Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

15. fejezet - Az újmagyar és az újabb magyar kor

15. fejezet - Az újmagyar és az újabb magyar kor

Laczkó, Krisztina

A korszakolás nehézségei

A korszakolás kérdése a középmagyar kor lezáródása és az újmagyar kor kezdetének 1772-es, támpontként szolgáló évszáma utáni időszakban, az utóbbi évek nyelvtörténeti szakirodalmának tanúsága szerint, meglehetősen vitatott tény. Azt az általánosan elfogadott nézetet, hogy az újmagyar kor a felvilágosodás eszméinek térhódításával kezdődött, és valójában napjainkig tart, egyre többen megkérdőjelezik, és két korszakkal számolnak: az 1772-től 1920-ig tartó újmagyar korral és az 1920-tól napjainkig körvonalazódó, nyitott, ún. újabb magyar korral — a korszakhatárokat értelemszerűen nem mereven, pusztán egyfajta csomópontként értelmezve.

Mivel indokolható ennek a 233 évnek a felosztásaü Egyrészt számításba kell venni azt a nem elhanyagolható tényezőt, hogy a ma nyelvállapota felé közeledve, egyre nagyobb korpuszok állnak a kutatás rendelkezésére, amelyek nyilvánvalóan egyre árnyaltabb vizsgálatokat tesznek lehetővé (lásd a 34.6. pontot). Ráadásul az utóbbi évtizedekben a tudományos kutatás lehetőségei is új szakaszba léptek az adatrögzítés, -tárolás és -feldolgozás, valamint az információtovábbítás területén: itt elegendő csak az interneten is elérhető Magyar Történeti Szövegtárra (http://www.nytud.hu/hhc) vagy Magyar Nemzeti Szövegtárra (http://corpus.nytud.hu/mnsz) utalni. Mindemellett éppen a felvilágosodással kezdődő, jóllehet nem előzmények nélküli tudatos foglalkozás a nyelvvel, a kodifikáció nyelvtanokban és különféle szótárakban történő rögzítése ugyancsak elősegíti a nyelvtörténet számára a mind részletesebb és pontosabb leírást, és ennek szintén következménye lehet a korszakolás pontosítása is.

Másrészt a gyakorlati célokat szolgáló nyelvtörténeti korszakolást alapvetően két nyelvtudományi axióma határozza meg: 1. nyelv és társadalom szoros összefüggése, 2. a nyelvhasználat kettős beágyazottsága, azaz a nyelvi rendszer és a társadalmi összefüggés-hálózat kettőssége. Ebből következően egy nyelvközösség életét jelentősen meghatározzák a történelmi események, vagyis a nyelvpolitikai helyzetet és a nyelvállapot változásait összefüggésében célszerű vizsgálni. éppen ezek alapján érvelt legutóbb Tolcsvai Nagy Gábor (1998a) és Kiss Jenő ([CH15-B13]: 385–392) amellett, hogy az 1920-as év korszakhatárnak tekinthető a magyar nyelvtörténet folyamatában. Kiss Jenő a legfontosabb nyelvpolitikai tényezőként a következőket sorolja fel a korszakra nézve: a tudományos és technikai fejlődés, valamint az informatikai forradalom térhódítása, a társadalmi mobilitás egyre nagyobb mértékűvé válása, valamint a legutóbbi időkben a globalizációs folyamatok felerősödése. Mérföldkőnek a trianoni békeszerződés tekinthető, amely Magyarország két világháború közötti elszigetelődéséhez vezetett, majd a második világháború után következett a Nyugattal szembeni politikai-ideológiai elzártság, amely az 1989-es rendszerváltás után szűnt meg teljesen, és nyitott egészen új perspektívákat mind társadalmi, mind politikai-gazdasági vonatkozásban. 2004-ben pedig Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Azaz az 1920-as évektől eltelt időszakot több ideológiai és rendszerváltás jellemzi, valamint radikális társadalmi átalakulás, illetőleg átalakítás is végbement. Továbbá nagyon jelentős tényező, hogy 1920 után a magyarság egyharmada idegen államnyelvek hatása alá került, amely kialakított egy magyarországi és egy kisebbségi anyanyelvhasználatot.

A társadalmi-politikai változások, valamint az információs forradalom értelemszerűen nyelvhasználati változásokat idéztek elő. Ezek a következő, főbb vonalakban foglalhatók össze: a) megnőtt a nyelvi kommunikáció intenzitása és mennyisége, új nyelvhasználati színterek születtek, ennek következtében megindult a nyelvváltozatok, regiszterek és stílusok egyfajta keveredése (lásd a 20. fejezetet); b) kisebbségi helyzetben és részben, értelemszerűen nem azonos módon kezelhetően, az anyaországi nyelvjárások vonatkozásában, különösen az 1960-as évektől, kialakul a diglosszia jelensége (lásd a 19. fejezetet); c) megnő a szociolektusok szerepe, emellett bizonyos nyelvhasználati színtereken csökken a nyelvjárásoké (ami természetesen nem jelenti a nyelvjárások kihalását), egyfajta regionalitás jön létre (lásd a 18. fejezetet); d) kisebbségi helyzetben észlelhetővé válik a kommunikációs kompetencia zavara, de akár a nyelvvesztés jelei is (lásd a 21. fejezetet); e) a társadalmi nyilvánosság radikális szerkezetváltozáson megy keresztül, jellemzői a modernizáció, az urbanizálódás, a tömegtájékoztatás, a professzionalizálódás, az informatikai forradalom (telefon, televízió, mobiltelefon, számítógép, világháló), jelentősen nő a tömegkommunikáció szerepe — mindez a beszélt nyelv befolyásának növekedéséhez vezet (lásd a 34. fejezetet); f) különösen a 20. század folyamán jellegzetessé válik a társadalom tagjainak nyelvi befolyásolása (például a korszakot jellemző preskriptív nyelvművelés, az egy központú normaszemlélet által), majd a 90-es évek elején a kultúra-, életmód- és életszemlélet-változással a nyelvi mentalitás is változáson megy keresztül (például a deskriptivitás felváltja a preskriptív szemléletet, több központúvá válik a normaszemlélet; lásd a 31. fejezetet); g) végül az internet és az internetes kommunikáció megjelenése és egyre erőteljesebb térhódítása (e-mail, levelezőlisták, topikok, chatek, különféle egyéb online beszélgetések, amelyek a beszélt nyelvi normákhoz közelednek, de írásos formájúak) napjainkban még előre nem teljesen látható nyelvhasználati változások színtere lehet. (Hazai viszonylatban ezek nyelvi vizsgálata még csak az utóbbi időben kezdődött el.) Nyilvánvaló tehát, hogy a nyelvhasználati változások valóban indokolják az 1920-as korszakhatár felvételét. De vajon a nyelv állapotában bekövetkező változások is ugyanerre az eredményre vezetnek-e?

Állapotváltozásként nagyjából az alábbiakat lehet megállapítani: a) a kisebbségi magyar nyelvváltozatokban elsősorban pragmatikai vonatkozásban, a kommunikációs norma viszonylatában erőteljes szétfejlődés indult el, amely főleg a hangtan és a lexikon területén okoz változásokat, és csak kisebb mértékben a morfológia és a szintaxis területén; kisebbségi helyzetben fellelhetők a kommunikációs kompetencia zavarai, teret nyer a kétnyelvűség; b) a beszélt nyelvi sztenderd erőteljesen hatást gyakorol például a nyelvjárásokra, ezekben egyfajta kiegyenlítődés tapasztalható, egyes nyelvjárási hangrendszerek bizonyos fokig felbomlanak; c) a beszélt nyelvi jelenségek írott változatban jelennek meg (internet, SMS), ezzel egyidejűleg nő az informális jelleg szerepe is; d) a szókészlet nemzetközivé válik, elsősorban angol nyelvi hatásra, nő a jövevényelemek száma (lásd a 16. fejezetet), de ez a hatás bizonyos szóalkotási módok felerősödésének is kedvez (pl. a betűszók terjedése). Mindemellett azt is meg kell állapítanunk, hogy magában a nyelvi rendszerben, azaz akkor, ha a nyelvet önmagában, s nem funkcionalitásában tekintjük, az újmagyar és az újabb magyar korszak nem mutat olyan számottevő különbséget, amely a két korszak különvételét igazolná. Vagyis a nyelvhasználat felől nézve a két korszakos megközelítés teljes mértékben igazolható, ám minthogy a nyelvtörténeti kutatások eddig csak — s korábbi korszakokban törvényszerűen — a rendszervizsgálatot végezték el (a történeti pragmatika eredményei nálunk még relatíve korai fázisban tartanak), ezért a lentebbi („Hangtörténet”, „Morféma- és szófajtörténet”, „Mondattörténet”), a nyelvi rendszert szem előtt tartó bemutatásunkban a két korszakot nem választjuk ketté, ahogy a helyesírástörténetet sem („Helyesírás-történet”), hiszen a helyesírásban a 19. században megvalósuló sztenderdizáció feltétlenül korszakhatárt is jelent egyben a helyesírás zárt, előíró jellegű normájának megvalósulása folytán a szabályzatokban.

A nyelvi norma kérdése, a sztenderdizáció

Minthogy korszakunkat nézve, különösen az újmagyar korszakra vonatkozóan, a nyelvi norma alakulásának kérdése központi jelentőségű éppen a nyelvújítás sztenderdizációjának köszönhetően, ezért érdemes és célszerű a norma fogalmát röviden tisztázni. A nyelvtörténeti alapozású normamegközelítést Benkő Loránd fogalmazta meg éppen a magyar felvilágosodás írott nyelvének vizsgálata során (1960a: 46). Eszerint a nyelvi norma a nyelv egészében, illetőleg annak változataiban heterogén jelleggel meglévő nyelvi jelenségeknek következetes, egységes és állandó megoldása, amely hagyományozódik a nyelvszokással, és íratlan vagy írott szabályokban rögzül. Tehát a nyelvi norma megnyilvánulási formái azok a nyelvi elemek, amelyek a nyelv egészében az igényesebb nyelvhasználat részeként széles körben azonos megoldású, kötött jelleget mutatnak. Ezt a megközelítést mindenképpen ki kell egészíteni a norma pragmatikai keretben történő értelmezésével, hiszen széles értelemben vett pragmatika nélkül nem lehet normáról beszélni a nyelv funkcionális volta következtében (vö. Tolcsvai Nagy 1998b). Ebben az értelmezésben tehát a norma valamiféle orientáló minta, amely egyrészt egyén és közösség, másrészt egyén és egyén viszonyában értelmezhető az interakciókban. Ezekben a viszonyokban együttesen jelenik meg a szabályszerűség, a minta és az ismeret. Vagyis ennek megfelelően többféle minta van, többféle norma, amelyek között találhatók kiemelt, privilegizált változatok, s olyanok is, amelyeknek a nyelvközösségben alacsonyabb az értékük. A két szélső tartományban tehát a presztízs és a stigma orientál.

Az európai történelemben általános az a tapasztalat, hogy az egyes nyelvközösségek általában eljutottak egy olyan szakaszba, amelyben valamilyen módon tudatosították saját normarendszerüket, amely a gyakorlatban korábban is érvényesült. Ennek alapformája a rögzítés, vagyis a kodifikáció, amely egy nyelvváltozat nyelvtanokban, értelmező szótárakban, helyesírásokban való leírását jelenti. Ez a folyamat a magyar nyelv viszonylatában megindul a 16–17. századi nyelvtanokkal (lásd a 17. fejezetet), elősegítve a nyelvi sztenderd, elsődlegesen az írott nyelvi sztenderd kialakulását, amelyet tudatos formában a nyelvújítás határozott meg (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet). A nyelvújítás ilyenformán valójában a sztenderdizációt hajtotta végre, meghatározva azt a központi szerepű, presztízsértékű nyelvváltozatot, amely a többi fölé emelkedett.

Tolcsvai Nagy (2005) alapján a következőképpen foglalhatjuk össze a nyelvújítás jelentőségét a normakérdés, a sztenderdizáció tükrében. A magyar nyelv ügye, valójában a nyelvi sztenderdizáció kérdése már a 18. század közepe után felmerült, s később egyre nagyobb politikai jelentőségre is szert tett, összekapcsolódva a felvilágosodás szellemi mozgalmával és programjaival (vö. például Bessenyei közművelődési programja). Az e körül zajló szervezett tevékenység és vita az 1800-as évek elején vált általánossá (jóllehet értelemszerűen már korábban elkezdődött, lásd az 1790-es prozódiai vitát az időmértékes verselésről): ekkor folytak leghevesebben a különféle irodalmi csatározások vagy a jottista-ipszilonista háború. Bár a köztudatban a nyelvújítás két egymással szemben álló tábor küzdelmeként él (a neológusok, akik bármilyen forrásból eredő új nyelvi formákat és kifejezésmódokat kerestek, amelyeknek az ízlés szab határt, és az ortológusok, akik legfőbbképpen abban különböztek, hogy mindenféle idegen mintát elutasítottak), valójában a legnagyobb viták idején a szembenálló felek nem mindenben voltak ellentétes véleményen, inkább több következetes nézetet képviselő csoportról lehet beszélni. Voltak olyanok, akik semmiféle mesterséges változtatást nem tartottak elfogadhatónak, mások ugyan purista nézeteket vallottak, de megengedték volna a mesterséges beavatkozást a nyelvbe a tiszta, népi minták alapján (tipikusan ezt képviselte a Debreceni grammatika), megint mások egy enyhébb szabályozást kívántak az analógiára hivatkozva, s voltak olyanok is, akik határozottan az idegen minták alkalmazásában látták a nyelvi sztenderdizáció megvalósíthatóságát. A szembenálló felek között választóvonalat jelentett annak megítélése, hogy az irodalmi alkotásokban a régies és nyelvjárási elemeket hogyan kezelték: elutasították vagy kívánatosnak tartották-e. Anyelvújítás tehát nem két teljesen ellentétes állásponton lévő csoport harcának tekinthető, hanem olyan, mai terminussal élve: tudományos diskurzusnak, amely tartalmazta írói, irodalomelméleti és nyelvtudományi tevékenységek párhuzamos sorát, amely azután átalakította a magyar nyelvhez való viszonyt a nyelvhasználók körében.

A magyar történeti folyamatokat tekintve a nyelvújítás művelődés- és eszmetörténeti keretét a felvilágosodás és a klasszicizmus jelentette a maga racionalizmusával és társadalomátalakító szándékával, majd a romantika nemzeti irányultsága. Így a magyar nyelv értelmezése és értékelése valójában egyszerre két síkon zajlott: az egyetemes művelődés és a nemzeti jelleg kettősségében.

A nyelvújítás tágabban értelmezve az 1770-es évek elejétől az 1840-es évekig tartott, a Magyar Tudós Társaság nyelvi kodifikációs tevékenységének a kibontakozásáig. Szűkebb értelemben maga a sztenderdizációs tevékenység az 1790-es évek elejétől datálódik az 1820-as évek közepéig: ez alatt történt meg a magyar nyelv több szempontú feldolgozása, értékelése, részleges átalakítása és bővítése. A nyelvújítás nem pusztán nyelvbővítés volt tehát. Megtörtént a nyelvi sztenderd rögzítése, az így létrejövő minta kiterjesztése, érvényessége határainak kijelölése, a szépirodalomhoz való viszonyának értelmezése, nyelvi ízlésbeli kérdések megvitatása. Hiszen a nyelvújítás célja a magyar művelődési és nyelvi elmaradottság felszámolásán, a nyelvnek az új kommunikációs igények kielégítésére való alkalmassá tételén, a modernizációs felzárkózás végrehajtásán túl még a következőkben is meghatározható: „a magyar nyelvnek a görög—latin és francia—német eszményhez való közelítése, kifinomult közlésekre felkészítése; a magyar nyelv (át)értelmezése a kultúrában, viszonyítása az azt beszélő közösséghez, főképp a nemzethez és a klasszikus és jelenkori európai kultúrákhoz; az irodalom és az irodalom nyelvének (át)értelmezése; a magyar nyelvnek szabályozása, ezáltali rögzítése, a megvalósulás és az eszmény viszonyában való értelmezése és részleges megváltoztatása, a művelődéshez való viszonyának tisztázása, szabály, rögzítettség és alkotás összefüggésének megfogalmazása; egy általános anyanyelvi nemzeti művelődési program kidolgozása, melynek része az anyanyelvi művelődés” (Tolcsvai i. m.).

A nyelvújítás során a kodifikáció leggyakoribb és legfontosabb eszközei a nyelvtanok voltak (Gyarmathi Sámuel, Kassai József, Révai Miklós, Verseghy Ferenc nyelvtanai vagy a Debreceni grammatika), amelyek a magyar nyelvet általánosságban kívánták leírni, meghatározott alapokra helyezve a szabályokat. Az 1846-ban megjelent első akadémiai nyelvtan tanúsága szerint ekkorra a sztenderdizációs folyamatot lezártnak tekintették. Míg Verseghy vagy Révai nyelvtana egyszerre kívánta érvényesíteni a leírás és az előírás szempontját, s tevékenységük a nyelvközösség és a nyelvtan viszonyának feltárására, levezethetőségére irányult, addig az akadémiai nyelvtan a kodifikált sztenderd fogalmát teljesen leszűkítette a leíró nyelvtani rendszerre, s csupán rendszerleírást adott. A sztenderd kodifikációjának másik két prototipikus formáját, a helyesírási szabályzatot és a szótárt ugyancsak a Magyar Tudós Társaság készítette el. (A nyelvújításról részletesebben lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet.)

Annak árnyalt, nagy ívű, átfogó feltérképezésével — ahogy azt a korábbi korszakokra vonatkozóan Benkő Loránd ([CH15-B4]) vagy Szathmári István ([CH15-B21]) elvégezte —, hogy a nyelvújítással megvalósuló sztenderdizáció hogyan hatott a különféle nyelvváltozatokra a 19. század második felétől kezdve, még adós a nyelvtörténeti kutatás. Hiszen a több évtizedes, sokak által végzett élénk tevékenység lényegében a korszak lezárulta után hozta meg eredményeit, a magyar nyelv teljesítményét tekintve például Petőfi, Arany és Jókai munkásságában, a nyilvánosság, a tudomány és a társalgás nyelvezetében és a Tudós Társaság kézikönyveiben. Hogy miképpen változott a későbbiekben a nyelvi sztenderd, hiszen a sztenderdizáció nyilvánvalóan nem szüntette meg a nyelv történeti, tehát változó jellegét, ennek a kutatása ebből az aspektusból, azaz a korpuszokból nyerhető adatok rögzítésén túlmenően, a jövő feladata kell hogy legyen. Ez a hiány valójában a pragmatikai kutatásokkal, a nyelvi norma felfogásának átértékelődésével, a szociolingvisztika térhódításával, módszereinek és elméleteinek megismerésével vált nyilvánvalóvá a 20. század második felében. Ugyancsak további feladat a beszélt nyelvi normák vizsgálata, leírása és értékelése, különösen napjaink nyelvi változásainak tükrében, amikor a beszéltnyelviség több nyelvhasználati színtéren az írásbeliség meghatározójává is válik, ezzel előre vetítve egy korszak kezdetét.

Irodalom

[CH15-B1] A magyar helyesírás szabályai 11. kiadás. 1984. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH15-B2] E. AbaffyErzsébet 2003. Hangtörténet. In: Kiss—Pusztai 2003, 710–718, 789–799.

[CH15-B3] BenkőLoránd 1960a. A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH15-B4] BenkőLoránd 1960b. Irodalmi nyelvünk fejlődésének főbb vonásairól. In: BenkőLoránd (szerk.): Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi nyelvművelő konferencia anyaga. Budapest, Akadémiai Kiadó, 221–238.

[CH15-B5] FábiánPál 1998. Helyesírási szabályzatunk 11. kiadásáról. In: O. BozsikGabriella-V. RaiszRózsa-ZimányiÁrpád (szerk.): Helyesírásunkról, helyesírásunkért. Eger, Eszterházy Tanárképző Főiskola, 18–23.

[CH15-B6] FodorKatalin 2001. A nyelvjárási hangtani jelenségek. In: Kiss, Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 325–348.

[CH15-B7] GallasyMagdolna 2003. Az egyszerű mondat. In: Kiss—Pusztai 2003, 770–771, 838–840.

[CH15-B8] HaaderLea 2003. Az összetett mondat. In: Kiss—Pusztai 2003, 771–775, 840–846.

[CH15-B9] HorváthLászló 2003. Szószerkezettan-történet. In: Kiss—Pusztai 2003, 757–769, 831–837.

[CH15-B10] KeszlerBorbála (szerk.) 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH15-B11] KieferFerenc (szerk.) 1994. Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH15-B12] KissJenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH15-B13] KissJenő 2003. A magyar nyelvtörténet korszakolásához. Magyar Nyelv99: 385–392.

[CH15-B14] KissJenő - PusztaiFerenc (szerk.) 2003. Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH15-B15] KorompayKlára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss—Pusztai 2003, 697–709, 781–788.

[CH15-B16] LaczkóKrisztina - MártonfiAttila2004. Helyesírás. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH15-B17] D. MátaiMária 2003. Szófajtörténet. In: Kiss-Pusztai 2003, 739–756, 824–830.

[CH15-B18] NádasdyÁdám - SiptárPéter1994. A magánhangzók. In: Kiefer 1994, 42–182.

[CH15-B19] SárosiZsófia 2003. Morfématörténet. In: Kiss-Pusztai 2003, 719–724, 800–803.

[CH15-B20] SiptárPéter 1994. A mássalhangzók. In: Kiefer 1994, 183–272.

[CH15-B21] SzathmáriIstván 1968. Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Budapest, Akadémiai Kiadó.