Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szófajok

A szófajok

A szófaji rendszer alakulásában igen sokféle változásnak, átrendeződésnek lehetünk tanúi. Közülük elsősorban azokat emeljük ki, amelyek korszakunkban egy-egy új szófaj megjelenéséhez vagy nagyarányú kibontakozásához vezetnek.

Az ómagyar kor folyamán jelenik meg a névelő. Hátterében belső fejlődés áll: mind a határozott, mind a határozatlan névelő szófajváltással jött létre. A határozott névelő előzménye az az mutató névmás. Korai ómagyar emlékeinkben jól nyomon követhető az új szófaj kialakulásának a menete. A névelő-előzmény főnév (főnévi szerkezet) előtti helyzetben jelenik meg, jelzői szerepű, hangsúlyos, s legtöbbször a szövegelőzményre utal vissza: „es oz gimilfben halalut evec” (‘és abban a gyümölcsben halált evett’) (HB.). Másfelől találkozunk már olyan példákkal is, melyekben a fenti elem (szövegbeli előzmény nélkül) egyszerűen az ismertségre utal, tehát névelőként viselkedik: „oz kerezt fan figeu kepeben” (‘a keresztfán függő képében’) (GyS.). A névelővé válásnak alaki jegye a hangsúlytalanodás; ehhez kapcsolódik a kései ómagyar kortól kezdve az a változat lassú térhódítása mássalhangzós szókezdet előtt: „te faragtad a hajnalt és a napot” (AporK.). A távolra mutató az mellett az ómagyarban a közelre mutató ez is előfordul névelő-előzményként.

A határozatlan névelő a kései ómagyar korban jön létre. Előzmény-szófajai az egy számnév és az ‘egyik, egy bizonyos’ jelentésű (alakilag vele azonos) határozatlan névmás. Funkcionális érintkezése ez utóbbiakkal mindvégig megmarad, mivel jelentésében a ’valamilyen’ és az ’egy bizonyos’ egyaránt jelen van. A hangsúlytalanodás itt is jellemző, más alaki jegy azonban nem kíséri a névelővé válást; így gyakoriak az átmeneti alakok. A határozatlan és határozott névelő egymással összefüggő használata már jól megfigyelhető forrásainkban. Példa a névelőváltásra: „láta egy szép tüzes lángot … És az lángból szó szózatlik vala” (JókK.).

Ugyancsak az ómagyar kor jelentős szófaji változásai közé tartozik az igekötő-állomány erőteljes kibontakozása és az igekötő-használat elterjedése. Maga e szófaj jóval régebbi gyökerű, ám az ómagyar kor legelején mindössze hat igekötővel, illetve igekötő-előzménnyel számolhatunk: ki, be, le, fel, meg, el. (Közülük a meg ekkorra már elvesztette eredeti irányjelölő funkcióját, s a befejezettségre utal). Első szövegeinkben mindössze egy-egy szórványos adat jelzi meglétüket: „turchucat mige zocoztia vola” (’torkukat majdnem megszakította’) (HB.), „buabeleul kyniuh- had” (’bújából kihúzzad’) (ÓMS.). Annál gyakoribbak a még igekötő nélkül álló igék: feledeve (’elfelejtette’), Horogu vec (‘megharagudott’) (HB.).

A kései ómagyarban viszont az igekötők szerepe már a maihoz hasonló. Az új elemek kialakulása során az előzmény-szófajt e korban is a határozószók jelentik. Ezek körében igen jellemző az irányhármasság, azaz az itt, ide, innen típusú csoportok megléte, melyekből rendszerint a „hova?” kérdésre felelő határozószók mozdulnak tovább, legtöbbször két irányba is: ige előtti helyzetben igekötővé, főnév után állva pedig névutóvá fejlődve. Ennek eredményeképpen gyakran jellegzetes hármas szófajúság áll elő: alá (‘lefelé’; határozószó); a fa alá (névutó); alámegy (igekötő). Az igekötővé válás rövidüléssel is járhat (belé > bel > be), mely adatainkban is megfigyelhető: „bel megyen vala az házba” (JókK.). Az egybeírás e korban még ritka. A kései ómagyar korban már változatos igekötő-állománnyal és kiterjedt igekötő-használattal számolhatunk: „egybe híván ő tizenkét tanejtványit” (MünchK.), „kezei öszve kúcsolván” (MargL.). Ekkor keletkeznek az alábbi elemek: alá, elé, által, egybe, öszve, körül, felül, körbe, reá, belé, hozzá, neki stb. Funkcionális szempontból jelen van az igekötőkkel kapcsolatos minden ismert szerepkör. Ennek megfelelően az igekötő utalhat a következőkre: a cselekvés iránya: „ki menvén az házból” (JókK.); akcióminőség: „Menden, ki iszik e vízből, meg-szomjuhozik” (MünchK.); aspektus (itt befejezett): „az pápa az levelet el olvastatá” (KazK.); szintaktikai szerep (tárgyatlan igének tárgyassá alakítása): „folyó víz által folyja az országot” (DebrK.); jelentésspecializáció: megbír vkit ’leigáz’.

A névelők és az igekötők mellett harmadikként az igenévi szófajt emeljük ki. Az ómagyar kori igenevek köre a mainál többrétű, s használatuk sok különleges vonást mutat. Ezek egy része a fordításirodalom latin mintáival is összefügg. A fő névi igenév alaktani viselkedésében a személyragozott formák gyakori használata tűnik fel: „kinec odut hotolm ovdonia. eſ ketnie” (‘akinek adatott hatalom oldani és kötni’) (HB.). A melléknévi igenév körén belül a régóta meglevő típusok (-ó/-ő képzős folyamatos, -t, -tt képzős befejezett) mellett a kései ómagyarban megjelenik az -andó/-endő képzős igenév: „az ő születendő leányokról” (TelK.). Ennek toldaléka az -and/-end jövőidő-jel és az -ó/-ő igenévképző kapcsolatából jött létre. A határozói igenév jellegzetes alakja a korai ómagyarban a -va/-ve, a késeiben viszont a -ván/-vén: „látá szent Ferencet … arcája fel magasztatván és kezei fel emelvén Istenhez” (JókK.) Szórványosan -val/-vel formában is él. Jellemző még a határozói igenév személyragozott alakjainak használata: megfordulvátok (BécsiK.). Egyes kódexek a fentiek mellett -atta-/-ette képzős igenevet is ismernek, mely szintén felvehet személyragokat: „mert ő angyala megőrizött engemet innet elmenettem és ott lakattam és onnat ide fordolattam (BécsiK.). Egészében elmondható, hogy az igenévhasználat (melynek a latin mondatszerkesztésben igen nagy szerepe van) az ómagyar korban sok olyan vonást fejlesztett ki, amely jellegzetes kódexnyelvi jelenségnek tekinthető.

A többi szófaj kapcsán csak a legfeltűnőbb változásokat említjük meg. A névmások körében új alcsoportok jelennek meg. A kései ómagyar korban bontakozik ki az általános névmások köre (mind, mindenik, senki, semmi stb.), s ekkor jön létre a kölcsönös névmás, az egy és más határozatlan névmások összeforrásával: „egy más után” (‘egyik a másik után’) (JordK.). A vonatkozó névmások használata a korszak folyamán lényegesen átalakul. A korai ómagyarban a ki még univerzális szerepű: „yſa kí nopun emdul oz gimilſ twl” (‘bizony amely napon eszel abból a gyümölcsből’) (HB.), a késeiben viszont már megfigyelhető a funkciómegoszlás a személyre utaló ki és a nem személyre utaló mi, mely között. Ugyanebben a korban jelennek meg az aki, ami összetett formák, az utalószó szerepű az és a ki, mi összekapcsolódásával: azki > akki > aki. A névutók állománya jórészt korábbi időszakok öröksége, de új elemek belépésével ekkor is számolhatunk. A kései ómagyar korban jön létre a -nál/-nél ragos névszó és a kül határozószó kapcsolatából (a szóhatár eltolódásával) a nélkül névutó. A kötőszók körében jelentős a gyarapodás: részint szófajváltással keletkeznek, főként határozószókból (tahát ’akkor’, azért), részint szóösszetétel útján (mintha, úgyhogy, mégsem).