Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvemlékek

A nyelvemlékek

A legkorábban megjelenő típust a szórványemlékek alkotják, melyek más nyelvű (legtöbbször latin) szövegbe ágyazva magyar nyelvű elemeket (neveket, szavakat, szószerkezeteket) őriztek meg. Ez utóbbiak sajátossága, hogy egyrészt vannak köztük lefordíthatatlan tulajdonnevek, másrészt jelentős részük olyan közszói alakulat, amit le lehetett volna fordítani, mégsem fordítottak le: szílkút, köves kút, mogyoróbokor. Ennek az az oka, hogy az adott oklevélben — ami jogi irat — az utóbbiaknak pontos helymegjelölő szerepük volt (egy adott birtok határpontjait jelölték), márpedig ezt az azonosító funkciót csak úgy tudták betölteni, ha a környékbeli lakosság nyelvén rögzítették őket. Az iratok jogi jellegéből következik az is, hogy időhöz és helyhez köthető emlékek.

Első szórványaink külföldi szerzők művei. Különösen nevezetes Bíborbanszületett Konsztantinosznak A birodalom kormányzásáról c. műve (950 k.), mely számos magyar nevet tartalmaz: Álmos, Árpád, Maros, Tisza, Etelköz stb. A hazai szórványok közül feltűnően korai a veszprémvölgyi apácák görög nyelvű adománylevele (1002 e./1109; az első évszám a keletkezés korát jelzi, a második a ránk maradt másolatét). Leghíresebb a tihanyi apátság alapítólevele (1055), melynek gazdag anyagában egy hosszabb szerkezetet is találunk: feheruuaru rea meneh hodu utu rea (‘Fehérvárra menő hadútig’). A személynevek vonatkozásában igen becses forrás a dömösi prépostság adománylevele (1138/1329) és a Váradi Regestrum (1208–1235/1550). Az eddigiekhez képest egészen eltérő műfajt képviselő latin nyelvű geszták és krónikák szintén sok személy- és helynevetőriztek meg.

A magyar nyelvű szövegek első csoportját az a négy kis emlék jelenti, amely az Árpád-korból ránk maradt. Ezek a következők: Halotti beszéd és könyörgés (12. sz. utolsó negyede/1195 k.), Königsbergi töredék és szalagjai (12. sz. vége — 13. sz. eleje/1350 k.), Ómagyar Mária-siralom (13. sz. első fele/13. sz. közepe), Gyulafehérvári sorok (13. sz. második fele/1315 k.). A ránk maradt másolatokat latin nyelvű kódexek őrizték meg. A négy szöveg keletkezése elég közel áll egymáshoz: alig 70–80 év választja el az utolsót az elsőtől. Közös jellegzetességeik még inkább szövegemlék-csoporttá avatják őket. Mindegyik egyházi szöveg, és latin eredeti nyomán készült; ugyanakkor nyelvezetük természetes, szabad fordítás benyomását kelti, ami az élőszóban való tolmácsolás gyakorlatával függ össze. Rendeltetésüket tekintve is közvetlen kapcsolatuk van a szóbeli előadásmóddal: az elsőnek a műfaja temetési beszéd, az utolsóé prédikáció-vázlat.

A Halotti beszéd és könyérgés (12. sz. vége)

E négy kis emlék kapcsán önként adódik a következő kérdés: mit képvisel az, ami ránk maradt? Készültek-e nagyobb arányban Árpád-kori magyar szövegek? A középkori könyvpusztulás hatalmas (nálunk 98–99%-os) arányát ismerve bizonyos, hogy ennél jóval több magyar nyelvű szöveg keletkezhetett. Erre vall az is, hogy emlékeink nyelvi, stiláris, helyesírási stb. sajátosságai olyan kiforrottak, hogy mögöttük hosszabb hagyomány tehető fel. Ugyanakkor mindaz, amit a szóbeli fordítás általános gyakorlatáról tudunk, óvatosságra int, s olyan irányt ad a következtetéseknek, hogy a magyar szövegek eleinte elsősorban élőszóban éltek; írásban való rögzítésük aránylag ritka lehetett.

A kódexirodalom kibontakozásával jelenik meg a könyv terjedelmű kéziratos magyar írásbeliség. A 15–16. századból ennek mintegy 45 emléke maradt ránk. Közülük legkorábbi a Jókai-kódex (1370 u./1440 k.); ezt követi a Huszita Biblia három kódexe: a Bécsi, a Müncheni és az Apor-kódex (eredeti példányuk 1416 u. készült; mindhármat a 15. század második felében másolták). Ez utóbbi időszakból való még három más kódexünk; az összes többi a Mohács előtti negyedszázadból származik. Keletkezésük legnagyobbrészt két szerzetesrendhez, a ferencesekhez és a domonkosokhoz köthető. A kolostorok közül elsőrendű szellemi központként a Margit-szigeti domonkos apácáké és az óbudai klarisszáké emelkedik ki: ezek játszották a legfontosabb szerepet a magyar kódexirodalom történetében.

Emlékeink többségére nem jellemző az a tartalmi és formai egység, ami általában a könyv fogalmához társul. Találunk azért erre is példát: ezt képviselik a bibliai részeket tartalmazó kódexek (Bécsi, Müncheni kódex) vagy a legendafordítások (Assisi Szent Ferenc legendája a Jókai-kódexben; Domonkoskódex; Margit-legenda). Van változatos tartalmú, de tudatosan megszerkesztett összeállítás is (mint a Kazinczy-kódex, F. fráter munkája), de még jellemzőbbek az olyan vegyes tartalmú kódexek, melyek a megrendelő (leggyakrabban egy kolostor) igényeinek megfelelően álltak elő sokféle előzményből, több kéz írásával.

A magyar kódexirodalom fordításirodalom, a latinhoz való viszonya azonban más, mint Árpád-kori szövegeinké. Itt már előtérbe lép, sőt meghatározóvá válik a latin minta követésének az igénye, ami megmutatkozik a mondatszerkesztésben, a viszonyító elemek használatában, a vagylagos megfelelők felsorakoztatásában. Egyes fordítások erős latinizmusai jól mutatják azt a függő viszonyt, ami az alakulóban levő magyar írásbeliséget jellemzi. Ugyanakkor ez utóbbi számára valóságos iskolát jelentett a latin: az írott szövegekre jellemző szövegszerkesztési gyakorlat, szabályrendszer, stiláris sajátosságok a mintakövetés során formálódtak ki. A korszak végén alkotó Karthauzi Névtelen, az Érdy-kódex írója olyan tudós egyéniség, aki a fenti hagyomány talaján állva már szuverén módon fordít.

A kódexek másolói között vannak jól ismert, jeles személyiségek, mint Ráskay Lea vagy Sövényházi Márta a Nyulak szigetén. Mögöttük ott áll azoknak a névteleneknek a hosszú sora is, akik révén nemegyszer igen régi szövegek hagyományozódtak tovább másolatról másolatra, amint erre egyes archaikus nyelvi formák utalnak.

Kérdés, milyen mélyre nyúlnak vissza ezek a szálak. Az, hogy az írott szöveghagyomány kezdetei jóval korábbiak a kódexek koránál, aligha lehet kétséges. E tekintetben igen beszédes Árpád-házi Szent Margittal kapcsolatban az a 14. századi latin legendarészlet, mely szerint húsvét előtt a Passió történetét „anyanyelvén olvastatta fel és magyaráztatta magának ”. Ez az utalás a 13. század közepére vonatkozik, s ilyen módon az Árpád-korra nézve tekinthető — igen figyelemreméltó — jelzésnek.