Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szófajok

A szófajok

Az igék és a névszók osztálya már az alapnyelvben igen jól elkülönült egymástól. Ez annak ellenére is igaz, hogy a mainál nagyobb lehetett azoknak a szavaknak a száma, amelyek a szövegkörnyezettől függően hol igeként, hol névszóként szerepeltek (ma is él: fagy, les, nyom stb.). Ritkulásuk oka elsősorban az igék alakjának hosszabbodása, s ezzel összefüggésben bizonyos tőigék kihalása volt (l. a „A szóelemek” pontban a fiktív tövekről szóló részt).

A névszók osztályában már az alapnyelvben is viszonylag jól elkülönültek egymástól a főnevek, a melléknevek és (részben) a számnevek, de nem számíthattak kivételesnek a kettős szófajú szavak sem.

Az alapnyelvből örökölt ősmagyar szókészlet elemei közül már valószínűleg a korszak kezdetétől fogva két szófajú volt például az árva és a közép (főnév és melléknév), továbbá a hét (főnév és számnév). Egyes (főleg ismeretlen eredetű) szavaknak olyan típusú volt a jelentése, hogy szinte elválaszthatatlanul összefonódott a tulajdonságnak és az azt hordozó személynek a jelentésjegye, ezért melléknévi és főnévi értékben egyaránt szerepelhettek: beteg, özvegy, szegény, vak stb. Eredetüktől többé-kevésbé függetlenül a két szófajú elemek közé illeszkedtek be a népnevek is.

A főnevek melléknevesülése és a melléknevek főnevesülése általában úgy folyt le, hogy az eredeti szófaji érték is megmaradt. A szófaji érték bővülését, a kettős szófajúság kialakulását egyrészt az tette lehetővé, hogy az alapfokú mellékneveket nem különböztette meg a főnevektől saját, csak rájuk jellemző végződés; másrészt az, hogy a névszói állítmány és a minőségjelző szerepét mind a melléknevek, mind a főnevek betölthették. Az utóbbi adottság különösen a melléknevesülésnek kedvezett. Aváltozás így történhetett: (A) férfi bölcs [’varázsló’, főnév] → (A) férfi bölcs [’okos’, melléknév]; bölcs [’varázsló’] férfibölcs [’okos’] férfi. A nemet, életkort, fajtát, anyagot, rangot stb. jelentő főnévi jelzők igen hajlamosak voltak a melléknévvé válásra, bár sok közülük egy idő után összetett szóvá egyesült a jelzős szerkezet alaptagjával: ifjú ’felserdült fiú’ → ’fiatal’, ’fej’ → ’legfontosabb’, illetőleg: fenyőerdő, kőház stb. A főnevesülés viszont leginkább jelentéstapadással történhetett. A gyakori együttes használat miatt a melléknévi jelző mögül a jelzett főnév elmaradhatott, de annak jelentését ilyenkor a melléknév magába szívta: bal kézbal, farkas állatfarkas stb. Az ilyen főnevek mintájára azután jelzős szerkezet nélkül, egyszerű szóképzéssel is keletkezhettek hasonlók (főleg gyűjtő- és foglalkozásnevek), vagyis a nádas, fazekas típusú főnevek létrejöttéhez nem feltétlenül volt szükség nádas tó, fazekas ember-féle szerkezetekre.

Az alapszófajok közül az igéken és a névszókon kívül természetesen az igenevek, a névmások és a határozószók is megvoltak ebben a korban.

Az igenevek az alapnyelvben és az ősmagyar korban minden bizonnyal sokkal nagyobb szerepet kaptak a mondatszerkesztésben a nyelvemlékes korokból ismertnél. Alapnyelvi örökségként már az ősmagyar kor elején élhettek -ó/-ő, -t/-tt, -ni, -va/-ve és -ván/-vén képzős igeneveink elődei.

A ma -ó/-ő képzős melléknévi igenév előzménye az ősmagyar kor legnagyobb részében *-βvagy *-γ alakban lehetett használatos. Elsősorban folyamatosságot, a mondat igei állítmányával egyidejű cselekvést vagy történést fejezhetett ki. Ez a tulajdonsága hajlamossá tette a melléknevekéhez hasonló főnevesülésre (folyó vízfolyó).

A -t képzős igenév főleg befejezett, az állítmányhoz képest korábbi cselekvést vagy történést fejezett ki. Ez az igenévfajta kulcsszerepet játszott az igék -t jeles múlt idejének kialakulásában. Ezt az tette lehetővé, hogy a melléknévi igenév minőségjelzői szerepén kívül gyakran fordult elő állítmányként is. A -t képző az ősmagyarban újabb igeneveknek, igenévszerű alakulatoknak is fontos építőköve lett (pl.: erdőből jövet;ttön nő; holta; jöttömben hallottam; egér rágta sajt; erdőbe menette ’erdőbe menve’).

A főnévi igenév -ni képzőjében a hová? kérdésre felelő határozók ragja rejlik, így érthető, hogy ennek az igenévnek a jellemző funkciója a célhatározó volt (megyek vadászni). Emellett talán alanyi és tárgyi szerepének kialakulása is megkezdődött, s valószínűleg megjelentek személyragozott formái (várnom, várnod stb.).

A -va/-ve, -ván/-vén képzős határozói igenév olykor többféle határozói funkciót is magába sűríthetett, és fontos szerepet kapott a mondatban említett cselekvések, történések közötti időviszonyításban.

A névmások közül a személyesek az alapnyelvi *mi, *ti, *szi sor örökösei; egyes és többes számukat az alapnyelv nem különböztette meg. A mi, ti és ő névmások ősmagyar kori alakja egy *-β képzőt tartalmazott. A többes szám 3. személyében a -k jel a főnevek mintáját követve jelent meg. Az egyes szám 2. személyében ti volt az eredeti alak (ezt igazolja a tiéd birtokos névmás); a ti > te változás a funkciók alaki megkülönböztetését szolgálta. Az egyes szám 1. személyű en (> én) pedig talán úgy keletkezett, hogy az ősi *m elé rámutató szerepű *e toldódott be (tulajdonképpen ’íme én’ jelentést eredményezve); az *em- > en változás először tárgyesetben mehetett végbe (*emgem > engem), s onnan terjedt át az alanyesetre. A személyes névmások ragozási sorát személyragos határozószók egészítették ki: belém, előtted, tőle stb.

A birtokos névmások (enyém, tiéd, övé stb.) az ősmagyar korban születtek, pontosabban azután, hogy az birtokjel kialakult, és névszótövekhez csatlakozott. A birtoktöbbesítő jel valószínűleg még az ősmagyarban beépült a birtokos névmások alakrendszerébe (mieink, tieid stb.).

A magam, magad stb. visszaható névmás az ősmagyar kor első felében keletkezhetett az eredetileg ’test’ jelentésű mag főnévből birtokos személyjelek csatlakozásával. (Például a látom magam eredetileg azt jelentette: ’látom a testem’.)

Az alapnyelvi mutató névmások közül többnek a leszármazottai is élnek a magyarban. A távolra mutató mély, illetőleg a közelre mutató magas magánhangzós névmástő az ősmagyar kor elején u-, illetőleg i- alakú lehetett. Később u > o > a, i > ë > e változás történt: ennek eredménye az az, ez névmás; a korábbi formákat névmási határozószókból tudjuk kimutatni: úgy, oda, itt stb. Az alapnyelvi mutató névmási *t- és *m-tövek csupán határozószókban maradtak fenn: tova, túl; ma, most stb.

A kérdő névmások alapnyelvi *m-, valamint *k- tőből származnak: mi, mennyi stb., illetőleg ki. Mély magánhangzó előtt *k > χ (> h) változás történt: ezt a hány számnévi kérdő névmáson kívül a hol, honnan stb. névmási határozószók is mutatják.

A határozatlan névmások vagy még az ugor alapnyelvben, vagy az ősmagyarban váltak el a kérdőktől, feltehetőleg ilyenféle hangsúlyeltolódással: Ki megy? Ki jön? → Ki megy, ki jön [’egyesek mennek, mások jönnek’]. A ki, mi, mely határozatlan névmások alakja nem különbözött a kérdőkétől. Az ősmagyar korban egyéb határozatlan névmások is keletkeztek: az egy ’egyik’ az egy számnévből, a más pedig névmástőből. Létrejöhettek né- és vala- előtagú, összetett névmások is (mely, valaki stb.); a né- egy uráli névmástővel lehet kapcsolatban, a vala- pedig eredetét tekintve a való igenévvel azonos.

A vonatkozó névmások az ősmagyar kor elején vagy talán még az ugor alapnyelvben váltak el a kérdőktől. (A szerepváltást a mondatokról szólva, a „A mondatok” pontban mutatjuk majd be.)

Határozószók — ragszilárdulással, a tő és a határozórag kapcsolatának elhomályosulásával — már az alapnyelvben is keletkeztek névmás- és névszótövekből, természetes tehát, hogy az ősmagyar kor elején is éltek névmási és névszói eredetű határozószók. Az előbbiek között voltak mutató (ott, túl stb.), illetőleg kérdő névmási alapszavúak (hol, hová stb.). A névszói tövek között pedig leginkább helyzetviszonyító szavak fordulhattak elő (al ’alsó rész’: > alatt, bel ’belső rész’:> belé stb.).

A határozószók rendszerének kialakulásában fontos tényező volt az irányjelentés. Mind a névmási, mind a névszói alapszavú határozószók hajlamosak voltak arra, hogy az irányhármasság (hol?, honnan?, hová?) kifejezésére családokba rendeződjenek: itt, innen, ide; hol, honnan, hová; illetőleg alatt, alól, alá; benn, belől, belé; stb. A névszói eredetű határozószó-családoknak általában névutói megfelelőjük is volt, így ezekkel kapcsolatban kettős szófajúságról beszélhetünk. A határozószók funkciója nem mindig felelt meg ragjuk eredeti irányjelentésének. Bizonyos szócsaládokban ugyanis (a határozós szerkezetek különféle igei alaptagjainak hatására) az alak és a funkció viszonya módosult: egyes határozószók újabb irányjelentést vettek fel, ezzel háttérbe szorítva, sőt akár kihalásra ítélve társaikat. A szerepbővülés, szerepváltás jellemző iránya a „honnan? → hol? → hová?” volt. A kívül határozószónak például eredetileg (az -l raghoz illően) ’kívülről’ volt a jelentése, majd ’kinn’ és ’kívülre’ jelentést is felvett. Az irányhármasság jelölésének több típusa alakult ki a határozószók körében: három irány három alakkal kifejezve (pl. benn, belől, belé); három irány és két alak (pl. elől ’elöl’, elől, elé); három irány és egy alak (pl. közel ’közelben; közelről; közelre’). Éltek az ősmagyarban egyirányú határozószók is. Ekkor még társtalan volt például a hová? kérdésre felelő le. A mellé viszont úgy maradt egyedül, hogy társai (mellett, mellől) kiléptek a határozószók közül, csak névutóként éltek tovább. Az egyirányú határozószókhoz sorolhatjuk azokat is, amelyek elvontabb jelentésük miatt az irányjelölés szempontjából semlegesek: az ősmagyarban ilyen lehetett például a titkon módhatározószó, s az ilyenek közé illeszkedett be a törökből átvett (magyar szempontból ragtalan) kölcsön határozószó is. Egyes határozószók helyhatározói szerepű elődjüktől eltávolodva, új alakban és jelentésben váltak egyirányúvá vagy az irány szempontjából semlegessé: tavaly (< távol), hogy ’hogyan’ (< hol) stb.

Gyakran kerülhetett sor határozószóból kiinduló szófajváltásra: már az ősmagyarban főnevesülhetett (többek között) az este és a reggel; melléknevesülhetett például a messze; kötőszó lett a hogy’hogyan’, ha ’mikor’ határozószókból, s megindult egyes határozószók igekötővé válása is.

Az ősmagyar viszonyszók között segédigéket, névutókat és kötőszókat találunk. Az igekötők kialakulási folyamata erőteljesebben csak az ómagyarban bontakozott ki. A névelők létrejötte pedig egyértelműen az ómagyar korhoz kötődik.

Az ősmagyar kori segédigék a létige (van) alakjaiból lettek viszonyszóvá: egyrészt a névszói-igei állítmánynak (nagy volna,valál, fiú vagyok), másrészt a múlt idejű összetett igealakoknak (ad vala, adott vala, adott volna) az alkotórészeként.

A rokon nyelvek adatai arra vallanak, hogy már az alapnyelvben is lehettek névutók, tehát igen valószínű, hogy az ősmagyar kor kezdetétől számolnunk kell jelenlétükkel. A névutók többsége jelöletlen birtokos szerkezetekben jött létre. Ha például egy fa al ’a fa alja’ típusú birtokos szerkezet alaptagjának (al) egy ige mellett a hol? kérdésre felelő határozó szerepét kellett betöltenie, akkor ez a főnév felvette a megfelelő határozóragot: fa alatt (pl. áll) ’a fa aljában (áll)’. Mivel az al típusú főnevek jelentésében a helyjelölésen kívül a valamihez viszonyítás árnyalata is megvolt, ez a viszonyító szerep a határozóragos szóalakban a fogalmi jelentést elhomályosítva előtérbe kerülhetett; a ragos forma (akárcsak a határozószók keletkezésekor) megszilárdult: a ragos főnévből névutó lett. A névutók — a határozószókhoz hasonlóan — az irányhármasság jelölésére szócsaládokba rendeződtek (pl. fa alatt, fa alól, fa alá). Sokuknak pontos megfelelőjük volt a határozószók között, azaz gyakori volt a kettős szófajúság. A névutókon személyragok is megjelenhettek (alattam, melléd stb.): az ilyen alakokat (névutós) személyes névmásoknak tekintjük. Elsősorban egyes ragok igazolják, hogy a korabeli névutók között egyirányúak is akadtak: ilyen lehetett például az -ért, valamint a -nak/-nek rag előzménye. Kivételképpen jelölt birtokos szerkezetből is keletkezhetett névutó: az út főnév birtokos személyjeles alakjából az után. értelmezőszerű határozószókból is válhatott névutó; például így: „Róka jár (az) erdőn, túl” → „Róka jár (az) erdőn túl”. Volt az ősmagyar névutók között határozói igenévből származó is (kezdettől fogva).

Az ősmagyar névutók — jelöletlen birtokos szerkezeten keresztül — nagy számban váltak határozóragokká (lásd a „A szóelemek” pontot).

A kötőszók szerepét betöltő egyes vonatkozó névmások és határozószók (ki ’aki’, hol ’ahol’ stb.) talán már az alapnyelvben is előfordultak. Az úgynevezett valódi kötőszók viszont a magyar nyelv önálló életében keletkeztek. Az alárendelő hogy, ha, mert kötőszók vonatkozó határozószókból jöhettek létre szófajváltással (← hogy ’ahogy’, ha ’amikor’, miért ’amiért’). A mellérendelő és, is kötőszók egy nyomatékosító szócska utódai. A de kötőszó a ma is élő, indulatszói eredetű de fokozó szócskából származik. A szófajváltás ilyen mondatkapcsolatokban mehetett végbe: „(A) leves jó. De forró!” [’nagyon forró’] → „(A) leves jó, de forró” [ellentétes kötőszó]. A választó vagy kötőszó a 3. személyben (is) használt vagy igealakból alakult ki: „Vagy [’az van, hogy’] szarvast lövök. Vagy [’az van, hogy] halat fogok” → „Vagy szarvast lövök, vagy halat fogok” [kötőszó]. Szóösszetétellel is keletkezhettek kötőszók: az avagy az a(z) mutató névmási alanynak és a vagy ’van’ igei állítmánynak az egyesülésével jött létre, a hanem pedig az egymás mellé kerülő ha kötőszó és nem tagadószó összeforrásával.

A módosítószók, tagadószók, nyomatékosító, kérdő és más szerepű segédszócskák (partikulák) közül néhánynak alapnyelvi előzménye van vagy lehet: például az -e kérdőszócskának, valamint a ne és nem tiltó-, illetőleg tagadószónak. Az ősmagyarban igealakokból is keletkezhettek módosítószók és partikulák: találom ’úgy találom, hogy’ → talán, látom ’úgy látom, hogy’ → lám, valjon ’legyen’ → vajon. Az íme pedig névmási elemekből forrhatott össze figyelemfelhívó szóvá.

Az önkéntelen hangkitörésből, illetve hangjelenségek utánzására keletkezett, tagolatlan mondatként megjelenő indulatszók használata mind az alapnyelvben, mind az ősmagyarban gyakori lehetett. érzelmek kifejezésére, akaratnyilvánításra vagy állatterelésre egyaránt számos indulatszó fordulhatott elő. Állományuk azonban meglehetősen változékony lehetett: állandóan születhettek újabb és újabb indulatszók, de igen valószínű, hogy sokuk nem terjedt el széles körben, tehát kihalt. Éppen ezért nemigen tudjuk megállapítani, hogy a nyelvemlékes időszakból ismert indulatszók közül melyek élhettek már az ősmagyarban. Jelentésárnyalataik gazdagsága, illetve korai adataik alapján néhányuk felbukkanását mégis erre a korszakra vagy régebbre tehetjük: ilyen lehet az érzelmeket kifejező ó és jaj, a huj csatakiáltás stb.