viszonylag gyors változását a már említett laza rendszerkapcsolatok is lehetővé teszik. A szókészlet elemei közül a legtöbbet be lehet osztani valamilyen csoportba. Az összetartozás alapja lehet például a közös alapszó (ad, adogat, adás, adat, adó stb.), közelebbi vagy távolabbi etimológiai (származásbeli) rokonság (ragya, rozsda, rőt, rubin, rúzs stb.), a jelentés rokon volta (ballag, baktat, bandukol, poroszkál, mendegél stb.) és még számos más tényező. Ezeknek az elemeknek az összefüggése azonban viszonylag laza és a szóeredetet (etimológiát) tekintve nem is mindig világos, ezért könnyen léphetnek közéjük új, adott esetben teljesen eltérő alkatú szavak, és ugyanilyen könnyen tűnhetnek el egykor megvolt szavak. Mindezekből következik, hogy egyrészt az egyes nyelvek szókészlete általában hatalmas mennyiségű elemből áll, másrészt ez a halmaz állandó dinamikus mozgásban van.

A szavak eredetével foglalkozó nyelvészeti tudományág görög-latin eredetű neve az etimológia, melyet magyar szóval szófejtésnek is szokás nevezni. A nyelvtudománynak ez talán a leginkább összetett részterülete, ugyanis a jól megalapozott szóeredeztetéshez meg kell vizsgálni az egyes szavak hangszerkezetét, alaktani felépítését és jelentéseit is, valamint ezek összefüggéseit az esetleges átadó nyelvekben is. Az etimológiának szoros kapcsolatai vannak más tudományterületekkel is, hiszen számos szó eredetét csak alapos néprajzi, történettudományi, szélesebb értelemben vett művelődéstörténeti vizsgálatok után lehet pontosan megállapítani.

Az etimológiától elválaszthatatlan a szótörténet. Ezen az egyes magyar szavak írásban dokumentálható (igen gyakran szótárakban összegyűjtött) változatait értjük: milyen alakokban, milyen jelentésekben, mikortól fogva élt, illetve él egy-egy magyar szó. Csupán az az etimológia meggyőző, amely összhangban van a szótörténettel.

Az egyes nyelvek hosszú idő alatt felhalmozódott szókészlete különböző eredetű csoportokból áll. A legősibb elemeket az adott nyelv az önálló élete előtti alapnyelvi szókészletből hozza magával, ezeket nevezzük ősi örökségnek. Az ebbe tartozó elemek nagy része alapvető tárgyfogalmakat, cselekvéseket és tulajdonságokat jelölt, ezért sokuk máig fennmaradt. A legtöbb nép sok más nyelvű néppel is kapcsolatba került történelme során, ennek következtében pedig szavak átadására és átvételére is sor került. Ezek az elemek alkotják az idegen eredetű szókészlet nagy csoportját (jövevényszavak). A szókészlet bővülésének legfontosabb és legterjedelmesebb módja azonban a legtöbb nyelvben a két korábbi csoport elemeit is felhasználó belső szóalkotás: ezt az eredetbeli csoportot az egyes nyelvek önálló életében létrehozott belső keletkezésű szavak (képzett szavak, hangutánzó–hangfestő szavak, összetett szavak stb.) alkotják.

Minden nyelvben van sok olyan szó, amelyet nem tudunk az említett három kategóriába besorolni, mert eredetükről csak sejtésszerű tudással rendelkezünk (bizonytalan eredetű szavak), illetve semmilyen használható fogódzónk sincs (ismeretlen eredetű szavak), vagy éppenséggel több eredeztetés is egyforma eséllyel számításba jöhet (vitatott eredetű szavak). Mégsem szükséges egy negyedik eredetbeli kategóriát felállítani, hiszen ezek a szavak elvileg az első három akármelyikébe tartozhatnak, csak a nyelvtudomány jelenlegi állása szerint nem tudjuk valódi eredetüket feltárni.

Az ősi örökség

A magyar szókészlet ősi öröksége három kronológiai rétegből tevődik össze, mégpedig az uráli, a finnugor és az ugor kori rétegből. E rétegeket az összehasonlító nyelvtudomány egyeztetési módszereivel lehet több-kevesebb bizonyossággal különválasztani.

Ha egy adott szóelem a finnugor nyelveken kívül a szamojéd nyelvekből is kimutatható, uráli kori eredetről beszélhetünk. Ha a szamojéd ágat nem tudjuk bevonni az eredeztetésbe, akkor a kérdéses szó csak finnugor kori lehet. Ha viszont a vizsgált magyar szó megfelelőit csupán a legközelebbi rokon nyelvekből tudjuk igazolni, csak az ugor kori eredeztetés jöhet számításba (lásd a „Nyelvcsaládunkról”. pontot).

A rokon nyelvek ősi együttélése során ezekbe a nyelvekbe más nyelvcsaládokból is átkerültek szavak. Bár ezeket valójában nem maga az uráli, finnugor vagy ugor alapnyelv hozta létre, mégis ebben a körben kell őket tárgyalni, mivel az adott alapnyelv sajátjaivá váltak, és később ugyanúgy alakultak az egyes különváló nyelvekben, mintha „eredeti” szókészleti elemek lennének. Ilyeneknek tekinthetjük a következő magyar szavakat: ár ’ellenérték’, ház, név, szarv, víz stb. (uráli-finnugor < ősiráni); ara, arany, hét, tál stb. (ugor < ősiráni); hattyú, hód, szó (ugor < ótörök).

A vázolt kronológiai tagolás természetesen nem abszolút értékű, mivel az ősi szavak nem egyformán maradtak fenn az egyes rokon nyelvekben. Az uráli összehasonlító nyelvtudomány legújabb eredményei szerint a magyar nyelv mintegy 700 ősi szóelemének túlnyomó része a finnugor korszakból eredeztethető, az uráli, illetve az ugor korig pedig kb. 70-70 szót tudunk visszavezetni.

A fentiek alapján Az ősi örökségbe kell sorolnunk minden olyan (ma is élő vagy már kihalt) magyar szót, amely nyelvünk önállóvá válása előtt keletkezett: ezek vagy eredetibb (tő)állapotukban élnek tovább (pl. fű, fül, négy, nyel, vér stb.), vagy későbbi toldalékolt állapotban, vagyis nem önállóan, hanem csak származékok tövében (pl. az apad, apaszt és apály ap- töve vagy a kerül, kerít és kering ker- töve stb.). Mivel a magyar szóalkotási módok igen sok vonásukban megegyeznek az egyes alapnyelvi időszakok szóalkotási módjaival, gyakran igen nehéz, sőt néha lehetetlen a „tisztán” ősi eredetű szavakat a belső (magyar) keletkezésű elemektől elkülöníteni.

A továbbiakban lássunk néhány példát arra, hogy az egyes kronológiai csoportokban és fogalmi körökben mely szavak képviselik Az ősi örökséget! (Az ősi tőhöz a magyarban hozzákapcsolódott toldalék zárójelben áll.)

  1. Uráli kor

    1. alapvető életfunkciókat és cselekvéseket jelölő igék: él, es(ik), fél, fon, men- (a megy tőváltozata), nyel, tud stb.

    2. természeti nevek: fa, hab, hal, hó ’csapadék’, ’hónap’, holló, köd, nyúl, tó, vas, víz stb.

    3. testrésznevek: fej, ín, láb, szem, szív, ujj stb.

    4. család és rokonság: any(a), meny, nő, vő stb.

    5. eszközök: hál(ó), id(eg) ’íj húrja’, nyél, nyíl stb.

    6. melléknevek: hom(orú), hossz(ú), lap(os) stb.

    7. névmások, névmástövek (ezek később a magyarban különféle szófajokká alakultak tovább): én, ez, hol, itt, távol, te, úgy stb.

  2. Finnugor kor

    1. igék: ad, áll, csíp, e(szik), i(szik), ját(szik), lep, le(sz), lő, lök, ró, sző, szúr, töm, vés stb.

    2. a természet tárgyai, jelenségei: csill(ag), ég, év, jég, menny, ón, ősz, tav(asz), tél stb.

    3. testrésznevek: áll, fog, fül, kéz, mell, nyelv, váll stb.

    4. család és rokonság: ap(a), árva,fiú, öcs stb.

    5. növények: feny(ő), hagyma, héj, kér(eg), nyír, szil, tő, vessz(ő) stb.

    6. állatok: daru, egér, kígy(ó), légy, lúd, méh, ró(ka), sün stb.

    7. eszközök, felszerelések: ágy, fal, faz(ék), ház, kés, öv stb.

    8. melléknevek: agg, lágy, nagy, sok, új, vék(ony), vén stb.

    9. számnevek: két, kettő, három, négy, öt, hat, húsz, száz

  3. Ugor kor

    1. igék: fog, jön, jut, lép, les, szül, vág, vár stb.

    2. növények: eper, fű, köles, szár stb.

    3. állatok: eb, hattyú, hód, ló, varjú stb.

    4. lótartás: fék, nyereg, ostor

    5. melléknevek: fek(ete), jó, keser(ű), mély stb.

    6. számnév: hét

Az itt felsorolt szavak is mutatják, hogy az ősi eredetű elemek a magyar szókészlet legfontosabb, központi részét alkotják, hiszen a mindennapi beszédben igen gyakran fordulnak elő, és belőlük számos új szó jött létre képzéssel és összetétellel vagy más módon. A finnugor korból származó áll igének például a következő „leszármazottai” vannak: állag, állam, állandó, állapot, állás, állat, állhatatos, állít, álló, állomány, állomás, állvány stb. és ezek további származékai (állami, állandósít, állapotos, állítmány stb.), illetve az alapige igekötős összetételei (beáll, kiáll, leáll, rááll stb.). Hasonló a helyzet igen sok névszóval, különösen főnévvel is. Így érthetjük meg azt, hogy a magyar nyelvnek nemcsak nyelvtani rendszere, hanem szókincse is uráli alapokon nyugszik (lásd a „Szókészletünk uráli öröksége”. pontot).

Irodalom

[CH16-B01] BakosFerenc 1982. A magyar szókészlet román elemeinek története. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B02] BárcziGéza 1958. Amagyar szókincs eredete. 2., bővített kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH16-B03] BárcziGéza 1975. Amagyar nyelv életrajza. 3. kiadás. Budapest, Gondolat Kiadó.

[CH16-B04] BárcziGézaBenkőLorándBerrárJolán1967. A magyar nyelv története. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH16-B05] BenkőLoránd (főszerk.) 1967–1976. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára1–3. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B06] BenkőLoránd (főszerk.) 1984. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 4. Mutató. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B07] BenkőLoránd (főszerk.) 1993–1997. Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen1–3. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B08] DécsyGyula 1959. Die ungarischen Lehnwörter der bulgarischen Sprache. Wiesbaden, Harrassowitz.

[CH16-B09] FarkasVilmos 1982. Görög eredetű latin elemek a magyar szókincsben. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B10] GregorFerenc 1993. A szlovák nyelv magyar elemeibol (Mutatványfüzet). Budapest, ELTE Szláv Filológiai Tanszék.

[CH16-B11] HadrovicsLászló 1985. Ungarische Elemente im Serbokroatischen. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B12] HollósAttila 1996. Az orosz szókincs magyar elemei. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

[CH16-B13] KakukZsuzsa 1996. A török kor emléke a magyar szókincsben. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B14] KissJenőPusztaiFerenc (szerk.) 2003. Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH16-B15] KissLajos 1976. Szláv tükörszók és tükörjelentések a magyarban. Nyelvtudományi Értekezések 92. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B16] KniezsaIstván 1955. Amagyar nyelv szláv jövevényszavai1–2. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B17] LakóGyörgy (főszerk.) 1967–1978. A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. 1–3. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B18] LakóGyörgy (főszerk.) 1981. A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. 4. Mutató. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B19] LigetiLajos 1986. Amagyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Arpád-korban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B20] MollayKároly 1982. Német–magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B21] RédeiKároly (főszerk.) 1986–1988. Uralisches Etymologisches Wörterbuch1–2. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B22] RédeiKároly (főszerk.) 1991. Uralisches Etymologisches Wörterbuch3. Index. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH16-B23] TamásLajos 1966. Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im Rumänischen. Budapest, Akadémiai Kiadó.