Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Hangrendszer, hangváltozások

Hangrendszer, hangváltozások

Az ősmagyar kor mélyreható változásainak következtében a mássalhangzók rendszerében már jelen vannak mindazok a szembenállások (köztük a zöngétlen—zöngés oppozíció is), melyek nyelvünkre jellemzőek. A rendszer a következőképpen írható le: A felpattanó zárhangok körében megvan a p—b, t—d, k—g pár; az orrhangú mássalhangzók köre teljes: m, n, ny; a réshangok közül jelen vannak a következők: β, f, sz—z, s, j, χ—γ (s hangváltozatként a j zöngétlen párja, a χ́ is); a zárréshangok (affrikáták) közül a cs és a dźs; megvan továbbá az r, l, ly. Az elemek többsége minden helyzetben (szókezdő, szó belseji, szóvégi pozícióban) előfordulhat; néhány elem használata korlátozottabb.

A Gömöry-kódex 73. lapja (1516)

A rendszer fejlődése szempontjából a legnagyobb figyelmet az a kérdés érdemli, hogy a fenti elemsor hogyan módosult az ómagyar kor folyamán: egyrészt milyen elemek tűntek el belőle, másrészt milyen új tagokkal bővült.

Az eltűnő elemek sora a következő: β, γ, χ, dźs. Közülük háromról elmondható, hogy az adott hang eltűnése és egy másiknak a keletkezése szorosan összefügg egymással: a képzés helyének az eltolódásával jön létre a β-ből a v, a χ-ből a h, a dźs-ből a gy. A fenti mássalhangzók természetesen más hangváltozásokban is részt vehettek, s gyakran ezek együttese vezetett oda, hogy az adott elem kilépett a rendszerből. (A χ́ hangváltozat, mely főként a χ́t hangkapcsolatban fordult elő, ugyancsak eltűnt: roχ́tonk > rajtunk).

Az ómagyar kor folyamán keletkeztek a következő mássalhangzók: ty, gy, v, zs, h, c, dz. (Az első hat elem a korai ómagyarban, a dz az ómagyar kor végén.) Velük kapcsolatban több olyan kérdés is fölmerül, melyekről célszerű összefoglalóan szólni. Hogyan bizonyítható egy adott elem hiánya? Erre nézve elsődleges forrást jelentenek azok a jövevényszavak, amelyekben hanghelyettesítést tapasztalunk. Ilyenkor hol az átvevő, hol az átadó nyelvre nézve vonhatók le értékes tanulságok. A szl. nemec > m. német arról tanúskodik, hogy az átvétel korában a magyarban még nem volt meg a c. Másfelől a m. Várad > román Oradea arra példa, hogy az eltérés oka nem az átvevő nyelvben keresendő (a románban ugyanis mindig volt v); ez esetben tehát az átadó nyelvben — a magyarban — kell feltenni a v hiányát, azaz a névalak β-s ejtését. Az új elemek létrejötte legtöbbször hangváltozások következménye (t + j > ty, tty, d + j > gy, ggy összeolvadás; z > dz affrikáció, azaz zárréshanggá válás; lásd emellett a képzéshely eltolódásának fenti példáit is); bizonyos hangokat viszont (c, zs) elsősorban a jövevényszavak honosítottak meg (vö. lat. cédula, ném. cél; szl. rozsda, lat. rózsa, ol. dézsma). A rendszer felől nézve az hangsúlyozandó, hogy a fenti elemek egy része hangváltozatként már korábban is előfordulhatott; most viszont önálló beszédhangként jelentek meg, s ezzel új zöngétlen—zöngés párok keletkezéséhez járultak hozzá (s—zs, f—v). Így úgyszólván minden lehetséges esetben megvalósult a zöngésség szerinti szembenállás. Egyetlen mássalhangzó keletkezése esik későbbi időszakra: a dzs a középmagyar kor elején jelenik meg.

A mássalhangzókkal kapcsolatos hangváltozások közül kettő is van, melyben a β és a γ központi szerepet játszik, s mely további sorsukra erősen kihat. Az egyik a szóvégi (és szótagzáró) helyzetben való vokalizálódás: ilyenkor az adott mássalhangzóból félhangzós magánhangzó (u̯ ü̯) keletkezik, mely az előtte álló magánhangzóval kettőshangzót alkot: ȧszȧy > ȧszȧu̯ (> aszó). Ugyanezek a mássalhangzók hangzóközi (két magánhangzó közötti) helyzetben kiesnek, hanghézag keletkezik, melynek megszüntetése legtöbbször ún. hiátustöltő mássalhangzók (j, v, h) belépése révén valósul meg: feγé > feé > feje. E változások eredményeként a γ eltűnése már a 11. században megkezdődik. A β fejlődése összetettebb, de erről a hangról is elmondható, hogy a korai ómagyar kortól kezdve a nyelvterület nagy részén eltűnik (átadva helyét a v-nek).

Mássalhangzók nyúlásával rendszerint két magánhangzó közötti helyzetben találkozunk. Több olyan toldalék van, melynek alakulásában e folyamat szerepet játszik: ilyen a középfok vagy a múlt idő jele: kisebet > kisebbet, hallotam > hallottam. Szóvégen a hosszú változatok csak később terjednek majd el. Ugyancsak hangzóközi helyzetben következik be egyes mássalhangzók palatalizálódása: személek > személyek, s ez esetben is innen kerül át az új változat a szóvégi helyzetbe is.

Az ómagyar korban új és merőben szokatlan jelenségként lép fel a mássalhangzó-torlódás, melynek feloldására igen erős a törekvés. Háromféle helyzetben is találkozunk vele: szó elején, szóvégen, sőt szó belsejében is. Szó elején (jövevényszavakban) jellegzetes feloldási mód egy előtéthang megjelenése: lat. scola > m. iskola, vagy egy bontóhang beiktatása: szl. brat > m. barát stb. Ugyancsak a bontóhang jelent megoldást szóvégi helyzetben, ahol a torlódást a tővéghangzó eltűnése idézheti elő: hatalmu > hatalm > hatalom. Ez utóbbi esettel függ össze a (hármas) szó belseji torlódás, melyet leggyakrabban ugyancsak bontóhang old fel: hatalmnak > hatalomnak.

Számos mássalhangzó-változás hátterében a szón belüli mássalhangzók egymásra hatása áll. Találkozhatunk a hasonulás különféle eseteivel (mosja > mossa, kézvel > kézzel), emellett — ritkábban — az elhasonulással (ném. erker > m. erkély) és a hangátvetéssel (lat. lekció > m. lecke) is.

A rövid magánhangzók rendszere a következő 8 elemből áll: hátul képzettek (velárisok): ȧ, o, u, i̮; elöl képzettek (palatálisok): e, ë, i, ü. Mindkét sorban szerepelnek illabiális (ajakkerekítés nélküli) és labiális (ajakkerekítéses) elemek, s képviselve van mind a négy nyelvállás, a legalsótól a felsőig. A fenti nyolc közül két elem (az és az ) eltűnik, illetve visszaszorul az ómagyar kor folyamán. Ugyancsak két rövid magánhangzó épül be a rendszerbe: az a és az ö.

Az eltűnőben levő hangok közül a veláris a korai ómagyarban még biztosan megvolt. Ezt igazolja a m. Csík helynévnek a románban meghonosodott Ciuk (ejtsd Csuk) alakja. (Palatális i esetén e név a románba is i-vel került volna át.) Az további sorsát két hangváltozás határozta meg: az esetek többségében palatális i-vé vált (kín, ír, híd; a toldalékok jelzik az egykori veláris hangrendet); ritkábban i̮ > u labializáció következett be: tör. *arïq > m.ȧruk > árok. Ezek eredményeképpen az kilépett a rendszerből.

Az illabiális eltűnése és a labiális a keletkezése a legszorosabban összefügg egymással. Az részt vett a labializáció folyamatában (hȧl > hal), mely a nyelvterület nagy részén érvényesült. (Kivétel a palóc nyelvjárás, ahol az máig él, lásd a 18.2. pontot.) Ezzel nyelvjárásaink többségében az helyébe a labiális a lépett.

Ez utóbbi keletkezésének van emellett egymásik forrása is: az o > a nyíltabbá válás (potok > patak). A két hangváltozás eredménye egybeesett, s az újonnan keletkezett hang jelölésére a két előzmény betűjét használták (a, ill. o). A labiális a biztos meglétét éppen az ebből fakadó helyesírási ingadozás jelzi. Amikor az -ra visszamenő a hangot o-val írják, a jelölés kétségtelenül labiális a-ra utal. Ilyen adatokkal pedig már a 11. századtól találkozhatunk: mortiſ (TA.) (<: lat.Martinus).

A korai ómagyar korban megjelenő másik új elem az ö. Ennek létrejöttében szintén két hangváltozás játszott szerepet: az ë > ö labializáció és az ü > ö nyíltabbá válás. Előfordul, hogy mindkettővel számolhatunk ugyanannak az alaknak a hátterében: a nyelvjárási szöm például a korábbi szim-ből a következő két úton jöhetett létre: egyfelől szim > szém > szöm, másfelől szim > szüm > szöm.

A hosszú magánhangzók köre a korszak elején három elemre korlátozódik: á, é, í. A pótlónyúlás folyamata (melyet a tővégi magánhangzók eltűnése idézett elő, lásd alább) további három elem megjelenéséhez vezet: ē (kēz), ú (út), ű(tűz). (Az alsó nyelvállású ē a középmagyar kor folyamán a nyelvterület nagy részén é-vé záródik.) Ugyancsak igen fontos forrása hosszú magánhangzók keletkezésének a kettőshangzók monoftongizálódása (hosszú magánhangzóvá válása), melynek eredményeképpen az ó és az ő is megjelenik. (A fenti változások emellett olyan magánhangzókhoz is vezetnek, melyek a rendszerben már jelen vannak.) Egészében elmondható, hogy a korai ómagyar kor végén a hosszú magánhangzók köre már minden ma élő elemet tartalmaz (sőt gazdagabb is annál): hátul képzettek: á, ó, ú elöl képzettek: ē, é, í, ő, ű.

Az ómagyar kettőshangzók (diftongusok) szerteágazó alakulásában a következő jellegzetességek figyelhetők meg. Utótagként háromféle elem szerepelhet bennük: ḭ, u̯, ü̯ ennek megfelelően minden diftongus vagy záródó jellegű, vagy két felső nyelvállású magánhangzóból áll. Közülük az u̯, ü̯ utótagúak mind az ómagyar korban keletkeztek a β, γ hangok vokalizálódásával. További sorsuk a monoftongizálódás, mely az ómagyar kor végére lezárul.

Alaki fejlődésük rendkívül változatos. A utótagúakból (ai̯, oi̯, ëi̯) á, é, í hangok keletkeznek. A labiális utótagú kettőshangzók a szó hangrendjének megfelelően mutatnak két fő irányt. Mély hangrendű szavakban a diftongus legjellegzetesebb alakja az ou̯, melynek folytatása leggyakrabban ó, ú, ritkábban é, í, alkalmilag jú. (Példa a fejlődés fő vonalára: ȧszȧu̯ > ȧszou̯ > aszó, aszú). A magas hangrendű szavakban a kettőshangzó központi változata az ëü̯, melynek folytatása többnyire ő, ű, ritkábban é, í, alkalmilag . (Példa a fő irányra: feü̯ > féü̯ > fëü̯ > fő.)

Az Érdy-kódex 88r lapja (1524–1527)

A magánhangzókkal kapcsolatos hangváltozások közül az egyik legjelentősebb a tővégi magánhangzók eltűnése. Az ősmagyar kor végére e magánhangzók már mind felső nyelvállásúak voltak, gyakran ajakkerekítésessé is váltak, az ómagyar kor első századaiban pedig kivétel nélkül eltűntek. (A változás legfőbb nyelvi okait a hangsúlytalan s egyben nyílt szótagi helyzetben s a beszédtempó gyorsulásában kereshetjük.) Az 1055-i Tihanyi alapítólevél adatainak kétharmadában már tővéghangzó nélküli alakokkal találkozunk: aruk, kut, zíget, s csak egyharmadukban van jelen (főként ma egy szótagú szavak végén) a magánhangzó: hodu, utu, zilu. E magánhangzók eltűnésének legfelső határa a 13. század.

A rövid magánhangzókkal kapcsolatos két legfontosabb változás a labializáció és a nyíltabbá válás. A labializáció (ajakkerekítés nélküli magánhangzónak ajakkerekítésessé válása) elsősorban hangsúlytalan szótagban következik be, tehát gyakran a szóvég, közelebbről a tővéghangzó felől indul. Legjellegzetesebb esetei: i > ü (szim > szüm), i̮ > u (ȧri̮k > ȧruk > árok), ë > ö (lël > löl), ȧ > a (hȧl > hal). A nyíltabbá válás (mely a nyelvállás tekintetében idéz elő változást) elsősorban a hangsúlyos első szótagbeli magánhangzókat érinti. Főbb esetei: i > ë (higy > hëgy), ë > e (kërëszt > kereszt), ü > ö (szüm > szöm), u > o (fuk > fok), o > a (potok > patak). Mint fentebb láttuk, e két változás hozta létre az a és az ö hangot.

A rövid magánhangzók nyúlásának számos oka lehet. Közülük kiemelendő azún. pótlónyúlás, mely a tővégi magánhangzók eltűnésével van kapcsolatban. Mivel az előbbi változás a szótest megrövidülését eredményezi (utu > ut), ennek ellensúlyozására a szó belseji magánhangzó megnyúlása következhet be, különösen egy szótagú szavakban: víz, tűz, úr stb.

Hosszú magánhangzók rövidülésének szintén megvannak a jellegzetes esetei. Szóvégi helyzetben átfogó jelleggel érvényesül (igen korán, már a 10. századtól) az í megrövidülése (nézí > nézi); ezt követi a 13. században az á, é hangok hasonló változása (almá > alma, eké > eke). A rövidülésben alkalmilag részt vesz a szóvégi ú, ű is (kapú > kapu, ürű > ürü).

Számos olyan hangváltozás van, mely valamilyen módon a szóalak egészét vagy a benne szereplő hangok bizonyos együtteseit érinti. A kétnyíltszótagos tendencia olyankor érvényesülhet, ha a szóban két vagy több nyílt (azaz magánhangzóra végződő) szótag követi egymást. Ilyenkor a második (vagy valamelyik további) szótag magánhangzója kieshet: malina > málna. A hiátus (hanghézag) jelensége akkor lép fel, ha két teljes értékű magánhangzó egymás mellé kerül. E helyzet megszüntetésének egyik jellegzetes módja a hiátustöltő mássalhangzó (j, v, h) belépése: almáá > almája. A hangrend kérdéskörével függnek össze a hasonulás és elhasonulás jelenségei: az előbbi az egységes (magas vagy mély) hangrend felé mutató változás (angyel > angyal); az utóbbi — szórványosabban — az ellenkező tendenciát képviseli (tahát > tehát).

Végül az ómagyar kori hangváltozásokkal kapcsolatban lehetséges olyan jelenség-nyalábokról is szólni, melyek mind a szóvégek gyengülésének, rövidülésének irányába mutatnak. Az egyik ilyen változássor a következő elemekből épül fel: a tővéghangzók eltűnése; a szóvégre került β, γ vokalizációja; az így keletkezett kettőshangzók monoftongizálódása; a hosszú magánhangzók egy részének rövidülése. A másik változássor a utótagú diftongusokkal kapcsolatos: ezekből hosszú magánhangzók keletkeznek (á, é, í), melyek sorsa a megrövidülés.