Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Az összetett mondatok

Az összetett mondatok

E kategória szerteágazó fajtáinak meglétével már az ómagyar kor kezdetétől számolhatunk. Közülük sokat adatolni is lehet; más esetekben feltehető meglétük, mivel bizonyos típusok között leszármazási viszony állapítható meg, s ha a keletkezéstörténetileg későbbi típus jelen van, az közvetve az előzmény meglétét is igazolja.

Az egész korszak folyamán jól megfigyelhető az összetett mondatok változatos fajtáinak alakulása, árnyalódása, egymásba játszása, melyet a kifejező eszközök együttesének jelentős gazdagodása kísér. Az utóbbiak köre jól körülírható: az alárendelő mondatok kapcsán például az alaptag, a kötőszó, az utalószó, a tagmondatsorrend és a sajátos jelentéstartalom jelentik azt a szempontrendszert, mellyel egy-egy típust jellemezni lehet. A mellérendelő mondatok körében különösen a kötőszókészlet érdemel figyelmet. A kérdéskör egészére jellemző, hogy azok a bonyolult viszonyok, melyek a tagmondatok között fennállnak, csak a szemantikai és a szintaktikai tényezők együttes számbavételével tárhatók fel.

Az alábbiakban először a korai ómagyar kor néhány jellegzetességét vázoljuk. E kor nem nagy terjedelmű szöveganyagában az összetett mondatoknak igen széles skálájával találkozunk: az alárendelő mondatoknak például minden fő típusa adatolható (állítmányi, alanyi, tárgyi, határozói, jelzői), s ezeken belül számos differenciált altípus jelenik meg. A kifejezőeszközök tekintetében is elég kialakult állomány jelentkezik, alá- és mellérendelésben egyaránt. Jellegzetes kötőszók például az és, de, ha, mint, mert, az általános hogy, a vonatkozó ki, hol, hogy; másfelől jellegzetes (mutató névmási) utalószók az az, ez, oly, úgy. Ezek a (szerkezetileg egyszerű) elemek, valamint az ősi, kötőszó nélküli szerkesztésmód változatos mondatfajták belső viszonyaira tudnak utalni. A tárgyi mellékmondatok körében például jelen van a kötőszó nélküli megoldás: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc” (’Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk”) (HB.); másfelől az a változat is, mely a (mellékmondat utáni) főmondatban utalószót tartalmaz: „de qui legen neky atia ozut nem tud iuc” (’de ki legyen neki atyja, azt nem tudhatjuk’) (KT.). A hogy kötőszó használatát tekintve igen érdekes eset a vonatkozó hogy, mely e korban még szilárdan megvan: „Hug eſ tiv latiatuc ſzumtuchel. iſa eſ num igg ember mulchotia ez vermut” (’Ahogy ti is látjátok szemetekkel, bizony, egy ember sem kerülheti el ezt a vermet”) (HB.). A mellérendelő mondatokban gyakori a kötőszóhiány. Ez (műfaji és verstani okokból) különösen az Ómagyar Mária-siralomra jellemző, ahol nemcsak kapcsolatos, hanem ellentétes viszony kifejezője is lehet: „Volek ſyrolm thudothlon ſyrolmol ſepedyk” (’Nem tudtam, mi a siralom; [most viszont] siralommal siránkozom’). E korai szövegeknek sem szerkesztésmódjában, sem kifejezőeszközeiben nem tapasztalható számottevő latin hatás.

A kései ómagyar korban mind a különféle mondatfajták kibontakozása, mind a kifejezőeszközök gazdagodása tekintetében rendkívül erőteljes mozgás figyelhető meg. Ennek kapcsán az egyik megragadható szál az egyes mondatfajtáknak egymással való összefüggése: a hasonlító mellékmondat például a mód- és állapothatározóiból fejlődött ki; a következményes részint ugyanezekből, de még erőteljesebben a fokhatározóiból; a feltételes az időhatározóiból; stb. E változásokkal természetesen együtt járt új (vagy új funkciójú) kötőszók, utalószók megjelenése is. Másfelől fontos számolni a kódexirodalom latin előzményeivel és az egyházi szövegek (legendák, példák, prédikációk) stiláris jellegzetességeivel is. Ezek bizonyos mondatfajták gyakoriságának különösen kedveztek; a gyakori használattal együtt járt egy sajátos kifejezőeszköz-készlet kialakulása; ennek jellege pedig gyakran még stilárisan is megfelelt a műfaj alapvonásainak. Mindezek eredményeképpen a kései ómagyarban számos új elem keletkezett. Részint közkeletuvé vált kötőszók: mikor (< mi koron), midőn (< mi időn), aki (< az ki), hiszen (< hiszem), tudniillik, ugyanis, minthogy stb., részint olyan elemek, melyek jellegzetes kódexnyelvi sajátosságoknak tekinthetők: monnal (’mintegy’), hogyhana (’mintha’), ’hogy’ jelentésű mert. Különösen jellemzőek azok a kötőszó-utalószó párok, melyek a bonyolult mondatszerkesztés eszközeiként jelennek meg: miképpen — ezenképpen, miképpenha — olyigen, hogyhana — azképpen stb.

Mivel a változások rendkívül sokrétuek és szövevényesek, három kiválasztott példa hivatott érzékeltetni azokat a belső mozgásokat, melyek az összetett mondatok alakulásában szerepet játszottak. Példáink a holott, az úgyhogy és az olyigen elemek köré szerveződnek.

A holott kötőszó eredetileg vonatkozó határozószó volt; e funkcióból kiindulva vált a megengedő mellékmondatok jellegzetes kötőszavává. A folyamat egyes állomásai jól nyomon követhetők. Helyhatározói szerep (’ahol’): „És láta ottal az helyeken újabb sebeket, holott elvakarta vala” (JókK.); időhatározói (’amikor’): „Holott kedig volna Jézus Bethániába … hozzá méne egy asszonyember” (DöbrK.); megengedő (’jóllehet’): „keresnek vala hamis tanúságot Jézus ellen … És nem lelének, holott sok hamis tanúk előmentek volna” (DöbrK.). Az új funkció voltaképpen az oksági viszony egy sajátos esete (az okozat ilyenkor ellentétes az elvárással), márpedig annak révén érintkezésben áll sokféle összetett mondattal, köztük a fenti időhatározói típussal is. S mivel annak kötőszókészletében a holott nem játszott központi szerepet, ez az elem könnyen átkerülhetett a megengedő mellékmondatok éppen alakuló eszköztárába.

Az úgyhogy kötőszó története az alárendelő és mellérendelő mellékmondatok közötti átjárhatóságnak is érdekes esete. Eredetileg következményes fokhatározói mellékmondatok kifejezőeszköze volt, mely úgy jött létre, hogy az úgy utalószó tagmondathatárra került, s közvetlenül érintkezett a mellékmondat hogy kötőszavával: „Az fráter … az szent atyának szent sebi helyét késivel elvakará úgy, hogy mendenestülfogván semmi meg nem jelennék” (JókK.). Ebben a helyzetben tagmondathatár-eltolódással úgyhogy következményes kötőszó jött létre, melynek további útja a következtető mellérendelés felé is vezetett: „lett vala miként vak, úgy hogy (’tehát’) keveset lát vala” (JókK.).

A hasonlító és a következményes fokhatározói mellékmondatok körében a kései Ómagyar kor folyamán jön létre egy jellegzetes utalószó, az olyigen, mellyel kódexíróink szívesen élnek: „oly igen serény lészen, mint az gondolat” (ÉrsK.). Kialakulásának a hátterében az igen fokhatározószó áll: „kezde lenni ez gyermek igen jó elméju” (DomK.). Főmondatban állva ez az elem már eleve intenzitás kifejezője volt; amikor a közkeletű oly betoldódott elé, olyan összetett utalószó állt elő, melyet azután egységes elemként vittek tovább. S abban, hogy ez az elem ilyen szerephez jutott, a grammatikai tényezőkön kívül a műfaji sajátosságoknak is szerepük volt: a kódexirodalom rajongó, áhítatos stílusa különösen kedvelte a fokhatározókat; ez utóbbiak gyakori használata kedvezett a grammatikalizációs folyamat megindulásának; ez pedig új eszközt eredményezett.