Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szóelemek

A szóelemek

A szótövek végén álló rövid magánhangzók csak akkor váltak zártabb ejtésűvé, ha a szóalak végére kerültek. Ha mássalhangzóval kezdődő toldalék következett utánuk, az megóvta őket a záródástól. Így jött létre az utu ’út’ : uta-k, uta-t stb. típusú szembenállás, vagyis a váltakozó végmagánhangzójú tőtípus.

Ha az ősmagyarban lejátszódott hangváltozások eredményeként, illetve jövevényszavak átvételekor á vagy é került a szótő végére, a tő egyalakú maradt: fá ’fa’: fá-k, kezé ’keze’: kezé-n, kecské ’kecske’: kecské-t stb. Ekkor tehát még nem volt meg a fa : fá-k típusú magánhangzó-váltakozás (lásd a 2.1.2. pontot).

Már az alapnyelvben megindult az a folyamat, hogy a cselekvés különféle árnyalatainak (ismétlődés, pillanatnyiság stb.) érzékeltetésére egyre gyakrabban csatlakoztak képzők a tőigékhez, így az igének mint szófajnak a képzősség mindinkább jellemző jegyévé vált. A képzős igék felszaporodásával a puszta tőigék aránya egyre kisebb lett. Ez a tendencia oda vezetett, hogy az ősmagyarban sok tőige kihalt, másoktól pedig hangalaki és jelentésbeli változások miatt a belőlük képzett származékigék elszakadtak. Ilyen esetekben a továbbra is élő, egykor képzéssel keletkezett származékokban a képzésmozzanat elhomályosult, vagyis ezek az igék fiktív tövűek lettek. Hajdani alapszavuknak (a tőigének) a kihalásával váltak fiktív tövűvé például a harap, mond, néz igék. A fiktív tövűvé váló származék eltávolodását a továbbra is élő alapszótól (tőigétől) pedig ilyen példapárokkal szemléltethetjük: kér : kérd(ez), mer : márt stb. A fiktívvé váló igetövekből különféle képzők segítségével természetesen több származék is keletkezhetett (például a fár- tőből a fárad és a fáraszt). Az így létrejött szócsaládok általában igékből állnak, de olykor névszói tagjuk is lehet (pl. vezet : vezér). Az ősmagyarban (vagy még korábban) az alapszó kihalásával nemcsak igetövek váltak fiktívvé, hanem névszótövek is (vö.: egér, ideg, sovány stb.). Ez a folyamat azonban nem járt olyan következménnyel, hogy a nyelvi rendszerbe belépő névszókon szinte kötelező legyen valamilyen képző szereplése.

Azzal, hogy az ősmagyar igék között jelentősen nőtt a tő + képző felépítésűek aránya, lehetségessé vált, hogy egyes képzős igék tényleges tőigei előzmény (önálló alapszó) nélkül, azaz rögtön tő és képző együtteseként lépjenek be a szókészletbe. Ez különösen hangutánzó vagy hangulatfestő igékkel fordulhatott elő: a fecseg, rohan, tikkad típusú igék létrejöttéhez nem (feltétlenül) volt szükség *fecs, *roh, *tikk-féle tőigékre (lásd a 16.3.1.2. pontot).

Az ősmagyarban nemcsak a szótövek, hanem a toldalékok is magánhangzóra végződtek. (Ha ez a hang a toldalék funkciójának szempontjából lényegtelen volt, akkor a képzők, jelek, ragok bemutatásakor külön nem említjük és a példákban sem tüntetjük fel.)

A képzők szerepét természetesen erősen befolyásolta a tő szófaja és jelentése. Az alapnyelvből örökölt képzőkészlet tagjai általában egyeleműek voltak: a képző funkcióját többnyire egyetlen mássalhangzó látta el a tőhöz kapcsolódva. Az ilyen képzőket ma már sokszor csak nyelvtörténeti elemzés segítségével ismerhetjük fel. Nyelvtörténeti vizsgálódás nélkül aligha gondolnánk például arra, hogy mond, facsar, keres igéink végén a mássalhangzó ősi gyakorító (tartósságot, ismétlődést kifejező) képző, vagy arra, hogy a terem, harap igék alapnyelvi eredetű mozzanatos (pillanatnyiságot, kezdést érzékeltető) képzőt őriznek. Az egyelemű névszóképzőket sem könnyebb felismerni fiktív töveken: például az eredetileg igei tövű virág, illetőleg a névszói tövű egér főnévben. Vannak azonban olyan alapnyelvi eredetű egyelemű képzők, amelyek mindmáig elevenek maradtak. Az egyelemű képző könnyen felfedezhető a következő példákban, mivel a tő önálló szóként is él: szól, főz, s stb. Bár az ősi gyakorító -g és mozzanatos -n képzők (pl. forog, fortyan) többnyire fiktív tőhöz kapcsolódnak, a hangutánzó és hangulatfestő szavak körében ma is elevenek.

Az ősmagyar korban erős tendencia volt az egyelemű képzők társulása, bokrosodása. Ezt egyrészt az idézte elő, hogy idővel bizonyos egyelemű képzők funkciója elhomályosult, ezért annak támogatására, felélesztésére a régivel azonos szerepű képző csatlakozott a szóhoz. Így erősíthette meg az önmagában egyre ritkábban alkalmazott, háttérbe szoruló -r gyakorító funkcióját elevenebb társa, a -g (*keser: > kesereg). Máskor a képzett szónak többféle jelentéselemet kellett magába sűrítenie. Szükség lehetett például annak a kifejezésére, hogy egy rövid, pillanatnyi cselekvésre többször, ismételten kerül sor. Ezért társulhatott a mozzanatos (csakis képzőbokrokból kimutatható) -k különféle gyakorító képzőkkel: csapkod, szurkál stb.

Ritka jelenségként önálló szóból is válhatott képző. A mai köznyelvben is gyakori, eredetileg ’halad, behatol’ jelentésű hat igéből keletkezett a képesség vagy lehetőség jelentésárnyalatait képviselő -hat/-het (pl.: várhat, élhet). Az ősmagyarban született névszóképzők közül pedig a -ság/-ség vezethető vissza önálló szóra: a (ma már köznévként nem élő) ’halom, domb’ jelentésű ság ∼ ség főnévre; ebből a jelentésből jól magyarázható a gyűjtőnévképzői szerep (pl. erdőség), abból pedig az elvontság kifejezése (pl. ság).

A hat ige eredeti jelentése archaizmusként Arany Jánosnak a csodaszarvasról szóló regéjében is felbukkan:

„Süppedékes mély tavaknak

Szigetére ők behatnak.”

A jelek és a ragok korabeli állapotát, viselkedését együtt mutatjuk be: előbb az igéknek, majd a névszóknak a toldalékait szemügyre véve.

A kijelentő mód és a jelen idő – mint leggyakoribb formák – jelöletlenek voltak.

A kijelentő módban a múlt idő jelölésére (finnugor örökségként) már az ősmagyar kor elején is használatos volt az *-i toldalék. Ez az igető végének magánhangzójával a korszak folyamán -á/-é időjellé egyesült, például: adá, nézé.

Az ősmagyarban létrejött, ma általánosan használt -t jeles forma a -t képzős melléknévi igenévre vezethető vissza. A funkcióváltás ilyen típusú mondatokban mehetett végbe: (A) víz fagyott. Ezekben a fagyott-féle elem kezdetben igenévi állítmány volt: az alany állapotát fejezte ki (a példában: ’be van fagyva’). Mivel a nyelv beszélői érzékelték, hogy a jelenbeli állapot múltbeli cselekvésnek vagy történésnek az eredménye, az állítmányt kezdték magára a múltbeli folyamatra vonatkoztatni, így az igenévi állítmány múlt idejű igealakká értékelődött át. Az -á/-é jeles forma általában a jelentől független múlt idejű cselekvések, történések kifejezésére szolgálhatott: „Fiam mezőn járá, nyulakat nézé”; a -t jeles viszont olyanokéra, melyek hatással voltak a jelenre: „Fiam nyulakat hozott” (érzékelhető eredmény: van mit ennünk).

Az ősmagyarban összetett múlt idők is kialakultak: afagyott vala, illetőleg a fagy vala típusú formák. Ahogy a névszói állítmányhoz kapcsolódva (Lovam szép + vala), az igenévi állítmány mellett is a vala fejezte ki, hogy az állítás múltbeli (tartós) állapotra érvényes: (A) tó fagyott vala (’be volt fagyva’). Az ilyen mondatok igeneve ugyanúgy értékelődött át igealakká, mint a -t jeles múlt esetében. A fagyott vala típus tehát a régebbi múltban lejátszódott cselekvést vagy történést jelölt, mely a közelebbi múltban megfigyelt állapothoz, eredményhez vezetett. Szintén a szép vala-féle névszói-igei állítmányok mintájára jött létre ez a forma: (A) tó fagy vala. Ez az összetett alak a múltbeli cselekvés vagy történés folyamatosságát, az időben elhúzódó jellegét érzékeltette.

A jövő idő kifejezésére (az alapnyelvből örökölt sajátságként) a jelen idejű, azaz időjeltelen igealak szolgált. Az ősmagyar kor vége felé azonban egy időjeles forma is született: az -m és -d elemből álló, a cselekvés megkezdését érzékeltető képzőbokor (pl. futamodik ’futni kezd’) vált jövőidő-jellé. (Később, az ómagyarban az időjel -nd alakú lett.)

A feltételes mód jelen idejében a -ná/-né módjel (ad, kér) alapnyelvi elemekből, az -á/-é időjelhez hasonlóan jött létre. A feltételes mód múlt idejének kifejezésére valószínűleg a fagyott vala típusú, kijelentő módú igealakokkal szoros összefüggésben lépett színre és terjedt el a fagyott volna-féle összetett forma.

Sok más nyelvben is megfigyelhető a feltételes mód és a múlt idő jelölésének összefüggése.

A felszólító mód jele az ősmagyar kor elején az uráli alapnyelvig visszavezethető *-k lehetett. A korszak első felében lezajlott hangváltozással a módjel *-γ alakot öltött. A módjel előtti szótagból könnyen kieshetett a magánhangzó (pl. *vároγon > *várγon ’várjon’), s ezt követően a jel bonyolult hasonulási folyamatokban vehetett részt. Feltehető, hogy az egyes szám 2. személyében egy ideig a módjel nélküli, nyomatékkal ejtett igető is kifejezhette a felszólítást (ad! ’adj’ típus).

Már az alapnyelvre is jellemző volt, hogy a személyes névmások az igetőhöz (vagy annak mód-, illetőleg időjellel megtoldott formájához) tapadva igei személyragokká váltak. Az ősmagyar kor elején az egyes számú, névmási eredetű végződések közül az 1. személyben *-m, a 2.-ban *-t, a 3.-ban pedig *-i lehetett a személyrag. Ezt a ragozási sort a hangváltozások -m, -d, -í alakúvá (pl. nézem, nézed, nézí) formálták át. – A többes szám személyragjai úgy jöttek létre, hogy az egyes számban használtakhoz még az ősmagyar korai szakaszában -k többesjel járult.

A névmási eredetű ragozási sor mellett élhetett (egy ideig) az ősmagyarban az az archaikus forma is, hogy a különböző nyelvtani személyekben a puszta igető fejezte ki az állítmányt (én/te/ő + ad típus), a többes számban a -k jellel kiegészülve (mi/ti/ők + adok típus).

Még az általános (alanyi) és a határozott (tárgyas) ragozás elkülönülése előtt, az ősmagyar kor első szakaszában alakulhatott ki az ikes ragozás. Ebben az időben a tárgy még gyakran szerepelt rag nélkül, ezért az új ragozás feladata az volt, hogy biztosítsa az alany és a ragtalan tárgy megkülönböztetését. Az ikes ragozás ezt a célt azzal érte el, hogy tárgyas cselekvő igéből tárgyatlan történést jelentőt hozott létre. Ez ilyenféleképpen valósulhatott meg: Fa (ragtalan tárgy) törik (tárgyas ige többes szám 3. személyben), azaz ’fát törnek’ → Fa (alany) törik (egyes szám 3. személyű ikes igealak). Az ikes ragozás végződései csak az egyes számban különültek el az iktelen formáktól; kialakult az ikes ragozást jellemző -m, -l, -ik (eszem, eszel, eszik) sor.

Az általános és a határozott igeragozás elkülönülésének alapnyelvi előzménye a következő volt: egyes szám 3. személyben a tárgy határozottságát a (névmási eredetű) ragot tartalmazó forma fejezte ki, a tárgyatlanságot vagy a határozatlan tárgyat pedig a rag nélküli alak mutatta. Az ősmagyarban a tárgy határozottságát két módon lehetett jelölni: egyfelől magán a tárgyi szerepű névszón (eredetileg ezt a funkciót látta el a -t tárgyrag); másfelől egy olyan ragozási sor segítségével, melynek végződései a tárgy határozottságának jelzésére specializálódtak. Az utóbbi szerep betöltője lett a határozott igeragozás. Ennek kialakulása szükségessé tette, hogy tőle jól megkülönböztethető ragozás jelezze a határozottság hiányát: így jött létre az általános igeragozás.

A névmási eredetű személyragok (pl.: nézem, nézed, nézí stb.) inkább a határozott ragozásban kaptak helyet. Az általános ragozás tagjai viszont valószínűleg igeképzőkre vezethetők vissza (pl.: adok; jársz, iszol; teszen ’tesz’). A többes számban természetesen mindkét ragozás végződéseinek kialakulásában kulcsszerep jutott a -k többesjelnek. Az igeragozási rendszer a jelöletlenség (-Ø rag) megkülönböztető szerepét is kihasználta; nem véletlen, hogy általában a leggyakrabban előforduló nyelvtani személyben figyelhetünk meg raghiányt: a kijelentő módban a 3. személyben (pl. adØ), a felszólító módban pedig a 2.-ban (adjØ). érdekes kivételként a kijelentő módban az általános ragozás 3. személye néha -n ragot kapott (a már idézett teszen formán kívül l. pl. megyen ’megy’, vagyon ’van’), ilyenkor viszont a 2. személy maradt ragtalan (tesz ’teszel’, megy ’mész’, vagy).

A névszók toldalékai közül a többes szám -k jele (házak), illetőleg a középfokú melléknevek jele (nagyobb) alapnyelvi képzőkből származik.

Már az alapnyelvben megtörténhetett, hogy a személyes névmások a névszótőhöz tapadva birtokos személyjelekké váltak. Az egyes számban használt személyjelek alakja az ősmagyar kor elején (a közös eredetből adódóan) megegyezett az igei személyragok *-m, *-t, *-i sorával. A többes szám első két személyében az egyes számbeli megfelelő toldalékot a -k többesjel egészítette ki, míg a 3. személyben maga a többesjel töltötte be a birtokos személyjel funkcióját. Az ősmagyar kori hangalaki változások is hasonlítottak az igei személyragozásban történtekre: a mély magánhangzójú szavakban házam, házad, házá-féle, a magas magánhangzójúakban pedig kezem, kezed, kezé ∼ kezí típusú sor jött létre. A többes szám 3. személyében megkezdődhetett a tővégi magánhangzó csatlakozása a személyjelhez: ez lehetőséget adott az egyszerű többes számú és a birtokos személyjeles alak megkülönböztetésére (pl. házak, ill. házuk). Az egyes (és esetleg a többes) szám 3. személyében a magánhangzók közötti hely betöltésére az ősmagyar kor vége felé bizonyos szóalakokban megjelenhetett aj (kecské ‘kecske’ + alakú birtokos személyjel > kecs-kéjé ’kecskéje’).

Az -i birtoktöbbesítő jel egy alapnyelvi többesjelnek az örököse, speciális funkcióját az ősmagyarban kapta meg. A jel a tővégi magánhangzóval kettőshangzót alkotott, melynek lett a folytatása, azaz kezím ’kezeim’-féle formák jöhettek létre. Egyes szám 3. személyű birtokos mellett a birtoktöbbesítőt nem követte külön birtokos személyjel, ezért az a szó végére került (kezí ’kezei’), s ott az ősmagyar kor utolsó szakaszában rövidülése is megkezdődhetett. Mivel magában a birtokos személyjelezésben is kialakulhatott (> -i) végű forma, az ősmagyar kor végén egy kezí (> kezi) típusú szóalak ’keze’ vagy ‘kezei’ jelentésű egyaránt lehetett. A zavaró azonosság megszüntetésére megindult a kezei-féle formák terjedése.

Az birtokjel az ősmagyar kor folyamán alakult ki. Végső forrása a hová? kérdésre felelő határozók alapnyelvi eredetű *-i ragja. Ez a tővégi magánhangzóval egyesülve, hangrendi igazodás nélkül vált -é-vé (házé, emberé).

A névszóragozásban az ősmagyar kor első szakaszában a későbbinél is nagyobb szerep jutott a ragtalan (-Ø ragos) formának. Az alanyon és a névszói állítmányon kívül a birtokos jelzőnek sem volt külön végződése (pl. ház teteje). A tárgy határozatlanságára is a raghiány mutatott a határozottságot kifejező ragos alakkal szemben (pl. fa vág ’fát vág’).

A -t tárgyrag alapnyelvi előzménye a határozottságra utaló elem volt. Az ősmagyarban a -t előbb a határozott tárgy ragjaként jelent meg, majd a határozott igeragozás kialakulásával összefüggésben használata a határozatlan tárgyra is átterjedt.

Az alapnyelvből néhány egyelemű határozóragot örököltünk. Ezek eredetileg és elsősorban helyhatározók végződései voltak az ősi irányhármasság jelölőiként: az -n és a -t a hol? (pl.: falun,Pécsett), az -l a honnan? (pl. mellől), az -i pedig a hová?kérdésre felelőké. Az utóbbi az ősmagyarban a tővégi magánhangzóval egyesülve -á/-é alakú lett (pl.: alá, mellé). Az -n és az -l az ősmagyar kor vége felé magához kezdte vonni a tővégi magánhangzót. Ez az ős- és az ómagyar kor határán átívelő folyamat vezetett a nyelvemlékes korokból ismert -on/-én/-ön, -an/-en és -ul/-ül névszóragjaink kialakulásához (pl.: házon, lassan, magyarul).

Újabb határozóragok is keletkeztek, elsősorban névutókból. Ez a folyamat az ősmagyar kor második felében kezdődhetett, és hosszan átnyúlt az ómagyar korba. – A ragok névutói eredetére az mutat, ha van megfelelőjük a személyes névmások ragozási sorába illeszkedő határozószók között (-ban/-ben : benne, -tól/-től : tőlem stb.). A névutók raggá válását szórendi helyük, hangsúlytalan helyzetük alapozta meg. A raggá válás ismérveit (egy szótagú hangalak, hangrendi illeszkedés, egybeírás) természetesen csak nyelvemlékekben lehet megfigyelni. Az ómagyar adatok alapján azonban valószínűsíthető, hogy az ősmagyar kor második felében -ban/-ben, -tól/-től, -val/-vel és -nak/-nek ragunk névutói előzménye haladt leginkább előre a raggá válás útján.

Mivel a ragok névutói előzményei ragos névszókból jöttek létre, az alakrendszer történetében körforgásszerű mozgás figyelhető meg: névszó + ősi rag = ragos névszó → névutó → újabb rag, amely természetesen névszóhoz csatlakozik. Például: *bele ’belső rész’ + -n határozórag = *belen ’belső részben’ → névutó ’valaminek a belsejében’ → -ben rag, például kézben.

Az ősi ragoknak (részben már az alapnyelvben) a helyhatározói mellé több funkciójuk fejlődött (pl. az -n ragnak: falun – hely, télen – idő, szépen – mód és állapot stb.). Az újabb, testesebb, főként névutói eredetű ragoknak a szerepköre általában szűkebb, differenciáltabb volt, de sokszor más funkciókba is átterjedtek. Külön említést érdemel a -nak/-nek rag, mivel túllépett a határozók körén. Ez egy ’felé’ jelentésű névutóból válhatott határozóraggá. Irányhatározói szerepéből (hegynek fordul) magyarázható a részeshatározói (embernek ad), és az utóbbi funkcióból eredően lett a -nak/-nek az ősmagyar kor végső szakaszában a birtokos jelző ragja (embernek háza).