Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Morféma- és szófajtörténet

Morféma- és szófajtörténet

A morfológia történeti kérdéskörén belül két vonatkozásban tekintjük át az ide tartozó jelenségeket: egyrészt a két fő morfématípus, a tő- és a toldalékrendszer változásai, valamint az ún. belső szóalkotási műveletek (képzés, összetétellé válás és az egyéb szóalkotásmódok) következnek. A szófajok története, amely nyilvánvalóan több ponton érintkezést mutat a morfémák történetével is, a szófaji rendszerezés mai szempontjai szerint történik (de lásd a 4. fejezetet is).

A tövek

A magyar nyelv tőtípusrendszere már az ómagyar kor végére kialakult, s ettől kezdve valójában nagyjából a mai napig a változások a belső arányok módosulását jelentik. Ezeket az aránymódosulásokat döntően az analógia befolyásolja. Ez részint vonatkozik a tőrendszeren belüli egyszerűsödésre, ez a legfőbb tendencia, részint érinti a jövevényelemek és belső keletkezésű szavak besorolódását az ismert típusok közé.

A korszak első felében a lexikon újabb elemei főképpen az egyalakú, a mássalhangzós végű és a hangzórövidítő (a mai rendszerben a leírás tővégi időtartamváltakoztatónak nevezi) tőtípusokba rendeződik. Ennek következtében egyes alapnyelvi eredetű tőtípusok egyre inkább fogynak, vannak köztük olyanok is, amelyek már csak egy-egy hagyományosan megőrzött taggal képviselik az eredeti kategóriát, például: bíró ∼ bírák, idő ∼ idén. A mai nyelvi tudás szerint az utóbbi esetben valójában már elszigetelődött formákról lehet beszélni. Az egyszerűsödés, illetőleg a mássalhangzó-végűség felé vezető tendencia a szóhasadáson keresztül történik, ez névszótövek között korábban megkezdődik, az igetöveknél később, de lefolyását tekintve mindkét csoportban hasonló sajátosságokat mutat.

A 19. század elején az analógia következtében egy névszótőtípus átmeneti megerősödését lehet tapasztalni: a mai rendszertani megnevezéssel hangszínt és időtartamot váltakoztató tőtípusét (mező ∼ mezeje, ajtó ∼ ajtaja). A tőváltakozást egyes szám harmadik személyben, a birtokos személyjeles alakban mutató tőváltozatok megszaporodása részben a nyelvjárások (pl. a székely), részben a korabeli írott sztenderd divatot csináló hatásának köszönhető: olyan főként főnevekben kezdik el a tőváltozatot használni, amelyek korábban egyértelműen egyalakúak voltak: bölcseje, csípeje, ernyeje, hintaja, hordaja, lépcseje. Ezeket főleg az írott nyelv közvetíti, s élnek velük párhuzamosan a bölcsője, csípője, hintója, hordója, lépcsője formák is. Később, mivel az írott sztenderd divatjáról van ebben az esetben szó, s a jelenség nem került át a beszélt nyelvbe, a tőváltakoztatást mutató formák az írott nyelvből is eltűntek. Ugyancsak erre az időszakra jellemző divat volt a középkori nyelvemlékek stílusának eszményítése, s ez szándékos, kisebb módosítást eredményezett a tőrendszeren belül átmenetileg: elkezdtek például bizonyos mássalhangzó-torlódásos alakokat használni (mosolygtak, fényljék), vagy az -n határozórag előtt a tő belseji időtartam-váltakoztatók (nyelvtörténeti terminussal: mássalhangzós végű hangzónyújtók) a rövid magánhangzós alakjukban jelentek meg: kezen, egen, neven stb., visszaidézve az alapnyelvi állapotot. Az írott sztenderd múló sajátossága volt továbbá az is, hogy az a, e végű szavakban rövid maradt a tővégi magánhangzó bizonyos, főleg magánhangzós toldalékok előtt: hervadásaig, diófaig, próbaul, példaul, elmeje stb.

Napjainkban az egységesítő analógia mellett (tovább folyik például a mező ∼ mezeje típus egyalakúsodása) egy újabb tendencia is számottevőnek látszik, amelynek a végkifejlete azonban még teljes bizonyossággal nem jósolható meg. A viszonylag újonnan bekerülő idegen szavak egy jó részében bizonyos, idegen eredetű képzős alakokban a tő belseji időtartam-váltakozásnak olyan formái jelentek meg, amelyek az eddigi tőrendszerben nem voltak (lásd a 2.1.2. pontot). A legjellegzetesebbek:

A dráma ∼ dramatizál, kerámia ∼ keramikus típusban a tő belseji szabályosnak tűnő időtartam-váltakozás csak képzős alakokban realizálódik, inflexiós toldalékok előtt soha. Részt vesznek ebben a váltakozásban olyan magánhangzók is, amelyek a korábbi formákban nem, ilyen az ó : o váltakozás : irónia ∼ ironikus, agónia ∼ agonizál, sőt előfordul ő : ö változat is: amatőr ∼ amatörizmus. Részben eltér ez a jelenség attól a korábbi szabályszerűségtől is, hogy a hagyományosnak nevezhető tő belseji időtartam-váltakoztató tőtípusban mindig az utolsó szótag magánhangzóját érinti a módosulás, ezekben az újabb esetekben azonban gyakori a nem utolsó szótagbeli tőváltakozás is: kultúra ∼ kulturális, baktérium ∼ bakteriális, típus ∼ tipikus, diakrónia ∼ diakronikus, reális ∼ realista stb., sőt megtörténhet a záró nyílt szótag vonatkozásában is szóvégen: embrió ∼ embrionális. A hagyományos tövek között továbbá nincs arra példa, hogy a tő belseji időtartam-váltakozás ugyanabban a tőben kettős módosulást mutasson, az újabbak között elvétve előfordul: cézár ∼ cezarománia.

Az itt érintett tövek száma nem jelentős, annál viszont több van belőlük, hogy hatásukkal ne kelljen számolni. Az bizonyos, hogy a 20. század közepén erőteljesen befolyásolták a jelenség nyelvészeti megítélését, hiszen a helyesírási szabályzat 11. kiadása külön szabálypontba foglalja ezeknek az alakoknak az írásformáját, ezzel azt sugallva, hogy ez erős tendencia, miközben a váltakozást nem mutató tövek nagyobb arányban vannak jelen a nyelvben. Ennek a megítélésnek következtében szerepelnek a helyesírási szótárakban olyan alakváltozatok, mint a bigamista, illetőleg a már jövevényelemeken feltételezett analógiás váltakozás: satanizmus, samanizmus. A mai nyelvhasználatban azonban ezek a formák már egyértelműen bigámista, sátánizmus és sámánizmus alakban vannak jelen.

Hasonlóan újfajta, ám kisebb hatókörű jelenség a textil ∼ textília váltakozás, amelynek ugyancsak nem volt előzménye a korábbi rendszerben. A rövid magánhangzós alak elvonással keletkezik, létrehozva a leíró rendszerben egy sajátos váltakozást, amely egy rövid : hosszú szembenállást eredményez a tő belsejében. További példák: amfoter ∼ amfotéria, dagerrotip ∼ dagerrotípia, monofon ∼ monofónia; argentin ∼ Argentína, mongol ∼ Mongólia, arab ∼ Arábia stb.

A toldalékok

A toldalékok állományának tárgyalását két részre bontva célszerű áttekinteni: a képzők és az ún. inflexiós toldalékmorfémák, azaz a jelek és a ragok vonatkozásában. Ez utóbbit azért nem kategorizáljuk tovább külön jelekre és ragokra, mert a korszak csekély mértékű változásai és a két toldalék sok szempontból hasonló tulajdonságai miatt nem tűnik célravezetőnek, csupán szófaji elkülönítéssel élünk.

A képzők

Az elmúlt 200 év képzőállományának gyarapodását egyértelműen a nyelvújítás kora határozta meg. A leglényegesebb képzőteremtési módok a következők voltak:

  1. Felújítottak régi, elavult képzőket: tüzér, szakadár; hatály, szenvedély; erény, puhány; labdacs; röppentyű, tolattyú; stb.

  2. Új képzőbokrokat hoztak létre: csillagászat, bölcsészet; nyárias, emberies; irodalmiatlan, költőietlen; hiúsít, népszerűsít; stb.

  3. Hosszú képzőbokrokat megrövidítettek: lakhatatlan > lakhatlan, okvetetlen > okvetlen, uralkodik > uralg stb.

  4. Adaptáció eredményeképpen jött létre a -c (bohóc, élc), az -nc (ifjonc, kegyenc) a -da/-de (cukrászda, szálloda) stb.

Kedvelt módszer volt az is, hogy egyes képzőket olyan szófajú szavakhoz csatlakoztattak, amilyenekkel korábban nem képeztek származékot (így lett pl. a -mány/-mény vagy a -vány/-vény képző denominális: okmány, jelvény); sokszor olyan alapszókhoz tettek képzőket, amelyeket a régiségben nem vagy csak ritkán képeztek tovább (pl. igekötő, határozószó, névutó: előz, újráz, utánoz; személyragos ige: éljenez, láttamoz; határozóragos főnév: kézbesít, szembesít; jellegzetesen hozzákapcsolták az -i képzőt névutókhoz, határozószókhoz és névutós határozószókhoz: utáni, eddigi, voltaképpeni, szemközti); képzőszerű összetett elemekként használták a -bani, -bóli, -róli, -tóli formákat, amelyekkel számos melléknevet alkottak. (Lásd még a 14. fejezet - A nyelvújítás fejezetet is.)

A 19–20. században azután a beáramló idegen szavak magukkal hozták idegen képzőjüket (-ista, -izmus, -izál stb.), amelyek közül néhány jövevény- vagy belső keletkezésű szóhoz is csatlakozik: elemista, szólista, fradista stb. Hasonlóképpen viselkedik az oratórium, szanatórium-féle szavak -órium ∼ -tórium végződése is, például: pipatórium, szilvórium, bár ez utóbbiak a 20. században kikoptak a nyelvhasználatból.

Funkcionális változás, hogy idegen mintára a -va/-ve képzős melléknévi igenév szenvedő szerkezetet hoz létre (meg lett mondva), amely a 20. század második felében éles nyelvművelői vitát váltott ki. A nyelvújítás korában a szenvedő szerkezet kifejezésére előszeretettel használták a határozói igenév többesjellel ellátott alakját is: az ajtók zárvák. Bár ez a forma gyorsan eltűnt a nyelvhasználatból, funkcionálisan lehetővé tette azt, hogy a -va/-ve képzős igenévi forma önmagában szenvedő jelentésűvé is váljon.

A képzők spontán keletkezése folyamatos és lassú jelenség, s így van ez napjainkban is. Az összetételi utótag és a képzővé válás között vannak a következő nyelvi elemek (a képzővé válás foka nem egyenlő mértékű a példákban): -féle (kunyhóféle, másféle), -fajta (másfajta, magamfajta), -szerű (célszerű, szabályszerű), -rétű (sokrétű, kétrétű), -mentes (cukormentes, koffeinmentes).

Az igei inflexiós toldalékok

A nyelvújító tevékenység a képzőkön kívül az igejelek és -ragok rendszerén hagyott még leginkább nyomokat a morfémaállomány tekintetében. Részint azzal, hogy a mód- és időjelek között újra visszahoztak az írott nyelvhasználatba olyan formákat esztétikai okokra hivatkozva, amelyek már-már vagy majdnem ténylegesen kivesztek akkorra. Ilyenek voltak például a feltételes mód többes szám első személyű, jelen idejű és utoljára a középkorban használatos látnók, néznők-féle alakok, a többes szám első személyű, elbeszélő múlt idejű látók, nézők-féle alakok (amelyek teljesen párhuzamosan éltek a -t jeles múlt időkkel funkcionálisan is) vagy az -nd jeles jövő idejű formák. Kedvelte az írott nyelv, sajátos stilisztikai többlettel felruházva a vártanak, kértenek-féle múlt idejű alakokat is, ezzel szemben csak ritkán alkalmazták a vala segédigés szerkezeteket nehézkességük miatt.

A szenvedő szerkezetet a korszak elején a mediális igék megfelelő alakjaival fejezték ki (a levél megíródik, a csomag elküldődött), ezeket azonban a reformkori nyelvi tudatosság megbélyegezte, s helyette a van + határozói igeneves (meg lesz írva) formát javasolták, amelyeket később a 20. századi nyelvművelő tevékenység előbb stigmatizált, majd az utóbbi időben szabályokba foglalt.

Ugyancsak esztétikai szempontokat szem előtt tartva próbálták meg feltartóztatni az ikes igeragozási paradigma kipusztulását, többek között Révai Miklós. Szigorú szabályokat állítottak fel: minden egyes szám harmadik személyben ikesen ragozott alakhoz előírták az első és második személy ikes formáját mindhárom módban. (Ettől függetlenül természetesen sok olyan ikes ige volt, amelyet kétféleképpen is ragoztak, pl.: bomol ∼ bomlik.) A reformkor végétől azonban a beszélt nyelvi hatás következtében folytatódott az ikes paradigma térvesztése a nyelvhasználatban lassú, lépésről lépésre történő folyamatként (esetenként vissza-visszatérő ingadozást okozva, valamint a kettős használatú alakok esetében az ikes rag egyes szám harmadik személy elterjedése ellenére, pl.: haragszik a haragud helyett). A mai nyelvhasználatban a feltételes és felszólító módban teljesen teret nyert az iktelen ragozás, a kijelentő módban azonban még mindig jelen van az ingadozás egyes szám első és második személyben, de nem egyenlő mértékben: míg a gondolkodsz iktelen forma elfogadott, addig a gondolkodok változat még mindig részben stigmatizált.

A 19. századból két jelenség érdemel még figyelmet. Egyrészt egy ideig visszatért az s, sz, z végű igéken egyes szám második személyben az -sz személyrag használata -l helyett: keressz, léssz, hozsz. Másrészt ekkor jelent meg a több keleti nyelvjárásban is normatívnak számító ún. suksükölés, illetőleg szukszükölés, amely mind a mai napig az egyik legmegbélyegzettebb nyelvhasználati formának számít a sztenderdben (lásd a 20.3. pontot).

A névszói inflexiós toldalékok

A névszójelek vonatkozásában a 19. században egyrészt folytatódnak a középmagyar kori tendenciák, másrészt a tudatos nyelvalakításnak köszönhetően átmenetileg divatba jönnek olyan jelenségek, amelyek vagy csak szűk körben voltak használatosak, vagy már korábban kivesztek a nyelvhasználatból. Négy kérdéskört érdemes megemlíteni. Az egyik a már a szóképzésnél vázolt rövid ideig tartó szenvedő szerkesztésmód következménye: a -k többesjel megjelenik s ezzel állítmányi mondatfunkcióba helyezi a határozói igenevet (a ház ablakai zárvák). A másik a többes szám harmadik személyű birtokos személyjel, amely a 20. század elejéig -ok/-ek/-ök formájú volt, de ezeket az alakokat fokozatosan kiszorították a beszélt nyelvben már korábban megjelenő, de az írott nyelvhasználatban addig pongyolának minősített -uk/-ük alternánsok: házuk, kezük. (Az -ok/-ök alakváltozatok a felvilágosodás korában olyannyira népszerűek voltak az írott nyelvben, hogy még a többes számú birtokos jelző után is megjelentek: a fák törzsök.) A harmadik jelenség az -i birtoktöbbesítő jeles barátim, emlékim, örömim-féle alakok (az egyes szám harmadik személyű birtokos személyjeles formával mutatva homonímiát) írott nyelvi jelenléte a 19. század folyamán, amely csak a következő században a beszélt nyelv hatására tűnt el a sztenderdből. Mai nyomai az i végű főnevek birtoktöbbesítő jeles kocsiim formájában mutatkozik meg, a kocsiim ∼ kocsijaim szembenállásból azonban egyre inkább az utóbbit fogadja el a nyelvhasználat. A negyedik kérdéskör pedig a 19. század elejének tudatos nyelvformálásához tartozik ismét: felújították azt az ó-, illetve középmagyar kori jelenséget, amely az ismétlődő, azonos toldalékokat elhagyással egyszerűsítette, például a következőképpen: aljas-, gyáva- s buták. Ugyanez a névszóragokra is érvényes volt: pemete- s lapáttal.

A névszóragok köréből említendő 19. századi változás, hogy a -lag/-leg bekerül a nyelvjárásokból a sztenderdbe (emberileg, futólag, kizárólag), valamint hogy ugyancsak nyelvjárási hatásra terjedni kezd a -tól/-től rag használata hasonlító határozói szerepkörben, tehát a -nál/-nél raggal azonos funkcióban (nagyobb Jánostól ∼ nagyobb Jánosnál). Napjainkból pedig két funkcionális változási tendenciát emelhetünk ki: a -nál/-nél rag terjedését a -ban/-ben vagy a -kor rag szerepében: „Újabb és újabb családoknál vesznek számítógépet”; valamint úgy tűnik, valamiféle funkciómegoszlás van kialakulóban a belső és külső helyviszonyragok vonatkozásában a helyjelölő alapszerepük tekintetében (a metaforizálódásra mindez nem vonatkozik): a belső helyviszonyragok (-ban/-ben, -ba/-be, -ból/-ből) mintha inkább egyszeri, alkalmi helyviszonyt, a külsők (-n/-on/-en/-ön, -ra/-re, -ról/-ről) pedig jobbára elvontabb, tartósabb körülményt jelölnének, vö.: Az asszony a konyhában van; Beajánlotta a lányt a konyhára.

A szóalkotásmódok

A belső szóalkotással létrejött szavakat a hagyományos nyelvleírás három nagy csoportba sorolja: képzett, összetett és egyéb szóalkotásmóddal keletkezett szavak. A szóképzés és az egyéb szóalkotásmódok jó része morfológiai műveletnek tekinthető, az összetétellé válás azonban szintaktikai művelet eredménye, pontosabban: nagyobbrészt szemantikai műveletek szintaktikailag grammatikalizálódott formái. Ennek ellenére a morfématörténetben tárgyaljuk őket, nem bontva meg a szóalkotásmódok együttes bemutatását.

A 19. században az összetétellé válás egyre nagyobb teret nyer a korábbi időszakokhoz képest, és ez a képzett alakok viszonylatában az állományt tekintve aránybeli változást okoz, annak ellenére, hogy a képzőrendszer aktivitása is megmarad. Az aránybeli változás hátterében a következők állnak: Növekvő ütemben gyarapodnak az összetett szavak, köztük dinamikusan emelkedik az igekötős igék száma, mindebben szerepe van a német nyelvi hatásnak is (tükörfordítások, például: álláspont, állatkert, gyepmester, tőkehal, vérszegény; német igekötős igék mintájára jön létre például a belát, kiértékel), továbbá a nyelvújítók is követendő példának tartották a német nyelvet az összetételek vonatkozásában. A képzett igei származékok rovására terjedni kezdenek az igei alaptagú állandósult szókapcsolatok (szót fogad, kedvében jár, bűnbe esik stb.), feltehetően ennek a folyamatnak eredményeképpen keletkeztek aztán a 20. századi nyelvművelés által „terpeszkedő kifejezéseknek” nevezett formák is (a leíró nyelvtan funkcióigés szerkezeteknek nevezi őket, például: elintézést nyer, említést tesz, intézkedéseket hoz stb.). A névszóképzés lendületét pedig közvetve a beáramló jövevényszavak, köztük a nemzetközi szócsaládok is fékezték.

A szóképzés

A képzett szavak vonatkozásában a legnagyobb változások kétségtelenül a nyelvújítás korában történtek. Többségében tudatos szóalkotás eredményeként jöttek létre a derivátumok, ez együtt járt számos új, a spontán szóalkotásban addig nem tapasztalt képzési mód megjelenésével, de egy sor olyan származék is létrejött, amelynek mintát adó előzményei már korábbról kimutathatók. Ezeknek a származékoknak a keletkezésében nem zárható ki a spontaneitás sem, az azonban bizonyos, hogy a nyelvújítás erőteljesen hozzájárult a fennmaradásukhoz és a terjedésükhöz. Az alábbi példákban olyan képzett alakokat mutatunk be a korszakból, amelyek a meglévő képzőállomány elemeivel jöttek létre (a régi elavult képzők felújításával, az adaptációval, új képzőbokrokkal létrejött példákat lásd a „A képzők” pontban): fogyaszt, dühöng, lazít, koccint, ajánlkozik, nézelődik, véleményez; fogalom, dörgedelem, indíték, állítmány, igazolvány, alakulat, javaslat, dörej, sóhaj; előzékeny, gyúlékony, élveteg, hallgatag; stb.

A mai nyelvállapotra a képzés szempontjából jellemző, hogy csökkent a produktív elemek száma, egyes képzők azonban nagyszámú új származékot hoznak létre. Az igeképzésben jelenleg a két legproduktívabb képző az -l és a -z: faxol, dzsoggingol, lízingel rappel stresszel; aerobikozik, kukázik, klónoz, lobbizik, DVD-zik, klimatizál stb. Ez a két képző az, amelyik az angolból a magyarba bekerülő s a nyelvi tudás számára nem igeként érzékelhető újabb elemeket „igésíti”: jellegzetes példa az angol check ige csekkol formája a repülőtéri utazás előtti bejelentkezés kifejezésére. Továbbá termékeny a -kodik/-kedik/-ködik és a -skodik/-skedik/-sködik igeképző is: nevelőtanárkodik, ökörködik, diszpécserkedik, menedzserkedik, edzősködik, jópofáskodik, turistáskodik stb., valamint a -gat/-get gyakorító képző, az -at/-et, -tat/-tet műveltető képző és a ható képző, illetőleg minden igenévképző is.

A névszóképzésben érzékelhetően terjed az -i kicsinyítő képző használata, nem kis mértékben az internetes kommunikáció rövidítési tendenciájának hozományaként is: cuki, husi, tesi, töri, ubi, tali ’találkozó’ stb. Új jelenségnek tekinthető a ható ige -ás/-és képzővel létrejövő származékainak a gyarapodása: lakhatás, megélhetés, láthatás, valamint az ebből származó melléknévképzős alakok: lakhatási, láthatási, megélhetési stb. Ugyancsak valamiféle tendenciának mondható, elsősorban a publicisztika nyelvhasználatában az összetételek képzős alakjainak megszaporodása: kábelkalózkodás, mozivédettség, önkormányzatiság stb. Továbbá bővült az -s melléknévképző funkciója: kifejezhet intézményhez, szakmai körhöz, foglalkozási ághoz, politikai csoportosuláshoz való tartozást: biológiás, ELTE-s, dózsás, mentős, volános, fideszes, MSZP-s stb.

Az összetételek

A 19. század fordulóján a növekvő összetettszó-állomány adatai azt mutatják, hogy ezek a javarészt analógiás úton keletkező elemek az alárendelő szintaktikai viszonyt mutatják formailag az elő- és az utótag vonatkozásában. A hagyományos osztályozás mindegyik csoportja megtalálható: alanyos: agyalágyult, nyakatekert; tárgyas: csepűrágó, fényűző, köpönyegforgató, baklövés; határozós: körmönfont, napraforgó, éhenkórász; minőségjelzős: keménykötésű, selyemfiú, szökőév; mennyiségjelzős: félnótás, kétkulacsos, hétszilvafás; birtokos jelzős: barátfüle, ádámcsutka, babérlevél, lúdtalp; jelentéssűrítő: emberöltő, kerékpár, püspökfalat, vászoncseléd stb.

A mai állományban sajátos eltérés a korábbihoz képest, hogy érzékelhetően megnőtt az összetett szavak között az ún. jelentéssűrítő elemeknek a száma, azaz mintha az összetétellé válásban a korábbi mintakövető analógia háttérbe szorult volna, és a szemantikai motiváltság erősödött volna fel, például: békekatona, békekölcsön, benzinturizmus, béranya, médiatörvény stb. Továbbá felgyorsult az új szókészleti elemek bekapcsolódása az összetétel-alkotásba, például a drog előtaggal: drogbarlang, drogfutár, drogstratégia, drogszonda, drogvadász, drogcsempészés, drogambulancia, drogbaleset, drogbáró, drogcsoport, drogdíler, droghatás, drogkereskedő, drogliberalizáció, drogpolitika, drogprevenció, drogprogram, drogszakértő, drogtanácsadás, drogteszt, drogtúladagolás, drogellenőrzés stb.

A mellérendelő összetett szavak köréből elsősorban az álikerszókra találunk példákat a korszak első felében: cseng-bong, hetet-havat, mézesmázos stb.

Az egyéb szóalkotásmódok. A korszak első felében a következő kisebb hatókörű szóalkotásmódokat lehet tetten érni akár tudatos, akár spontán műveletként, az állományt vizsgálva: A rag- és jelszilárdulás, amely egy folyamatként értékelhető jelenség, a mai napig tart, és elsősorban a határozószók, valamint a viszonyszók állományát növeli. — Az ikerítés, amelyben mind az indukciós formájúak, mind a párhuzamos keletkezésűek előfordulnak: gidres-gödrös, ipiapacs, bicebóca, tutyimutyi. — A szóelvonás, amely főként a nyelvújításnak volt kedvelt és tudatosan választott módszere, például a bozontos melléknévből vonták el a bozont főnevet (további példák a végeredményt tekintve: hercehurca, irkafirka, lötty, csatak, gyár, dölyf, lucsok stb.). A mai nyelvhasználatban az elvonás nagyobbrészt más mechanizmussal működik: összetett főnevek képzőjét leválasztva hoz létre a beszélőközösség igei alakokat, ezek főként beszélt nyelviek és szubsztenderd formák: nagytakarít, szakdolgozik, gépír, nagymos, közvéleménykutat, tényfeltár stb. — A szóhasadás, amely megint csak kifejezetten folyamatában, hosszan tartó jelenségként érzékelhető, s a korszakban az adatok néhány hasadás megállapodott voltára engednek következtetni: dulakodik — tülekedik, tompa — tömpe, nevel — növel, vacok — vacak, hintó — hinta, pengő — penge stb. A szóhasadás lezártnak tekinthető mai példái között annyi az észlelhető különbség a korábbi állapothoz képest, hogy a hasadás nem a szó alapalakját érinti, hanem inkább a toldalékos változatokat, például: daruk — darvak, neje — nője, szavak — szók (lásd határozószók, kötőszók stb.). — Kifejezetten tudatos szóalkotási mód az ún. szóösszerántás, amely a nyelvújítás idején kapott valamelyest jelentősebb szerepet, például: biztosíték, rovar, lég, anyag stb. Léteznek azonban, jóllehet nem nagy számban, 20. századi példák is, amelyek bekerültek vagy véglegesen, vagy ideig-óráig a sztenderdbe is: mozi (mozgófilmszínház), maszek (magánszektor), citrancs (citrom és narancs), csalagút (csatorna és alagút). — A mozaikszó-alkotás a 19. század végétől adatolható az írott nyelvben, s sokáig csak a betűszói változata élt a tulajdonnévi kategóriában: EMKE, FTC, OMGE. A betűszók mellett a 20. században megjelentek a szóösszevonások ugyancsak a tulajdonnévi kategóriában elsősorban: Mohosz, Matáv, Aluterv, Délker stb., az utóbbi időben olyan formában is, amelyekben egész szavak őrződnek meg a teljes névből, így biztosítva a név erőteljesebb tájékoztató funkcióját: Ceglédtej, Mátrafém, Dunahús, Budataxi stb. A mozaikszó-alkotás kisebb részben megjelenik a közszói elemkészletben is, mindkét formájában, jóllehet a betűszóalkotás mind a tulajdonnévi, mind a közszói kategóriában messze felülmúlja számszerűségében a szóösszevonásokat. Közszói mozaikszók: tv, tsz, tbc, taj, tb, ktsz, EKG, ETO; gyed, külker, kütefa, eho stb.

A 20. század végén, elsősorban az internetes beszélt nyelvhez közelítő írott nyelvváltozatokban vagy az SMS-ezés gyakorlatában erőteljes szerepet kap a szórövidülés tendenciája (részben továbbképzéssel és párhuzamosan a rövidítések újabb fajtáinak megjelenésével): tali, szabi, lécci, nyugi, depi, szuri, gyümi, nyügi, drukk, para, meló stb.

Szófajtörténet

A szófajok korszakbeli változásait a főbb nagy, átfogó szófaj-kategóriák alapján érdemes tárgyalni: alapszófajok, viszonyszók és mondatszók. A korszak második felére különösen jellemző, hogy a szófaji rendszert nagyobb változások már nem érték, egyes szófaji alcsoportok arányai módosultak, illetőleg bizonyos kettősségek megszűntek.

Alapszófajok

Az ige-névszók állománya a korábban megkezdődött tendencia szerint tovább apadt. Az -ász/-ész képzős kettősségek igei tagjai a 19. században többnyire ikesedtek: halászik, vadászik, madarászik, így elkülönültek a főnévi párjuktól, jóllehet az iktelen változatok is fennmaradtak még egy ideig. Mindemellett analógiásan ki is alakulhattak újabb kettősségek (hajhász, fürkész), ezek azonban jobbára nyelvjárási elemekként élnek ma már.

Az igenevek körében a mellékmondat-rövidítő, tömör főnévi igeneves szerkezetek bár még divatosak a 19. században (pl. „Anyját látja jőni a korlátok felől”), jellemző tendencia a csökkenésük. A reformkorban ezzel szemben divatjelenséggé váltak az igei igeneves szerkezetek a teljes paradigmát tekintve: említettem példa, író idézte példa, Isten adta gyermek stb. Ez a paradigma a 20. század végére kiveszett a nyelvhasználatból, a harmadik személyű alak pedig jobbára összetételekben (igaz, ezek többnyire csak az írásszokás szempontjából tekinthetők összetett szónak) élnek tovább: hólepte, dércsípte, molyrágta, ritkább a szerkezetes használat. Általános használatúak voltak a korszak első felében az álltomban, futtában, jártomban határozóragos melléknévi igenévi formák, később ezek is csökkenni kezdtek, s már a 19. század nyelvtanírói megállapították, hogy ezek a formák inkább határozószónak tekinthetők, hiszen az -atta/-ette képzős igenevek elavulttá váltak. A határozói igenevek körében ugyanekkor a -va/-ve képzős alakok kezdik kiszorítani a -ván/-vén képzősöket, valamint elavulttá válnak a személyragos határozói igenévi formák is.

A névmások körében bekövetkezett változások a következők voltak az 1800-as éveket tekintve: A személyes névmások nominativusi mink, tik alakváltozatai egyre inkább nyelvjárási szintre szorultak, az accusativusi engemet, tégedet formák ellenben párhuzamos változatként éltek a sztenderdben, míg a harmadik személyben még inkább az őtet használatos. A határozói formák többes szám harmadik személyű alakjaiban még jobbára a középső nyelvállású magánhangzók szerepelnek: bennök, nálok, de már a róluk, alóluk formák is megjelennek. Az -n toldalékos személyes névmások (tenmagad, tennen) nyomatékosításra vagy birtokos jelzőként még mindig használatosak, többes számú alakjaik azonban már a 19. században ritkulni kezdenek. Új névmási elem az ön, önök magázó formájú személyes névmás az önmaga, önként-féle összetételek előtagjából önállósodva. A mutató névmási rendszerben módosulás, hogy egyrészt kikerül az a, e elem a sztenderdből, és nyelvjárási szintre szorul a korszak elején, a tudományos prózába azonban a 20. század második felében visszatér a magas hangrendű változat (e jellegzetességek, e kérdéskörök megvitatása); új elemként pedig belép a 19. század folyamán a szint- és a csak- előtag (szintilyen, szintúgy; csakígy, csakannyi), valamint a -fajta utótag (ilyenfajta, olyfajta). A kérdő névmások körében a korszak első felében néhány analógiás új elem keletkezik: milyes, milyetén, hányad, mennyiedik, hányféle, milyenszerű. Ezek közül némelyik a későbbiekben visszaszorul. A vonatkozó névmások között a ki ∼ aki kettőssége továbbél, bár erősödik az összetett elemek gyakorisága. Az aki tendenciaszerűen személyre, az amely dologra, az ami pedig egész tagmondatra kezd vonatkozni. Az általános névmások körében több új elem keletkezik összetétellel: bármelyik, bárminemű, bárminő, sehány, semennyi, semekkora, semmilyen, semminő, belép a középmagyar kori mindenki mellé a mindahány és a valamennyi. A sztenderd alakká váló mindegyik mellett a mindenik nyelvjárásivá válik. A határozatlan névmások csoportjában új az egynéhány és a miegymás, elavul azonban a holmi, az ’ember’ jelentésű néki, egynéki és az egynémi .

Az egyszerű határozószók között a korszak első felében jellegzetesen továbbélnek az alulról — alul — alulra típusú részrendszerek. Az egyirányú határozószók állományát ekkor a primer ragos alakok már csak ritkán bővítik, analógiásan keletkezik azonban a hoppon (marad) vagy a zokon (vesz); a primer ragok halmozásával létrejött szekunder ragos határozószók közül viszont sok a -lag/-leg ragos nyelvújítási alkotás: átlag, elvileg, némileg, színleg, utólag stb.; önálló szóból szekunder raggal szilárdult meg továbbá az örökre, ripityára, újból stb.; birtokos személyjelet és szekunder ragot tartalmaz a széltére, tetejébe, igazában stb., ez a forma a 20. században is bővült: múltkorában; ragtalan formákból jött létre a pont, rengeteg, roppant határozószói használata. A névmási alapszavú határozószók körében kevés új elem keletkezik: -ig raggal jött létre az idáig, odáig, -ra raggal a mostanra, -ről raggal pedig a merről. A legjelentősebb a birtokos személyjellel és a szekunder határozóraggal megszilárdult csoport, amelyek a korábbiak analógiájára alakulnak ki: mikorában, akkorában, akkoriban, ekkoráig, akkoráig stb. Az összetett határozószók egyrészt névmásokra jellemző előtagokkal egészülnek ki a névmási alaptagúak körében: eminnen, ugyanúgy, ahogy, bárhogy, bármerre, semeddig, semmikor, semerre, akármeddig; másrészt szerves összetételek keletkeznek, máig erősen gazdagodó csoportot alkotva. Mellérendelők: egyszer-egyszer, akarva-akaratlan, agyba-főbe, derűre-borúra, kézzel-lábbal; a mellérendelő szerkezetek lexikalizálódása erős tendenciát mutat. Alárendelők: arcpirulva, karöltve, karonfogva, balkézről, életfogytig. Névutós összetételek: magánkívül, módfelett, túlfelől, útközben, visszafelé.

Viszonyszók

Az igekötők körében kétféle módosulásról lehet számot adni: egyrészt a meglévő igekötők alaki és nagyobbrészt funkcionális változásairól, másrészt a szófaj-kategória bővüléséről. Az alaki változás két igekötőt érint a 19. században: a reá rá formára rövidül, az által pedig át hangalakúvá. Funkcionális módosulások pedig a következők (lásd a 3.7. pontot is): a) megmarad az eredeti irányjelentés, de az igekötős ige elvontabbá válik az irányjelölés metaforizálódása következtében: kimerül, kiaknáz, kiszipolyoz; lebunkóz, ledöf, leüt, lehorgonyoz, lelakatol, lemásol, letisztáz stb. b) Leggyakoribb és legerőteljesebb a perfektiváló funkció: a 19. századtól különösen a ki, a be és a le szerepe erősödik, amelyből a le efféle funkciója a legfiatalabb: leég, lefolytat, legyőz, lefizet, lefoglal, lejátszik stb. Ez a változás a 20. században még intenzívebb lesz: leegyszerűsít, lefelel, leigazoltat, lereagál stb. Újabban a be igekötő használata is terjed: begyullad, beijed, bemelegít, bemosakszik, bebiztosít, beszabályoz, beütemez, betart, beszüntet. Hasonló példák a meg használatára: megversenyeztet, megstilizál stb. c) Akcióminőséget változtató funkció, kezdő jelleg: felfigyel, fellángol, felsóhajt, megvidámul; tartós jelleg: elbajlódik, elborozik, eldiskurál stb. d) Erősödik az igekötő szóképző szerepe, például az ellentétes jelentés kifejezésére az alapigéhez képest: lebecsül, leszavaz; elhasonul, elszokik, eltanácsol; kigöngyöl, kiszeret (vkiből), kiábrándul stb. A 19. században alakul ki az el túlzó, pejoratív funkciója: elcímez, elír, elmér, elnevel, elszab. — A korszak első felében keletkezett igekötők elsősorban szófajváltással jöttek létre: elő, fenn, alább, együtt, felül, rajta, előre, tovább, túl. 20. századi igekötők az újra, viszont, s ragszilárdulásos forma az agyon, amely már a 19. században is felbukkan, valamint a közre, félbe és a tönkre.

A névutók legfőbb keletkezési módja a ragszilárdulás, a 19. századra a szófajváltás jelensége ebben a kategóriában visszaszorul. Szintagmatikus előzmény a jelölt birtokos szerkezet és a minőségjelzős szerkezet, a névutók ezek alaptagjából keletkeznek főképpen. Jelölt birtokos szerkezetből lett az alapján, céljából, dacára, érdekében, esetében, esetén, folyamán, folytán, kapcsán, létére, mentén, múltán, nyomán, révén, során, terén stb. Ez maradt a 20. század folyamán is a legjelentősebb keletkezési mód: területén, szempontjából, vonatkozásában. Minőségjelzős szerkezetből jött létre az alapon, alkalommal, áron, célból, célra, címen, formában, mértékben, részről, tájon, téren, úton, végből, végre, vonalon stb. Ritkábban határozós szerkezet is névutóssá változott: vmivel ellentétben, vmitől eltekintve, vmivel kapcsolatban, vmihez mérten, vmire tekintettel stb. — Funkcionális változásokat is számon tarthatunk a korszak első részében: az ellenére névutónak megszűnik a helyviszonyt jelölő szerepe, és elvontabb jelentésekben jelenik meg. Kibővül a keresztül használata, idő-, mód- és eszközhatározói jelentéssel. A végett pedig még a 19. század közepén is okhatározó volt, csak lassan vált célhatározóvá. — A sztenderdből kiszorult a hegytől, hegyé, hegyébe névutó, a tuccára formát pedig felváltotta a dacára.

A névutómelléknevek a középmagyar korban jelentek meg, és a 19. században bontakoztak ki igazán. Leginkább a locativusi jelentésű névutókkal alkotott szerkezetekhez kapcsolódott hozzá az -i képző: [asztal alatt] + i, s ebből vált ki az alatti. További példák: előtti, fölötti, melletti, utáni stb. Ablativusi névutóból csak néhány származék keletkezett: alóli, felőli, mellőli, lativusi irányú névutónak azonban nem lett -i képzős változata. Néhány nem helyhatározói viszonyjelentésű névutó viszont felvette a képzőt: iránti, nélküli, szerinti stb. Nem lett -i képzős származéka azoknak a névutóknak, amelyek ragos névszó megszilárdulásával vagy igenévből keletkeztek.

A névelőhasználat lényegében a 19. század elejétől a maihoz hasonló állapotot mutat. A határozott névelő a sztenderdben továbbterjed, s olyan szerkezetekbe is beépül, amelyek eleve határozottak. A határozatlan névelő azonban kevésbé terjed, gyakori a mondatok első részében szövegkezdésben. A névelőhasználat a mai nyelvállapotban is mutat ingadozásokat, ami arra utal, hogy hosszú történeti fejlődése még nem zárult le.

A kötőszók közül a 19. században jött létre alaki rövidüléssel a hisz, szófajváltással határozószóból az annálfogva, miszerint, következésképpen, következőleg, valamint, mindamellett, miután, összetétellel: ámde, éspedig, akárha, bárha, alighogy, mármint, márpedig, mégse, semhogy, úgysem stb. Szótársulások állandósulása is kötőszói szerkezetek kialakulásához vezetett, gyakorivá vált a majd — majd forma, újkonstrukciók az egyrészt — másrészt, egyfelől — másfelől, bár — is, jóllehet — mégis, míg — azonban, mivel — tehát, valamint — is stb. Néhány kötőszó visszaszorult: ilyen a választó jelentésű avagy, amely azonban nem teljesen tűnt el, még a mai nyelvben is használatos, a hahogy, hanemha, hogynem, hogysem, hogysemmint, hogynemmint. — Funkcionális változás, hogy a míg kötőszónak a felvilágosodás korában alakult ki a szembeállító szerepe, a vagyis pedig helyreigazító magyarázó jelentésűvé vált. A 20. században módosult ezzel szemben az illetve/illetőleg funkciója, a helyreigazító viszony mellett kialakult a kapcsolatos vagy választó jelentése is. — A reformkorban jellegzetes volt, hogy a hogy kötőszó helyett a miképpen, miként, miszerint formákat kezdték használni.

A partikulák állománya szófajváltással határozószóból: egyébiránt, egészen, egyenesen, éppen, főleg, pont, végre, legalább stb. és összetétel útján gyarapodik: bárha, ugyebár, úgyszólván stb.

A mondatszók

A módosítószók állománya gyarapodást mutat, az adatok szerint a 19. században a beszélt nyelvet jobban tükröző levelekben és emlékiratokban nőtt meg a gyakorisága. Az elemkészlet szófajváltással határozószóból bővült elsősorban, különösen a -lag/-leg ragos formák: aránylag, esetleg, tényleg, viszonylag (a valószínűleg azonban német mintára alkotott nyelvújítási szó) vagy az -an/-en és -ul/-ül ragos alakok: biztosan, nyilvánvalóan, természetesen, feltétlenül, kétségtelenül stb. A másik bővülési mód az összetétel: csakis, éppencsak, majdnem, mindenesetre, úgymond. Ezeknek az alakoknak egy része a kontextustól függően partikula is lehet.

Az indulatszók keletkezése 1772 után is nehezen köthető időhöz. Sok közöttük a meglehetősen tűnékeny elem, máig él azonban a korszak elejétől adatolható au, brrr, pfuj, sicc, sipirc.