Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvújítás története

A nyelvújítás története

Előzmények

Az író, a fordító valamennyit mindig csiszol a nyelven. A középmagyar korszak (lásd a 13. fejezetet) második felében már kezdenek megszaporodni azok az elsősorban tudományos művek, amelyeknek szerzői - a magyar nyelv kifejezéskészletének szűkössége miatt - egyre több új szót, kifejezést alkotnak (Geleji Katona István, Apáczai Csere János és társaik, lásd a 17.2. pontot). Másokat a költői gyakorlat visz afelé, hogy az addigiaknál merészebb nyelvi újításokat valósítsanak meg (például Gyöngyösi István, Faludi Ferenc).

A XVII. században már bevezették többek között a következő, máig használatos, nyelvújítás kori hangulatú szavakat: egyenlőtlen, egységes, emberiség, fuvallat, függelék, időz, igenel, intézet, istenít, képzet, küldemény, nevező, osztó, sugallat, számláló, szellőztet, tünékeny, vállalkozik, változtat, versenyez. Faludi a XVIII. század közepén egymaga végigpergeti a későbbi nyelvújítók módszereinek zömét. Új szavai például az álomkép, csodaszép, félreért, gerjedelem, jeleskedik, lealjasít, nyelvjárás, otthonosság, összebarátkozik, pihekönnyű, vélemény.

A nyelv dolga: közügy

A magyar nyelv állapotára a felvilágosodás eszméinek terjedése irányítja az érdeklődést. Megszületik a felismerés, hogy a szellemi élet csak akkor lendülhet fel, ha művelése a majdan mindenki számára érthető anyanyelven történik, a korabeli magyar nyelv viszont egyelőre nem elég árnyalt ahhoz, hogy a hivatalos latin vagy a mellette használatos (és 1784-ben II. József által hivatalossá tett, majd 1790-ben visszavont) német helyébe léphessen. Bár korszakunk elején a magyar nyelvet mint kötelező tárgyat bevezetik a közép- és felső iskolákban (1792), még sok mindennek kell addig anyanyelvünkkel történnie, amíg alkalmassá válik arra, hogy az országgyűlés hivatalos nyelvvé teheti (1844), illetve hogy a szabadságharc utáni idők németesítő hatásainak ellene tudjon állni, akkor is, amikor a német lesz a közigazgatás, majd a gimnáziumi tanítás — és a latin mellett — az egyetemi oktatás nyelve.

Bessenyei György több írásában sürgeti az anyanyelven való művelődés lehetőségének megteremtését. „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem‭ – írja 1778-ban a Magyarság című cikkében. Az értelmiség eltöpreng Herder jóslatán, amely szerint száz év múlva el fog tűnni a magyar nyelv, s vele együtt a magyarság. A szépírók, költők és a tudós szakírók (többek között nyelvészeti, matematikai, filozófiai, orvosi, hadi, állattani, botanikai szerzők) sora csatlakozik a nyelvújítókhoz. Megindul a magyar nyelvű hírlapirodalom, folyóiratok születnek (a nyelvújításhoz kapcsolódó publikációk szempontjából a legjelentősebbek a Magyar Museum, 1788-tól és a Tudományos Gyűjtemény, 1817-től). Megalakul a Magyar Tudós Társaság, majd 1825-ben a Magyar Tudományos Akadémia (lásd a 17.5. pontot). Pályázatokon a nyelvvel kapcsolatos pályaművek méretnek meg, viták zajlanak — a nyelvújítás mindennek nyomán közüggyé válik. A nyelvújító harc vezére pedig — elméleti felkészültsége és munkásságával kivívott tekintélye révén — Kazinczy lesz.

Ezenközben kettéválik a mindezidáig szorosan együvé tartozó literátori tevékenység: elkülönül az irodalmi és nyelvészeti ténykedés, szétválik a nyelvművész és a nyelvész fogalma. Ezzel párhuzamban a nyelvészet most már a nyelvnek nemcsak a szépirodalmi és szakírói használatára lesz kíváncsi, hanem a beszélő közösségbeli megnyilvánulásaira is. Az anyanyelv pedig ekkortól fogva a nyelvközösség nemzeti létének bizonyságául is szolgál.

Ortológus és neológus

Amikor a nyelvújítási harcról esik szó, két táborról szokás beszélni: a neológusokéról (akik az újítás hívei) és az ortológusokéról (akik fenntartásokkal viseltetnek az újításokkal szemben). Ez a szembeállítás azonban meglehetősen leegyszerűsítő. A szerzők nagy része különböző alkotói periódusaiban — mint kortárs nyelvhasználó és vizsgálódó — máshogyan értékeli a jelenségeket, sőt, az sem ritka, hogy máshogy ítél elvileg, és máshogy jár el a gyakorlatban. Jó példa erre a bevezetőben idézett Mondolat, az ortológusok gúnyiratfüzére, amelynek eredetije neológus tollból született, s a neológián belül elfogadhatatlannak tűnő, túlhajtott jelenségeket kívánta pellengérre állítani. Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony, csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat. Minden említésre méltó szerző közös vitaalapja — ha a neológusok és különösen Kazinczy erről a pengeváltás hevében nemegyszer hajlamosak is megfeledkezni —, hogy a magyar nyelvnek szüksége van a megújulásra, ahogyan előzőleg más európai nyelvek (mint a nyelvújítók számára példaértékű német és francia) is megtették ezt az utat. A megújulás mikéntjéről azonban többféle elképzelés él; a skála igen széles a nyelvi hagyományokat sutba vágó szófarigcsálástól a Debreceni grammatika címmel emlegetett kötetig (Magyar grammatika, melyet készített Debrecenben egy magyar társaság, 1795), amely szerint a nyelv befejezetten áll, törvényei adottak, és változások csak ezek keretei között lehetségesek (lásd a 17.4. pontot).

Barczafalvi Szabó Dávid XVIII. század végi tevékenysége szemléletes példája annak, mennyire nézőpont kérdése a besorolás. Fordítóként eleinte sok idegen szót átemel a nyelvbe — ez ekkor ortológus viszonyulást jelent —, majd szükségét látja a hiányzó magyar megfelelők létrehozásának — tehát a neológiának —, és meg is írja a nyelvújítás elveinek, céljainak és módszereinek legelső tudományos igényű kifejtését. Hozzáfog az elvek megvalósításához: eleinte óvatosan, a nyelv hagyományait tiszteletben tartva magyarít, a későbbiekben azonban — túlzó neológusként — ontani kezdi a nyelvszokásnak fittyet hányó szótekervényeit. (Újító módszerei, erényei és tévedései sok más nyelvújítóval rokonítják.) Kazinczy lesújtó bírálattal illeti érzelgős, de közkedvelt regényfordítását, és a fordítónak eleinte nem ad helyet a neológusok soraiban, ahová szerinte azok tartoznak, akik az idegen elemektől való erőszakos tisztogatás, a purizmus helyett elismerik a más nyelvből származó szépségek stílusgazdagító erényeit. És bár később visszakozik, kiszélesítve a neológiáról alkotott nézeteit — s ezzel Barczafalvit mégis neológusnak ismerve el —, a szerző mégis mint nyelvrontó vonult be a köztudatba, holott legalább hatvan-hetven szava fennmaradt.

Barczafalvi Szabó Dávid — többek között — a következő, máig is élő szavakat alkotta meg: belföld, esernyő, észlel, helyettes, ifjonc, külföld, láthatár, meneszt, olvasmány, pamlag, tanulmány, társadalom, termény, szerkezet, véglet.

Művek és ellenművek

A szorosabb értelemben vett nyelvújítási harc kezdetét megelőzően — melynek a legfontosabb írásokból összeállított kronológiája alább olvasható — már zajlottak különféle viták.

Az ypszilonháborúban (1805–6) az „ypszilonista” Verseghy Ferenc a bánnya, láttya-féle (kiejtés szerinti) írást szorgalmazza, míg a „jottista” Révai Miklós a (szóelemzés szerinti) bánja, látja írásmódot tartja helyesnek (lásd a „A morfémaőrzés” pontot). A vitában az élőnyelv primátusát hangsúlyozó Verseghyvel szemben a nyelvtörténeti beállítottságú Révai győz, amiben nagy szerepe van annak, hogy Kazinczy — más írókkal együtt — mellé állt. A két vitatkozó fél egyébként többféle grammatikai és nyelvhelyességi kérdésben is szembekerült egymással. Bár mind a ketten a nyelvhasználatot állították vizsgálódásaik középpontjába, saját rendszerüket kizárólagosnak tekintették, és szerették volna — országgyűlési törvénnyel is szentesítve — kötelezően betartandó normaként elfogadtatni. Így érthető, hogy a későbbiekben Kazinczy mindkettejükkel szembekerült.

Az árkádia-per (1805–7) — bár nem a nyelvről szólt — a nyelvújító csatározások közvetlen előzményének tekinthető. A debreceni köröket felháborította Kazinczy Csokonai-nekrológja, majd a költőtársnak tervezett sírfelirat „Árkádiában éltem én is!” mondata. Árkádia, az ókori görög tartomány Kazinczy irodalmi hagyományokra alapuló értelmezése szerint a művészetek honát jelenti, gyanakvó debreceni vélekedések szerint viszont egyszerűen csak egy legelőkből álló területre utal, s így sértő Debrecenre nézve. Válaszul Kazinczy élesen kinyilvánítja, hogy számára a „debrecenyiség” egyet jelent a szűklátókörűséggel, műveletlenséggel. És elérkezettnek látja az időt, hogy a nyelv ügyében is fellépjen a maradiság ellen.

Ezzel veszi kezdetét a nyelvújítási harc, amelynek két leghírhedtebb műve a bevezetőben idézett Mondolat és Felelet a mondolatra. A Mondolat alapja egy korábbi kézirat, mely a túlzó nyelvújítást pellengérezi ki, s melyet Szentgyörgyi József, Kazinczy barátja írt. Ezt egészítik ki a Somogyi Gedeon tollából származó szövegek, amelyek éle már Kazinczy ellen is irányul. (A Parnasszus felé szamaragoló címlapfigurában pedig a költő gúnyképét látták a kortársak.) A Felelet Kölcsey Ferenc és Szemere Pál műve. Támadásai — amelyek jóval erősebbek a Mondolaténál — Somogyinak és a maradiak táborának szólnak, miközben szintén kinevettetik a nyelvújítás túlkapásait és kevésbé jó stílusérzékű íróinak fordulatait is.

A nyelvújító csatározások Mondolat előtti és utáni szakaszának legfőbb állomásai a következők (a fentebb írtak értelmében mindig idézőjelek közé értendő a címek utáni minősítés: o = „ortológus”, n = „neológus”):

14.1. táblázat -

- 1808.

Kazinczy jegyzetei a Magyar Régiségek és Ritkaságok c. kötethez (n)

- 1811.

Kazinczy: Tövisek és virágok (n)

- 1811.

Kazinczy: Epistola Vitkovich Mihályhoz (n)

- 1812.

névtelen gúnyirat Kazinczy ellen (o)

- 1813.

Kazinczy Dayka Gábor-életrajza gyűjteményes kötete bevezetéseként (n)

- 1813.

[Szentgyörgyi József-Somogyi Gedeon:] Mondolat (o)

- 1814.

Kazinczy Bárótzi Sándor-életrajza gyűjteményes kötete függelékeként (n)

- 1814–16.

Kazinczy műfordításainak kilenc kötete (n)

- 1815.

[Kölcsey Ferenc-Szemere Pál:] Felelet a Mondolatra (n)

- 1815.

Beregszászi Nagy Pál: Dissertatio Philologica de vocabulorum derivatione ac formatione in lingva magyarica (o)

- 1816.

[Sípos József:] Ó és új magyar (o)

- 1816.

Helmeczi Mihály: Értekezés az úgynevezett újításokról a nyelvben (a Berzsenyi-versek második kiadásának előszavaként) (n)

- 1816.

A Mondolat és a Felelet bírálata (Rumy Károly, Allgemeine Literatur-Zeitung, Halle-Leipzig) (n)

- 1817.

Z. [Balla Károly]: A Mondolatnak s a rá való Feleletnek megítélése (Tudományos Gyűjtemény) (n)

- 1817.

Kazinczy Beregszászi- és Sípos-bírálata (Tudományos Gyűjtemény) (o)

- 1818.

N.: Kritika (Tudományos Gyűjtemény) (o)

- 1818.

Füredi Vida: A recenziókról (Tudományos Gyűjtemény) (o)

- 1819.

Somogyi Gedeon bevezetése az Értekezés a magyar verselés módjáról és fordításokról c. munkájához (o)

- 1819.

Kazinczy: Antikritika (Tudományos Gyűjtemény) (n)

- 1819.

Kazinczy: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (Tudományos Gyűjtemény) (n)


Kazinczy Ferenc, az első nagy hatású nyelvművelő

Munkásságának kezdetén (a XVIII. század végén) Kazinczy fordítani kezd, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődik a figyelme. Fontosnak véli, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem híve a „szófaragásnak”. Mindeközben azért olykor maga is használ régről felelevenített vagy újonnan alkotott szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont — mint fentebb már szóba került — megírja az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabja az újító lehetőségeit, stiláris korlátait.

A XIX. század első évtizedében azután nemcsak a neológia (a stílus-, és az először csak óvatos szóújítás), hanem az érte való harc mellett is elkötelezi magát; részint a fogsága alatt olvasott német szerzők és a német nyelvújítás eredményeinek hatására, részint a Debreceni grammatika, és általában a grammatikus hozzáállás — nemegyszer túlzó módon kárhoztatott — merevségével szembesülve. Nem idegen tőle a nyelvi rendszerbe való beavatkozás gondolata sem: a nyugati nyelvek, elsősorban is a német bűvöletében élve nem emel szót az ellen az ötlet ellen, hogy a magyarba bevezessék a nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek ezt a nagy „hiányosságát”. Ám amikor ennek megvalósításával, a „nőstényítéssel” találkozik, visszakozik, s ettől kezdve a neológia újabb túlkapásai ellen is hadakozik. A grammatikai szabályok követésének parancsával szemben mindvégig az író szabad nyelvteremtéshez való jogát hangsúlyozza. Kazinczy szerint az eszményi cél a nyelv ideálja, amely felé a nyelvnek — a szépíró tudatos közreműködésével — fejlődnie kell. A század második évtizedének közepén megjelent ortológus (vagyis normatív igénnyel fellépő) tanulmányok állásfoglalásaival szemben a nyelvművész alkotói öntudatával válaszolja: „a mi íróink (...) tudva s akarva távoznak el az etimológia s a szokás törvényeitől (...). A szépíró nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem”.

Ítéleteiben azonban ő sem egészen mentes a normatív szemlélettől: Csokonai művészetét például azért illeti kritikával, mert a költő szerinte megengedhetetlen módon keveri a különböző stílusrétegekhez tartozó elemeket. (Berzsenyi éppen az efféle bírálatok miatt távolodik el Kazinczytól.) Az irodalmi nyelvben a tájszavaknak nem túlzott híve — különösen, ha azok nem saját északkeleti (igaz, éppen nyelvi normává erősödő) nyelvjárásába tartoznak —, és nem kedveli az archaizmusokat sem. Ugyanakkor az efféle kritikák mögött igen lényeges felismerés húzódik meg a nyelvi rétegek — az „élet nyelve” és az „irodalom nyelve” — létéről. („A poeta, a rhetor, a historicus, a theáter, a piac, az iskola s a templom nyelve nem egy nyelv”.) Amikor az irodalom nyelvének fontosságát hangoztatja, egyrészt — némi arisztokratizmussal — úgy gondolja, hogy az élet nyelve akár jelen állapotában is megfelel a funkciójának, másrészt arra számít, hogy az élet nyelvébe majd lehatnak az irodalom nyelvében végbemenő változások.

Nyelvújító elméleti írásai közül kiemelkedik a két utolsó, összegző jellegű tanulmány, az Antikritika és az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, amelyek már sokban közelítik egymáshoz a két szembenálló tábor véleményét.

Az Antikritika a Kazinczy kilenc kötetnyi műfordítását elmarasztaló Kritikára írott válasz. (A két művet l. a fenti felsorolásban.) Ennek szerzője azt kifogásolta, hogy Kazinczy, amikor a nyelvszokással szemben a szépség elvét teszi meg mértéknek, az írót, a fordítót a nyelv fölötti korlátlan hatalommal ruházza fel. A kritikus ennek a nézetnek a veszélyeire hívja fel a figyelmet, és nehezményezi Kazinczy fordításaiban (de eredeti műveiben is) a szerinte mérték nélküli újítások tömegét. Kazinczy válasza: az, hogy az író ura a nyelvnek, azt jelenti, hogy „barátja, nem ellensége, mívelője, nem pusztítója, (...) a Nyelv Géniuszát illetni soha nem szabad”. A nyelv géniusza a nyelvnek az a tulajdonsága, „amellyel a bővülést, szépülést, igazabbá válást nemcsak tűri, de szereti és óhajtja is, és hogy mind azon kölcsönzésektől, amelyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban, komolyabban vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik”. A „nyelv géniuszára” hivatkozva Kazinczy egészen hasonló mértéket állít fel, mint az ortológusok, akik a nyelv természetéhez való hűséget követelik.

Ennél is békülékenyebb hangot üt meg az Ortológus és neológusban. Kazinczy eddigre már nemcsak a „megromlott fejű” grammatikusokkal, hanem neves dunántúli írókkal, költőkkel is szemben állt (például Kisfaludy Sándorral), akiket ortológusnak minősített, bár éppúgy újítók voltak, mint ő, ha nem egyezett is mindenben a véleményük. Leghűségesebb hívei pedig, Kölcsey és Szemere eltávolodtak nyelvszemléletétől — minden oka megvan tehát, hogy újragondolja nézeteit. Belátja, hogy ortológia és neológia nem egymást mereven kizáró elvek, melyek közül az első elvetendő, a másik helyeslendő. Bár továbbra is a neológusi hozzáállást tekinti alapnak (amelynek körébe az előzményektől eltérően most már besorolja nemcsak a purizmust, hanem a nyelvjárások és a régi nyelv elemeinek beépítését is), a korábbiaknál árnyaltabban, körültekintőbben fogalmaz: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. (...) S mi szabad az írónak? (...) mindaz, amit a nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol.”

Kazinczy tekintélyes mennyiségű fennmaradt szóalkotása között olyan szavak vannak, mint például: alkalom, dereng, édeskés, egyesület, enyhe, évszak, felvonás, füzet, gyönyör, hálás, kedvenc, keringő, korszellem, könnyelmű, magány, részvét, szellem, szerény, szorgalom, tökély.

Munkássága stílusújítóként még jelentősebb, mint szóújítóként. Legfőképpen Kazinczynak — az első, elvi alapokon álló magyar nyelvesztétának — az érdeme, hogy a nyelvújítás korában a szépirodalom stílusa a korábbinál sokkal változatosabb, erőteljesebb és árnyalatokban gazdagabb lett. A stílus művelésére a fordítást tartja a legalkalmasabbnak. Fiatalkori elve — a fordítás hasson eredeti műnek — később módosul: a fordító ne lépjen az író helyébe, csak segítsen az író megszólaltatásában, megőrizve az eredeti mű sajátosságait.

Kazinczy nemcsak elméleti művein, kritikáin, hatalmas levelezésén és irodalmi alkotásain, fordításain keresztül hatott, hanem mint kiadó, szerkesztő, lektor is. És ez utóbbi tevékenységeiben ugyanazon nyelvi eszmény megvalósítására törekedett, mint saját írásaiban. Bár soha nem foglalt állást az egységes nyelvi norma kérdésében — ettől bizonyára a nyelvi szabályozástól való ódzkodása is visszatartotta —, az egységesség elvét követte a nyelv formális kötöttségű elemeinek használatában (a helyesírásban, a hangalakban, a szóelemekben). Ugyanakkor a szókincs- és kifejezésbeli, mondatszerkesztési és stiláris kérdésekkel kapcsolatban a sokszínűséget, változatosságot, a szépírói jóízlést tartotta irányadónak.

A nyelvújítás győzelme után

A nyelvújítási harc elcsitulta után megszokottá válik, hogy továbbra is rengeteg újonnan alkotott szóval gyarapodik a nyelv, amelyek közül a használatban sok fennmarad, másokat elfelejtenek. A reformkorban az új szókincs már nemcsak az irodalom, hanem az úri középosztály és a polgárság társalgási nyelvének is részévé lesz. (A század elejének nyelvhasználati szokásaira mi sem jellemzőbb, mint az, hogy még Széchenyi István is csak ifjú felnőttként tanul meg magyarul. Igaz, a Pesti művelt társalgó e tekintetben még 1857-ben is megszorítással él: „Hazánkban némely köröket kivéve magyarul társalognak; azért fő feladata legyen minden ifjúnak, ki művelt névre igényt tart, hogy szép anyanyelvünket tökéletesen magáévá tegye.”) A vidék nyelve azonban még nem emelkedik a saját nyelvjárási hagyományai fölé, ha a közhöz akar szólni, régies, nehézkes, esetlen. Cseppet sem meglepő, hogy a kor szalonjainak ízlése hamarabb bizonyul fogékonynak az irodalomból megismert cizellált, nemegyszer érzelgős stílusra, a fennkölt, szép hangzású szavakra, poétikus, finomkodó szókapcsolatokra.

A női folyóirat-olvasókhoz címzett 1844-es felhívás — méghozzá éppen a nyelv ápolásáról! — így hangzik: „Kebleitek lelkesedésétől mint gyöngyelő forrás nedüjétől fakadand tartóssá a magyar társalgás életvirága, melyből fűzendő koszorúikat örömmel teendik asztalaitokra kegyeléstek által lelkesített íróink.”

Az arszlánok és arszlánnők szívesen szőnek beszédükbe idegen szavakat, a társalgási nyelvben hemzsegnek az udvariasság paneljei (ajánlom magamat, méltóztassék, van szerencsém), a megtisztelő megszólítások.

A lapok sokszor halmozzák a szaknyelvek nyelvújítási szavait — olykor magyarázgatják is őket; a cukorrépa 1846-os folyóiratbeli vegyelemzése például így szól: „víz, cukor, rostany (=faállovány), nyálkany vagy tojásfehér és más legenyes (azoticus) testek, pectine (növénykocsonya) /.../, chlorophylle (zöld festany), meszenyes sóskasó, hamanyos villanysó/.../, vaséleg (rozsda), kovasav (kavics)”.

A népköltészet iránt feltámadt érdeklődés és Petőfi, Tompa, Arany, Jókai művészete azután ellene hat mind a divatjelenségek megmerevedésének, mind annak a nyelvi szakadéknak, amely az irodalmi nyelvet kiművelő nyelvújítás következménye is volt: működésük hatására sokban közeledik egymáshoz az irodalmi nyelv és a köznyelv. Míg Kazinczy úgy vélte, az írónak az a feladata, hogy „magához vonja fel olvasóit”, de csak azokat, akik hajlandók megérteni (az irodalom csak a műveltekhez szól), Petőfiék a nép nyelvét emelik irodalmi rangra. A Kazinczyék által megújított nyelven írnak, de megfrissítik a stílust. Nyelvhasználatukat tanulságos összevetni például azokkal a reformkori folyóiratcikkekkel, amelyek szerzői mesterkélt fordulatokkal zsúfolt műnyelven próbálják az elképzelt „nép”-et megszólítani.

Időközben hol a túlzó neológia (amelyet a szabadságharc leverése utáni újabb németesítés hív életre), hol az ellenhatásaként jelentkező és meglepően merev új ortológia hallat hangosabban magáról. Az előbbi soha el nem terjedt szavak ezreit ontja, az utóbbi pedig — mint az Akadémia 1872-ben induló folyóiratában, a Magyar Nyelvőrben is olvasható — megparancsolja: „ne újíts”. Az újabb nyelvhelyességi viták során azután nagyjából ismét konszenzus alakul ki az újított szók és az idegenszerűségek különböző rétegeinek megítéléséről. A grammatikusok, nyelvművelők teszik a dolgukat: irányt mutatnak a nyelv kérdéseiben, a szépírók, költők pedig — ha szükségesnek látják — tovább feszegetik a szűknek érzett kereteket. A köztudatba pedig bekerül a nyelvhelyesség megőrzésének fontossága.

Eredmények

A nyelvújítás legfőbb eredménye az a felbecsülhetetlen méretű és értékű szókincsés kifejezéskészletbeli bővülés, amely nélkül ma — legalábbis művelten — aligha lehetne magyarul megszólalni. Nélkülözhetetlen szavak hosszú sorával gyarapodott a magyar nyelv többek között a művészetek, a politikai élet, az érzelmi és értelmi működések, a tudományok, a kereskedelem, az ipar és a mindennapi élet területén. Ezzel párhuzamban megújult a stílus, és változatossága révén alkalmazkodott a különböző műfajokhoz.

A nyelvújítók ténykedése azt a több évszázados folyamatot is lezárta, amely a nyelvjárások fölé rétegződő norma kialakulásához vezetett. Erről elméleti viták is folytak, a gyakorlatban is történtek kísérletek különböző nyelvjárások irodalmi rangra emelésére. Kazinczy, ha elméletben nem is, a gyakorlatban állást foglal a fokozatosan normává erősödő északkeleti nyelvváltozat mellett, amely egyébként — származására, lakhelyére való tekintettel — a saját anyanyelvjárása is. Ez a nyelvváltozat azután mindenekelőtt Kazinczy „pesti triászának” (Szemere Pál, Horvát István, Vitkovics Mihály) közreműködésével Széphalom környékéről átköltözik a fővárosba — könnyen teheti, hiszen közel áll az ott használatos nyelvváltozathoz —, majd többek között Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Bajza József munkásságával meggyökeresedik, s a hírlapirodalom, a színjátszás, a tudományok, a közélet, az iskolai oktatás és nem utolsósorban — a latin, német, sőt, a divatos francia után — lassacskán a társalgás nyelvévé válik.

A korban mintegy száz szótár jelenik meg; két- és többnyelvűek (főként latinnal és némettel) és különböző funkciójú egynyelvűek: művekhez csatolt írói szójegyzékek az újításokról, „kisded” szótárak az új vagy a ritka szavakkal, tájszógyűjtemények, szólásgyűjtemények, „gyökerésző” (a szócsaládokat összegyűjtő) szótárak és szakszótárak nagy számban. A Magyar Tudós Társaság 1832-ben kiadja első helyesírási szabályzatát (Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai), amelyben a normativitás igényével helyesírási, fonetikai, morfológiai kérdések sorában foglal állást. 1846-ban megjelenteti első átfogó leíró nyelvtanát (A magyar nyelv rendszere; létrehozásában Czuczor Gergely, Fogarasi János, Vörösmarty Mihály is részt vesznek), amely nemcsak a magyar nyelv leírásának, hanem a benne lappangó további lehetőségek bemutatásának szándékával is fellép. (Például felsorol képezhető, de esetleg éppen csak „kísérleti” jelleggel használt igealakokat, és funkciókat ajánl hozzájuk — l. az írta legyen, írandotta, írni fogott volna féle formákat és társaikat.) 1862-ben megjelenik az Akadémia első értelmező szótára (Czuczor Gergely — Fogarasi János: A magyar nyelv szótára). Ezek a művek nagyban hozzájárultak a nyelvújítás vívmányainak és a nyelvi normának a megerősödéséhez.