Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Az egyszerű mondatok

Az egyszerű mondatok

Az ómagyar kori mondatok szórendjével kapcsolatban az alábbi néhány sajátosságot emeljük ki.

Az alany (S) és az állítmány (V) sorrendjét tekintve mind az SV, mind a VS típussal számolhatunk; az utóbbival különösen az emocionális színezetű mondatokban: „igen keskeny és szoros az út” (PéldK.). A tárgy (O) és az ige vonatkozásában szintén jelen van mind az OV, mind a VO sorrend; a statisztikák már az utóbbi túlsúlyát mutatják. Megfigyelhető az a kettősség is, hogy határozatlan tárgy megelőzi az igét (OV): „mend w foianec halalut evec” (’egész faja számára halált evett’) (HB.), a határozott tárgy viszont rendszerint követi: „És fráter Leó … nem hallja vala az beszédeket” (JókK.). Az újonnan kibontakozó szófajok közül különösen érdekes az igekötő szórendi helyének alakulása (szoros összefüggésben az előzmény-szófajnak tekinthető határozószóéval). Forrásaink jól mutatják egyrészt az ige előtti (hangsúlyos helyzetben való) jelentkezést, ahol az igekötővé válás bekövetkezik: „le szököllék lova hátáról” (ÉrdyK.), „szent atyának szent sebi helyét késivel elvakará” (JókK.), másrészt (meghatározott szintaktikai körülmények között, például tagadás, fokalizáció stb. esetén) az ige mögé kerülését: „nem veszti el érdemét” (ÉrdyK.), „én az sebeknek helyit úgy vakarom el, hogy sonha továbbá meg nem jelennek” (JókK.).

Az állító és tagadó mondatok kérdéskörén belül figyelmet érdemel a tagadó és tiltó mondatok alaki elkülönülése: „quit ſceplev nem illethet” (’kit szeplő nem illethet’) (KT.), „ne leg kegulm mogomnok” (’ne legyen kegyelem magamnak’) (ÓMS.). Már a korai ómagyar korból adatolható a kettős tagadás is: , ∫umha nym … hyul” (’soha nem hűl’) (ÓMS).

A modalitás szempontjából valamennyi mondatfajtában megfigyelhető, hogy a kifejezőeszközök igen sokrétűek. Általában szerepet kapnak a módjelek; többnyire megjelennek jellemző szófajok; s természetesen meghatározó mozzanat lehetett a hanglejtés is. Forrásainkban ez utóbbira nézve az írásjelek adhatnak jelzést; az ómagyar korban azonban felkiáltójel még nincs, s a kérdőjel használata sem gyakori. Éppen ezért a kérdő mondatok körében az eldöntendő kérdésnek nemegyszer nincs is alaki jegye: „fogadod énnekem úgy” (JókK.); máskor (és gyakrabban) az -e kérdőszócska utal rá (többnyire egybeírt formában): „láttál-e valaha ilyen szerszámot” (SándK.). A kiegészítendő kérdés a kérdő névmás révén mindig egyértelmű: „Kicsoda ez, ki jődögél ez pusztából” (ApMélt.).

A felkiáltó mondatokban rendkívül gyakori az indulatszó: „O en eſes urodu(m)” (Ó, én édes uracskám!) (ÓMS.), „Jaj nekem” (FestK.). A kódexnyelvnek e téren sajátos kifejezéskincse is kialakult: „mely igen csodálatos” (CornK.)

A felszólító mondatok legfontosabb eleme a módjel: „Egyél s igyál, és lakjál ví-gan” (ApMélt.). Mellette időnként megjelenik a nyomatékosító szerepű -sza/-sze elem is: „Lássadsza, hova megyen minden jelen való élő ember” (PéldK.). A hangsúly, hanglejtés természetesen e típusban is kulcsfontosságú (az erre utaló írásjel azonban még hiányzik). Külön figyelmet érdemelnek a felszólító mondat szórendi jellegzetességei. Az igekötős igék e korban sajátos kettősséget mutatnak: az állító mondatokban az igekötő szokásos hátravetésével találkozunk: „Kelj fel, siess, én szép szeretőm” (ApMélt.), a tagadó mondatokra viszont inkább az jellemző, hogy az igekötő nyitja meg a szerkezetet: „És te művedet meg ne hadd” (FestK.).

Az óhajtó mondatok kifejezésmódjai között mind a felszólító, mind a feltételes módnak szerepe lehet: „Tiszta vizek buzogjanak” (FestK.), „vaj volna jelen az óra” (TihK.). Gyakori módosítószó az első esetben a hadd, a másodikban a vaj, vajha, bárcsak stb.