Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szófajok

A szófajok

Az ómagyar kori emlékekben mindhárom fő típus – a hozzárendelő, az alárendelő és a mellérendelő szerkezet – jelen van és gazdagon adatolható; a jellegzetes altípusok is szinte kivétel nélkül megtalálhatók.

A hozzárendelő (alany-állítmányi) szerkezet kapcsán az egyeztetés, illetve néha ennek hiánya érdemel figyelmet. A számbeli egyeztetés (például a névszói-igei állítmányon belül) nem mindig valósul meg: „yfa mend ozchuz iarov vogmuc” (’bizony mind ahhoz járulók vagyunk’) (HB.).

Az alárendelő szerkezetek fő csoportjait az alanyos, tárgyas, határozós és jelzős szerkezetek alkotják. Az elsőn belül e korban igen jellegzetesek a saját alanyú igenévi szerkezetek: „hug bir∫agnop ívtua … ilezie wt” (’hogy az ítéletnap eljövetelekor … támassza fel őt’) (HBK.), „ott vala egy keze meg aszott ember” (MünchK.).

A tárgyas szerkezetek – a szinte általános jelöltség mellett – a ragtalan tárgy bizonyos eseteit is felmutatják, különösen igenévi alaptag és határozatlan tárgy esetén: „szegénység tartó nem voltam” (VirgK.), „levél látván angelisi szent Máriához siess” (JókK.), „mikoron ez szoror ’nővér’ megyen vala az óra meg látni” (MargL.).

A határozós szerkezetek körében a jellegzetes kifejezőeszközöket három kategória együttese alkotja: ragos névszók, névutós névszók és határozószók. A szerkezeti kötöttség tekintetében a szabad, illetve kötött bővítmények kérdése altípusonként eltérő sajátosságokat mutat. Egyes határozófajták – mint a részeshatározó – jellemzően kötött bővítmények: „Sőt császárnak azt meg sem írhatják” (SzabV.). Az ellenkező végletet képviseli a társhatározó, mely rendszerint szabad bővítmény: „sok éjeket nagyobb részre imádságban múlat vala el álom nélkül egy szororral avagy kettővel” (MargL.). Nem ritka azonban, hogy egyazon határozóra mindkét lehetőség jellemző. A kifejezőeszközök váltakozásával (közelebbről a névszóragok szinonimikájával) több határozófajta körében számolhatunk. A partitívusz (részelő határozó) ragja a -ban/-ben és a -ból/-ből egyaránt lehet: „minden, ki ez vízben iszik” ∼ „ki kedig iandik az vízből” (JordK.) A hasonlító határozó esetében a -nál-/nél és a -tól/-től ragos alakok váltakoznak: „minem vagy te nagyobb mi atyánktól, Jákobtól” (MünchK.) ∼ „nemde nagyobb vagy-e te az mi atyánknál, Jákobnál” (JordK.). Funkcionális szempontból igen érdekesek a komplex határozók, melyekben több határozói szerep összefonódva jelentkezik: „és megalázák az ő lelkeket, böjtökben és imádságokban” (SzékK.) (mód-eszköz-állapothatározó).

A jelzős szerkezetek közül mind a négy altípusban megfigyelhetők a korszakra jellemző elmozdulások. A minőségjelzős szerkezetekben ilyen az egyeztetés kialakulása a főnévi mutató névmás melléknévi használata esetén. E jelenségnek sokáig nyoma sincs: „kinec ez nopun teſtet tumetívc” (’akinek ezen a napon testét temetjük’) (HBK.), a kései ómagyar kor végétől azonban már nagyritkán találkozunk vele: „ne halogassa … továbbá ezt e dolgot” (1533).

A mennyiségjelzős szerkezetekben a számnév utáni egyes szám régi és állandó tulajdonsága nyelvünknek. Az ómagyar korban azonban latin hatásra fel-felbuk-kannak többes számú alakok is: „valának két doktorok” (PéldK.), „öt hónapok múlnak el” (TelK.). A háromkirályok kifejezés ezt a hagyományt őrzi máig.

A birtokos jelző jelölésmódjában két típus különül el egymástól. Az egyszeresen jelölt szerkezetben maga a birtokos jelző nem kap ragot: „luazu holma” (’lovász halma’) (TA.), a kétszeresen jelöltben viszont e bővítmény -nak/-nek ragot vesz fel: „halalnec halaláál holz” (’halálnak halálával halsz’) (HB.). A kronológiát tekintve az első a korábbi, de már a korai ómagyarban mindkettő jelen van. Használatuknak eredeti vonása, hogy az esetek többségében a -nak/-nek nem kötelező elem; van azonban néhány olyan szintaktikai helyzet, melyben azzá válik. Ilyen a többszörös birtokviszony: „I∫ten fianach artotlonſaga” (’Isten fiának ártatlansága’) (GyS.), a közbeékelt (hangsúlyos) mondatrész: „Eſ oz gimil∫nec vvl keſeruv uola vize” (’És annak a gyümölcsnek oly keserű vala leve’) (HB.), valamint a szerkezet két tagjának szórendi cseréje: „ki azkoron vala vikáriusa az szerzetnek” (JókK.). Mindezek mellett megfigyelhető a -nak/-nek rag szabad használatának terjedése részint a latin minta hatására (ahol mindig jelen van a rag), részint a kódexirodalom azon stíluseszményének a jegyében, mely a többszörösen jelölt szerkezeteknek kedvez. Hasonló okokból gyakori az egyeztető szerkezet is, mely a birtokos többségét egyszersmind a birtokszón is feltünteti: „ki az pogány bölcseknek könyvöket rövid időn mind eltanulá” (KazK.).

Az értelmező jelzős szerkezetnek lényegi vonása az egyeztetés: „Menyi mi-loſtben terumteve eleve mív i∫emucut adamut” (’mennyi kegyelemben teremtette kezdetben a mi ősünket, Ádámot) (HB.). Ha birtokos jelzőhöz kapcsolódik, a -nak/-nek ragos alakok ismétlődése különösen feltűnő: „Istennek emberének szent Domonkosnak szándokát dicséré” (DomK.).

A mellérendelő szerkezetek közül a kapcsolatos, az ellentétes és a választó viszony jelenik meg rendszeresen forrásainkban. A kódexirodalom sajátos vonásaként tarthatjuk számon az olyan mellérendelő szerkesztésmódot, mely szinonimákat halmoz („építének rakának”), vagylagos alakokkal él („lámpásokkal avagy szövétnekekkel”), illetve más változatos módokon adja vissza kétszer egymás után ugyanazt a latin eredetit. E jelenséggel még a mellékmondatok körében is találkozunk, kifejtő magyarázó mellékmondat formájában: „én az én királyi kenettel megkent nyakamat meg nem szörnyőtöm, azaz szörnyővé nem teszöm” (SándK.). Olyan fordítói attitűd megnyilvánulása ez, mely az eredeti szöveghez (sőt annak részlet-jelenségeihez) való ragaszkodásból fakad, s idővel stiláris modorossággá válik.