Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A hangrendszer

A hangrendszer

Az ősmagyar kor elején minden szó magánhangzóra végződött. A toldalékok nélküli forma általában két szótagú volt, kivéve a jellemzően egy szótagú névmásokat és indulatszókat. A hangsúly az első szótagra esett.

A mássalhangzók rendszere a korszak folyamán nagymértékben átalakult. Itt csupán néhány fontosabb változást mutathatunk be.

Az alapnyelvből származó mássalhangzók készlete az ősmagyarban újabb elemekkel bővült. A rendszer szempontjából a leglényegesebb folyamat a zöngétlen és a zöngés mássalhangzók szembenállásának kialakulása volt. Az alapnyelvből örökölt zöngétlen p, t, k hangokkal szemben az ősmagyarban jelent meg a zöngés b, d és g. A b forrása részint az alapnyelvi *mp hangkapcsolat (pl. ur. *kumpa > m. hab), részint a szó eleji p szórványos zöngésülése (pl.: bal, bőr) volt; gyakoriságát török jövevényszavak (pl.: bátor, borjú) is növelték. A d az *nt hangkapcsolatra vezethető vissza (pl. fgr. *lunta > m. d), illetőleg a szó eleji t szórványos zöngésülésével keletkezett (pl. fgr. *tuηke- > m. dug; az η olyanféle hang, amilyet az ing szóban ejtünk). A d terjedésében is szerepet kapott a török nyelvekből való szókölcsönzés (pl.: dél, kender). A g az *ηk hangkapcsolat leszármazottja (pl. dug), továbbá török jövevényszavakkal érkezett (pl.: sereg, tenger).

Sem az alapnyelvben, sem az ősmagyarban nem volt v hang; élt viszont közeli rokona, a két ajakkal képzett β (ilyen hangot ejtenek pl. az angol water ’víz’ szó elején). Ennek az ősmagyar kor kezdetén még nem volt zöngétlen párja. Ezt a sze repet a rendszerbe új elemként belépő f is csak félig-meddig tudta betölteni, mivel hangképzési helye valamelyest eltért a β-étől, és csak a szó elején fordult elő. Az f az alapnyelvi szókezdő *p örököse (pl. ur. *puβe > m. fa; l. még: fiú, fül stb.).

A z – az alapnyelvből való sz zöngés párja – szóbelseji helyzetben bukkant fel a *t utódaként (pl. fgr. *kota > m. z; l. még: z, száz stb.).

Az is előfordult, hogy a zöngétlen : zöngés hangpár mindkét tagja az ősmagyarban lépett be a mássalhangzók rendszerébe. Ilyen volt a χ: γ páros. Ezt a két mássalhangzót a k-val és a g-vel azonos hangképzési helyen, de a h-hoz hasonló módon, vagyis réshangként ejtették. A zöngétlen χ az alapnyelvi szókezdő *k-t váltotta fel, többnyire olyankor, ha azt mély magánhangzó követte (pl. ur. *kala > ősm. χȧLȧ, később hal; l. még: hall ige, három, ház stb.). A magas magánhangzók előtt a szókezdő *k általában megmaradt (kéz, ki, kő stb.). A zöngés γ előzménye többnyire ugyancsak az alapnyelvi *k volt, de ez a mássalhangzó a szó belsejében fordult elő (pl. ur. *joke > ősm. *joγe ’folyó’; ezt az ősi szót, amely később alakban élt, őrizte meg például Sa folyónevünk). Néhány török jövevényszó is hozzájárult a γ terjedéséhez (l. pl. disznó szavunk ősmagyar dźsi̮sznáγ formáját).

Az ősmagyar mássalhangzókészlet új elemeként a dźs is megjelent. Ezt a mai dzs-hez hasonlóan, de j-s színezettel ejtették. Később, már az ómagyar korban, nem is a dzs-nek, hanem a gy-nek adta át a helyét, így az egykori dźs nyomait ma gy-t tartalmazó szavakban találhatjuk meg. A dźs egyik előzménye az alapnyelvi *nyćs hangkapcsolat volt (pl. a gy 'rovarfajta’, magyar szavak korábbi formájában). Máskor a dźs l-re vezethető vissza az alapnyelvi örökségként az ősmagyarban tovább élő ly hang közvetítésével; például: fgr. *βole- > ősm. *βoly- > *βodźs-, mai vagy- (pl. vagyunk). (Az ly a j-vel azonos hangképzési helyen, az l-hez hasonló módon ejtett mássalhangzó; ma palóc nyelvjárásokban fordul elő.) A dźs terjedéséhez a vándorlások idején átvett, ma gy-vel hangzó török jövevényszavak is hozzájárultak (pl.: gyárt, gyertya, gyöngy).

Az ősmagyar kori változások közé tartozik app, tt, kk rövidülése is: például ez történt az epe főnév, a hat számnév és a k ige eredetileg hosszú mássalhangzójával.

Összegzésképpen és összehasonlításul felsoroljuk azokat a mássalhangzókat, amelyek a honfoglalás idején éltek, de a mai köznyelvben nincsenek meg: β, χ, γ, dźs, ly. Az akkor még hiányzó, de ma használatos mássalhangzók listája pedig a következő: ty, gy, v, zs, h, c, dz, dzs.

Ha egy szóban két vagy több nyílt (magánhangzóra végződő) szótag követte egymást, akkor a második vagy harmadik ilyen szótagból kieshetett a magánhangzó, tehát mássalhangzók kerültek egymás mellé; például: *várojon > várjon. Ez a nyelvünk történetében később is érvényesülő, úgynevezett kétnyíltszótagos tendencia az ősmagyarban sokféle új mássalhangzó-kapcsolódást eredményezett, hosszú mássalhangzók kialakulására, hasonulásokra, összeolvadásokra is lehetőséget adva.

Horger Antal a köztudatban a József Attila-vers alapján csakis úgy él, mint a szegedi egyetem fura ura. Érdemes megjegyezni, hogy a kiváló nyelvész kutatásainak emlékére a kétnyíltszótagos tendenciát „Horger-törvény” néven is emlegetik.

A magánhangzók közül még hiányzott az a; volt viszont ajakkerekítés nélkül ejtett (ilyen hangot ma a palóc nyelvjárásokban figyelhetünk meg a köznyelvi a helyén). Élt az ősmagyarban még egy mély magánhangzó: az (olyanféle hang, mint az orosz bl). Ezt a nyilak, iszom típusú toldalékos szóalakok mutatják. Figyelembe véve ugyanis az alapnyelvből örökölt magánhangzó-harmóniát, a második szótagban csak akkor lehetett mély magánhangzó, ha az első szótagban is ilyen állt (másként *nyilek, *iszém-féle formák születtek volna).

Volt továbbá az e-nél zártabban képzett ë hang. (Ez több nyelvjárásban ma is használatos, sőt az egyébként nyelvjárási színezet nélkül beszélők közül is sokak kiejtésében megfigyelhető.) – Hiányzott még ekkor az ö; ez csak az ómagyarban bukkant fel.

Az ősmagyar kor elején a két szótagú szavak második, azaz szótővégi magánhangzója ȧ, o, e vagy ë lehetett, vagyis alsó vagy középső nyelvállással ejtett hang. Az ilyen magánhangzók azonban még a vándorlások időszaka előtt zártabb képzésű, felső nyelvállással ejtett társaiknak (i̮, u, i, ü) adták át helyüket. A záródás oka a hangsúlytalan helyzet lehetett.

Valószínűleg az ősmagyar korban, utótagú kettőshangzókból (diftongusokból) keletkeztek első hosszú magánhangzóink: az á, az é és az í. A kettőshangzók általában a tővégi magánhangzónak és egy -i toldaléknak (időjel, határozórag stb.) a találkozásakor jöttek létre (pl. *bele ’bél’ + -i > *belei> belé), de jövevényszavak is növelhették a számukat (pl. tör. *bakay > m. *bokȧi̮> *boká ’boka’).

A magánhangzó-harmónia (l. a 2.1.1. pontot) minden bizonnyal már az alapnyelvben is érvényesült, azzal a megszorítással, hogy a második szótag ë-je úgynevezett semleges hang volt, azaz mély vagy magas magánhangzó után egyaránt következhetett. Az ősmagyar nyelv ezt az egyenetlenséget feltehetőleg megszüntette: a mély magánhangzó + ë szótagszerkezetet tisztán mély hangrend váltotta fel.

Vegyes hangrendű szavak az ősmagyarban leginkább akkor jöhettek létre, ha egy mély hangrendű szóban az i utótagú kettőshangzó é-vé vagy í-vé vált. Például így: *vȧro-i-k > *vároik > várék ’vártam’. Természetesen összetett szavakban is előállhatott vegyes hangrend.