Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szószerkezetek

A szószerkezetek

Az alany—állítmányi szerkezet alapnyelvi, sőt annál is régebbi örökség.

Az alany legfőbb kifejezőeszközei az ősmagyarban — akárcsak a nyelvemlékes korokban — a ragtalan (-Ø ragos) főnevek és főnévi névmások voltak. Az igei személyragozás kialakulása biztosította, hogy az alanynak ne kelljen minden mondatban külön szóval kifejezve megjelennie, hiszen az ige ragja alkalmas volt az alany nyelvtani személyének azonosítására (megyek ’én megyek’, adtok ’ti adtok’ stb.). Nyilvánvalóan használtak már névmással kifejezett határozatlan alanyt (valaki jön), egyes igealakok pedig olykor talán általános alanyra utaltak (nem tudjuk ’nem tudja az ember’). Az alany gyakran vagy mindig hiányzott egyes igék mellől: ezek leginkább a villámlik, virrad típusú, természeti történéseket jelölő igék voltak. A melléknévi vagy határozói igenévvel kifejezett cselekvésnek, történésnek az alanya többnyire megegyezett az (igei) állítmányéval, de az igeneveknek olykor saját, a mondatétól különböző alanyuk is lehetett: „Fiam látott szőre hullott farkast” [’olyan farkast, amelynek kihullott a szőre’]; „Lába fájván, lovam lassan fut”.

Az állítmány legjellemzőbb kifejezőeszköze az ősmagyar korban is az ige volt. Tisztán névszói állítmány csak addig fordulhatott elő, amíg nem bontakozott ki teljesen az igék mód- és időjelezésének, valamint személyragozásának a rendszere. Mivel ez a folyamat még az ősmagyarban is tartott, feltételezhetjük, hogy a korszak első felében az ő nagy, (a) ház nagy-féle szerkezeteken kívül léteztek én nagy, te nagy típusúak is. A névszói állítmány átalakulása névszói-igeivé az igei állítmány hatásával magyarázható. Miközben a mód- és időjelölés, valamint a személyragozás az ige kötelező jegyévé vált, a névszói állítmány is követni kezdte az ige mintáját: az ige jeleinek és ragjainak megfelelő funkciójú segédigéket vett maga mellé (nagy volna, nagy vala, nagy vagyok stb.). A segédigés alakok rendszerében a kijelentő mód jelen idejének egyes és többes számú 3. személyét (-Ø igerag módjára) a segédige hiánya jelölte, ahogy ma is: „(A) ház nagy ”,„(A) házak nagy(ok) ”. Az állítmány névszói része (az alanyhoz hasonlóan) ragtalan volt, segédigeként pedig a létige alakjait használták. — A névszói állítmánnyal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a melléknévi igenév állítmányi funkciója a nyelvemlékes korokból ismertnél minden bizonnyal gyakoribb volt (ilyenféle mondatokban: „Tüzetek most is égő” ’még mindig ég’).

Az alany és az állítmány közötti számbeli egyeztetés alaki eszköze a -k többesjel lett; igei állítmány esetén a többes számú igei személyragok elemeként, névszói állítmány esetében névszójelként: Férfiak vadásznak, illetőleg „Ez férfiak vadászok” [’Ezek a férfiak vadászok’] és „Ez nyulak gyorsak” [’Ezek a nyulak gyorsak’].

Az alárendelő szerkezetek főbb típusainak mindegyike alapnyelvi örökség, de a kifejezőeszközök és az alcsoportok közül sok az ősmagyarban jött létre.

A tárgyas szerkezetekben a bővítményt, vagyis a tárgyat általában ugyanazok a szófajok fejezték ki, mint az alanyt: főnevek és főnévi névmások. Ameddig a tárgy jelöletlen volt, az alanytól szórendi helye (az alany + tárgy sorrend) különböztette meg. Az ősi jelöletlenség a favágó típusú összetett szavakban máig megőrződött. A tárgy jelöltté válása a határozottság kifejezésével és a szórend lazulásával függ össze. Az alapnyelvben a határozottság jelölésére többféle toldalék csatlakozhatott a szótőhöz; ezek egyikének utóda a -t. Feltehetőleg az ősmagyar kor elején lett belőle tárgyrag. Előbb csak a határozott tárgy végződése volt, azután szerepköre (a határozott igeragozás kialakulásával összefüggésben) a határozatlan tárgy jelölésére is kiterjedt. A beszédhelyzet, a mondat- és szövegbeli hangsúlyviszonyok megkívánhatták, hogy a tárgy a mondat élére kerüljön: olykor ezért is szükség lehetett arra, hogy a félreértés elkerülésére a tárgyat az alanytól rag különböztesse meg. A tárgyrag funkciójának bővülése után a határozatlanság és a határozottság szembeállítását az igeragozás biztosította. A birtokos személyjel önmagában is alkalmas a határozottság jelölésére, így (az egyes szám 3. személyének kivételével) a személyjeles főnevek és névmások valószínűleg csak az ősmagyar kor vége felé, személyjel nélküli társaik példáját követve kezdték fel-felvenni a tárgyragot: a házam ’házamat’, engem stb. formák mellett házamat, engemet típusúak is megjelenhettek.

A tárgyas szerkezetekben alaptagként igék, valamint az ezekből képzett igenevek és névszók szerepeltek. Az igenévhez vagy névszóhoz tartozó tárgy talán csak az ősmagyar kor vége felé kezdett ragossá válni (fát vágni, fát vágás típus), a jelöletlenség pedig összetett szavak kialakulásához vezetett (favágó, favágás).

A határozós szerkezetekben bővítményként, határozói szerepben ragtalan, ragos és névutós névszók, ragos névmások, határozószók, továbbá főnévi és határozói igenevek fordulhattak elő. Az ősmagyar kor elejének határozórendszerében a kifejezőeszközök viszonylag szűk készletének sokféle funkciót kellett betöltenie. A határozói szerepeket egyrészt a ragokat felvevő töveknek, másrészt a határozós szerkezetek alaptagjainak a jelentéstípusa különítette el egymástól. A korszak folyamán a funkciók rendszere egyre árnyaltabbá vált.

A határozófajták — folytatva az alapnyelvben megindult fejlődést — közvetlenül vagy közvetve a helyhatározói szerepből ágaztak ki. Ennek az a magyarázata, hogy az ember számára a térbeli viszonyok más körülményeknél könnyebben érzékelhetők; bizonyítéka pedig az, hogy a helyhatározók kifejezőeszközeinek száma és differenciáltsága más határozókénál nagyobb. A helyhatározók rendszere az alapnyelvi irányhármasságra épült. Az ősmagyar kor elejének határozóragjai pusztán a három irányt (hol?, honnan?, hová?) különböztették meg; a belső és külső helyviszonyok finomabb hálózata később, a névutók és az újabb határozóragok megjelenésével összefüggésben rajzolódott ki. A konkrét jelentésű helyhatározók mintájára egyre gyakrabban kerülhetett sor átvitt értelműek használatára is. Ez a folyamat egyrészt funkcióváltásokkal járhatott; másrészt oda vezethetett, hogy a határozó jelentése gyakran teljesen elhomályosult, s az eredetileg tartalmas bővítményből formális vonzat (állandó határozó) lett. A helyhatározótól az irányhármasságot csak az időhatározó örökölte (mikor?, mióta?, meddig?). Az eredet- és az okhatározó a honnan?, a részes-, az eredmény- és a célhatározó a hová? kérdésre felelő helyhatározók leszármazottja. Az ok- és a célhatározónak közös kifejezőeszköze is született: egy eredetileg ’helyén; helyett’jelentésű névutó, az -ért rag előzménye. Az állapot- és módféle határozók végső soron szintén a helyhatározókból származnak, de az irányjelentés háttérbe szorult bennük. A hasonlító határozó a külső helyviszony kifejezőeszközeit (pl.: farkasnál nagyobb, jégtől keményebb) vette át.

A jelzős szerkezetekben használt bővítmények között a minőségjelző egyik típusa a tulajdonságot kifejező minősítő jelző. Ez a jelzőfajta (jóval az ősmagyar kor kezdete előtt) úgy keletkezett, hogy a minősítő állítmány olykor — egy másik, a közlésben fontosabb állítmány kiemelésére — az alany alárendeltjévé vált; ilyenféle mondatokban: Farkas jön + Farkas nagy → Nagy farkas jön. Az ősmagyarban a minősítő jelző legfőbb kifejezőeszköze a melléknév és a melléknévi igenév volt. Gyakori lehetett a nemet, életkort, fajtát, anyagot stb. megnevező főnévi jelző is, így ebben a funkcióban főnév → melléknév szófajváltás mehetett végbe.

A minőségjelző másik típusának, a kijelölő jelzőnek rámutató, egyedítő szerepe van. Az ősmagyar kijelölő jelzők között leginkább főnévi mutató névmások, tulajdonnevek és sorszámnevek fordulhattak elő.

A mennyiségjelző a minősítő jelzőhöz hasonlóan, illetve annak mintájára keletkezhetett. Kifejezőeszköze az ősmagyarban is a számnév volt.

A minőség- és mennyiségjelzők mindig főnevet bővítettek. A szerkezetek az ősmagyarban megőrizték alapnyelvi tulajdonságaikat: mind a minőség-, mind a mennyiségjelző az alaptag előtt helyezkedett el, nem igazodva annak nyelvtani esetéhez; a minőségjelzőt nem egyeztették az alaptag többes számával, a mennyiségjelző után pedig az alaptag nem került többes számba (pl.: „Szép lányokat látok”, „Ez lovak gyorsan futnak”; „Négy farkas jön”).

A birtokos jelzős szerkezeteknek már az alapnyelvben kétféle típusuk volt. A főneves típus nyilván főnévi minősítő jelzős szerkezetekből keletkezett, melyekben előtérbe került a ’valamihez tartozás’ jelentésjegy. A jelentés- és szerepváltásra a fa ág-féle (később összetett szóvá egyesülő) szerkezetekben kerülhetett sor: ’fából való vagy fán lévő ág’ → ’fához tartozó ág’ → ’fának az ága’. Eredetileg mind a főnévi birtokos jelző (fa), mind a szintén főnévvel kifejezett birtokszó (ág) jelöletlen volt; a jelző közvetlenül az alaptag előtt állt. A másik, névmásos típusban a birtokos szerepét betöltő személyes névmás eredetileg a főnévvel kifejezett birtokszó után helyezkedett el, azaz ház te ’házad’ volt a sorrend. Az ilyen névmások azonban (valószínűleg még az alapnyelvben) a birtokszóhoz tapadva birtokos személyjellé váltak: a házad-féle alak a korábbi szerkezetet magába sűrítette, szintetikus forma keletkezett. Előfordulhatott azonban, hogy a birtokos kilétét valamiért külön is hangsúlyozni kellett. Ilyenkor a személyjeles forma előtt, birtokos jelzőként személyes névmás jelent meg: létrejött a te házad (én házam, ő háza stb.) típusú szerkezet. Mivel az ő névmás nem minden szövegkörnyezetben volt alkalmas a birtokos pontos azonosítására, a helyén megjelenhetett a megfelelő főnév: ember háza, fiú háza stb. Ez egyben azt jelentette, hogy a személyjeles forma behatolt a birtokos jelzős szerkezetek főneves típusába. A főneves típus régi, jelöletlen formája (fa ág) az ősmagyar kor folyamán eltűnt: helyébe vagy összetett szó (faág), vagy az alaptagon jelölt birtokos szerkezet (fa ága) lépett. A névmási jelzős szerkesztésmód (te házad) viszont egyáltalán nem szorította ki a nyelvhasználatból a házad-féle szintetikus alakokat.

A főneves típusban az ősmagyar kor vége felé már a birtokviszony kétszeres jelölésére is sor kerülhetett (fának ága). Ezt főként az tehette szükségessé, ha a szerkezet tagjai más mondatrész (jelzős szerkezet) betoldódása miatt messzire kerültek egymástól: „fa (→ nak) nagyon erős szél törte ága”. Olyankor is célszerű volt a kétszeres jelölés, ha több birtokos szerkezet efféle láncot alkotott: fa ága törése (→ törésének) zaja. Az ősmagyarban még aligha fordult elő a birtokos jelző hátravetése és az ezzel járó kétszeres jelölés (áganak). A birtokos jelző -nak/-nek ragja a részeshatározóéból származik. A funkcióváltás feltehetőleg ilyen szerkezetű mondatokban történt: „(A) fiú hozta apjának [részeshatározó] lovát [az apáét]” → „(A) fiú hozta apjának [birtokos jelző] lovát [az apáét]”.

A birtokos többes számát a névmásos szerkesztésmód 3. személyében az ősmagyarban is a birtokszó alakja fejezte ki: (ő) házuk. A főneves szerkesztésmódban viszont a jelző kapott többesjelet, az alaptag egyeztetése pedig valószínűleg ingadozott: emberek háza vagy emberek házuk.

Az értelmező jelzős szerkezetek a minősítő jelzősökhöz hasonlóan, egykori névszói állítmányok bővítménnyé süllyedésével jöttek létre. Más jelzőkkel ellentétben az értelmező az alaptag után állva egészítette ki annak jelentését. A minősítő jelzőnek, illetőleg a mennyiségjelzőnek megfelelő értelmezőtípus az alapnyelvből származik. Alaktani viselkedése az ősmagyarban is eltért az alaptag előtt álló jelzőkétől: igazodott az alaptag nyelvtani esetéhez (virágot, kéket; lóval, hárommal), sőt a minősítő altípusra a számbeli egyeztetés is jellemzővé válhatott (virágokat, kékeket). Vagy az ősmagyar kor legvégén, vagy a korai ómagyarban bukkant fel a birtokos jelzőnek megfelelő, -é birtokjeles értelmező (nyilat, vadászét).

Mellérendelő szerkezetek már az alapnyelvben is léteztek. Azonos állítmányú mellérendelt tagmondatok összevonódásával keletkeztek; a szerkezettagok kötőszó nélkül követték egymást: Nyúl fut, róka futNyúl, róka fut. A kötőszó nélküli mellérendelés az ősmagyarban is mindvégig gyakori maradhatott. A logikai viszonyokat jelölő kötőszók (és, de, vagy stb.) a korszak második felében, minden bizonnyal (tag)mondatkapcsoló funkcióban bukkantak fel; a szószerkezeteken belüli alkalmazásuk másodlagos: „Nyúl jön, vagy róka jön” → „Nyúl vagy róka jön”.