Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A mondatok

A mondatok

A beszélő szándéka szerint megkülönböztetett mondatfajták mai típusai (kijelentő, felkiáltó, óhajtó, felszólító, kérdő) – alapnyelvi, illetve még régebbi örökségként – az ősmagyarban is éltek. Egyrészt a hanglejtés állította őket szembe egymással; másrészt olyan eszközök, mint a módhasználat (pl. felszólító módú igealak), az -e kérdőszócska vagy a kérdő névmások stb. Természetesen használtak megszólító mondatokat is. A ne, nem szócskák önálló válaszként is megjelenhettek; már az alapnyelvben megkülönböztették a tagadó jellegű mondatokat az állítóktól.

A szórend az igés mondatokban (a szerkezetekre jellemző bővítmény + alaptag sorrenddel összhangban) mind az alapnyelvben, mind az ősmagyar kor elején többnyire alany + igei bővítmények + igei állítmány lehetett. A beszédhelyzet, egy-egy hangsúlyozandó mondatrész azonban néha átalakíthatta ezt a sorrendet. Az ősmagyar kor folyamán egyre gyakoribb lett az alany + ige + igebővítmény szórend is. Olyan mondatok terjesztették, melyekben az alany erős hangsúlyt kapott (pl. „Fiam megy vadászni”, azaz ’nem más’).

A mondatszerkesztés szempontjából az alanyi és állítmányi részre tagolható mondatok osztályával a tagolatlanoké áll szemben. Ez az archaikus, a tagolthoz képest (időben) elsődleges mondattípus az alapnyelvben és nyelvünk külön életében is nagyon gyakori lehetett. Tagolatlan mondatként az ősmagyarban főleg indulatszók, megszólítások, (tagadó vagy tiltó) felelőszók fordultak elő, de ide sorolhatjuk például a tagolt mondat szerkezetébe be nem épülő, figyelemfelhívó, bevezető stb. szerepű elemeket (pl.: íme, lám) is.

A tagolt mondatokban az ősmagyar nyelv (az alapnyelvhez hasonlóan) kedvelte az igeneves szerkesztést. Több igeneves szerkezetet is belezsúfolhattak egyetlen egyszerű (= nem összetett) mondatba (pl. „Fiam erdőből jővén farkas ölte vadászt látott”).

Az obi-ugor szövegekben megfigyelhető igeneves szerkesztésmódra gondolva eljátszhatunk azzal a gondolattal (bár ez talán valóban csak játék), hogy egy ősmagyar egyszerű mondat akár így is hangozhatott: „Fiam erdőből jővén mezőre jutva kése tört, farkas ölte vadászt látott”, azaz ’Amikor fiam az erdőből jött, és a mezőre jutott, látott egy vadászt, akinek eltört a kése, s akit egy farkas megölt’.

Az igenevessel szemben álló mellékmondatos szerkesztésmódnak, vagyis az alárendelő összetett mondatnak bizonyos (kötőszó nélküli) típusai már az alapnyelvben is élhettek; például függő kérdést tartalmazó tagmondatkapcsolatok: „Hová ment fiad, nem tudom.”

Az első alárendelő kötőszók, a vonatkozó névmások – s ezzel a vonatkozó mellékmondatok – az ősmagyar kor elején, esetleg még az ugor korban jelenhettek meg. A vonatkozó kötőszók kérdő névmások hangsúlyvesztésével keletkeztek; például így: „Ki gyors? Fusson!” → „Ki [’aki’] gyors, fusson!” Az ősmagyarban vonatkozó névmási határozószókból újabb kötőszók jöttek létre, ezekkel együtt pedig újabb alárendelő mondattípusok léptek be a nyelvi rendszerbe. A legnagyobb szerephez jutó hogy kötőszó feltehetőleg ilyen szófajváltás eredménye: „Nézem, hogy hull (a) hó” [’hogyan’– kérdő határozószó, esetleg felkiáltó árnyalattal] → [’ahogy’ – vonatkozó határozószó] → [valódi kötőszó]. Fontos funkciót töltött be a feltételes árnyalatú mellékmondatok ha, valamint az oksági viszonyt kifejezők mert kötőszava is. E kötőszók és mellékmondatok kialakulásának lényeges eleme volt a konkrét → elvont jelentésváltozás. Az ősmagyar kor végén már megvolt az alárendelő összetett mondatok minden főbb típusa; rendszerük alkalmas lehetett bizonyos sajátos jelentéstartalmak (hasonlítás, feltételesség, következményesség) kifejezésére is.

Mellérendelő összetett mondatok már az uráli alapnyelvben is éltek, megjelenésük megelőzte az alárendelőkét. A mellérendelt tagmondatokat nem kötőszó, hanem tartalmuk és párhuzamos felépítésük fűzte össze; ilyenféleképpen: Farkas jön, nyúl fut. A mellérendelés kötőszó nélküli formája az ősmagyarban is gyakori, sőt eleinte kizárólagos volt. A bonyolultabbá váló mondatszerkesztés azonban egyre inkább megkívánta a logikai viszonyok árnyaltabb, kötőszós jelölését. Az ősmagyar kor második felében már biztosan használtak kötőszókat (és, is, de, vagy stb.; eredetüket lásd a „A szófajok” pontban) a mellérendelt tagmondatok összekapcsolására.