Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvi változásokat befolyásoló tényezők és hatásaik

A nyelvi változásokat befolyásoló tényezők és hatásaik

A mohácsi csatavesztés következményeképpen az ország három részre szakadt, középen a török megszállta területekkel. A nyugati és az északi részeken maradt meg a magyar királyság, Erdélyben önálló fejedelemség alakult. A két és fél évszázad szinte folytonos háborúskodásban telt (végvári harcok, török pusztítások, tizenöt éves háború, majd a törökök kivonulása után a Rákóczi-szabadságharc). A sok harc következtében hatalmasak voltak a lakosság körében elszenvedett vérveszteségek, nagy területek váltak gyéren lakottá vagy egyenesen üressé. A Rákóczi-szabadságharc utánra már egész megyényi területek álltak népesség nélkül. Az irodalmi—nyelvi élet korábbi színterei, központjai összeomlottak, a kolostorok virágzó scriptoriumaiból (kódexmásoló műhelyeiből) — Óbudáról, a Nyulak szigetéről, de máshonnan is — a szerzetesek elmenekültek, a rendházak kulturális jelentősége hosszú időre megszűnt. Buda elestével a kultúrát támogató magyar királyi udvar is eltűnt. (A bécsi udvar kultúrhatása elnémetesítő szándékával a magyar nyelv szempontjából inkább veszélyt jelentett.) A történelmi események átstrukturálták a társadalmat is. Az elnéptelenedett területeket jórészt idegen ajkúakkal telepítették be: szlovákokkal, szerbekkel, németekkel. Buda és Óbuda lakosságának döntő hányada szintén német lett. Egy jellemző számadat: Buda és Óbuda környékén a 15. század végi 90 magyar faluból a 18. század végére 11 maradt, ellenben 29 német, 8 szlovák és 7 szerb település keletkezett. A betelepítések nyelvi szempontból ugyanúgy hatottak, mint az ország három részre szakadása: a nyelvkapcsolatok megváltozását idézték elő részben a magyar nyelv különböző területi nyelvváltozatai, azaz az egyes nyelvjárások között, részben a magyar és az idegen nyelvek viszonyában. Az ómagyar kor írásbeliségét uraló iskolázott egyházi réteg helyét a középmagyar kor elején az írással hivatásszerűen foglalkozó iskolázott világiak, az úgynevezett deákok (literátusok) rétege vette át. A deákok többnyire a vagyontalan(abb) köznemesség, illetőleg az iskolázott jobbágyság köréből kerültek ki. Szerepüket, jelentőségüket a nyelvi egységesülés folyamatában két tényező is magyarázza. Egyrészt az akkori közélet sokféle területén tevékenykedtek: íródeákok, iskolamesterek, nótáriusok, intézők, ispánok, városi tisztviselők stb. voltak, másrészt — mivel birtok vagy ingatlan nemigen kötötte őket — szabadon mozoghattak (és mozogtak) az ország egész területén; ezáltal különböző vidékek nyelvjárásait egymással érintkezésbe hozták, önmagukban kiegyenlítették, írásbeliségükben továbbadták — ez pedig hatott a nyelvi egységesülés folyamatára. A Buda török kézre kerülése következtében eltűnt királyi udvar helyét a kultúra anyagi támogatásában egyes főúri udvartartások vették át. A Perényi, Zrínyi, Báthori, Batthyány, Festetics, Thurzó, Nádasdy, Rákóczi, Ráday családok kultúrmecénási szerepe ebben az időben igen jelentős volt.

A nyelvi egységesülés folyamatának jelentős lökést adott két, ebben a korban Magyarországot elért szellemi áramlat: a humanizmus és a reformáció. Mindkettőnek óriási volt az anyanyelvi kultúra kibontakozására gyakorolt hatása. Annak ellenére, hogy más-más indítékból inspirálták az anyanyelvvel való foglalkozást, e hatásukban szétválaszthatatlanul egybefonódtak. A Rotterdami Erasmus hatása alatt álló humanisták (az ún. erazmisták) hangsúlyozták a „lingua vulgaris” jelentőségét. Két okból is: részint hogy a klasszikus nyelvek (latin, görög, héber) megértését és tanulását segítse elő az anyanyelv ismerete; részint hogy mindenki számára megközelíthetővé váljanak az eredeti bibliai források. És itt az érintkezési pont a reformáció törekvéseivel. Az új hitet terjeszteni akaró reformátorok ugyanis szintén csakis anyanyelven érhették el a megcélzott rétegeket, tehát kezdettől fogva magyarul prédikáltak, magyar istentiszteletet tartottak. Mindennek egyenes következményeképpen szükségessé váltak az anyanyelvi bibliafordítások, és más egyházi tárgyú műveket is ajánlatos volt hozzáférhetővé tenni. Nagymérvű fordításirodalom viszont nemigen lehet meg a nyelv jelenségeinek rendszerbe foglalása, valamilyen nyelvi úzus kialakítása nélkül. Ezért keletkeznek a 16–17. században gyors egymásutánban az első hazai nyelvtanok (ez humanista igény is). A bibliafordító Sylvester János, aki a legelső grammatikát alkotja (lásd a 17.1. pontot is), ki is mondja: nyelvtanát az Újtestamentum fordításához előtanulmánynak szánja. (Melanchton szerint minden jó teológusnak előbb grammatikusnak kell lennie.) Így fonódnak egybe és erősítik egymást a humanista törekvések a reformációéival, s mindez képviselőikre is igaz: jelentős reformátoraink (Dévai Bíró Mátyás, Szenczi Molnár Albert) egyben humanisták is voltak. Ez annál is természetesebben adódott, mert legtöbbjüknek külföldi — főként nyugat-európai — egyetemeken alkalmuk adódott megismerkedni a humanizmus eszméivel.

A 16. században egymás után keletkeznek tehát a bibliafordítások. Kezdetben kisebb-nagyobb részeket ültettek át magyarra az Ó- és Újszövetségből (Komjáti Benedek: Szent Pál levelei 1533, Pesti Gábor: Új Testamentum 1536, Sylvester János: Új Testamentum 1541, Heltai Gáspár befejezetlen bibliakiadása 1551–56). 1590-ben jelent meg Károlyi Gáspár teljes bibliafordítása, a Vizsolyi Biblia, amely — számos új kiadása révén — századokon keresztül formálta a magyar nyelvet. Katolikus párja, a jezsuita Káldi György műve — amely szintén számos későbbi revideált kiadásban hatott — 1626-ban jelent meg első ízben Bécsben. A magyar nyelv fejlődése szempontjából a protestantizmussal szemben fellépő katolikus restauráció, az ún. ellenreformáció is nagy nyereségnek számít. Nemcsak azért, mert vezéralakja, Pázmány Péter nyelvi mintát teremtett, hanem mert a vallási meggyőződések és meggyőzni akarások harca következtében széles körű anyanyelvű hitvitázó irodalom virágzott ki. Tipikus példái ennek a katolikus Telegdi Miklós és a protestáns Bornemisza Péter egymással vitázó művei. A viták hevében született erőteljesen népies fordulatok az utókorra is átöröklődtek.

Bornemisza így jellemzi Telegdit: „Tészi ezt az a Judás, ördöngös, orú, poroszló, dilkos, hazug, Christus ellensége, bolond, szemfényvesztő, bájoló, bálványozó, csuf, czigán, az igaz egyház háborgatója, róka, álnok, koszos érdemű, angyali ábrázatba öltözött ördög, Christus csufoló, káromló, feszétő. Ha meg nem mértéklettem volna magamat, keményben kellett volna szólanom…”

Az ómagyar kor műfaji homogenitásával szemben a középmagyar kor elején megszaporodtak a műfajok. Fordításként vagy eredeti alkotásként új irodalmi formák alakulnak: históriás ének, bibliai história, széphistória, tanítómese, történetírás, önéletírás, hitvitázó dráma, iskoladráma, a lírai műfajok közül: egyházi ének, zsoltárparafrázisok stb. Az új műfajok kohójában is csiszolódó nyelv a korszakban majd Balassi Bálint művészetében válik igazi költői eszközzé.

Az anyanyelviség széles körű elterjedése nem mehetett volna végbe a művelődéstörténeti fordulatot eredményező technikai újítás, a könyvnyomtatás megjelenése és elterjedése nélkül (Mohács után három évvel jelent meg az első 16. századi könyv Magyarországon). A könnyűszerrel sokszorosítható művek nyelvi hatása nagyobb olvasóközönségre terjed ki. Ebből a szempontból érdemes megfigyelni, milyen elszigetelt maradt nyelvi hatásában 15. századi kéziratos magyar bibliafordításunk, az ún. Huszita Biblia Károlyi vagy Káldi fordításához képest. A könyvnyomtatás a nyelvi egységesülés szempontjából is döntő jelentőségű. Magasabb rangra emeli az írásbeliséget, hitelesebb szövegrögzítést tesz lehetővé, és — mivel szerzőnek és nyomdásznak egyaránt érdeke, hogy a művek az egész nyelvterületen elterjedjenek — a kirívó nyelvjárásiasságok kerülésével a nyelvi egységesítés irányába hat. A nyomdák, nyomdászok beavatkozása a szerzők kéziratába igen különböző mértékű. Vannak, akik semlegesen viszonyulnak a nyomtatásra beadott kézirathoz, azaz a szerző nyelve és helyesírása szerint nyomtatnak; vannak, akik változtat(ná)nak, de a szerző akadékoskodására elállnak az átalakítástól; s végül vannak, akik minden esetben átdolgoznak, egységesítenek. A nyelvi norma alakulásának szempontjából ez utóbbi az előrevivő magatartás, ilyen elsősorban Heltai Gáspár, valamint Bornemisza Péter gyakorlata.

A középmagyar kor folyamán erőteljesen terjedt az iskoláztatás. Nemcsak a társadalmilag magasabban álló körökben, hanem a jobbágyok gyerekei között is. Erdélyben Bethlen Gábor 1624-ben törvényt adott ki a jobbágyok fiainak iskolalátogatási szabadságáról, Apáczai Csere János pedig a 17. század közepén már azt jegyzi meg, hogy a jobbágyok fiai oly „bőven megtöltik” az iskolákat, hogy „a szabad és nemes szülék fiai” csaknem kiszorulnak. Az oktatás tehát elemi és magasabb szinten is kezd kiterjedtté válni, protestáns és katolikus részről is kollégiumokat, tanintézeteket hoznak létre. Első hazai egyetemünk, a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetem az ellenreformációnak köszönhető. Az iskoláztatás nyelve – főképpen magasabb fokon – ebben az időben a latin. A visszalatinosodás jelensége az iskolázás terjedésének következménye.

A latin és magyar nyelv viszonyát a középmagyarban úgy szokás meghatározni, hogy az írástudó réteg számára a latin az anyanyelv mellett „apanyelvnek” számít. Latin a tudomány nyelve, a hivatalos élet nyelve, sőt a férfiak társalgásában is használatos. Sokszor előfordul, hogy magyar szövegekbe latin mondatokat, mondattöredékeket, szavakat kevernek, és ezeket nemritkán tipográfiailag is elkülönítik.

A Káldi-biblia címlapja

„Senki tehát azt ne itéllye, hogy mind feltalálta, a mit keresett; sőt azt kiálcsa Szent Pállal: Ego me non arbitror comprehendisse; nem itílem, hogy elértem a határt: hanem Persequor; ad anteriora me extendo; elő nyújtozom és pállya-futással kergetem a feltett czélt” (Pázmány)

A levelekben — különösen a politikai tartalmú, közügyeket is érintőkben — is sűrűn használnak latin szavakat, többször magyar toldalékkal látva el őket. Az alábbi részlet Bethlen Gábor Teleki Mihályhoz írt leveléből származik 1677-ből: „úgy láttam, hogy a Daczó uram commissiója [bevádolása] végett búsult inkább és annál is inkább, hogy azon dologról írván Kegyelmednek ex confidentia [bizalmasan], Kegyelmed balra magyarázta volna. Én az aránt is officium Christiani amici praestiti [a keresztény barát kötelességét megtettem]…”.

A levelekben a latin szavak bősége attól is függ, ki a címzett. Ugyanazon szerző, Ráday Pál levélrészlete Rákóczihoz: „Caeterum alázatos hűséggel kivántam insinuálnom Nagyságodnak, hogy a relligio dolgában való repplicat olvaszván előttem, a mediatorok csudálták, hogy olly incautusok voltunk mind mi, mind a senatus, hogy a punctumok mellé nem adjungaltattuk az széchény articulusokat és a templomok iránt való transactiot…” — illetőleg feleségéhez: „Ajánlván igaz szeretetemet, minapi írásom szerint imé Keczkemétit a' végre küldöttem le, hogy ha kedved vagyon a' fel jövetelre, fel kísírcsen tudván, hogy sokáig ugyis haza nem mehetek látogatástokra és máskint most a' frigy továbra haladván, legh job alkalmatosságh adatik, de az a bekkenője, kivel jösz fel.”

Korabeli nyomda (fametszet)

A nyelvtörténeti kutatások számára kiemelt jelentőségűek a magánlevelek (miszilisek). Ezekkel ugyan már a 15. század vége óta találkozunk, a középmagyar korban azonban hatalmas méretűre szaporodik a levélanyag. Megnő a női levélírók száma is. A levelek a nyelviség tekintetében több oldalról is rendkívül fontosak. Két típusuk közül — ezek az irodalmi igénnyel íródott, humanista hagyományú levelek, illetőleg a „funkcionális” levelek — nyelvi szempontból ez utóbbiak jelentősebbek. Ezek állnak ugyanis legközelebb a korabeli élőbeszédhez, többé-kevésbé annak írásos változatát közvetítik. (Ehhez hasonló, a beszélt nyelv kipuhatolására alkalmas források még a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, úriszéki periratok, boszorkányperek.) Az élőbeszéd grammatikája több ponton is eltér — ma is — a tudatosan szerkesztett írásbeli szövegekétől. A mondatszerkezetek lazábbak, fésületlenebbek — grammatikailag nehezebben elemezhetők.

Telegdy Pál mátkájához, Várday Katához írt levelének egy mondata pl. így szól: „Jo lehet hogy nem akartam adig irni míg az én levelemre válaszodat nem látom vala, de mivelhogy az mely levelet az hugom leveliben kötve neked irtam, és az mi szolgánktul Nagy farkastul, ki ez napokban ot nálatokis volt kűltem volt, kezetekben még ez ideig nem jutot jol tudom, mert az Szakoly Miklós sógor Uram leueliben dugtam vala az hugom levelit, hogy inkáb el ne hulljanak egymástul, vilvén aszt hogy mind egyűt legyetek. ki tudom immár edig kezetekhez kőlt.” (1588)

A nyelvi egységesülés állomásainak vizsgálatakor fontos fogódzót jelentenek a nyelvtanok (nyelvtanfélék). Ezek természetesen nem a mai értelemben vett grammatikák, a nyelvi norma iránti igény azonban világosan kirajzolódik belőlük (lásd a 17.1. pontot is). A legfontosabbak: Sylvester János: Grammatica Hungarolatina 1539; Szenczi Molnár Albert: Novae Grammaticae Ungaricae 1606; Geleji Katona István: Magyar Grammatikatska 1645; Pereszlényi Pál: Grammatica Lingvae Ungaricae 1682; valamint Komáromi Csipkés György, Kövesdi Pál, Misztótfalusi Kis Miklós és mások művei. Első helyesírási szabályzatunkat Dévai Bíró Mátyás alkotta (Orthographia Ungarica). Ebben a munkában Dévai az írásképi szabályozásra, egységesítésre törekszik, az olvasatban azonban vagylagosságot, több lehetőséget is megenged (pl. az é betűjelet mint az e és az i egybefoglalását fogja fel, s ezáltal a szép lépes méz leírt alak így is, de szíp lípes míz-nek is olvasható). Az első nyelvtanok inkább nyelvművelő könyvekhez hasonlítanak. Sylvester János így is határozza meg a grammatikát: A nyelvtan a helyes beszédnek és írásnak a legjobb költők és írók tekintélyére alapozott tudománya. Nyelvtanában mindemellett számos lényeges alaktani, sőt mondattani megfigyelés van. Néhány ezek közül: szabályként mondja ki, hogy a számnévi jelző után a főnevet egyes számba kell tenni, ír a névelőről és funkcióiról; az igék osztályozásában felismeri az alanyi és tárgyas ragozás különbségét; helyteleníti a latin vonzatok átvételét (pl. nem helyes fíllek tíghedet vagy fílek teneked, jól így van: fílek te tűled vagy fíltelek tíghedet). Érdekes, hogy a jövő időt a jelen idő + jövendőre körülírásos alakkal adja meg, ő maga azonban bibliafordításában ezt a formát nem alkalmazza. Sylvester mondatmeghatározása így hangzik: „Az szóbeszíd semmi nem egyéb, ha nem olly beszíllís melly igíkből vagyon”. Grammatikájának — mai szemmel — még számos érdekes részlete van (pl. erősen helyteleníti a sincs alakot, es nincs lenne a helyes változat). Szenczi Molnár Albert nyelvtanában már valódi mondattani rész található (De Syntaxi): az egyeztetés, a vonzatok, a mondatszerkesztés kérdései kerülnek szóba. Ha a nyelvi egységesülés jelenségeit vizsgáljuk a nyelvtanokban, érdemes bizonyos — elsősorban hangtani és alaktani — kulcsjelenségek alakulását figyelemmel kísérni. Ilyenek többek között: az í-zés, ö-zés megléte vagy hiánya; a hiátus és megszüntetése; az l kiesése; mássalhangzónyúlások; a különféle névszóragok alakjai (-tól/-től, -ból/-ből, -ról/-ről); a -val/-vel hasonulása/nem hasonulása; a -ban/-ben, illetve -ba/-be használata; a birtokos személyjelezés T/1. személy variánsai (-unk/-ünk vagy -onk/-önk), ugyanez a hangtani variációs lehetőség T/3. személy esetén; a birtok többségének jelölése (kezei∼kezi); az ikes/iktelen ragozás személyragjainak használata E/2. személyben; a felszólító mód rövidebb vagy hosszabb alakjának előnyben részesítése E/2. személyben; az -ít képző alakja és még sok más. Nyelvtaníróink gyakorlatából a kulcskérdésekre nézve egységesülő, a maihoz sok tekintetben hasonló kép rajzolódik ki.

Sylvester János nyelvtanának címlapja

A 17. századra a különféle területi nyelvváltozatok két fő nyelvjárástípusra csiszolódtak össze: egy nyugatira (dunántúlira — pl. Zrínyi nyelve ilyen) és egy északkeleti—keletire. Ez utóbbi vált fokozatosan uralkodóvá a későbbiekben az egész nyelvterületen. Mivel a korabeli nyelvtanok szerzőinek jelentős része erről a területről származik, érthető, hogy a grammatikákban kevés a későbbi normától való eltérés. Az egységesülő nyelv főleg a kirívó hangtani jelenségeket (pl. az í-zést) nem tűrte. Jó példa erre, hogy az erősen í-ző Sylvesternek kétszáz éven keresztül mindig újra kiadott Gyermeki beszélgetések című művében a feltűnően í-ző alakokat kijavították. De talán tanulságos idézni Heltai kritikáját is: „Silvester János a’ jámbor, jó és hasznos múnkát tött, ki az előtt … Szigedben az Uj Testámentomot ki nyomtatta. De mi fogyatkozás lött légyen abba, azt az Isten-félő Keresztények meg-tudják itélni”. A fogyatkozás valószínűleg a Heltai nyelvjárásától nagyon különböző „sipító” í-ző nyelvjárást jelentette. Ugyancsak az í-zést hagyták el elsőnek — minden más nyelvjárási jelenség előtt — a misszilisekből kikövetkeztethetően a 16. század második felének deákjai is.

A nyelvi minta és annak követése szempontjából fontosak a mai szótárak ősei, a nyomtatott szótárak és szójegyzékek (lásd a 17.1–2. pontot is). Témakörök szerint csoportosított kézzel írt szójegyzékek léteztek ugyan már az ómagyar korban is, a középmagyarban azonban választékuk és rendeltetési körük is kiszélesedik. Divatossá lesznek a többnyelvű szójegyzékek: Pesti Gábor egy latin—olasz—francia—cseh—német szójegyzéket egészített ki magyar értelmezésekkel. 1604-ben jelent meg Szenczi Molnár Albert latin—magyar és magyar—latin szótárának első kiadása, amelyet mindig újra bővítettek és átdolgoztak. A Pápai Páriz Ferenc által 1708-ban átdolgozott változat egészen a 19. század végéig használatos maradt. Ezek a szótárak az anyanyelv megismerésének is eszközeivé váltak, nyelvi mintát adtak, stilisztikai segédeszközként funkcionálhattak.