Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Hangtörténet

Hangtörténet

A nyelvtörténeti vizsgálatok tanúsága szerint az elmúlt közel 250 évben nyílt először lehetőség arra, hogy következetes különbséget lehessen tenni a sztenderd és a nyelvjárási jelenségek között.

A sztenderd szempontjából megállapíthatjuk, hogy hangtani téren az elmúlt időszakban olyan jelentősebb változások nem következtek be, amelyek a fonéma-állományra kihatással lennének. Célszerű tehát a jelenlegi fonémaállományból kiindulni, először a magánhangzókat, majd a mássalhangzókat mutatjuk be (részletesen lásd a 2. fejezetben).

1. táblázat. A magánhangzókészlet elemei a képzési tulajdonságok szerint

15.1. táblázat -

(Elölség)

Elülső

Közbülső

Hátsó

(Kerekség)

Réses

Kerek

Réses

Kerek

(Hosszúság)

Rövid

Hosszú

Rövid

Hosszú

Rövid

Hosszú

Rövid

Hosszú

Felső (zárt)

i

í

ü

ű

 

 

u

ú

Felső-középső (félzárt)

é

 

ö

ő

 

 

o

ó

Alsó-középső (félnyílt)

e

 

 

 

 

 

a

 

Alsó (nyílt)

 

 

 

 

 

 

 

 

(Nyelvállás)

 

 

 

 

 

á

 

 


A mai rendszer és jellemzői tehát azonosak a középmagyar kor végi állapottal, egy kivétellel: a középzárt ë visszaszorulása tapasztalható az elmúlt két évtizedben. Ez feltehetően a 19. század végén erősödött fel Budapest beszéltnyelviségében, s egyre inkább terjed más nyelvváltozatokban is. Az ë sztenderdbeli meggyengülését kétségtelenül elősegítette az a tény is, hogy az írott nyelv kevés kivételtől eltekintve soha nem jelölte.

2. táblázat. A mássalhangzókészlet elemei

15.2. táblázat -

 

Zörejhangok

Zengőhangok   

Zárhangok

Réshangok

Affrikáták

Nazálisok

Nem nazálisok

ztlen

zöngés

ztlen

zöngés

ztlen

zöngés

Labiálisok

p

b

f

v

m

Dentálisok

t

d

sz

z

c

dz (?)

n

l, r

Palatálisok

ty

gy

s

zs

cs

dzs

ny

j

Hátulsók

k

g

h


A fonémaállományt tekintve ugyanazt állapíthatjuk meg, mint a magánhangzó-állománynál, a középmagyar kor vége óta a rendszer és jellemzői igen kis mértékben módosultak csak. Tendenciaszerű változás azonban, hogy eltűnt az ly fonéma a sztenderdből, és j-vé vált. Ez a folyamat az újmagyar kor elején zárult le. A másik tendenciaszerű változás nem az állományt, hanem a fonémagyakoriságot érinti. Megszaporodik a dzs-k száma, feltehetően először német, majd az utóbbi időben az angol nyelvből beáramló idegen szavak hatására (fridzsider, dzsem, dzsessz, dzsip stb.). Befolyásolja a fonémagyakoriságot továbbá a tendenciaszerű affrikálódás, hiszen tart az akarózik > akaródzik [akaróddzik] típusú változás.

A nyelvjárási fonémarendszerek. A fonémarendszerek tekintetében a nyelvjárások között számottevő eltérések voltak a korszak elején, és vannak a mai napig is (lásd a 18. fejezetet). Az alábbiakban azokat a magán- és mássalhangzórendszer-típusokat mutatjuk be, amelyek eltérnek a sztenderdtől.

A magánhangzórendszer-típusok:

Többlet a középzárt ë (a nyelvjárások döntő többségére jellemző, kivételek: Mezőség, moldvai csángók nem székelyes része, északkeleti nyelvjárások nagy része).

Többlet a kettőshangzóban realizálódó ún. é2 (északkeleti nyelvjárások).

Többlet a középzárt ë és az ē (szűk palóc területen, Medvesalja).

Többlet a kettőshangzókban realizálódó ún. é2, ó2 és ő2 (szigetszerűen az északkeleti nyelvjárásokban).

Hiányzik az í, ú, ű, többlet a középzárt ē (Nyugat-Dunántúl déli része).

Hiányzik az ö, ő, ü, ű, többlet a középzárt ē (Szerbia-Montenegró, Bácskertes).

Hiányzik az í, ú, ű, é, ó, ő, á (a mezőségi kétnyelvű szórványmagyarság körében).

A mássalhangzórendszer-típusok:

Többlet az ly(középpalóc).

Hiányzott a gy és a ty (Felsőőr, Burgenland; kihalóban lévő rendszer).

Hiányzott a cs, dzs, s, zs (Szlavónia; a 20. század második felére kihalt).

Hiányzik a cs, dzs, gy, ty, többlet az ly (északi, sziszegő csángó nyelvjárás).

(Forrás: Fodor 2001, idézi E. Abaffy 2003)

A sztenderdtől eltérő fonémagyakoriság a nyelvjárási hangtani jelenségekben, illetőleg azok aktivitásában rejlik. Aktív jelenségek voltak a korszak első felében például az ö-zés, í-zés, a-zás, az á utáni o-zás, az l-ezés, ny-ezés, n-ezés, s ezek még a sztenderddel azonos vagy attól csekély mértékben eltérő nyelvjárási hangrendszerekben is erős különbséget eredményeztek az adott nyelvjárás és a sztenderd között.

A kutatások szerint a 20. század elejéig a nyelvjárási magánhangzó-állományban a következő változásokat lehet tendenciaszerűen kimutatni: A Dunántúl egyes területein az í, ú, ű megrövidül különféle okokra visszavezethetően, s ez eredményezte azt a rendszert, amely mindössze négy hosszú fonémát tartalmaz, ezek: á, é, ó, ő. (A felső nyelvállású zárt magánhangzók rövidülése a keleti nyelvterületen is tapasztalható, történeti szempontú leírásuk azonban egyelőre még várat magára.)

– Palóc nyelvjárásterületen, a szlavóniai nyelvjárásszigeten és a dél-moldvai csángóknál a réses á kerek ā-vá változott, a jelenséget hagyományosan labializációnak hívják. Az ā-zás azokban a nyelvjárásokban hódít teret, ahol az ómagyar kori > a változás nem ment végbe, vagyis az eredeti -k résesek maradtak. A változás idejére nehéz következtetni, minden valószínűség szerint a középmagyar kor végén elindulhatott, s az újmagyar korra mindhárom nyelvjárásterületen általános lehetett már az ā-s ejtés. – Az ómagyar kori gazdag kettőshangzórendszer valamennyi tagja a korszak végére hosszú magánhangzóvá monoftongizálódott, a 19. századi nyelvjárási feljegyzések azonban arról tanúskodnak, hogy az ó, ő, é a nyelvterület egyes részein kettőshangzóvá alakult. A jelenség feltehetően emfatikus eredetű, azaz a hangsúlyos szótagból indult el, s egyes nyelvjárásokban nyitódó (Dunántúl nyugati sávja, Székelyföld keleti és déli része, s a csángóban), másokban záródó (Dunántúl déli része, tiszai és északkeleti nyelvjárásterület, Székelyföld jó része) diftongusok keletkeztek. – Az á utáni o-zás jelensége továbbra is a keleti és a nyugati területeken érvényesül, a középső nyelvterületen ellenben nem. Az újmagyar korra már a ragokban és abszolút szóvégen is előfordul (apámnok, sárgáro). – A 19. századi, elsősorban mezőségi szövegekben jelentkezik az a-zás jelensége (álmas, jutalam), amely a mai napig éles nyelvjárási különbséget mutat elsősorban a szomszédos székely nyelvjárások o-zásával szemben (fákot, gyorsoság). – A palóc, a csángó és a szlavóniai nyelvjárásokban a 19. századtól a nyelvjárási gyűjtéseknek és leírásoknak köszönhetően a réses -t fonémaértékűnek kell kezelnünk, a korábbi lejegyzések nem különböztették meg ezt a hangot. – Az e nyíltabbá válása ä-vé egymástól függetlenül ment végbe a nyelvterület két távol eső pontján: a Dunántúl jó részén és a legkeletibb, főként székely és csángó nyelvjárásokban. A jelenség a hangsúlyos szótagban indult, s onnan terjedt át a hangsúlytalan szótagokra.

– Egyes erdélyi nyelvjárásokban kialakult az œ-zés, és a mai napig él. – A hosszú ē az újmagyar korra néhány nyelvjárás kivételével (a Mátra vidékének palóc nyelvjárástípusában ma is megvan) már biztosan é-vé záródott vagy eltűnt.

A 20. században a legnagyobb hangtani változások a területi nyelvváltozatok körében tapasztalhatók. Különösen az 50-es és 60-as évektől kezdődően, a társadalmi, technikai, szemléleti változások következtében korábban nem tapasztalt mértékű és ütemű módosulások jelentkeztek. Ez a folyamat röviden úgy jellemezhető, hogy a nyelvjárási fonémagyakoriság eltérése a sztenderdtől fokozatosan csökken, a nyelvjárási fonémák használati gyakoriságukban is közelebb kerülnek a sztenderdhez, mint korábban, annak ellenére, hogy a nyelvjárások aktív hangtani jelenségei ma is létrehoznak alaki tájszavakat, s így tovább éltetik a nyelvjárásoknak a sztenderdtől eltérő fonémagyakoriságát.

Míg a 20. század eleji nyelvjárási magán- és mássalhangzó-típusok azonosak a jó száz évvel korábbival, addig a század végére azt tapasztaljuk, hogy ezek közül a típusok közül néhány visszaszorul, esetleg el is tűnik. Néhány példa a teljesség igénye nélkül: A mezőségi szórványmagyarság körében megszűnt a rövid-hosszú magánhangzó-korreláció többek között a román nyelv hatására; Moldvában és a szlavóniai nyelvjárásban egyre inkább korlátozódik a sziszegő hangok előfordulása; szűkül a palóc ȧ, ā, és ē hatóköre; általában elmondható, hogy visszaszorulóban van a kettőshangzós ejtés; stb. Ennél jóval kevesebb olyan jelenségről lehet beszámolni, amelyek újdonságként bukkannak fel. Ilyen a belső-erdélyi magyar nyelvjárásszigeten (Mezőség) a kétnyelvűség következményeként felbukkanó hátsó (veláris) i és ë román jövevényszavakban és kötött helyzetben vagy a Tiszántúlon és a Dunántúl bizonyos részein a t hátrább képzett ejtésmódja, amely ugyan egyik területen sem általános, nem is gyakori változat, de nem is nevezhető egyéni jellegzetességnek sem.