Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Helyesírás-történet

Helyesírás-történet

Minthogy a magyar sztenderd kodifikációjának egyik prototipikus formája a helyesírási szabályzat, s ennek első megjelenése éppen erre a korszakra esik a magyar nyelv ügyét középpontba állító szellemi mozgalmak, a közéleti nyelvváltás, a nyelvújítás, a nyelvi tudatosság és a nyelvről való gondolkodás kivételes korszakának eredményeként, így szót kell ejtenünk a magyar helyesírás-történetnek erről az időszakáról is. A sztenderdizáció leglényegesebb kérdését először a „hangjelölés”, azaz a fonematikus elv megvalósulása jelenti (lásd a 29. fejezetet is).

Az első szabályzatot megelőző időszak

A 18. század végére mind a magán-, mind a mássalhangzók vonatkozásában az előző századok hagyományainak megfelelően – legalábbis a mai rendszerhez képest – még meglehetősen nagy a tarkaság, a vagylagos megoldások az írásgyakorlatban, a normára való törekvés azonban egyértelműen tetten érhető, s ezt az egyes, még bizonytalan jelölési formákkal kapcsolatos viták is jelzik.

A magánhangzók körében az ékezettel történő hosszúságjelölés ekkorra nagyjából már kialakult gyakorlattá vált, egyedül az ő és az ű írásmódja ingadozott, jelen volt még a régi jelölés is: ö́, ǘ, amelyet aztán lassan kiszorított a mai forma az egyszerűség és az esztétikum okán. Nagyobb problémát jelentett kodifikáció híján az írásgyakorlatban az i-í, u-ú, ü-ű alkalmazása az ingadozó ejtés miatt, illetőleg a magánhangzó-jelölés egységesedését némiképp gátolta a nyomdák betűkészletének korlátozott volta, különösen a nagybetűk teljes körét tekintve.

A magánhangzók körében a diskurzus különösen az ún. középzárt ë jelölése körül zajlik. (Ez a vita nem új, hiszen már a 15–16. században is voltak törekvések arra, hogy ez a fonéma az írásban is megkülönböztetődjön, s hozzátehetjük: a későbbi időszakokban is újra és újra felbukkant a helyesírási tudományos diskurzusban, sőt a mai napig elő-előkerülő problémakör.) A leglényegesebb kérdés itt alapvetően az, hogy az ë vajon sztenderd vagy nyelvjárási jelenség-e. Ha nyelvjárási jelenség, akkor a helyesírási jelöletlensége ma már nyilvánvaló, ha ellenben sztenderd vagy sztenderdközeli jelenség, akkor egy létező sztenderd hang marad jelöletlenül. Vitathatatlan, hogy esetenként az e: ë szembenállás jelmegkülönböztető szerepű lehet (ti vertëk – ők vertek), ennek ellenére meglehetősen nehézkes volna a két minőségileg eltérő fonéma jelölése. Éppen ezért – bár sok szerző jelölte az ë-t – a 18. század végének olyan tekintélyei, mint Gyarmathi, Révai vagy Kazinczy nem támogatták az ügyet. Másfelől ez idő tájt a nyomdai feltételek sem kedveztek egy új formájú betű bevezetésének.

A mássalhangzók között jellemző volt a c és a cs jelölésének kettőssége, amely még a korábbi katolikus–protestáns helyesírási rendszer szembenállásából eredt. Protestáns jelölés ugyanis a tz és a ts, katolikus a c és a cs. Jóllehet a szerzők választását már nem a felekezeti hovatartozás határozta meg, ez a kettősség határozottan fennállt, az egységesítés azonban sürgetővé vált (például a szótárkészítések miatt; hova kerüljenek a c, cs kezdetű szavak a szótárakban). Az ebből kibontakozó tudományos vita alapját az adta, hogy a kérdéses jelek hangkapcsolatokat vagy egyeshangoknak megfelelő fonémákat jelölnek-e. A kérdés eldöntésének kimenetelében fontos szerepet játszott az, hogy Kazinczy, Vörösmarty és a pesti írói kör az utóbbi felfogás mellett szállt síkra.

A mássalhangzó-jelölés vonatkozásában ebből a korszakból megemlítendő még, hogy ekkor rögzül a zs jele, s így valójában az egyetlen igazi eltérés a mai rendszertől a dzs ds-sel történő írása, jóllehet esetlegesen felbukkan már a háromjegyű betű használata is. Továbbá ingadozás jellemzi a mássalhangzók hosszúságának jelölését elsősorban a toldalékos alakokban, a tövekben már a teljes kettőzés gyakorlatát (pl. aszszony) nagyon kevesen követik, elterjed az egyszerűsítés (asszony).

A 18. század végére a különféle hasonulások és összeolvadások jelöltsége vagy jelöletlensége már elég nagyfokú megállapodottságot mutat, s közel áll a mai gyakorlathoz, egyetlen fontos kivétel van: az összeolvadásos palatalizáció jelensége (látja vagy láttya). A kérdés alapja valójában a kiejtés és a szóelemzés elvének ütközése egy sajátos morfematikai helyzetben. Bár már Geleji Katona István az 1645-ös Magyar Grammatikatska című munkájában megfogalmazza, hogy a tő és a toldalék határát ebben a helyzetben is a szóelemzésnek megfelelően célszerű érzékeltetni, az erről szóló vita az 1790-es évektől egyre erőteljesebben zajlik, s tetőfokát a 19. század első két évtizedében éri el. Ezt a tudományos diskurzust nevezzük jottista-ipszilonista háborúnak. A két tábor elnevezése beszédes: a jottisták a szóelemző elvet (látja), az ipszilonisták pedig a kiejtés elvét (láttya) tekintették mérvadónak. A két párt vezéralakja a jottisták részéről Révai Miklós, az ipszilonisták részéről pedig Verseghy Ferenc volt. A vita középpontjában álló jelenségek a következőképpen határolhatók körül: a t, d, n, l-re, valamint a ty, gy, ny, ly-ra végződő igéknek és névszóknak azok az alakjai kritikusak a helyesírás szempontjából, amelyekben a toldalék j vagy j-vel kezdődik. A diskurzus pedig az alábbi kérdések körül folyt: a toldalék esetében etimologikusnak tekinthető-e a j elem; megmaradjon-e a tő hangalakja; hogyan valósítható meg a kiejtés és írás egysége; mit mutat erre nézve a helyesírási hagyomány; valamint szerepet kaptak a vitában további szempontok is, mint például a felekezeti hovatartozás vagy a területi vonatkozások. A jottisták győzelmében végül nemcsak a tudományos érvek játszottak szerepet, hanem többek között Kazinczy tekintélye és a pesti egyetem is.

A hangjelöléshez kapcsolódik az az ebben a korszakban felbukkanó kérdés, hogy a régies írásmódú családneveket (pl. Balogh, Tóth, Gaál) korszerűsíteni kellene, vagyis a hagyománnyal szemben a fonematikus jelölést alkalmazni. A nevek identifikáló funkciója miatt azonban ez a fajta egyszerűsítés hátrányokkal jár, s a kérdésnek természetesen társadalmi összetevői is voltak, a régi nemesi családnevek viselői erősen ellenálltak az átalakításnak. Az ilyen irányú reformtörekvések aztán 1810 után teljesen visszaszorultak. Ugyancsak ide tartozik annak a tulajdonképpeni elviségnek az általános elfogadása, hogy az idegen szavak és nevek írásában (lásd a „Az idegenesség” pontot) a közszók tekintetében a jövevényszavakat magyarosan kell jelölni (leszámítva a tudományos élet latin és görög elemeit), a tulajdonneveknél azonban meg kell tartani az idegenes írásmódot (bár felmerül a kiejtés szerinti átírás is).

A fonematikus jelölésen túl a korszakra vonatkozóan a következő helyesírási kérdésekről lehet számot adni: Az írásjelek között a mondatzáró írásjelek teljes köre kialakul már a középmagyar korra, s a mondaton belüli írásjelek is igen nagy számban megjelennek a nyelvtanokban. Sajátos és főképp a korszakra jellemző írásjel a hiányjel, amelyet meghatározott morfematikai helyzetben alkalmaztak: az a’ névelőnél, valamint mutató névmásnál, a 's kötőszónál, a jelöletlen birtokos jelzőnél (az apa’ háza) és a zéró tárgyragnál (ne hagyd magad’). – A nagybetűk használata ekkor még jóval szélesebb körű, mint ma, feltehetően az erős német nyelvi hatásnak köszönhetően. Nagybetűvel írják a tulajdonnevek melléknévképzős származékait, a népneveket, a hivatali rangokat, a tudományok elnevezését és azok bizonyos szakszavait. – Az elválasztásban javaslatként megfogalmazódik a szótagolással szemben a morfémahatáron történő elválasztás, ez azonban nem talál követőkre. Ahogy az sem, hogy a latin jövevényszavak kövessék a latin elválasztási szabályokat. A nagyobb problémát a hosszú kétjegyű betűk jelentik, különösen az egyszerűsített írásmódú változatuk (lásd az as-szony típusú elválasztás megjelenését az asz-szony mellett), valamint a dz és a ds betűjegyeinek általános érvényű szétválasztása, minthogy – ha nem is teljesen egyértelműen – hangkapcsolatok jelének tekintették őket. – A külön- és egybeírásban meglehetősen nagy az összevisszaság a gyakorlat terén. Egyesek a teljes különírást propagálják (pl. Révai), sok szerző az egybeírást, de vannak, akik feltehetően a tanácstalanság miatt a kötőjeles íráshoz folyamodnak, s ezt minden összetett szóra kiterjesztik. A bizonytalanság és az ellentétes gyakorlat ellenére mégis kikristályosodni látszik az a tendencia, amely szerint a morfematikai jelöletlenség az egybeírásnak, a jelöltség pedig inkább a különírásnak kedvez. A német hatásra keletkező összetételek is az egybeírásra adnak mintát.

Az első helyesírási szabályzat

A Magyar Tudós Társaság megalakulása után az egyik első feladatának tartja, hogy kiadja a helyesírásra vonatkozó állásfoglalását a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabály ai címmel 1832-ben. Kidolgozásában a legfontosabb szerepe Vörösmartynak és Toldy Ferencnek volt. Az első helyesírási szabályzat még igen röviden, a lényegi pontokra vonatkozó irányelveket fogalmazott meg, s az előírásokat a Magyar Tudós Társaság saját kiadványai számára rögzítette, tehát nem általános érvényű, kötelező szabályzatnak készült. Minthogy azonban a korábbi helyesírási viták már nyugvópontra jutottak, s a főbb kérdésekben kialakult egyfajta közmegegyezés, így egy már élő gyakorlatot szentesítettek a szabályok, ebből következően a szabályzat alkalmasnak bizonyult arra, hogy például a pesti írói kör alkalmazza a benne foglaltakat.

A szabályzat egyik legfontosabb ismérve, hogy kodifikálta a jottista elveket, ahogy erre címében is utal. Afonematikus jelölés tekintetében az akkori rendszer már nagyon közel állt a maihoz: 38 betűt sorolnak fel a szerzők, s ezek közül mindössze a c fonéma jele tér el (cz), valamint hiányzik a dz és a ds, hiszen ezeket hangkapcsolati jeleknek tekintették. A kétjegyű betűk kettőzésének szabályait az egyszerűsítés elvének megfelelően határozzák meg (asszony), kivéve a tő és a toldalék határán, ahol is a tő érzékeltetését elsődlegesnek tartották (veszszen). Az idegen eredetű szavakra nézve a kialakult gyakorlatot követték: a jövevényszavakat magyarosan kell írni a tudományos élet görög és latin elemeit leszámítva, ezzel szemben a régies írásmódú családnevek esetében az eredeti alak megtartása mellett foglaltak állást. Az írásjelek közül csak a hiányjel és a kötőjel kerül előtérbe, minden egyéb kérdésben a közszokásra hivatkoznak. A nagybetűkkel is csak néhány rövid szabály foglalkozik: kimondják, hogy nagy kezdőbetűsek a mondatkezdő pozícióban lévő szavak, a tulajdonnevek és a megszólítások. Fontos előrelépés viszont, hogy a tulajdonnevek melléknévképzős alakjait kisbetűsen szabályozzák. Az elválasztás a szótagolásra épül, ez alól csak az összetételek jelentenek kivételt. Ugyancsak fontos, hogy az egyszerűsítve kettőzött kétjegyű betűk elválasztásában kimondják az egyszerűsítés feloldását (asz-szony). A különírás-egybeírás szabályaival gyakorlatilag az első szabályzat nem foglalkozott. Mindössze annyi hangzik el, hogy az összetételek kötőjellel írandók, de legtöbb esetben elfogadhatók kötőjel nélkül is.

Az első helyesírási szabályzat megjelenése mérföldkő a magyar helyesírás történetében, s nemcsak a sztenderdizációban kell látnunk a jelentőségét, hanem abban is, hogy a helyesírás státuszát tekintve akadémiaivá válik, s ezt a státuszt mind a mai napig őrzi.

Helyesírási reformtörekvések az első szabályzat után

Már az 1850-es évektől kezdve egyre gyakrabban merült fel a helyesírási reform igénye, elsősorban valamiféle egyszerűsítés jegyében. Az írásgyakorlatban ugyanis kezd visszaszorulni a hiányjelek használata (ezt 1856-tól a szabályzat is rögzíti), megjelenik a cz helyett a c, valamint a kettőzött kétjegyű betűk egyszerűsítése a toldalékos alakokban is. Ezeket a változtatásokat is tartalmazta több más ponttal együtt (pl. a vonatkozó névmások egybeírása, a magyaros írásmód propagálása) Simonyi Zsigmond indítványa, amelyet az Akadémia elé terjesztett 1891-ben, ám az Akadémia ekkor még ellenállt a változtatásoknak.

Az első szabályzat megjelenése utáni viták a korábbi időszakhoz képest kisebb mértékűek voltak. A fonematikus jelölésben ismét felmerült (a 19. század elején erről ugyanis már folyt vita) a kétjegyű betűk egyjegyűekkel való helyettesítésének kérdése, méghozzá mellékjelekkel, ám ez évszázados szokásokba ütközött, hiszen az összetett jelek alkalmazása a középkori kancelláriai helyesírás gyakorlata volt, így valójában ez az ötlet igen hamar jelentőségét vesztette. Sokkal tovább fennmaradt a kétjegyű betűk kettőzése körüli ingadozás, amelyet végül majd az 1922-es, valamint végérvényesen csak az 1954-es szabályzat old meg. Ugyancsak 1922-ig kitart a szabályzat a cz mellett arra hivatkozva, hogy a latinul tudók számára a c veláris magánhangzó előtt k hangértékkel bír, valamint ez a fajta egyszerűsítés nem választható el a többi kétjegyű betű ügyétől. A dz és a dzs jelölési kérdései szorosan összefüggtek a hangtani megítélésük bizonytalanságaival: egyeshangok vagy hangkapcsolatok jelei-e. Az ábécébe 1856-ben bekerül a ds (dzs formában csak 1922-ben), 1901-ben pedig megjelenik a dz is, amelynek fonetikai megítélése azonban a mai napig vitatható (lásd a 2.2. pontot). Az ly problémája ugyancsak régóta visszatérő jelenség. Az ly-nak megfelelő fonéma a 18–19. század folyamán kiveszett a sztenderd fonémarendszerből, így jelölése valójában a fonematikus mássalhangzó-jelölés részleges feladása a magyar helyesírásban. Az ebből adódó helyesírási nehézségek miatt már a 19. század végén felmerült annak a lehetősége, hogy az ly-t törölni kellene a betűsorból. – A magánhangzók jelölése kapcsán jóval kevesebb volt a nyitott kérdés: a zárt ë okozott gondot, amelyet az 1800-as évek második felében ugyan felvesznek az ábécébe (ė), ám használatát csak a szaktudományokban javasolják; valamint az í, ú, ű váltott ki továbbra is heves vitákat, ejtésük ingadozó volta miatt.

Egyéb helyesírási kérdésekben vitatott volt ebben az időszakban a tulajdonnevek melléknévképzős alakjainak írásmódja, egyrészt a kezdőbetűk használata felől, másrészt a képzőnek "összerántó erőt” tulajdonítottak, s így elterjedt a vasmegyei, sütőutcai írásforma is, s ezek a formák az 1954-es szabályzatig meg-megjelentek a gyakorlatban. Ugyancsak folytatódott a diskurzus az idegen szavak és nevek írásmódjáról annak ellenére, hogy az általános tendencia már korábban kialakult, de a puristább szemlélet erőteljesebben ragaszkodott a magyaros írásformákhoz arra hivatkozva, hogy a jövevény- és az idegen szavak közötti határvonal nem húzható meg élesen. Az elválasztásban pedig az idegen szavak váltottak ki polémiát elsősorban azokban a latin és görög szavakban (demokrácia, konstruál), ahol az eredeti összetételt tükröző elválasztás ellentétben állt a szótagolás elvével. – Tisztázódnak ezzel szemben a nagybetűhasználat szabályai (mondatkezdő pozíció, tulajdonnevek, megszólítások), valamint körvonalazódik az egybeírásban az az elviség, hogy összetétel-teremtő ereje a jelöletlenségen kívül a jelentésváltozásnak van.

Az egységes helyesírási szabályozás előtti időszak

A magyar helyesírás történetében az 1903-ban, Simonyi Zsigmond tollából megjelent Iskolai helyesírás fordulópontot hozott abban az értelemben, hogy ez a tankönyvként funkcionáló kiadvány tartalmazta az akadémiai szabályozással ellentétben Simonyi reformjavaslatait, s így az írásgyakorlatban ezek az egyszerűsítések kezdtek elterjedni. Végül 1922-ben az Akadémia új szabályzata nagyobbrészt átveszi a Simonyi-féle módosításokat. Mindettől függetlenül nem lehet még helyesírási egységről beszélni a gyakorlatban, hiszen a napilapok például függetlenítették magukat az akadémiai helyesírástól, s a szerkesztőségek egymástól is eltérő módozatokat dolgoztak ki. Ezen a helyzeten változtatott Balassa József 1929-ben megjelent Nyomdai helyesírás című kiadványa, amely főbb pontokban ugyan követte az akadémiai szabályozást, de el is tért attól. Így a 20. század elején több, egymással párhuzamos szabályzat hatása érvényesült, s egyik sem volt még általános érvényűnek tekinthető. Az egységet majd csak az 1954-es szabályzat fogja megteremteni.

Ebben az időszakban a legfontosabb állásfoglalások a következők voltak a fonematikus jelölés tekintetében: 1922-ben az Akadémia elfogadja a c, a dz és a dzs betűket. Ez utóbbiak megítélését azonban jelzi a kettőzésükre és az elválasztásukra vonatkozó szabályozás: 1954-ig dzz, dzzs a kettőzés, az elválasztás pedig még ekkor is ellentmondásos marad (mássalhangzó előtt brin-dza, két magánhangzó között azonban bod-za). 1950 körül újra fellángol az ly körül a vita, amely végül a betű megtartásával ér véget a hagyományos írásmód elvének érvényesítésével. – Tovább árnyalódik az írásjelek használata, szűkül a nagybetűk köre, s erősödik az egybeírási tendencia a kötőjelezés rovására. Az idegen szavak és nevek helyesírása terén jelentős változás következik be 1945 után: kimondja a szabályzat az idegenes írásmód létjogosultságát is, az átírás és az elválasztás tekintetében azonban egyértelműen a magyaros írásmód felé billen a mérleg. 1945 után pedig értelemszerűen ki kell dolgozni az orosz nyelv átírási szabályait, amelyben elsősorban a kiejtés érzékeltetését tartják szem előtt. Rendeződik az utcanevek helyesírása a mai formában.

Az egységes magyar helyesírás

Az 1954-es 10. szabályzattal teremtődik meg a magyar helyesírás egysége, a szabályzat a kor szellemének is megfelelően presztízsértékűvé válik, össztársadalmi elfogadottságot nyer, kialakul a preskriptív normatív jelleg, így mindenki számára kötelező érvényű lesz annak ellenére, hogy akadémiai státusza változatlan marad. Megjelenik benne az a követelmény, hogy a helyesírásban egyfajta átlagos nyelvi tudást kell alapul venni, szakítva ezáltal a korábbi hagyományos latinos műveltség szempontjaival. Bár hangsúlyozza a fonematikus elv alapvető szerepét, érvényesül már a hagyomány elve is. Jelentős újításai a következők: Megpróbál lépéseket tenni a dz és dzs egyeshangokként kezelése érdekében, még ha ellentmondásos is az elválasztásuk szabályozása. – Megpróbálja visszaszorítani az elharapódzó egybeírási tendenciát, kimondva, hogy kiindulópontnak mindig a különírás tekintendő; törekszik a többszörösen összetett szavak egybeírásának meghatározására; megalkotja az ún. mozgószabályok rendszerét; s végérvényesen szakít a tulajdonnevek melléknévképzős változataiban még felbukkanó egybeírással. Szabályozza emellett az -i képző csatlakozását a szóvégen különleges hangtani vagy helyesírási sajátosságokat mutató esetekben is (zamárdi, bordeaux-i). – Számba veszi a tulajdonnevek különböző típusait, kialakítja a földrajzi nevek helyesírásának különféle jellegzetességeit, amely már megfelel a mai rendszernek. – Az írásjelek között bevezeti a nagykötőjelet, s magában az írásjelezésben a funkcionalitást tartja a tárgyalás legfontosabb szervezőelemének. – Az idegen szavak elválasztásában pedig kimondja, hogy az átlagos magyar beszélő nyelvi tudása tekintendő mérvadónak. összességében nagyon lényeges az a körvonalazódó elviség is, amelyet a következő szabályzat az „értelem-tükröztetés” terminussal illet.

Az 1984-es 11. szabályzat, amely ma is érvényben van, lényegét tekintve követi az előző kiadást. Változtatásai nem rendszert érintőek (a dz és a dzs elválasztását kivéve), inkább bővítésről és árnyalásról lehet valójában beszélni. A11. kiadást jelentős tudományos diskurzus előzte meg, amely a helyesírási szakirodalom 20. század második felében bekövetkező fellendülésében dokumentálható. Ebből kiemelendő jelentőségű a 11. kiadás előkészítése miatt az 1971-es Helyesírási és tipográfiai tanácsadó. A korábbiakat szintekkel meghaladó szakirodalmi korszerűsödés következtében megjelent számos szaknyelvi helyesírási szabályzat és szótár is, kiteljesítve ezzel a magyar helyesírás háromlépcsős rendszerét. Ennek középpontjában nyilvánvalóan a mindenkori szabályzat áll, amelynek leegyszerűsített változata az alsóbb iskolafokok számára készült Helyesírásunk című kiadvány, a másik oldalt pedig értelemszerűen a szaknyelvi szabályozás képviseli.

A 11. szabályzatban megfogalmazódnak a legfontosabb elvi kérdések is. A három fő alapelv: a fonematikus jelleg, az értelemtükröztetés, amely az egész helyesírást átszövő rendszerszerűséget, a szabályok egymással összefüggő részrendszereit jelenti, s a mindkettővel szembenálló hagyomány, amely egyrészt jelenti a hagyományos írásmódot, valamint az egyedi, a tendenciaszerű és a rendszerbe foglalható kivételek sorát. Ezeken kívül hagyományosnak tekinthető az egyszerűsítés elve, amely bizonyos szempontból minden szabályegyüttesben megtalálható, s mindig a jelöltebb alak jelöletlennel való felcserélését jelenti.

A 11. kiadás változtatásai között tarthatjuk számon a következőket: Rendszert érintő változtatás volt a dz és a dzs elválasztásában az az állásfoglalás, hogy egyeshangoknak kell tekinteni őket (jóllehet a dz esetében vitathatóan). – Módosítja a szótagszámlálási szabályt a többszörösen összetett szavak írására vonatkozóan, s bár annak ellenére, hogy a szabályzat jelzi, hogy a kötőjelezés egy tendenciaszerű írásszabály, a szótári gyakorlat él vele, s így az úzus kötelező érvényűnek fogadta el. – Kimondja, hogy az idegen személynevek esetében ritka minősítésűnek kell tartani ma már a magyaros írásformát és névsorrendet (pl. Husz János). – A hídnevek helyesírását a közterületnevekéhez igazítja (pl. Erzsébet híd).

- Az idegen szavak elválasztásban megengedő szabályt hoz azzal, hogy lehetőséget ad, kivált szaktudományi munkákban, az idegen összetételek kétféle (szótagolás szerinti és összetételi határ szerinti) elválasztási módjára. – Több olyan új fejezet kerül a szabályzatba, amelynek jelenségei korábban még nem voltak kodifikálva: például a csillagnevek, márkanevek, a rövidítések és mozaikszók.

A 11. kiadás szabályai a mai napig változatlanok. Az 1990-es évek elején mindössze példaanyagcserét kellett végrehajtani a politikai-társadalmi rendszerváltozás miatt. A szabályzathoz csatlakozó, benne foglalt szótári rész azonban folyamatosan bővül és korszerűsödik, ugyanígy a szabályzathoz kapcsolódó önálló helyesírási szótár is. Az ezredforduló után egy új műfaj jelent meg a helyesírásban, a helyesírási kézikönyv, Helyesírás címen (Laczkó-Mártonfi [CH15-B16]), amely egyszerre tartalmazza a szabálymagyarázatokat és a lehető legteljesebb szótárt. Továbbá újrakezdődött a tudományos diskurzus a szabályzat korszerűsítéséről, a 12. kiadás későbbi kiadásának a lehetőségéről, a modernizálás és a hagyományok összhangjának a szellemében.