Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyelvi változások a középmagyarban

Nyelvi változások a középmagyarban

Egy-egy korszak nyelvtörténetének vizsgálatakor a lexikon (a szókincs) és a nyelvtani rendszer változásairól kell számot adni. A kettő — különösen történeti szempontból — csak részben választható el egymástól. A szókincs bővülésének legjellegzetesebb módjai közé tartozik a szóképzés és a szóösszetétel. Itt a produktum, a keletkezett lexéma a szókincs része, a folyamatnak s a benne részt vevő összetevőknek, a különféle morfémáknak a (változás)vizsgálata viszont a nyelvtani rendszer alaktani szintjére tartozik. Ugyancsak a szókincset gyarapítják például a nyelvtani szerepű szófajok frissen keletkezett elemei (kötőszók, névutók, igekötők), amelyek viszont a folyamat oldaláról szintaktikai változások eredményeképpen jönnek létre. A nyelvi változások struktúra és funkció kölcsönhatásaként keletkeznek és érthetők meg.

A következőkben először a szókincs változásait vizsgáljuk (benne annak morfológiai aspektusaival), majd a nyelvi rendszernek a középmagyarra jellemző főbb módosulásait tekintjük át.

Szókincs

A szókincs bővülésének jellemző módozatai a középmagyarban: a szóképzés és a szóösszetétel (ezt nevezik hagyományos szóalkotásnak); a tudatos szóalkotás; a szóteremtés; a jelentésváltozások útján keletkező új szavak; átvételek idegen nyelvekből (jövevényszavak) — lásd a 16. fejezetet is.

A szóképzés a szóalkotásban továbbra is nagy szerepet játszik, fokozatosan kezd azonban veszíteni az ős- és ómagyarban látott fontosságából. Az új fogalmak megnevezésére egyre nagyobb mértékben terjed a grammatikai szempontból kötetlenebb, mozgékonyabb szóösszetétel. (Érdekességként egy ellenpélda: az eredeti mony szót felváltó lexémák harcából a képzés útján alakult tojás került ki győztesen a tyúkhaszná-val szemben.)

Ha megfigyeljük, hogy az állandó mozgásban levő képzőállományból a középmagyarban mely képzőknek volt jelentősebb szerepük, s velük milyen származékok keletkeztek, világossá válik, hogy elsősorban a kifejezésmód árnyalásának lehetősége nőtt meg a képzések által. Az igeképzők közül elevenek voltak a gyakorító igeképzők: a -dogál/-degél/-dögél (ez új képző); -doz/-dez/-döz; -gat/-get; -ng. Számos ige alakult velük: álldogál, sírdogál, folydogál, legeldegél, lógdogál, lappangdogál; repdez, harapdoz; nyomogat, pattogat; cselleng, bolyong stb. Ma már látható, hogy a létrejött szóegyedek egy része nem bizonyult maradandónak. A mozzanatos képzők közül az -amodik; -int; -ít aktív: futamodik, folyamodik; hajint; penderít stb. Névszóból hoztak létre igét nagyobb számban a -kodik/-kedik/ -ködik; -skodik/-skedik/-sködik képzőbokrok: búvárkodik, butáskodik, raboskodik.

A korszakban igen nagy számú onomatopoetikus (hangutánzó—hangfestő) szó keletkezett — ez szintén azt mutatja, hogy az érzékletes, színes kifejezésmódra való törekvés fontosságot kapott. Az onomatopoetikus szavak képzői — főleg a gyakorító -g és a mozzanatos -n — tehát szintén elevenek: ropog ∼ roppan; robog ∼ robban; csobog ∼ csobban; pattog ∼ pattan; biceg ∼ biccen ∼ biccent. Ugyancsak ilyen (ún. fiktív) tövekből alakulnak hangutánzó főnevek is az -aj képzővel, amely új képzője ennek a kornak: kacaj, zsivaj. Kazinczy írja 1811-ben egy levelében: „Robaj, moraj, zörej, zsibaj, dörej, dunai szavak ugyan, de igen jó magyar szavak”. A különféle képzőkkel alakult származékokból egész hangutánzó-hangfestő szócsaládok jönnek létre: zsibbad ∼ zsibbaszt ∼ zsibong; dördül ∼ dörgölődik ∼ dördít ∼ dörren stb.

A névszóképzők közül szinte újnak számít az ómagyarból még csak alig adatolható -i kicsinyítő képző: Varró Kati, Bari (= Bori) Komaromi. E formáns karrierje azonban ettől fogva töretlen: az eredeti és jellegzetes tulajdonnévi származékokon kívül mára köznévi származékokban is egyre elterjedtebb. A -né asszonynévképzőre (keletkezési módja a főnévből szóhasadással) szintén akad néhány adat már az ómagyarból, általánossá, gyakorivá azonban ez is csak a középmagyarban válik. Telegdy Kata így írja alá levelét: „Az kegd Árva nénje Az Néhai Vitézlő Szokoly Miklósné Telegdi Kata” (1600). Funkcióbővülést jelent, hogy a női foglakozásokra utalva is kezdik használni: szakácsné, táncosné.

A képzőállomány változásához a képzők improduktívvá válása is hozzátartozik. Ez történt a középmagyarban többek között az alábbi névszóképzőkkel: -g (virág, harag); -ék, -dék (hajlék, szándék); -l (kötél, fonal); -ály/-ély (aszály, veszély).

Történhet változás a képző funkciójában is: az -at/-et a cselekvés jelöléséből (nomen actionis) a cselekvés eredményének jelölőjévé (nomen acti) vált: (az ómagyarban) aratat, születet ’aratás, születés’; (később) épület ’építmény’, kereset ’jövedelem’. Érdemes azonban megemlíteni, mert jellemző a nyelvtörténeti folyamatok terjedésével kapcsolatos sajátosságokra, hogy a változást bizonyos körülmények — pl. a szövegek szakrális jellege — hátráltathatják: bibliafordításainkban a hagyomány ereje miatt egészen a legújabb fordításokig a kísértetbe (’kísértésbe’) ne essetek alakot találjuk. A képzők jelentékeny része azonban továbbra is korábbi funkciójának megfelelően alkot új szavakat.

A képzők túlságos halmozásával olykor nehézkes és a szókészletből később kihulló lexémák is keletkeztek, ezek az akkori kor ízlését jól példázzák: hazafiúságtalanság, fertőzetességes, öszveatyafiúságoskodik stb.

A szóösszetétel — mint már szó volt róla — új fogalmak megnevezésére a szóképzésnél előnyösebb szóalkotási mód: az összetétel tagjai kevesebb kötöttséggel, szabadabban kapcsolódhatnak. Igen nagyszámúak az e korszakban keletkezett összetett szavak: könyvnyomtató, betűrakó, harapófogó, versfő, előbeszéd, tüdőfölgyulladás, földrengés, eleveelrendelés, oklevél, tisztviselő, víziló, fakúsz, fagyöngy, sárgarépa stb. A középmagyar összetételek egy része ma már szintén nem része szótárunknak: vigaságtevő ’zenész’, hajnyomtató ’hajpántlika’, szembelétel ’kihallgatás, audiencia’, igazlátó ’döntőbíró’, napnyílás ’hajnalhasadás’, patyolatrend ’asszonynép’. Az összetételek jelentős része alárendelő grammatikai viszonyú, de akadnak mellérendelő összetételek is: nyakra-főre, toldoz-foldoz. Ikerszók is alakulnak szép számmal (jó részük a közép- és újmagyar kor határán): ihog-vihog, irul-pirul, lót-fut, terefere.

Lényegesen kisebb szerepet játszanak a szókészlet alakulásában az elvonás és a szóhasadás. Ezek az általában is ritkább szóalkotási módok a középmagyarban többek között a parancs, fütty, csend, csárda; illetőleg a kalauz ∼ kalóz és a perem ∼ prém lexémákat eredményezték.

Az egyénhez köthető tudatos szóalkotás ugyan döntően a következő korba tartozó nyelvújítás jellemzője (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet), kezdetei azonban már itt fellelhetők. Tudományos érdek — a latin terminus technicusok megmagyarítására törekvő szándék — hozta létre a legtöbb ilyen szót. Sylvester János nyelvtani műszavai a köznév, tulajdonnév, a vádoló (= tárgyeset, accusativus), névírtvaló (= névmás), beszídhezvaló (= határozószó), félríszvívő (= igenév), eggybefoglaló (= kötőszó); Faludi Ferencé a nyelvjárás; Apáczai Csere János alkotta a középpont, súrlódás, kiterjedtség, nevező, számláló; Maróthy György számtankönyvíró a kivonás, osztás, törtszám szavakat. Geleji Katona István a tudatos szóalkotás szükségességét, sőt kötelességét meg is fogalmazza: „az értelmesek … a' dolgokhoz illendő ékes Magyar szókat” formáljanak. Ő is formált, tőle származnak földrengés, fűszer, lelkiség, emberiség, igenel, kinevez szavaink.

A hangutánzó és hangfestő szavak az ún. belső szóteremtés produktumai (a képzésekkel kapcsolatban is szóltunk már róluk). Ezek — igen gyakran nagyobb szócsaládok tagjaiként — tömegesen tűnnek fel a középmagyar korban. Egy-egy onomatopoetikus szócsalád keletkezése több korszakon is átívelhet: az ómagyar kortól az újmagyarig terjedhet: borzad (1516 u.), borzongat (1548), borzas (1566), borzaszt (1585), borzong (1789), borzalom (1814), borzalmas (1834), borzol (1843). Mivel a szócsaládok egy-egy példánya többször már az ómagyarból adatolható, azzal is számolnunk kell, hogy ezeknek a szavaknak bizonyos hányada — adatolatlanul — korábban is része lehetett a szókincsnek. A tömeges megjelenés azonban mégiscsak azt mutatja, hogy jelentősebb mértékben a középmagyarban kezdik el gazdagítani a szóállományt — megfelelve az érzékletes megjelenítés korbeli kívánalmának. Ilyen onomatopoetikus szavak pl.: buborék, cincog, cammog, csetepaté, cseveg, csoszog, puffad, fecseg, hentereg, nyivákol, sopánkodik, szürcsöl, zaklat, hebehurgya, guggol, döcög stb.

Már létező szavak jelentésváltozása is alakítja a szóállományt. Az agyafúrt szó mai jelentésének eléréséig több jelentésváltozáson is átesett: ’lékelt koponyájú’ → ’őrült’ → ’makacs’ → ’ravasz, körmönfont’ (1616). A büszke eredeti jelentése a ’büdös’ volt. A korhely (< ném. Chorherr) átvett jelentése ’kanonok’, a szót a reformáció légköre segítette mai ’ingyenélő’ értelmébe. A cifra eredeti matematikai jelentése ’nulla, zérus’, a cifráz pedig azt jelentette, hogy (különösen a könyvkötő a könyv bőrtábláját) 0 alakú körökkel díszítette. A trágya a 17. századi szakácsművészetben még ’édes fűszer’ jelentésű volt: „és rántsd-meg, ha meg rántódik addfel, fellyül trágyázd-meg fahajjal és nádmézzel” — áll egy 1698-ban írt szakácskönyvben. Mai jelentése a mezei trágya szókapcsolaton keresztül alakulhatott.

A középmagyar kor új lexémáinak tekintélyes része idegen szavak átvétele útján került nyelvünkbe. A forrásvidéket, ahonnan a jövevényszavak érkeznek, a mindenkori történelmi és areális (területi, kulturális érintkezésen alapuló) kapcsolatok határozzák meg. Így kézenfekvő, hogy ebben a korszakban a két legjelentősebb átadó nyelv a latin és a német. Mivel a szókincsről külön fejezet is szól, a kérdést itt csak érintjük (lásd a 16. fejezetet).

A latin nyelv uralta a közéletet, a tudományt, az iskoláztatást és részben az egyházi életet is. Az átvett szavak legnagyobb hányada tehát ezekbe a tárgykörökbe tartozik: apellál, konvenció, fiskális, juss; grammatika, diéta, kúra, pestis, kolera, pirula, levendula, krokodilus; ceruza, kréta, kotta, muzsika, kollégium, diktál; prímás, piarista, jezsuita, eklézsia, presbiter, protestál. A német jövevényszavak Bécs politikai, kulturális és nyugati kultúraközvetítő szerepét tükrözik vissza: bomba, lárma, pisztoly, sörét; kvártély, fortély; park, gavallér, kugli, kalap, púder, csokoládé, limonádé, piskóta, cukor; ráspoly, prés, drót, fércel stb.

A középmagyarban az előző korszakhoz képest kevesebb a szláv átvétel; ilyenek pl. a kacsa, repce, rőzse. Olaszból kerültek hozzánk a bandita, mazsola, spárga ’madzag’, torta és a golyó, románból a málé, furulya, palacsinta és a poronty. A török hódoltság másfél évszázados nyelvi érintkezéséhez képest aránylag kevés szó került át a magyarba. Ilyenek: zseb, dohány, pamut, kávé, csiriz, korbács, dívány stb.

Szófajtörténet

A szófajok változásai a szókincs és a nyelvtani rendszer változásaival is kapcsolatot tartanak. Nagymérvű, a rendszert érintő mozgások itt sem történtek: új szófaj nem keletkezett (kivéve a névutó-melléknév első adatainak megjelenését), és a már meglévő szófajok is mind megmaradtak. Arányeltolódások, az egyes szófajokon belüli változások azonban zajlottak.

Az ige-névszók (nomenverbumok) állománya fokozatosan tovább apad. Az alaki elkülönülés során elsősorban az igei tag változik meg, többnyire ikesedik: pl. pök ’köp’ → pökik; villám → villámik; agg → aggik stb. Ritkán új ige-névszók is létrejönnek: zavar, fürkész. Ezek többnyire képzők osztódásával vagy analogikusan válnak kettős szófajúvá.

Az igenevekkel kapcsolatos változások között elsősorban a határozói igeneveket kell említeni. Az ómagyarban még használatos -atta/-ette képzős igenév („Mátolfogva látnotok kezditek embernec fiat ülette istennek jogja felől, és jövette mennynek ködiben” — MünchK.) eltűnik. A -va/-ve képzős határozói igeneveknek a Huszita Bibliából ismert személyragozása („Ne akarjatok azért szorgalmazatosok lennetek mondvátok mit eszönk avagy mit iszonk” — MünchK.) szintén nincs már meg a középmagyarban. Az ómagyar korban, különösen annak késői szakaszában a -ván/-vén képzős határozói igenevek jelentős fölényben vannak a -va/-ve képzősökkel szemben. Az előbbiek a határozói igenevek mindenfajta funkciójában előfordulnak, míg a -va/-ve képzősök csak mód- és állapothatározók lehetnek. A 17. században megkezdődik a -ván/-vén képzős alakok lassú visszaszorulása. Funkciójuk az idő- és okhatározás kifejezésére húzódik vissza, míg a -va/-ve mód- és állapothatározóként (létige melletti állapothatározóként is: zárva van) rögződik. A ma minden szerepben általános -va/-ve képzős alakok előretörése igazán nagy lendületet a korszak legvégére, illetőleg a 19. század elejére vesz.

A melléknévi igenevek közül a folyamatos melléknévi igenév képzője -ó/-ő alakban állapodik meg, az -á/-é > -a/-e, -ú/-ű formánsok visszaszorulnak, és az ilyen képzős igenevek többnyire szófajt váltanak: főnévvé, melléknévvé válnak (lenge, hulla). Ritkábban használják a beálló melléknévi igenevet is, szükségesség kifejezésére (megírandó levél) azonban továbbra is használatos marad. A való alkalmazása jelzői mondatrész létrehozására igen széles körű: „a királyok ellen való állásra örökös hatalmat engedett”, „a parancsolat szerint való ítéletek béhozattattanak”. A határozókhoz kapcsolódó való a szerkezetek egy részében összetett szóvá tapadt: alattvaló (1604), borravaló (1620), fülbevaló (1628). Ugyanakkor terjedőben van a levő: „lacrymabundus — könyvezendő, síró félbe levő”.

A főnévi igenevek esetében a személyragos alakok használata az ómagyarhoz képest kezd visszaszorulni. Egyes nyelvtanírók (pl. Pereszlényi Pál) helytelenítik a kezd, akar, kíván, szokott igék melletti főnévi igenév személyraggal való ellátását, mint pl. akartam mondanom.

Nagymérvű az igenevek szófajváltása: festő, képíró, serfőző, keményítő; sápadt, higgadt, kiváló, állandó, maradandó; folyvást, múlva stb.

A névmások szófaji csoportjában a középmagyarban jöttek létre a bár- előtagú általános névmások. A pontosabb kifejezést elősegítendő a nyomósító és azonosító előtagok használata megnő: amolyan, imilyen, ezilyen; ugyanolyan. Gyakoriak az elemismétléses redundáns névmási alakok is: enyimé, tiédé, miénké, övéké; engemet, tégedet, őtet; beléje, hozzája, reája, melléje stb. A maga személyes névmás a magázás kialakulásával kapcsolatban keletkezett.

A középmagyar kor nyelvi eseménye a 16–17. században a magázás kialakulása is. A középkorban az érintkezésben még a tegezés volt általános. A társadalmi különbségek érzékeltetése azonban — úgy tűnik — nyelvileg is fontossá vált, kialakultak tehát az udvarias tegezés módozatai. Ez olyan módon történt, hogy megtisztelő címekkel, megszólításokkal egészítették ki a második személyű személyes névmást: te Kegyelmed, ti Nagyságotok. A kibővült megszólítás következtében a második személy (te tedd, ti jóságotok) harmadik személyre váltott át (te Kegyelmed tegye, ti Nagyságotok jósága), hiszen a Kegyelmed stb. tulajdonképpen harmadik személyt jelölt. A második és a harmadik személyű forma még jó ideig keveredett, különösen az összetett mondatok tagmondataiban: „Nagyságod írja meg, mi akaratod”. Az egyre sűrűbben használt kegyelmed idővel elszakadt eredeti jelentésétől, a jelentésváltozás során értéktelenedni kezdett, egyenrangúak között és alacsonyabb rangúakkal szemben is használatossá vált. A folyamat alaki rövidüléssel is járt. Így keletkeztek a kelmed, kend, ked alakok. A 18. század elején a kegyelmed nélküli harmadik személyű magázó formák is előfordulnak már: „Az író-deák alázatosan kéreti … elrongyosodott fiát méltóztasson megruházni” (1709).

A maga visszaható névmásból a maga kegyelmed szókapcsolaton keresztül válik személyes névmássá. Használati köre: magasabb rangú intézi alacsonyabb rangúhoz, sőt néha sértő szándékkal is alkalmazzák: „Édes uram Kd engem ne fenyegessen, mert én ollyan embertől, mint maga, meg nem ijedek” (1668). Pejoratív jellege miatt a középmagyar írásbeliségben igen ritka, s a finomabb ízlésűek még a 19. század közepe táján is „kegyetlen szólásmód”-nak, „szörnyű szó”-nak tartják.

A vonatkozó névmások esetében kétirányú változással lehet számolni. Az ómagyar korban a ki élőlényt és élettelent jelentő alaptagok mellett is általános vonatkozó mellékmondat bevezetésére. Ez a helyzet a középmagyarban megváltozik: a ki élettelent jelentő alaptagok mellett fokozatosan átadja a helyét a mely-nek: „nincsen semmi olly el röjtetett dolog, mellynek meg nem kel jelentetni” (Károlyi), „Igen sok olyan közérdekű és magánjellegű ügy van, amelyekről rendre írnom kellett volna Kegyelmességednek” — írja egy levélben Huszár Gál. Természetesen ezek csak tendenciák, ellenpéldák mindkét póluson vannak: „végy igen szép lágy túrót, kit ma vagy tegnap csináltak”; illetve „De miként az halász, az melly hány horgokott”. A másik változás, hogy megnő az a- előtagú formák gyakorisága (lásd a „A nyelvi rendszer változásai” pontban is) — bár az alaktani összeforrás folyamatát mutató összes átmeneti lépcsőfok megvan még: az ki → akki → aki. A vala- előtagú névmások szerepe viszont a vonatkozó mellékmondatokban az ómagyarhoz képest visszaszorulóban van.

A határozószók szófaji csoportjában igen jelentős a mozgás. Továbbra is megvan a belépő elemekben a háromirányúság kifejezésére való törekvés: belülről — belül — belülre; hátulról — hátul — hátulra. Hiányzó rendszertagok is keletkeznek: pl. az ómagyar szemben és szembe mellé létrejön a szemből. A különféle morfológiai elemek tömbösödésével számos új határozószóval bővül az állomány: menten, mellesleg, egyre, bízvást, rendre, többnyire, hevenyében, sebtében, végtére, vaktában stb. Ugyanakkor egyes korábbi elemek eltűnnek: tege, tegeten ’nemrég, minap’, monnal ’miként’, hátmegől, hátmegé (ezeket a hátulról, hátulra váltották fel).

Az igeidők egyszerűsödésével kapcsolatban is lesz még szó arról, hogy az igekötők állománya és funkciói a középmagyar korszakban gyarapodnak. Perfektiváló (a cselekvés befejezettségét jelentő) szerepben erősen terjed az el, a meg-et is egyre gyakrabban váltja fel. Az ismétlődő cselekvés kifejezésére szolgál az igekötők megismétlése: el-elmegyen, fel-felugrik, le-leül. A cselekvés kezdő értelmének kifejezése (elkacagja, elsírja magát) is új funkció. Az igekötők állományát újonnan szófajt váltott igekötők gyarapítják: agyon-, neki-, tönkre-, túl-, végbe- stb.

Az agyon — eredetileg ragos főnév — az agyon üt szókapcsolatban azt jelentette ’fejen, fejbe (üt)’. A fejbe ütés sokszor halállal járt, ezért kezdte el az agyon a ’halálra’ jelentést felvenni. Kezdetben csak az agyonüt, agyonver igéket használták ebben a jelentésben, a 17. század vége felé azonban már egyéb igékkel kapcsolatban is terjedni kezdett: agyonrúg. Kicsivel a korszak vége után (1792) adatolható az agyonitta magát.

A névutói szófajt érintő középmagyar kori változások is több irányúak: korábban meglévő elemek funkcióváltását, újak keletkezését, illetve bizonyos elemek kiveszését jelentik. A miatt eszközhatározói szerepből okhatározói funkciójú lett, az eszközhatározói szerep egyre inkább az által-ra hárul. Az ómagyar kései szakaszában gyakori jelölt ∼ jelöletlen névutós szerkezet közül (ház előtt ∼ háznak előtte) a jelöletlen válik gyakoribbá. Az állomány is számos új taggal gyarapodik: körött, köré (a körül már az ómagyarban is megvolt, s párjai keletkezésével most háromirányúvá válik a sor); végett, részére, ellenére; nézve, múlva, tájban. Jellegzetes termékei a korszaknak az értelmezős szerkezetekben keletkezett úgynevezett ragvonzó névutók: vmin alul, belül, keresztül (1573: tót falun alól; 1607: fűzeken belől … jár vala az víz). Az állomány ellenkező irányú mozgását mutatja, hogy egyes névutói egyedek elavulnak (viszett ’gyanánt, helyett’, enyett ’helyett’, idétt ’valaki idejében, korában’), továbbá, hogy névutóból rag is keletkezik: képpen > képp. A névutó-melléknév éppen csak megjelenik a középmagyarban: „perendie — Holnap után, perendinus — Hónap utánni” (Calepinus).

A kötőszók állományának bővülése azt mutatja, hogy a tagmondatok közötti viszonyok árnyaltabb kifejezésére is támadt nyelvi igény. új kötőszók: szintén, részint…részint, ellenben, azonban, ennélfogva, hiszen, akárcsak, bárha, ámbár; merre, meddig, ameddig stb.

A nyelvi rendszer változásai

A hangrendszer a középmagyarban egyetlen fonémával egészül ki, ez a dzs. Rendszertani helye (a cs zöngés párja) az ómagyarban még üresen állt. Meghonosodását oszmán-török jövevényszavaknak köszönhette (findzsa, handzsár, dzsida). A meghonosodási folyamat időrendben is jól követhető. A szintén oszmántörökből átkerült ceb [olvasata: dzseb] szót például akkor vettük át, amikor a magyarban még nem volt meg a dzs, s ezért a hozzá leghasonlóbb hang lépett be a helyére, így lett a szó zseb hangalakú (első adata 1549-ből). A 16. század végén azonban már helyesírási fogódzó is van a dzs fonéma meglétére: 1578: handsaroc (=handzsárok).

Általánosabb jelenség a középmagyarban már meglévő fonémák megterheltségének változása. Ez a folyamat elsősorban az ly fonémát érinti. Itt kétirányú változás ment végbe: az ly részben j-vé, részben l-lé vált. Az ly > j hangváltozásra (amely a mai köznyelvben már teljesen általános) a korabeli forrásokban effajta írott alakok utalnak: Kiraj (1696), ojnagy, lako hejemre (1750). Az ly > l változás a Dunántúlon, annak nyugati és déli nyelvjárásaiban jelentkezik: 1585: mihalt, erdel (=Erdély); 1576: Myt Myellek (=mit míveljek). Aközépső palóc nyelvterületen azonban továbbra is megmarad az ly. Az -ózik/-őzik képzőben bekövetkezett affrikálódás (1645: rugódzik, kérődzik) a nem túl gyakori dz fonéma gyakoriságát szaporítja (de lásd a 2.2. és a „A magyar fonéma-graféma megfelelések” pontot).

A magánhangzó-változások közül a korszakban elsősorban a hosszú nyílt e-nek (ē) é-vé változása jelentős: pl. ēn > én, kēt > két, tehēn > tehén. A 16. században az ē hang még általános volt, egyes írók, külön mellékjeles betűvel különböztették meg. Dévai Bíró Mátyás, Heltai Gáspár pl. így: ęg, kęt, egęb. E fonéma eltűnésével (amely a nyelvjárások közül szintén a palócban maradt meg) rendszertani hiány keletkezett a magánhangzók állományában. A hangrendszerben a rövid—hosszú párok eredetileg ë—é és e—ē voltak. Mivel a rövid magánhangzók közül az é fonémamegterheltsége is visszaszorult, és ezáltal pozíciója erősen megrendült, a mai köznyelvi e∼é szembenállásban két, nyelvállásfokban eltérő (egy nyílt és egy középzárt) fonéma vált egymás rövid—hosszú párjává (lásd a 2.1. pontot).

Az alaktani rendszerben bekövetkezett változások egyik színtere az igeragozás. A latinból fordított ómagyar kori nyelvemlékekben múlt idejű igealakokból még több fajta volt használatos: vára (elbeszélő múlt), várt (befejezett múlt), vár vala (folyamatos múlt), várt vala, várá vala, várt volt (régmúlt), s ezek többnyire funkcionálisan is elkülönültek egymástól. A középmagyarban a különböző igealakok alakjának és funkciójának összetartozása, amelyet eddig a kódex- és egyéb latin fordítások elevenen tartottak (pl. amabam = szeretem vala; amaveram = szerettem volt stb.) halványodni kezdett. Ezért indulhatott meg a rendszer sorvadása. A különféle nyelvtanírók még különbséget tesznek ugyan a négy magyar múlt idő között, de már nem egyformán azonosítják őket a latin igealakokkal. A befejezett és elbeszélő múltat (várt és vára) az ómagyarban funkcionálisan még megkülönböztették. A középmagyar használatról ez már nem mondható el, pl. „Érkezett egy követ, ki azt adá értésére…” (Faludi). A jövő idő használatában is történtek eltolódások. Ritkul a középmagyarban az időjellel is kifejezett jövő (várand), amely az ómagyarban is főként mellékmondatokban volt szokásos, s helyette szaporodik az analitikus szerkesztésű fog-os jövő idő (várnifog), vagy egyszerűen a jövő értékű jelen használata. Mindezeket az igeragozás rendszerében végbemenő változásokat erősen segíti, hogy az igekötők rendszere nagyobb arányú fejlődésnek indul. Egy -nd jeles jövő idejű alak funkcióját átvehette egy jelen idejű igekötős alak: látandom ∼ (majd) meglátom. Ugyanakkor az igekötő perfektiváló funkciója a folyamatos és befejezett múlt érzékeltetésére könnyedebb, rugalmasabb eszköznek bizonyult, mint a megfelelő igealakok (ilyen módon pl. feltételes módban is ki lehetett fejezni a perfektiválást: meglátta volna).

Az egyes igealakok morfológiai felépítésében is történtek változások: a várnája, kérnéjék-típusú alakokat ebben a korszakban a rendszerben eddig kevésbé megterhelt feltételes módú tárgyas igealakok (várná, kérnék) váltják fel. Más paradigmatagok esetében azonban a rövidebb alakok mellett megmaradnak a hosszabbak is: láttak, kértek ∼ láttanak, kértenek.

Sajátosságok az általános és a határozott ragozású alakok használatában

Az ómagyar korban bizonyos -t végő igék második személyő felszólító tárgyas igealakjait taníts, láss formában (tehát az általános ragozású alakokkal egybeesően) használták. A 16. század második felében Bornemisza Péter még szintén így alkalmazza: „Ne keseríts ezzel az te édes anyádat”, s a Vizsolyi Bibliában is így áll: „gyűjts egybe a néped”. Pázmánynál néhány soron belül az alábbi ingadozó használatot találjuk: „Tekincs azért Irgalmas Isten, a te Christusodat, a mi közbe járónkat”, illetve „lágyicsd meg lelkemet”. A 17. században ez a jelenség kikopik a nyelvhasználatból, visszaáll az alakilag is megkülönböztetett határozott ragozású felszólító igealak: tanítsd, lásd, tanítsad, lássad.

Ingadozás, a mai szabályoktól eltérő használat mutatkozik azonban a határozott igeragozás egyéb alakjaival kapcsolatban is: határozott tárgy mellett — nem is ritkán — általános ragozású igealakok fordulnak elő: „Szegény Milith Pál uramat az Ur Isten keserőségel látogattot meg” — írja Telegdy Kata a húgának 1600-ban. Bornemiszánál ez olvasható: „sok szép igéretit és biztatásit hallunk”. Zrínyi a Szigeti veszedelemben feltőnően sok ilyen — mai szemmel nézve — szabálytalan igealakot használ: „Az egész tábort fölfutnak gyorsasággal”, „Midőn már megparancsolt volna hadának, Hogy utjokat Egervár felé tartanák”. Az írott nyelv előfordulásai mögött a korabeli beszélt nyelv gyakorlata húzódik. örökölt nyelvhasználati ingadozásról van szó: az ómagyar korban sem volt ritka az effajta használat. Zrínyi tudatos archaizálásként alkalmazhatta ezeket az igealakokat. Mindazonáltal az ingadozás a kor többi írójának nyelvében is megtalálható, Bornemiszánál, Gyöngyösinél, Heltainál stb.

Az ikes ragozás bomlása, amely már a 15. században elkezdődött, a középmagyar korban felerősödik. Az ikes és iktelen ragozási paradigma alakjai — a beszélt nyelvben bizonyosan — egyre jobban összekeverednek, s ennek már a nyelvtanokban is nyoma van. Kövesdi Pál ikes igék esetében vagylagosan jelöli meg az ikes és iktelen személyragokat, esetleg éppen az iktelen változat javára dönt. Egy másik nyelvtan, Pereszlényi Pálé a rendhagyó igék között említ ilyen ikes igéket: múlik, válik, botol, fénylik; ezek E/2-ben nem az ikes -l ragot, hanem az iktelen -sz ragot veszik fel. Ez a jóhangzási szempont később — a másik oldalról — majd a z, sz, dz stb. végő igék (ikes) -l ragjában mutatkozik meg: ahogyan a múlol helyett múlsz alakra váltanak, úgy kezdenek majd a nézsz, veszesz szóalakokat helyett nézel, veszel formákat használni. Maguknak az ikes igéknek a csoportja is változékonnyá válik: ikes igék (lépik, köpik) iktelenné, iktelenek (buv, hazud, foly) ikessé váltak, némely igének pedig E/3-ban két alakját is számon tartják, pl. omol, romol és omlik, romlik (Pereszlényi).

A szintaktikai, mondattani jellegű változások jól érzékelhetők a megközelítőleg azonos forrásszövegek alapján készült bibliafordításokon. Mivel a Bibliát (legtöbbször a Vulgatát alapul véve) minden korban újra lefordították, a 15. századtól máig számos különböző fordítás áll rendelkezésre, amelyek az éppen folyamatban lévő vagy már végbement nyelvi változásokról is bizonyítékot szolgáltatnak.

Az igenévi alaptagú tárgyas szerkezetek az ómagyarban gyakran jelöletlenek voltak. Jellegzetesnek mondható a következő szerkesztésmód: mi látni mentetek ki a pusztába? A középmagyarban a tárgy a szerkezetekben rendszerint jelöltté válik. A párhuzamos bibliafordítások bizonysága szerint: „És dicséret mondván (ínek mondván, beszéd elvégezvén) kimenének” (ezek az ómagyar kori MünchK., DöbrK., JordK. megoldásai); a középmagyar korban Káldi így fordítja ezt a mondatot: „És dícséretet mondván, kimenének”. A korszak többi bibliafordításában az igeneves szerkesztés helyett mellékmondatot találunk. Ez viszont megint tipikus változási irányt mutat meg az ómagyar és középmagyar kor nyelvhasználata között: terjed a részletező, analitikus szerkesztésforma. Előbbi példánk megfelelői: „És mikoron dicsíretet mondottanak volna, kimenének” (Pesti); „Esmikoron isteni dicsiretet mondottanak volna kimennek” (Sylvester); „Es mikoron dicséretet éneklettek vólna, kiménének” (Károlyi). Tömegesen lehetne példát felsorakoztatni arra, hogy az ómagyar kori igeneves szerkezeteket mellékmondatok váltják fel. Olykor egyetlen tagmondatból többszörösen összetett mondat lesz: „Látván kedég a tanejtványok méltatlankodának mondván” (MünchK.); Sylvester fordításában ezt a mondatot így olvashatjuk: „Mikoron kediglenn ezt látták volna az tanítványok, megindulának, mint egy míltatlan dolgon, és mondának …”.

Az igei szerkezetek legjellemzőbb változásai a vonzatváltások. Az ómagyarban gyakori valaki kér valakit valamin igei szerkezet például a középmagyar kor folyamán átvált (természetesen ingadozásokon keresztül) a ma is használatos vki kér vkit valamire struktúrára. Hasonló vonzatváltás megy végbe a kérd(ez) igével kapcsolatban is.

Az összetett mondatokat érintő leginkább rendszerbeli változás egyes — oksági viszonyú — mondatoknak alá- és mellérendelő szerkesztésmódúakra való kettéválása. A változást feltehetően a nyelvi rendszer szimmetriára való törekvése hozta létre. Így teljesedik ki a megengedő mondattípus, amely tartalmilag a megszorító utótagú ellentétessel egyezik: „Vigasságnak tetzik ugyan a részegség, de nyilván mind testi, s mind lelki méreggel elegyes”; „És noha az emberek mind ezeket e nagy károkat láttyák: De mind ez által nem gondolnak semmit véle” (Heltai); „Ám szenvedjek, csak ne utáljon meg” (Balassi). Az ellentétes mondatokkal való kapcsolat jól látszik a második tagmondatok grammatikailag „felesleges” ellentétes kötőszavában. Az oksági viszonyú mondatok változásának másik pontja a magyarázó mellérendelt mondatok keletkezése az okhatározói alárendelő mondatok megfelelő típusa mellé. A halvány kezdemények az ómagyar korra nyúlnak vissza, legjellemzőbb kötőszavának, a hiszen-nek a kialakulása azonban már a középmagyar kor eseménye.

Mint minden változás, ez is ingadozásokkal zajlik. Két 18. századi példa: „ne menny oskolába! Hiszem már sokat tudsz a Grammaticában”. Ez a mondat, amely egy protestáns iskoladrámából származik, a kötőszóvá válásnak még az átmeneti fázisát mutatja: a kontextusba a 'hiszem azt, hogy' és az 'ugyanis, mert' értelmezés egyaránt beleillik. Bethlen Miklós önéletírásának következő mondatában azonban már biztosan a mai értelemben vett kötőszót találjuk: „úrfi, csak erre menjünk, hiszen a sárga virág is mind látszik, a lónak a térdit sem éri a víz”.

Az alárendelt összetett mondatok változásai többnyire a kötőszóhasználat módosulásaiban mérhetők le, ezek azonban fontos mondattani folyamatok eredményeként jönnek létre. Ilyen a kötőszókkal kapcsolatban már említett kiaki fejlődésvonal kiteljesedése. Az előtagot is tartalmazó (és a kérdő névmással így már nem homonim) kötőszó a vonatkozó mondatokban a főmondat utalószavából + a mellékmondat kötőszavából tagmondathatár-eltolódással keletkezett (az + ki), majd alaki változások is végbementek rajta. A folyamat a párhuzamos bibliafordításokban jól követhető: „ki fogad engemet fogaggya azt, ki eresztett engemet” (MünchK.); „azki engem be fogad, azt fogadgya be, az ki engemet botsátot” (Károlyi); „a’ki engem bé-fogad, azt fogadgya-bé, a’ki engem küldött” (Káldi).

A mert kötőszónak az ómagyarban ’hogy’ értéke is volt, amely a bibliafordítások kapcsán terjedt el, elég széles körben. Pl.: „megemlékezének ő tanejtványi, mert (= hogy) ezeket mondotta ő testéről” (MünchK.). Ez a jelenség a középmagyar korra visszahúzódik. Káldi már így fordít: „meg-emlekezének a’tanítványi, hogy ezt mondotta vala”. A jelenség ingadozására: „jó biró uram, nekünk illyen dolgunk volna Citkovity Balázzsal, mert ime ez elmúlt napokba valami pénzünk veszett el, úgy mint 60 Ft”.

Az összetett mondatokat kapcsoló kötőszók az alábbi változásokat mutatják: részben újonnan keletkezett kapcsoló elemek színesítik az állományt (lásd a „Szófajtörténet” pontot), részben az ómagyar korban használatos kötőszók egy része kiavul (demaga, menyé, hogymert, hogymivel, hogynem), egyes kötőszók pedig megváltoztatják funkciójukat: így a holott korábbi hely- és időhatározói szerepét megengedőre cseréli; a mert elveszti ’hogy’ jelentését és oksági mondatokat kapcsoló (elsősorban okhatározói) funkcióban állapodik meg.

Szót kell ejteni az összetett mondatokkal kapcsolatban a többszörösen összetett mondatnak (antik mintákon alapuló) művészi formájáról, az arányos tagmondat-elrendezésű körmondatról. Korszakunkban a körmondat mindkét válfaja (klasszikus és barokk körmondat) legnagyobb mesterének egyaránt Pázmány Pétert tarthatjuk. Egy példa a klasszikus változatra: „Mikor a vénségnek alkalmatlanságában megunakodunk; mikor szemeink meghomályosodnak és folynak; karunk ereje, inaink gyorsasága, fogaink száma megfogyatkoznak; mikor az álom elszökik szemeinkrül; mikor fülünk nagyot kezd hallani, fejünk reszketni, okosságunk tompulni; mikor szinte készülőben lészünk az örök nyughelyre menetelre; késő akkor kétfelé kapni, nehéz akkor mindenre érkezni.”