Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Mondattörténet

Mondattörténet

A mondattörténeten belül két nagy részre osztjuk a tárgyalást: az egyszerű és az összetett mondatra. Az egyszerű mondaton belül a mondatfunkciókat és a szószerkezeteket vizsgáljuk, az összetett mondatot pedig a két nagy kategória szerint osztjuk fel alá- és mellérendelő összetett mondatokra.

Az egyszerű mondat

Az egyszerű mondattal kapcsolatosan a 20. század kutatásai nyomán lehet néhány olyan megállapítást tenni, amelyek a változásokat mutatják az előző korszakhoz képest. Lényeges tényező a kutatásban, hogy a technika lehetővé teszi az intonáció egzakt vizsgálatát. Az intonáció az egyszerű mondat fontos része, a modalitás, a mondatfajták, az attitűdök és a mondattagolás jelölésének egyik eszköze. A mai beszélt nyelvi sztenderd egyik regisztrálható jelensége, jóllehet nem általános módosulás: a mondat végének intonációs változása (lebegtetés, emelkedő hanglejtés, nyomaték), kivált a kérdő mondatokban az ereszkedő hanglejtés módosulása. Az intonáció által biztosított attitűdjelölések az írott nyelvben nagyon sematikusan az írásjelekkel, valamint újabban az elektronikus szövegekben az emotikonokkal adhatók vissza. — A kutatások egyértelműsítik azt a tényt, hogy a mondathatárok vonatkozásában jelentősen eltér egymástól az írott és a beszélt nyelv, az utóbbit jellemzik a nem éles vagy nem meghatározható mondathatárok, a lezáratlan intonáció és a befejezetlen mondatszerkezetek, főképpen egyes beszélt nyelvi szövegtípusokban, mint például a spontán társalgás. — Már a 19. század is, de napjaink nyelvhasználata annál inkább jellemezhető a szövegek, szövegtípusok sokféleségével (lásd a 6. fejezetet is), amelyek növekvő számát többek között a multimédiás szövegek és a világháló újfajta szövegtípusai adják elsősorban az előző korszakhoz viszonyítva. — A mai nyelvben léteznek mondattani különbségek a nyelvjárások tekintetében is, amelyeket természetesen megelőztek történeti folyamatok. Az egyszerű mondatok vonatkozásában megállapítható, hogy a nyelvjárások mondatai egyszerűbb szerkezetűek, kevesebb bennük a szerkesztett mondatrész, tartalmazhatnak a sztenderdtől eltérő szórendi megoldásokat, és a modalitást is kifejezhetik a sztenderdtől eltérő lexikális elemek.

A szószerkezetek legfontosabb típusai valójában már a nyelvemlékes korra kialakultak, a változások inkább nyelvhasználati változásoknak tekinthetők: egyrészt funkcionális, másrészt aránybeli módosulások.

Az alany és az állítmány

Jóllehet az alany—állítmányi viszony az alárendelő szerkezetek közé tartozik, a hagyományos nyelvleírásnak megfelelően külön alpontban tárgyaljuk.

A korszak első feléből dokumentálható — hagyományos megnevezéssel — az ún. partitivusi „alany”, amely formailag -ból/-ből ragos, és a bőven fokhatározó mellett fordul elő, valamint későbbi példák alapján a jócskán határozó mellett: Répából jócskán termett az idén. A 19. század második felétől adatolható az összetett alany lenni segédigenévvel, ez az összetett tárgy mintájára keletkezett feltehetően a költői nyelvben: „Rossz mesterség a búnak bohóca lenni”. Használati gyakorisága soha nem közelítette meg az összetett tárgyét. Újdonság a korszakban a tapadásos alany többféle típusa: már későre jár; terítve van; jobb nekünk otthon. — A főnévi igenév parancs, felszólítás kifejezésére állítmányi értékben, valójában egy főtagú mondatként, a 20. század elején tűnik fel: Felállni!, Vigyázni! A 19. századtól kezdve először a beszélt nyelvben terjedni kezd a kettős állítmányú el kell menjek típusú szerkesztésmód, amely eleinte Erdélyben a legjellemzőbb, később azonban sztenderd elemmé vált, s a 20. század végi nyelvleírás már kodifikálja. A melléknévi igenévi állítmányt a reformkor hozta divatba, főleg a folyamatos és befejezett melléknévi igenévi formákat, de kedvelték a beálló használatát is. A reformkor után a folyamatos és a beálló melléknévi igenévi állítmány visszaszorult, és veszített népszerűségéből a befejezett is, amely aztán a 20. században nyelvművelői viták tüzébe került. Egyes vélekedések szerint idegen minta tartotta életben, mások szerint viszont az ellátásunk biztosított forma magyarosabb a biztosítva van típusú szerkezetnél. Ez a kettős vélekedés a mai napig megtalálható a nyelvről való gondolkodásban. A többesjeles határozói igenévi állítmány a reformkorban virágkorát élte, még segédigés szerkezetekben is használták (kockáztatvák ne legyenek), az írott nyelvből azonban nem került át jelentős mértékben a beszélt nyelvbe, s később teljesen visszaszorult a használata. Az összetett állítmányi szerkezetekben megjelent egy újabb kopula: a múlt életkorral kapcsolatos kifejezésekben (ötéves múlt), szerkezetkntamináció eredményeképpen: öt évet múlt X ötéves volt. A ható igéből alkotott állítmányi szerepű főnévi igenév a korszak első felében teljesen visszaszorult. — Az alany és az állítmány egyeztetésére jellemző volt a 19. században, hogy a formailag egyes számú, de többes jelentéssel rendelkező alany mellett ingadozott az egyeztetés, a mérleg nyelve végül a latin hatás gyengülésével az alaki felé billent, a mai nyelvben effajta értelmi egyeztetés már nem létezik. Ugyancsak megmaradt a korábbi korszakokból a több egyes számú alany mellett az állítmány egyeztetésének ingadozása, eleinte az értelmi, később az alaki vált erőteljesebbé, az ingadozás azonban mind a mai napig fennáll (A fiú és a lány vizsgáznak; A fiú és a lány vizsgázik). A társhatározós alany melletti többes számú állítmány használata is ritkul, a 20. századra eltűnik, kivéve az implicit egyes szám első személy esetén: Jánossal sétáltunk. Különböző számú alanyok előfordulásakor a közelségi egyeztetés működik, ám ha egyes számú alanyhoz kerül közelebb az állítmány, az egyeztetés ingadozása a mai napig megmaradt (A fiúk és a lány vizsgázik; A fiúk és a lány vizsgáznak). A vonatkozói mellékmondatokban tapasztalható személyátsugárzás főként az értelmezői mellékmondatokban érvényesül (Én, aki azt hittem…), később megjelenik az állítmányi, kijelölő jelzői és ritkábban a határozói alárendelésekben is.

Az alárendelő szerkezetek

A szerkezetszintű alany használatában az igei igenévi szerkezetek divatjelenségnek számítottak a felvilágosodás korában, de már a reformkor után visszaszorultak, és mára csak az egyes szám harmadik személyű formák nem számítanak elavultnak (a tanár említette példa). A határozói igeneves saját alanyú szerkezetek is egyre ritkábbá váltak, mára a számuk minimálisra csökkent (Megérkezvén a tavasz, megkezdődtek a társasutazások).

A tárgyas szerkezetek köréből kiemelendő, hogy a határozottságbeli egyeztetés már egyre kevésbé ingadozott a korszakban az előzőekhez képest. A 20. század folyamán pedig az tapasztalható, hogy bizonyos igék mellett a kötelező tárgyi vonzat fakultatívvá válik, például: „úgy hallottam, hogy az építőiparban hosszabbítanak”.

A határozós szerkezetek köréből a következő jelenségek módosultak a korszak első felében: A részeshatározónak kialakult a részére névutós formája. Az időhatározók kifejezésére szolgáló névutók köre is bővült: keresztül, folytán, folyamán, ezek közül a folytán a 20. században már elvesztette ezt a funkcióját. Az állapothatározónak a reformkorban különösen divatos volt a befejezett melléknévi igenévvel és -an/-en raggal kifejezett alakja, amely később teljesen elavulttá vált, valamint a főnévi igenévi állapothatározó kétféle szerkezetben (Apám jönni látszik; Látom apámat jönni). A módhatározó kifejezésére szintén a reformkorban terjedt el az -i melléknévképzőnek és a -lag/-leg ragnak az együttes használata (ördögileg), amely aztán elég rövid időn belül el is tűnt. Ugyancsak a 19. század első felében lett szokásos a módhatározó kifejezésére a mód főnév névutószerű kapcsolása egyes melléknevekhez (serény mód), ez azonban a 20. század második felében már egyértelműen régiesnek hatott. A figura etymologicás tekintethatározó főnévi igenévvel kifejezve (látni láttam), valamint a -nak/-nek ragos forma (szépnek szép) a 19. század közepén jelent meg az írásbeliségben, a beszélt nyelvet tükröző szövegekben, párbeszédes részekben. Az eszközhatározó kifejezőkészletébe bekerült a révén névutó, míg okhatározói funkciót kapott a folytán a korábbi nézve helyett. A célhatározók között a 19. században nagyon nagy népszerűséget kapott a beálló melléknévi igeneves szerkesztés, s bár a reformkor után visszaszorult a használata, nem tűnt el teljesen, bizonyos írott szövegtípusokban kivételesen ma is előfordul. A korszak legelején tűnt fel az összetett célhatározó a lenni segédigenévvel szerkesztve az igyekszik ige vonzataként (igyekszik pontos lenni).

A minőségjelzők vonatkozásában főképpen a kifejezőeszközök változtak a korszak első felében: egyrészt fontos szerep jutott a jelzői pozíciójú igei igenévnek, amely később visszaszorult (lásd a szerkezetszintű alanynál is), valamint rohamosan terjedni kezdtek a névutómelléknevek, amelyek analitikus szóalakot hozva létre, a mondatban a szerkezetet minőségjelzői szerepkörbe helyezik. Másrészt a reformkorban, különösen az írott nyelvhasználatban divatossá vált a határozószókból képzett minőségjelzői funkciójú -i képzős melléknevek használata (fenti, azonnali) és ezzel párhuzamosan a határozóragos névszókból létrehozott ugyanilyen alakok megjelenése (utasokkali találkozás, temetőjéhezi közelség). Az utóbbi már a 19. század végére kiszorult az írásbeliségből is. A fenti képzős alakok megjelenése a minőségjelzői pozícióban annak a nyelvújítással összefüggő törekvésnek is a része volt, hogy a való segédszós szerkezetek helyett a nyelvújítók a képzett formákat propagálták, egyébként sikerrel. A mennyiségjelzős szerkezetekben a korszak első felében még megtalálható volt a számbeli egyeztetés ingadozása, viszonylag sűrűn előfordult az alaki mellett a számbeli egyeztetés is, amely aztán a 20. században már csak kivételesen bukkant fel. A birtokos jelzős szerkezetek kettős jelöltségét tekintve a korszakban több fordulat is történt. A reformkori rövidítési tendencia következtében a birtokos jelző -nak/-nek ragját szívesen mellőzték (bár ezzel együtt a névutós kapcsolatok kétszeres jelöltsége pedig felbukkant a birtokos szerkezet mintájára: bokrod mögötte). A 19. század második felében aztán a nyelvművelés hatására újra megszaporodnak az elöl álló ragos birtokos jelzők, a mai nyelvhasználatban azonban ez az arány ismét megfordulni látszik. A birtokos szerkezetek egyeztetése többes szám harmadik személyben a felvilágosodás és a reformkor idején még erősen ingadozott, a 19. század második felére azonban az egyeztetéses (fiúk könyvük) formák kiszorultak a sztenderdből.

Az értelmezős szerkezetek körében a reformkor jellegzetessége volt, hogy gyakran jelentek meg értelmezői szerepkörben az igenevek, amelyben kétségtelenül idegen, latin és német minta játszott közre.

A mellérendelő szerkezetek

A mellérendelő kötőszóállományt tekintve két módosulás figyelhető meg a korszak elején: a nyelvújítás idején lépett be az úgymint pár az összefoglaló kapcsolatos viszony kifejezésére, amely a nyelvművelés tiltakozása ellenére még a 20. század végén is használatban maradt, bár ma már ritkának számít; a kizáró ellentétes nemhanem esetében pedig a hanem helyén váltakozó gyakorisággal felbukkan a de kötőszó is, amelynek bizonyos fokú megerősödése ma is tapasztalható. A költői nyelvben a korszak elején még találkozhatunk a mellérendelt szerkezettagok közös ragjának egyszeri kitételével: oroszlán- s medvék.

Az összetett mondat

Az összetett mondatok tárgyalását két nagy részre bontjuk: a grammatikalizálódott alárendelő összetett mondatokra és a csak logikai-szemantikai viszonyt mutató mellérendelő mondatokra.

Az alárendelő összetett mondat

A korszak első felében az alárendelő összetett mondatokat elsősorban használtukban érintették bizonyos változások. A reformkorban például a rövidség eszményítése kívánalommá tette a mellékmondatos szerkesztés kerülését, helyette elsősorban főnévi igeneves szerkezeteket vagy egyéb sűrített, agyonbővített igeneves szerkezeteket használtak. Ugyanennek az eszménynek felelt meg a főmondat hiánya is az élőbeszédet tükröző ún. megelevenítő függő beszédben. Kísérletek történtek a hogy kötőszó gyakoriságának elkerülésére; erre több megoldás kínálkozott: egyrészt a mellékmondat elhagyása, másrészt a mellékmondat éléről a kötőszó elhagyása, harmadrészt a hogy kötőszó kicserélése a miképp(en), miként, miszerint kötőszavakra. A három közül ma már csak a miszerint használatos.

A főnévi vonatkozó névmások használatában már a 19. század elején nagyjából a mai gyakorlat adatolható, ingadozás elsősorban a nem személyre vonatkoztatott (a)ki alkalmazásában mutatkozik. A beszélt nyelv hatására pedig terjedni kezd az ami az amely rovására. Ugyancsak terjednek a vonatkozó határozószói mondatbevezetők (abbana házban, ahol…) a helyet, időt, módot kifejező alaptagok esetében.

Az időhatározói míg kötőszó a megfelelő jelentésű összetett mondatokban ellentétes, olykor megengedő értelmet kap. Ez a változás megfelel annak a folyamatnak, amely az alárendelést a mellérendelés felé viszi (lásd az úgy — mint példáját is), valamint mutatja az időhatározás → megengedés változást, és rámutat az ellentét és a megengedés rokonságára. A miután időhatározói kötőszó okhatározói használatának erőteljes terjedése pedig a szabályos időhatározás → okhatározás kognitív folyamatát jelzi.

A korszak első felében még használatban volt néhány olyan kötőszó, amelyek mára eltűntek: hahogy, mikéntha, midőn.

Terjedőben van az alárendelő kötőszók önálló tagmondati használata sajátos grammatikai és stilisztikai szerepben. A legjellegzetesebb, ma is meglévő forma a következményes hogy ilyen alkalmazása, főként a beszélt nyelvben: Annyit aludtam, hogy még! (Ez a funkció párhuzamot mutat a mellérendelő kötőszók ugyanilyen funkciójával.)

Az utalószók használatának megítélésében a nyelvújítás ugyancsak változást hozott szintén a rövidség eszményének a jegyében: ahol lehetett, elhagyták. Ezzel ellentétes az, hogy a fokhatározói összetett mondatokban az expresszivitásra törekvés kedvezett az utalószó-használatnak, s új típusú nyomatékos utalószó keletkezett: a szintoly.

A 20. század az alárendelő összetett mondatok vonatkozásában többféle módosulást eredményezett és eredményez, különösen az írott nyelvi adatokat vizsgálva érzékelhető, hogy egyre erőteljesebb hatást gyakorol a beszélt nyelv az írott változatra. Ismét megjelenik a rövidség stíluseszménye, a rövidebb közlésmódok, amelyek a gyorsabb nyelvi érintkezést teszik lehetővé. Ez változási univerzálénak tekinthető.

A beszélt nyelv hatása érdekes kettősséget hoz létre az alárendelő összetett mondatokra nézve: visszatérést a már meghaladott állapotokhoz, például az igeneves szerkezetek gyakori alkalmazásához (bár nem mindenfajta igenévi szerkezet tér vissza, az igei igenevek helyett sokkal inkább a mellékmondatos megoldás terjed), de emellett megszaporodnak a redundáns és kevésbé szabályos szerkesztésmódok. Érezhető tendenciát mutat a szabad függő beszédben továbbra is a főmondat elmaradása. Az előrevetett hogy kötőszós mondatokhoz gyakran járulnak sztereotip főmondatok (arra jellemző, arról tanúskodik, abban döntő része van), különösen az értekezésekben, a tudományos igényű prózában. Terjednek a Valószínűleg, hogy típusú tagmondategyüttesek (lásd a 20.2. pontot is), amelyekről vita folyik a szakirodalomban (ellipszis vagy kontamináció eredményei-e).

A hogy kötőszóról megállapítható, hogy hiánya természetes a megelevenítő függő beszédben és szokványos a függő kérdést tartalmazó mellékmondatok esetében. A megengedő mondatok kötőszóállományában továbbra is nagy a mozgás. Újabban a hiába határozószó kerül ebbe a funkcióba: Hiába mész el, semmit nem érsz el vele. A hiába efféle használatban is fókuszpozícióban marad, és a második tagmondatban nem jelenhet meg ilyenkor a megszorító kötőszó. Változóban van a ha — is kötőszói szerkezet is elemének a helye, elkerül az állítmány utáni közvetlen helyzetből (a változás kezdete ugyan korábbi, az adatok azonban az utóbbi időben szaporodtak meg).

Az alárendelés mellérendelésbe való behatolását mutatja az álcélhatározói mondatok megjelenése is, például: Elváltunk, hogy többé ne lássuk egymást. Formailag célhatározóiak ezek a mondatok, lehetséges interpretációik azonban mellérendelő kapcsolatos vagy ellentétes viszonyt mutatnak.

Az utalószók, amelyek mély hangrendű mutató névmásként grammatikalizálódtak, egy sajátos helyzetben, ha a tagmondategyüttesnek elvi, általánosító tartalmú vagy affektív jellege van, és a főmondat a mellékmondat után áll, újra magas hangrendű is lehet: Hogy az élet nem könnyű, ezt mindannyian érezzük.

Behatol az írott nyelvbe is, szövegtípusoktól függően, a tipikusan beszélt nyelvi mondatátszövődés: Nagymarosnál már biztos, hogy nem épül gát; Egy lányt szeretnék, hogyha jelentkezne.

A mellérendelő összetett mondat

A mellérendelő kötőszók állománya nyitott, így keletkezésükkel folyamatosan számolni kell. Egy új kapcsolóelem megjelenésének a hátterében többnyire a grammatikalizáció okozta kategóriaváltások, illetve a nyomósítás igénye áll. A korszak elején jelent meg a következtető kötőszók között az ennélfogva, minélfogva, következésképpen, következendőleg, minek következtében, ennek következtében, miértis kapcsolóelem, amelyek közül néhány később kiveszett a használatból. A 19. században néhány módosulás visszafordulni látszik, az előző korszakban jelent meg a kizáró ellentétben és az ellentétesen hozzátoldó kapcsolatos viszonyban a hanem kötőszó a de helyett, a 19. században a de visszatér, ám nem szorítja ki a hanem formát sem, ma is párhuzamosan élnek.

Továbbá felerősödik az alárendelésnek és a mellérendelésnek bizonyos fokú összemosódása, amelyben a változás a szintagmatikusabb szerkesztésmód felől halad a szemantikusabb felé, azaz alárendelés → mellérendelés irányt lehet regisztrálni (lásd a „Az alárendelő összetett mondat” pontot is). Mindez a beszélt nyelvből ered, és a terjedés iránya megfelel azoknak a kognitív csatornáknak, amelyeken a változások haladni szoktak (idő → okság, idő → ellentét).

A 20. századi kötőszókat érintő grammatikalizációs folyamatokról megállapítható, hogy azok többnyire nem járnak morfológiai redukcióval, így az újabb kötőszók felépítése bonyolultabb (lásd a „Viszonyszók” pontot), miközben ezzel párhuzamosan egyszerűsödés is tapasztalható. Egyszerűsödést jelez például, hogy a következtető kötőszók között az így és az ezért vált gyakorivá a hosszabbakkal szemben.