Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szóelemek

A szóelemek

A tövek alakulása szempontjából az ómagyar kor a nyelvtörténet legmozgalmasabb korszaka. A magyar nyelvre jellemző tőváltakozások lényegében ekkor alakultak ki, mégpedig azoknak a hangváltozásoknak a következtében, melyeket fentebb áttekintettünk. A hangváltozások és az alaktani változások között szoros és kölcsönös az összefüggés: egy-egy hang változási lehetőségeit nagymértékben meghatározza a szóalak egészében elfoglalt helyzete, ami a toldalékok jelenlététől és felépítésétől is függ; másrészt a bekövetkező hangváltozások új tő- és toldalékváltozatokat hozhatnak létre. A fentiek mellett a tövek alakulását befolyásolja az analógia jelensége is, mely az egymással valamilyen ponton érintkező szavaknak, szóelemeknek az egységes viselkedését mozdítja elő.

Az ómagyar kor legelején a tövek még igen csekély differenciálódást mutatnak. Mindössze két típus válik el egymástól határozottan. Az egyik a váltakozó tővéghangzójú töveké (halu: halat), mely általánosnak mondható mindaddig, amíg a tővégi magánhangzókkal szóvégen is számolni lehet. A másik a kettőshangzóra, illetve hosszú magánhangzóra végződő töveké (adá, nézé, kérí), melyek ekkor még legnagyobbrészt egyalakúak.

Az a hangváltozás, amely újabb változások egész sorát elindítva mintegy megalapozza a tőtípusok kialakulását, a tővégi magánhangzók eltűnése. Ekkor lép fel a következő alapvető kettősség: abszolút szóvégen előáll egy mássalhangzóra végződő tőalak (ház); régi, egyelemű toldalékok előtt viszont (melyek jellegzetes esete, hogy egyetlen mássalhangzóból állnak, vö. -t tárgyrag, -k többesjel stb.) változatlanul megmarad az eredeti tővéghangzó (házat, házak). Az utóbbi tőalakot teljes tőnek, az előbbit csonka tőnek nevezi a történeti tőtan. A testesebb toldalékok (-ban/-ben, -tól/-től stb.) általában a csonka tőhöz járulnak. E jelenség két tényezővel is magyarázható: vagy később zajlott a toldalékká válás, mint a tővéghangzók eltűnése (ez jellemző a névszóragokra); vagy a szóalak belsejében a kétnyíltszótagos tendencia tüntette el a tővégi magánhangzót (látonak > látnak). Csonka tövek keletkezésének további sajátos módja az, amikor a tővéghangzó állandósuló nyelvállásban a toldalékhoz vonódik: házo-n > ház-on. E jelenségre már a korai ómagyartól kezdve vannak példák. Végül megemlítendő az az ősmagyar gyökerű jelenség is, amikor az eredeti tővéghangzó úgy tűnik el, hogy az utána álló toldalék magánhangzójával kettőshangzót alkot, ami azután hosszú magánhangzóvá válik (adá, nézé). Minden olyan esetben, amikor a teljes tő: csonka tő kettősségnek szerepe van, többalakú tövekről beszélünk. Ezek egy részében – különféle hangtani tényezők hatására – a csonka tő további mélyreható változásokon esett át.

A névszótövek és az igetövek alakulása sok tekintetben párhuzamos; ugyanakkor bizonyos pontokon jellegzetes eltéréseket is mutat. Ezért külön-külön mutatjuk be őket.

Az ómagyar kori névszótövek a következőképpen rendszerezhetők:

  1. A tővégi magánhangzó eltűnésével kapcsolatosak az alábbi tövek:

    1. Változatlan tőbelsejű tövek: hal: halak. Meglétükkel a 10–11. századtól számolhatunk; a magyar névszók óriási többsége azóta is e típusba tartozik.

    2. Hangzónyújtó tövek: út: utak. A csonka tőben szereplő hosszú magánhangzó pótlónyúlással jött létre, a tővégi magánhangzók eltűnése után (10–13. század).

    3. Hangzótoldó–hangzóvesztő tövek: hatalom: hatalmat, tükör: tükröt. Az ide tartozó szavak alakulását két eltérő hangváltozás határozta meg. Az a magánhangzó, mely a csonka tőben megvan s a teljes tőben hiányzik, egyes szavakban másodlagosan jelent meg; más szavakban másodlagosan esett ki. Az első esetben bontóhangról van szó, mely akkor került a szóba, amikor a tővégi magánhangzó eltűnése után mássalhangzó-torlódás állt elő: (hatalmu >) hatalom > hatalom. A második esetben viszont a tő része volt, s kiesése a kétnyíltszótagos tendenciával függ össze: tüköröt > tükröt. Ez utóbbi változat már a korai ómagyar kortól adatolható; a bontóhangos megoldás ennél később terjedt el.

    4. A v-s tövek (ló: lovak) kialakulásában a β (s kisebb mértékben a γ) hang változásai játszanak szerepet. A kettősség hátterét az adja meg, hogy szóvégen vokalizálódással kettőshangzó, majd hosszú magánhangzó keletkezik, két magánhangzó között viszont a réshang (gyakran kiesésen keresztül) v-ben folytatódik. Több szótagú szavakban emellett a kétnyíltszótagos tendencia hatása is érvényesül: keserű: keserves. A v-s tövek jelenlétével már a 11–12. századtól találkozhatunk.

    5. A β és a γ fejlődésével összefüggő további tövek több tekintetben párhuzamosak az előző típussal és egymással is; fejlődésük mindig egy meghatározott ponton válik egyedivé. Az apró: apraja, mező: mezeje váltakozás kialakulásában a hiátustöltő j-nek van szerepe; a bíró: bírák kettősség hátterében két rövid hang összevonása eredményezi az á-t; a borjú: borjak esetében pedig a j elem vagy a szóvégi kettőshangzóból vezethető le, vagy hiátustöltő hangként magyarázható, mely a toldalékos alakból került át az alapalakba is. Valamennyi változat már a korai ómagyar kortól jelen van.

    6. A h-s tövek annyiból mutatnak különállást, hogy szóvégi helyzetben a h gyakran eltűnik (méh, düh), máskor viszont χ alakban jelentkezik (potroh).

  2. Korábbi hosszú magánhangzóra, illetve kettőshangzóra mennek vissza azalábbi tövek:

    1. A hangzórövidítő tövek (alma: almát, eke: ekét) jellemzője, hogy a rövid magánhangzós változat úgyszólván csak az alapalakban fordul elő; szinte minden toldalék előtt a hosszú tőváltozattal találkozunk (almában, almának stb.). Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy a szóvégi rövidülés később zajlott, mint a legtöbb toldalék keletkezése. E tőváltakozás megjelenésével a 13. századtól számolhatunk. Korábban hasonló átmeneti váltakozást mutatott a szóvégi i is (kezi: kezít), ezt azonban már a korai ómagyar kor elején az egyalakúság váltotta fel.

    2. Az egyalakú tövek (háború, kapu, kocsi stb.) körébe változatos elemek tartoznak. Közös jellegzetességük, hogy eredetileg hosszú magánhangzóra végződtek, mely az esetek egy részében változatlanul megmaradt; máskor – átmeneti tőváltakozás után – megrövidült, s minden helyzetben állandósult.

Az igetövek egy része szoros párhuzamot mutat a névszótövekkel. Ezek a következők: 1. Változatlan tőbelsejű tövek (él: élek). 2. Hangzónyújtó tövek (ád: adok). 3. Hangzótoldó-hangzóvesztő tövek (tékozol: tékozlok, őriz: őrzök). 4. V-tövűek (lő: lövök). 5. Noha egyalakú tövekkel az igék alapalakjában nem találkozunk, bizonyos toldalékok (így az elbeszélő múlt -á/-é vagy a feltételes mód -ná/-né jele) ilyen tőváltozatokat is létrehoznak: valá-tok, kérné-nek.

Csak az igék körére jellemzők a következő váltakozások:

  1. A t-re végződő igék felszólító módú alakjaiban sajátos (ősmagyar hátterű) tőváltozatok jelentkeznek, melyekben cs, s, χ́ elemekkel találkozhatunk. Hasonlóan viselkednek a korai ómagyarban a d-re végződő igék is, melyeknek dźs-s tőváltozata jelenik meg. (A példákat lásd alább, az igejelek alatt.)

  2. A teszen: tőn típus kialakulása az ősmagyar korra tehető; az ómagyarban is számolhatunk az sz-es, a rövid magánhangzós és a v-s alakokkal (tesz, tett, tevő).

  3. Az alszik: alvó: aludni típusú hármas váltakozás a kései ómagyartól adatolható. Az egyes tőváltozatok hátterében különféle analógiás hatások ragadhatók meg.

A képzők állománya már az ómagyar kor elején igen gazdag, s a korszak folyamán tovább bővül. Az új képzők keletkezésének a legjellegzetesebb módja a képzőbokrok létrejötte, melynek során korábban is megvolt elemek kapcsolódnak össze. E típus egyik esete az azonos funkciójú elemek társulása. Így jött létre a kései ómagyarban – két elemi igeképzőből – a -doz/-dez/-döz képzőbokor. A folyamat kiindulópontját azok a származékok jelentik, melyekben eredeti -d, -ad/-ed képző után -z gyakorító képző jelenik meg: fárad: > fáradoz, hasad: > hasadoz. Ezek együttese akkor válik képzőbokorrá, ha közbülső származék nélkül járulhat újabb alapszavakhoz: leng: > lengedez, hajlik: > hajladoz. Ilyen alakulatok meglétét forrásaink tanúsítják is: lengedözne (NádK.), hajladozó (CornK.). Ugyancsak azonos funkciójú elemekből (három kicsinyítő képzőből) állt elő a -cska/-cske képzőbokor, szintén a kései ómagyarban: térdecskéknek (BécsiK.), kötelecskékből (MünchK.). A fenti esetekben az elemi képzők visszaszorulása és a képzőbokor megjelenése összefügg egymással. Másfelől keletkezhetnek képzőbokrok eltérő funkciójú elemekből is. Erre példa a -gat/-get, mely -g gyakorító és -at/-et műveltető képzőből alakult, már a korai ómagyarban. A forog: > forgat típus jelenthette a mintát az olyan újabb származékok számára, mint az ereget, vö. 1256: eregeteuhyg (’eregetőhegy’) (OklSz.). Az eltérő funkciókból létrejött képzők köre a kései ómagyarban igen gazdag. A következő válogatásban példaszavakkal utalunk az ilyen jellegű képzésekre: csuszamlik, tapasztal, kering, semmisít, viaskodik, paráználkodik, halhatatlan, mélységes, szorgalmatos, születendő.

Önálló szóból keletkezett képzőnk jóval kevesebb van (ilyen az ősmagyar eredetű -hat/-het és -ság/-ség). Ezek száma az ómagyarban néhány újabb elemmel bővül. Ezek közé tartozik a -beli, vö. galileabeli (MünchK.), szigetbelieknek (MargL.); a -, vö. 1431: hoffmesterne (OklSz.), 1453: Pongrácz Lászlóné, sőt a -féle, -nemű képzőszerű utótagok is (háromféle, semminemű).

Már az ómagyar korban korai példát találunk arra, hogy más nyelvekkel való kapcsolat is vezethet új képzők megjelenéséhez. Ezt mutatja a -nok/-nek/-nök képző, mely úgy honosodott meg, hogy több esetben is mind az alapszót, mind annak származékát átvettük valamely szláv nyelvből: udvar: udvarnok, baj (’harc’): bajnok, asztal: asztalnok. Ezek a párok azután mintául szolgáltak újabb alakulatokhoz: pohárnok, tárnok, feggyvernek.

Végül figyelmet érdemel egy olyan eljárás, melynek során a szóalak belső tagolódásának átrendeződésével (a szóelemek közötti határ eltolódásával) jött létre egy új képző. A -si elsőként a falu-hoz kapcsolódva jelentkezik: 1406: Gergerfalusy (ZsigmOkl. 2/1, 549). Hátterében egyrészt a városi analógiás hatásával, másrészt – és főként – a rendkívül gyakori -s képzős helynevek hatásával számolhatunk: szőlősi, almási, sárosi.

A képzők funkcionális rendszerének legfőbb tagoló elve a szófaji szerep. Ennek megfelelően négy nagy csoport különül el egymástól; ezeken belül számos altípus vázolható fel. Itt csak a legjellemzőbbeket tüntetjük fel, egy-egy példaszó kíséretében (lásd a 3.6., a 14.3.2., a 16.3.2.1. és a 30.4.4. pontot is). Igéből igét alkotó elemek (deverbális verbumképzők): gyakorító (mendegél), mozzanatos (cseppen), műveltető (hívat), szenvedő (kínzatik), a ható ige képzője (jöhet). Közülük legproduktívabb a -hat/-het: mulchotia (’kerülheti’) (HB.), maradhaſſun (KT.). E fő csoportban igen jellemzőek a képzőszembenállások, melyek részint gyakorító—mozzanatos igepárokban jelentkeznek (csattog: csattan), részint a tárgyatlan és a tárgyas (műveltető) igék oppozíciójában játszanak szerepet: éled: élesszt, indul: indít. Az analógia révén sok ilyen pár keletkezésének lehetünk tanúi.

Névszóból igét alkotó elemek (denominális verbumképzők): közülük már ekkor rendkívül produktív a -z (ruház) és az -l (dobol).

Igéből névszót alkotó elemek (deverbális nomenképzők): cselekvésnév (aratás), a cselekvés eredménye (épület), cselekvő folyár ’futár’), a cselekvés elmaradása (tudatlan). Külön csoportot alkotnak az igenévképzők, melyek legnagyobb része sajátos névszói származékot hoz létre (olvasó, olvasott, olvasandó, olvasni).

Névszóból névszót alkotó elemek (denominális nomenképzők): kicsinyítés (városka), valamihez való tartozás (tengeri), ellátottság (köves), hiány (sótlan), gyűjtőnév (erdőség), elvont főnév (szépség). A tulajdonnevek rendszerében e csoportnak külön jelentősége van (Jancsó, Almád).

Az ómagyar kor folyamán nagy számban jelennek meg különböző nyelvekből származó (latin, szláv, német eredetű) jövevényigék (lásd a 16.2. pontot). Ezek befogadásában kulcsszerepet kapnak az igeképzők, melyek a honfoglalástól kezdve minden igei átvétel során megjelennek. Leggyakoribb honosító képző az -l, illetve -ál; ez jelenik meg a szláv eredetű vádol, csinál, keresztel igékben. A latin -are megfelelője következetesen az -ál: prédikál, konfirmál.

Végül az ómagyar kori képzőhasználat néhány jellegzetes vonását emeljük ki. A cselekvésnevek legproduktívabb képzője a korai ómagyarban az -at/-et: intetvinec (’intésének’) (HB.), hullothya (’hullása’) (ÓMS.). A kései ómagyar kor elején erőteljes ingadozást tapasztalunk az -at/-et és az -ás/-és között: üvöltés, üvöltet (MünchK.), s bizonyos emlékekben már az utóbbi kerül túlsúlyba: orgonálást (JókK.). A Huszita Biblia nyelvében a tudatos szóalkotás jelensége érdemel figyelmet. A bibliafordítók számos latin szóra maguk alkottak magyar megfelelőt, igen gyakran az általuk nagyon kedvelt -lat/-let képző felhasználásával: császárlat (imperium), hangoslat (symphonia), éneklet (psalmus). A kódexirodalom nyelvi sajátosságai között bizonyos képzőket is számon tarthatunk. Ilyen a melléknevek körében a - ságos/-séges, -ságú/-ségű, melyeknek nagyító, fokozó értelme jól illik a kolostori irodalom szövegeinek szelleméhez: édességes, irgalmasságos, csodálatos alázatosságú.

A képzők egész kérdéskörével kapcsolatban igen fontos a lexikai funkció, azaz az új szavak létrehozásában játszott szerep (erre nézve lásd a 16. fejezetet).

A jelek és a ragok tárgyalása során a szófaji szempontot tekintjük elsődlegesnek: először az igejeleket és -ragokat, majd a névszójeleket és -ragokat mutatjuk be.

Az igei paradigma körében az egész rendszer keletkezése az ősmagyar korra tehető. Mind az idő- és módjelek kialakulása, mind a ragozások kiépülése erre a korra esik — ahogyan erről első szövegeink teljesen kiforrott nyelvállapota tanúskodik. Az ómagyar korban ehhez képest főként olyan változások figyelhetők meg, melyek az ekkor kibontakozó latin hatással kapcsolatosak.

Az igejelek körében mindenekelőtt az időjelek gazdagsága tűnik ki. A jelen, múlt, jövő nyelvi kifejezőeszközei nemcsak megvannak, hanem a mainál jóval árnyaltabbak. Írott szövegeink négyféle múlt időt is megkülönböztetnek: 1. Elbeszélő múlt (jele az -á/-é), mely a múltbeli események előadásának fő eszköze; 2. Befejezett múlt (jele a -t, -tt), mellyel főként akkor találkozunk, ha a forrás valakinek a szavait közvetlenül idézi (ez arra vall, hogy az élő nyelvben már akkor is főként ezt használták); 3. Folyamatos múlt (lát vala), mely az események hátterének jellemzésére szolgál, s a múltban ismétlődő, gyakori történésekre utal; 4. Régmúlt (látott vala, ill. látott volt), mely a múltbeli történés következtében beállott állapot kifejezője, emellett az igen régi vagy a múltban előidejű történésekre is utal. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy e szabályrendszer csak főbb vonalaiban érvényesül; forrásaink alapján szigorú következetességről nem beszélhetünk.

A fenti igeidők már első szövegeinkből adatolhatók: engede (HB.), ∫[c]ilut (’szült’) (KTSz.), mige zocoztia vola (’majdnem megszakította’) (HB.), odutta vola (’adta vala’) (HB.). Használatuk valódi jellegzetességei a kódexirodalomban bontakoznak ki. Álljon itt egy példa a Jókai-kódexből: „Mert vala Eugubia várasának tartományában egy szernyű farkas, … ki nem csak baromi lelkeseket (’állatokat’) veszt vala el, de embereket és asszonyokat es megmar vala, úgy, hogy mend az polgárok. mend fegyverkedvén mednek vala, mikoron járnak vala az váras földén. … De Szent Ferenc … kiméne az kapun … És annakutána hozzá híván őtet, monda neki: … atyámfia farkas, te töttél sok kárt ez tartományban … én hiszem, hogy te valamit gonoszol töttél, te éhségednek gyűlhözségéért tötted.”

Mivel az ómagyar kori szövegek legnagyobb része latinból való fordítás, önként kínálkozik az a magyarázat, hogy a fenti igeidő-használat hátterében latin hatás áll. Ez igaz is, a következő megszorítással: a fenti igeidők nem latin mintára keletkeztek (meglétükkel az ősmagyar kortól számolhatunk), de használatuk szabályrendszerének kikristályosításában valóban a latin játszotta a döntő szerepet. Ez azon is lemérhető, hogy az eredeti magyar szövegek igeidő-használata eleve jóval lazább; s hogy később, a latin hatás visszaszorulásával a fenti igeidők visszaszorulása is megfigyelhető. Másfelől az utóbbi folyamat összefüggésbe hozható egy másik jelenséggel: az igekötő-használat nagyarányú kibontakozásával is. Azokból a grammatikai tartalmakból, amelyeket korábban az igeidők érzékeltettek, némelyeknek (így a folyamatos/befejezett szembenállásnak) a kifejezésében az igekötők játszanak majd lényeges szerepet.

A jövő időnek az ómagyar korban két jelével is találkozunk: a régi keletű -and/-end mellett az ómagyar kor végén jelenik meg a mai összetett igealak (várni fog).

A módjelek közül a felszólító mód j-je a maihoz jórészt hasonló viselkedést mutat. A t-re végződő igék körében jelen vannak az ősmagyar eredetű (s máig élő) jellegzetes összeolvadások: veze∫∫e (HB.), thekunched (’tekintsed’) (ÓMS.). E korszak sajátossága viszont az -ít képzős igék egyedi megoldása: zoboducha (ejtsd: szobodoχ́χ́ȧ, ’szabadítsa’) (HB.). Fontos különbség még, hogy a d-re végződő igék esetében is élesen eltér a felszólító módú alakok viselkedése a kijelentő módban jelentkező d + j összeolvadástól: oggun (ejtsd: addźson, ’adjon!’) (HB.). Funkcionális szempontból érdemel figyelmet a felszólító módú igealakoknak mellékmondatokban megjelenő (kötőmód szerepű) használata.

A feltételes mód -ná/-né jele a korai ómagyarban még nemegyszer kettőshangzós formát mutat: lelhetneýnc (KT.). Múlt idejű alakja csak a kései ómagyarból adatolható. Igen jellemző a feltételes módú alakok használata különféle mellékmondatokban: „Ge mundoa nekí meret nu(m) eneẏc” (’De megmondta neki, miért ne egyék’) (HB.); „mikor kedig az hold az ő fényét kibocsátá volna” (VirgK.). Ennek hátterében latin hatás ragadható meg.

Az igeragozási rendszer kiforrottnak mondható. Megvan (az ősmagyar kortól) az általános, a határozott és az ikes ragozás; az egyes paradigmatagok alakja is közel áll a maihoz. Két eltérés érdemel figyelmet: az -unk/-ünk rag a korai ómagyarban még eredetibb -muk/-mük formájában adatolható: vogmuc (’vagyunk’) (HB.), az elbeszélő múltban pedig a későbbi monda : mondá szembenállás helyén egy másfajta kettősséget találunk: munda : mundoa (ejtsd: mondá : mondoá)(HB.). Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy a szóvégi á, é megrövidülése előtt az általános és a határozott ragozás megkülönböztetésére csak morfológiai alapú megoldás kínálkozott (itt a csonka tő és a teljes tő kettősségére építve).

A névszói paradigmán belül a névszójelek rendszere az igékéhez hasonló kialakultságot mutat. Legfontosabb elemek a -k általános többesjel és a birtokos személyjelezés; ez utóbbinak körében megvan az egyes és a többes számú birtokra utaló 6-6 elemből álló két részrendszer, melyben a következő változások figyelhetők meg.

Az egy birtokra utaló sorban az egyes szám 3. személyű toldalék -a/-e, -ja/-je kettőssége érdemel figyelmet. Magánhangzós tövek mellett korán megjelenik a -ja/-je toldalékváltozat: „petre zenaia” (’Petre szénája’) (TA.). Mássalhangzós tövek után rendszerint továbbra is megmarad az -a/-e: „Vylag uilaga” (’világ világa’) (ÓMS.). Ugyanakkor már az ómagyar korban megfigyelhető a j-s toldalékváltozat terjedése e típus bizonyos elemeiben is: napja, gondja stb. (s innen a többes szám 3. személyében is: napjuk). Ennek hátterében elsősorban az áll, hogy a szóvégi a igen gyakran szerepel a magyarban semleges szóvégként (jórészt a jövevényszavaknak köszönhetően, vö. tör. alma, szl. kasza, lat. iskola); így a nyelvérzék számára a -ja toldalékváltozat sokkal egyértelműbben jelzi a grammatikai funkciót, mint az eredeti -a. Az egy birtokra utaló paradigma másik eseménye a -muk/-mük > -unk/-ünk változás, mely tovább toldalékolt alakokban zajlott, s korai emlékeinkben jól nyomon követhető: i∫emucut (’ősünket’), uromc (HB.), hýrunc (KT.).

A többes számú birtokra utaló paradigmában mindig jelen van a birtoktöbbesítő jel, melynek már az ómagyarban mindhárom változata megjelenik: -i, -ai/-ei, -jai/-jei. Az eredeti alak az -i. Ezzel találkozunk magánhangzók után: almá-i-m, s eleinte mássalhangzós tövekben is: barát-i-m. Az -ai/-ei kialakulásának funkcionális oka a következő. Az -i elemet nemcsak birtoktöbbesítő jelként lehetett értelmezni: vele kapcsolatban akár hármas egybeesés is előfordulhatott (a szemi alak a korszak elején egyaránt jelenthette a következőket: szemei, szeme, szem). Az ebből támadó funkcionális zavart hárította el az -ai/-ei változat, mely egyértelműen utal a birtok többségére. (Kialakulása úgy magyarázható, hogy az -i a teljes tőhöz csatlakozott, majd a tővéghangzót magához vonta.) Terjedése fokozatosan zajlott; legkorábban az egy szótagú szavak körében vált általánossá: feleym (HB.) A harmadik toldalékváltozat, a -jai/-jei később jött létre, a -ja/-je hatására. Magában a többes számú paradigma szerkezetében figyelmet érdemel az a tény, hogy egyes szám 3. személyben zéró toldalékkal számolhatunk (szemei-m, szemei-d, szemei). A többes szám három alakjába nehezen hatolt be a birtoktöbbesítő jel; itt még az ómagyar kor végén is az -i nélküli alakok jellemzőek: „tü leántok prófétálnak”, „tü véntek álmokat álmodoznak” (BécsiK.).

További névszójelek: a -b alakban élő középfokjel; az ómagyar kor végén megjelenő felsőfokjel (leg- + -b), melynek előzményét határozószók nyomatékosító elemében kereshetjük, vö. legtovább; a régi keletű -é birtokjel; s a korszak végén megjelenő -ik kiemelő jel, mely középfokú melléknevekhez társul (kisebbik).

A névszóragozási rendszer az egész ómagyar kor folyamán az átalakulás, átmenetiség, fokozatos bővülés jellegzetességeit mutatja. Ennek gyökerei az ősmagyar korba nyúlnak vissza, amikor az egyelemű ragok erősen visszaszorultak, a határozói viszonyok kifejezését jórészt a névutók kategóriája vette át, s a korszak végén megkezdődött a leggyakrabban használt névutók raggá válása is. E folyamat teljesedik ki az ómagyar kor folyamán. Első szövegeinkben jól nyomon követhető, mivel három alaki összetevője is van: az egyszótagúvá válás, az egybeírás és az illeszkedés. Ezek természetesen ingadozások, átmenetek széles skáláját mutatva érvényesülnek, vö. paradi∫umben (HB.), tono∫agaban (GyS.); puculnec (HB.), fyomnok (ÓMS.). A fenti kritériumok alapján először a következők váltak raggá: -val/-vel, -nak/-nek, -ban/-ben, -tól/-től. A korai ómagyarban több más elem hasonló fejlődésével számolhatunk még (-ra/-re, -ról/-ről, -nál/-nél stb.) Ugyanebben a korban viszont még határozottan a névutók közé tartozik a későbbi -ba/-be és -ból/-ből, vö. vilagbele (’világba’) (HB.), buabeleul (’bújából’) (ÓMS.), melyek csak a kései ómagyarban jelennek meg a ragok között. Az, hogy a három belviszonyrag (-ban/-ben, -ba/-be, -ból/-ből) közül az első igen korán, a másik kettő sokkal később vált raggá, azzal függ össze, hogy a használati gyakoriság tekintetében az első elem messze megelőzi a másik kettőt. Egészében elmondható, hogy mai főnévi ragjaink kétharmada névutói eredetű, s hogy ezek kialakulása jórészt az ómagyar korra esik.

A fenti eredetbeli kategória mellett még két másik játszik (jóval kisebb) szerepet. Az egyik a primer ragok alaki és funkcionális módosulása: így keletkeztek az -n, -on/-en/-ön, a -vá/-vé és az -ul/-ül ragok (mindhárom egy-egy ősmagyar kor eleji általános helyhatározóragból, melynek mind hangalakja, mind használati köre átalakult). A másik ragkeletkezési mód a raghalmozás, azaz primer ragok összekapcsolódása: ez hozta létre, még az ősmagyar kor elején, az -ig ragot, továbbá a nyelvjárási kötöttséget mutató -nott -nól, -ni ragcsaládot (Kovácsnott ’Kovácséknál’).

A kései ómagyar kor végére kialakuló főnévragozási rendszer központi elemei a következőképpen mutathatók be.

  1. Ø

  2. t

  3. -ban/-ben

  4. -ba/-be

  5. -ból/-ből

  6. -n, -on/-en/-ön

  7. -ra/-re

  8. -ról/-ről

  9. -nál/-nél

  10. -hoz/-hez/-höz

  11. -tól/-től

  12. -nak/-nek

  13. -val/-vel

  14. -vá/-vé

  15. -ul/-ül

  16. ért

  17. ig

Ez a rendszer úgyszólván megegyezik a mai esetragokéval (csak a -ként fogja még kiegészíteni, lásd a 3.9.3. pontot). Szerkezeti jellegzetességei közül azt emeljük ki, hogy bizonyos pontokon igen szorosan strukturált; másutt az elemek közötti rendszerkapcsolatok meglehetősen lazák (a ragok sorrendje is tetszőleges). Figyelmet érdemel az a 9 elemből álló helyhatározórag-rendszer (3–11.), melynek egyik szervező elve az irányhármasság (hol? hova? honnan?), a másik pedig a helyviszony jellege szerinti megoszlás (belső helyviszonyragok, szorosabb és lazább külső helyviszonyragok).

A fentieken kívül az ómagyar korban még számos korlátozottabb használatú elemmel számolhatunk. A főnevekhez járulók között számon tarthatunk visszaszorulóban levő, keletkezőben levő, illetve kizárólag nyelvjárási szinten élő ragokat. Mellettük külön kategóriát alkotnak azok az elemek, amelyek melléknevekhez vagy számnevekhez kapcsolódnak (-an/-en, -szor/-szer/-ször).