Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

12. fejezet - Az ómagyar kor

12. fejezet - Az ómagyar kor

Korompay, Klára

A honfoglalástól a mohácsi vészig terjedő több mint 600 évet átölelő ómagyar kor a magyarság egész történetének legradikálisabb változását foglalja magában: egy korábban évszázadokon át vándorló, félnomád, törzsi-nemzetségi szervezetben élő nép eljut Európába, ott letelepedik, s — egyedülálló kivételként — végrehajt egy olyan műveltségváltást, melynek révén beilleszkedik az európai népek közé. E változás nyelvi következményei rendkívül mélyrehatóak. A nyelvjárások tekintetében az jellemzi az átalakulást, hogy a korábban törzsi kötöttségű nyelvváltozatokat területi kötöttségűek váltják fel. A más nyelvekkel való kölcsönhatás szempontjából — a sokoldalú keleti kapcsolatok után — most a közép- és nyugat-európai nyelvekkel való találkozás kerül előtérbe. Még ezeknél is fontosabb szerepet játszik a latin „apanyelv”, mely évszázadokon át a műveltség nyelve lesz Magyarországon. Ez utóbbival szoros összefüggésben a magyar írásbeliség kialakulása szempontjából is központi jelentőségű az ómagyar kor. Amikor az államalapítással kezdetét veszi a latin betűs írás elterjedése, a közel kétezer éves nyelvemléktelen ősmagyar kor után a magyar nyelvtörténetnek abba a szakaszába lépünk, amely már írásos emlékek alapján tanulmányozható.

A korszakon belüli tájékozódást a következő belső tagolás segíti: a honfoglalástól 1350-ig terjedő időszakot korai ómagyar kornak, az 1350 és 1526 közötti időszakot kései ómagyarnak nevezzük.

Szóbeliség és írásbeliség; a latin nyelv szerepe

A középkori magyar kultúrában az írásbeliség nyelve első helyen — s jó ideig szinte kizárólag — a latin. Latin nyelvűek az egyház által használt szövegek, s latinul születnek az egyházi irodalom első alkotásai: Szent István Intelmei, a Szent István- és Szent Gellért-legendák. Hasonló a helyzet a történetírásban: latin nyelvű egész geszta- és krónika-irodalmunk, Anonymustól a 15. századi Thuróczy Jánosig. Végül ugyanez jellemző a jogtudomány különféle területeire (törvényszövegek, oklevelek); ezen a nyelven foglalja össze az érvényben levő jogot Werbőczy Istvánnak 1517-ben megjelent Hármaskönyve, is. A latinnak még a későbbi századokban is olyan szerepe lesz Magyarországon (mégpedig mind az írásbeliség, mind a szóbeliség szintjén), hogy joggal beszélhetünk — Révai Miklós kifejezésével élve — „magyar deákság”-ról.

A műveltség hordozója az Árpád-korban az a szűk réteg, mely iskolázottságát külföldi egyetemeken (elsősorban Párizsban) szerezte, s hazatérve az egyházi és világi társadalomban vezető tisztségeket töltött be. A középső és alsó papság képzettsége jóval csekélyebb (közülük sokan csak olvasni tudnak, írni nem); a világiak széles rétegei pedig legnagyobbrészt írástudatlanok.

Az írástudás ebben a korban még nem egyszerű gyakorlati készség: a legszorosabb összefüggésben áll azzal az egyházi és tudós műveltséggel, melyet a latin nyelv közvetít. Írni azért tanulnak meg, hogy latin szövegeket tudjanak írni; ilyen módon a műveltség tartalma, nyelve és technikai közvetítése sokáig elválaszthatatlanul összefonódik. Jól mutatja ezt a deák szó jelentésfejlődése a magyarban: „deák volt nemcsak az, aki írni tudott, hanem a nyelv is, amelyen írni szokott” (Horváth János 1944:16). Ennek megfelelően még évszázadokon át találkozunk a deákos és a deáktalan szavak kettős jelentésével: egyfelől a műveltség, latin tudás meglétére, illetve hiányára utalnak, másfelől az írástudáséra is: a deáktalan szó még a 18. században is jelenthette azt, hogy valaki írástudatlan.

Ilyen körülmények között joggal tehető fel a kérdés: hogyan indult meg a magyar nyelvű írásbeliség? Milyen célból, kiknek a számára készültek nyelvünk korai emlékei? Hiszen azok, akik írni-olvasni tudtak, latinul is tudtak, nekik tehát nem volt szükségük a fordításra; akik pedig latinul nem tudtak, azok rendszerint írni-olvasni sem tudtak, tehát nem lehettek a szövegek olvasói. E látszólagos paradoxont az oldja fel, ha tekintetbe vesszük egyrészt a világiak gyakorlati szükségleteit, másrészt azt, hogy az egyház az írástudatlan hívekhez anyanyelven közvetítette tanítását: e közvetítés során, annak folyamatában szükség lehetett írott szövegekre is.

Gyakorlati igények kielégítésére indult meg az oklevelezés. Az Árpád-korból mintegy tízezer emlék maradt ránk (adománylevelek, birtokösszeírások stb.). Ezek nyelve természetesen a latin (az első időkben néha a görög is, Géza fejedelem bizánci orientációjával összefüggésben). Az oklevelekben szórványosan előforduló magyar személy- és helynevek, továbbá közszói alakulatok leírása alakította ki azt a gyakorlatot, mely azután egész szövegek rögzítését is lehetővé tette. A fenti emléktípus képviselőit szórványemlékeknek nevezzük (bemutatásukat lásd a „Szóbeliség és írásbeliség; a latin nyelv szerepe”. pontban).

A magyar nyelvű szövegek keletkezése az egyházi gyakorlathoz kapcsolódik. A hívek a templomokban anyanyelvükön hallgatták a prédikációt; a papság számára ez azzal a feladattal járt, hogy a bibliai szövegeket újra és újra élőszóban magyarra fordítsák. E fordítói tevékenység emlékét őrzi magyaráz igénk. Az élőszóban való tolmácsolás során alakult ki az az emelkedettebb, latin szövegek fordításán iskolázott magyar nyelvváltozat, melyet — Tarnai Andor szavával — második szóbeliségnek nevezünk. A ránk maradt írott szövegek világosan mutatják ennek a hagyománynak a meglétét és erejét.

A középkor későbbi századaiban az anyanyelvű írásbeliségnek új meg új területei jelennek meg. Magán az egyházon belül is kialakul egy új igény: a szerzetesrendek elterjedésével a latinul nem tudó apácák olvasmányszükséglete hozza létre a kódexirodalmat. Ugyanakkor megnő a világi értelmiség szerepe, s az írástudás mint gyakorlati készség szélesebb körben terjed, laicizálódik. Ennek hátterében az áll, hogy a kolostori és káptalani iskolák mellett (különösen a 14. századtól) egyre jelentősebb szerepet játszanak a városi és falusi plébániai iskolák is. A korszak végéről már magyar nyelvű levelek is maradtak ránk.

Irodalom

[CH12-B1] E. AbaffyErzsébet 2003. Hangtörténet. In: Kiss—Pusztai 2003, 301–351.

[CH12-B2] BalázsJános 1980. Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai modell. Budapest, Magvető Kiadó.

[CH12-B3] BárcziGéza 1951. A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B4] BárcziGéza 1975. A magyar nyelv életrajza3. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH12-B5] BárcziGéza 1980. A magyar nyelv múltja és jelene. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH12-B6] BárcziGéza 1982. A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése. Sajtó alá rendezte és szerkesztette E. Abaffy Erzsébet és N. Abaffy Csilla. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B7] BárcziGézaBenkőLorándBerrárJolán1967. A magyar nyelv története. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH12-B8] BenkőLoránd 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B9] BenkőLoránd (főszerk.) 1991–1997. A magyar nyelv történeti nyelvtana I–IV. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B10] GallasyMagdolna 2003a. Az egyszerű mondat. In: Kiss—Pusztai 2003, 483–500.

[CH12-B11] GallasyMagdolna 2003b. Szövegtörténet. In: Kiss—Pusztai 2003, 501–576.

[CH12-B12] HaaderLea 2003. Az összetett mondat. In: Kiss—Pusztai 2003, 500–560.

[CH12-B13] HorváthJános 1944. A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Budapest, Magyar Szemle Társaság.

[CH12-B14] HorváthJános 1976. A magyar irodalom fejlődéstörténete. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B15] HorváthLászló 2003. Szószerkezet-történet. In: Kiss—Pusztai 2003, 430–482.

[CH12-B16] JakubovichEmilPaisDezső1929. Ó-magyar olvasókönyv. Pécs, Danubia Kiadó.

[CH12-B17] KissJenőPusztaiFerenc (szerk.) 2003. Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH12-B18] KorompayKlára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss—Pusztai 2003, 281–300.

[CH12-B19] B. LőrinczyÉva 1953. A Königsbergi Töredék és Szalagjai mint nyelvi emlék. (Nyelvészeti Tanulmányok 3.)Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B20] MartinkóAndrás 1988. Az Ómagyar Máris-siralom hazai és európai tükörben. Bevezetés és vázlat. Irodalomtörténeti Füzetek 117. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B21] D. MátaiMária 2003. Szófajtörténet. In: Kiss—Pusztai 2003, 393–429.

[CH12-B22] MezeyLászló 1955. Irodalmi anyanyelviségünk kezdetei az Árpád-kor végén. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B23] MolnárJózsefSimonGyörgyi1980. Magyar nyelvemlékek3. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH12-B24] SárosiZsófia 2003. Morfématörténet. In: Kiss—Pusztai 2003, 352–371.

[CH12-B25] TarnaiAndor 1981. Szóbeliség — latinság — írásbeliség. In: Tarnai Andor — Csetri Lajos: A magyar kritika évszázadai I. Rendszerek a kezdetektől a romantikáig. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 11–26.

[CH12-B26] TarnaiAndor 1984. „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH12-B27] VizkeletyAndrás 1986. „Világ világa, virágnak virága…” [ómagyar Mária-siralom]. Budapest, Európa Könyvkiadó.

[CH12-B28] ZelligerErzsébet 2005. A Tihanyi Alapítólevél. Pannonhalma, Bencés Kiadó.

[CH12-B29] ZsilinszkyÉva 2003. Szókészlettörténet. In: Kiss—Pusztai 2003, 372–392.