Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A helyesírás

A helyesírás

A latin ábécének a magyar nyelvre való alkalmazása nem kevés nehézséggel járt (lásd a 19.1.2. pontot). Az eredetileg 21 (később 26) betűs latin ábécé a közel 40 elemből álló ómagyar hangrendszer jelölésére eleve szűkösnek bizonyult. Ennek megfelelően az alakulóban levő ómagyar helyesírási rendszerben gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy több hangnak közös betűjele van, másfelől pedig egy hangot több betű is jelölhet. Különösen éles kérdést vetnek fel mindazok a kategóriák, melyek a latinban ismeretlenek (így a zárréshangok, pl. c, cs; a palatális mássalhangzók: ty, gy, ny, ly; az elöl képzett ajakkerekítéses magánhangzók: ö, ő, ü, ű). Nem véletlen, hogy az egész magyar helyesírás-történet folyamán ezek írásmódja mutatja a legtöbb váltakozást. A megoldások keresésének két fő iránya van: egyfelől betűkapcsolatok létrehozása (azaz a meglevő jelek kombinációja), másrészt mellékjelek (ún. diakritikus jelek) bevezetése. A korai ómagyar korra az első irány a jellemző; a kései ómagyarban mindkettővel találkozunk.

A magyar helyesírás kialakulásában meghatározó szerepe volt a királyi kancelláriának, mely az oklevélkibocsátás fő fóruma volt. A latin oklevelezés fontosságát ennek kapcsán már hangsúlyoztuk. Emellett az is figyelmet érdemel, hogy bizonyos jelölésmódok hátterében különféle élő nyelvekből (német, olasz, francia) származó helyesírási hatással is számolhatunk.

A korai ómagyar kor hangjelölésében a következő főbb jellegzetességek figyelhetők meg. A mássalhangzók körében az /sz/ és a /z/ közös jele a z, az /s/ és a /zs/ közös jele az s. A/c/ jeleként többnyire c-vel vagy cz-vel, a /cs/ jeleként leggyakrabban ch-val találkozhatunk. A palatális mássalhangzók visszaadására már kezdenek feltűnni a ty, gy, ny, lybetűkapcsolatok. A rövid magánhangzók közül az /a/ kettős jelölése (a, ill. o) a rendszer többi tagját is érintő eltolódás forrásává válik. Az elöl képzett ajakkerekítéses magánhangzók közül az /ü/, /ű/ elemeket leggyakrabban az u jelöli, az /ö/, /ő/ jelölésére viszont az ew szolgál: ez a betűkapcsolat egy korábbi kettőshangzónak, az /ő/ előzményének volt a jele. A magánhangzók hosszúságát általában nem jelölik, alkalmilag azonban az oklevelekben a betűkettőzésre is találunk példákat (aa, ee stb.)

A kései ómagyar korban megjelenő kódexirodalom helyesírás-történeti szempontból sajátos megoszlást mutat. Kódexeink egy része folytatja a korábbi nem mellékjeles hagyományt. Ez jellemző például a Jókai-kódexre, a Ráskay Lea által másolt kódexekre, s általában a domonkos rend emlékeire. Másfelől megjelenik egy radikálisan új rendszer, mely — a magyar helyesírás történetében először — bevezeti a mellékjelek használatát, sőt ezeket állítja egész konstrukciója középpontjába.

A mellékjeles helyesírás első képviselői a Bécsi és a Müncheni kódex, az ún. Huszita Biblia kódexei (1416 u./15. sz. második fele). Bennük igen határozottan érvényesül az a törekvés, hogy minden hangnak saját jele legyen. Azok a párok, amelyekre a kancelláriai helyesírásban közös betű utalt, mellékjelek segítségével immár elkülönülnek egymástól. Így az /sz/—/z/ jele ebben a rendszerben az ź—z; ezzel párhuzamosan az /s/—/zs/ páré az ś—s. A palatális mássalhangzók többségére is mellékjeles betű utal: a /ty/ jele például a ť. A magánhangzók körében — egész kivételes módon — még a zárt /é/ és a nyílt /e/ elkülönítésére is van mód. (Az előbbit e, ė, az utóbbit è jelöli.)Egy-két esetben különleges új betűk születnek: a /cs/ jelölésére a L, az /ö/, /ő/ jeleként pedig az ϙ („farkas o”).

A Cornides-kódex 184v lapja (1517), Ráskay Lea írása és aláírása

Ez a rendszer egész szellemében azt a koncepciót követi, melyet Husz János dolgozott ki a cseh helyesírásra 1412 körül. Ő vezette be — a helyesírás-történetben először — az egy hang—egyjel alapelvet, s ő tette meg a mellékjelek használatát rendszere alapelvének. Magyar követői a hazai hagyományt véve alapul teljesen az ő szellemében jártak el. Ennek az új helyesírási rendszernek a megalkotása a legszorosabban összefügg az első ránk maradt bibliafordítással, melyet a Huszita Biblia képvisel. Később – némileg meglepő módon — ezt a helyesírást a Ferenc-rendi kódexek egész sora átvette. Kódexirodalmunk tekintélyes hányada keverék helyesírást képvisel, melyben mind a nem mellékjeles, mind a mellékjeles helyesírás elemei megtalálhatók.