Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A magyar nyelv uráli vonásai

A magyar nyelv uráli vonásai

A hangrendszer ősi vonásai

A nyelvek hangrendszerének összehasonlítása önmagában nem a legalkalmasabb terület a nyelvrokonság bizonyítására. Már fentebb szóltunk róla, hogy a nyelvekben a hangok száma behatárolt, két nyelv hangjainak bizonyos fokú hasonlósága rokonságtól függetlenül is törvényszerű. A hangrendszerek felépítésében és jellemző vonásaiban jelentkező egyezések azonban már ősi eredetűek is lehetnek, s ily módon a nyelvrokonság bizonyításában is szerepet játszhatnak.

A finnugrisztika „hőskorában”, az összehasonlító történeti nyelvtudományi módszerek létrejöttének köszönhetően, a 19. század második felében és a múlt század kezdetén részletesen sikerült rekonstruálni az alapnyelv szókincsét és főbb grammatikai elemeit. A rokon nyelvekből összegyűjtve a közös eredetűnek vélhető szavakat, sikerült megfejteni a hangmegfelelések rendszerét, és kikövetkeztetni azt az alapalakot, amelyből létrejöhettek a mai nyelvek vizsgált szavai.

Ma a magyar nyelvben alig találunk egy-két olyan szót, amely alakjában is, jelentésében is megegyezne valamely rokon nyelvi alakulattal. Ilyen például a húsz számnév, amely manysiul is ugyanígy hangzik (χus), a szem szó, amely hantiul is így van (sem), vagy a vaj főnév, amelynek finn párja, a voi is azonos jelentésű. Viszont számtalan olyan ősi magyar szó van, amely alig tartalmaz egy-két egyforma hangot a rokon nyelvi megfelelőkkel (például egér ∼ manysi täŋker ∼ komi, udmurt šyr ∼ finn hiiri, fazék ∼ hanti put ∼ finn pata; ujj <ruhaujj> ∼ manysi tajt ∼ hanti tit, lyt ∼ komi soj ∼ mari šokš ∼ számi soaggje). Az összehasonlító történeti vizsgálatok eredménye volt, hogy rendet teremtett a sokféle hangmegfelelés szövevényében. Ha a magyar fazék szó rokon nyelvi párjait vesszük példaképpen, azt tapasztaljuk, hogy számtalan további példát sorolhatunk még, ahol a szó eleji f hangnak a többi nyelvben p felel meg, vagy a szó belseji z hangunkkal szemben más nyelvekben t található. (Az fp megfelelésre vö.: fej ∼ manysi paŋk ∼ komi pon ∼ mordvin pe ∼ finn pää; fa ∼ manysi -pa ∼ komi, udmurt, mari pu ∼ finn puu; a zt megfelelésre vö. száz ∼ manysi sāt ∼ hanti sat ∼ számi čuotte ∼ finn sata; kéz ∼ manysi kāt ∼ mari kit ∼ finn käte-.)

Annak tudatában, hogy a nyelvek folytonos változásban vannak, talán nem meglepő az az állítás, hogy a nyelvrokonságnak sokkal meggyőzőbb bizonyítéka a rendszeres hangmegfelelés, mint néhány majdnem egyforma hangzású szó!

A rokon nyelvi megfeleléseknek köszönhetően a magyar nyelv hangtörténete jól nyomon követhető a legrégebbi korokig, olyan időszakokig, amelyekből még nem rendelkezünk semmiféle nyelvemlékkel, írásos feljegyzéssel. A fazék főnévvel kapcsolatban már említett szó eleji * p > f hangváltozásról például feltételezhetjük, hogy a magyar nyelv önálló életében következett be, mivel a rokon nyelvi megfelelések az eredeti p hangot őrzik. Az uráli nyelvek k hanggal kezdődő szavainak a magyarban k-s vagy h-s kezdetű szavak felelnek meg (kéz ∼ manysi kāt ~ finn käte-; kettő; ~ manysi kit ~ hanti kət ~ finn kaksi; de hal ~ manysi, hanti kul, χul ~ mari kol ~ mordvin kal ~ finn kala ~ szölkup qeli; hab ~ manysi kup, χump ~ hanti komp, χump ~ finn kumpua - ’habzik’). A magyarban palatális magánhangzók előtt megőrződött az eredeti k hang, veláris magánhangzók előtt viszont h-vá változott. S bár hasonló hangfejlődés az obi-ugor nyelvekben is történt, de csak nyelvjárási szinten az északi területeken, az ugor alapnyelvre még k-s szókezdetet feltételezhetünk, így a k > h hangváltozást már a magyar nyelv külön életének vonásaként tartjuk számon (lásd a „A hangrendszer” pontot).

Bizonyos hangmegfelelések és hangváltozások a magánhangzók körében is kimutathatók, de általánosan elmondható, hogy az alapnyelv magánhangzó-rendszeréről, az egyes rokon nyelvek magánhangzóinak történetéről, a magánhangzó-megfelelésekről kevesebbet tudunk, mint a mássalhangzók esetében. Az alapnyelvben is létezett a magánhangzók palatális-veláris szembenállása, és a magánhangzó-illeszkedés törvénye szerint az első szótagi magánhangzó hangszíne döntően meghatározta a második szótagi magánhangzót, amelyben a magánhangzók előfordulása korlátozottabb volt az első szótagénál. Hosszúsági korreláció az alapnyelvben vélhetően nem volt, e tekintetben a mai uráli nyelvek meglehetősen tarka képet mutatnak, de ott, ahol ma létezik ez a szembenállás, későbbi fejleményként magyarázható.

Ebben a fejezetben, amely elsősorban a magyar nyelv uráli vonásairól szól, nem feladatunk a hangmegfelelések és hangváltozások bonyolult rendszerének ismertetése, jóval inkább a magyar hangrendszer néhány ősi vonásának a megemlítése. Ilyen például a magánhangzó-harmónia jelensége, amely szerint a toldalékok magánhangzó-elemét a szótő hangrendje határozza meg (lásd a 2.1.1. pontot). Ma egyes rokon nyelvekben csak palatális/veláris (elölségi) illeszkedés van (például finn metsä-ssä ’erdő-ben’ — talo-ssa ’ház-ban, kesä-llä ’nyár-on’ — talve-lla ’tél-en’, mordvin al-do ’alul-ról’, ver-d’e ’felül-ről’), a magyarban és a mariban az előbbieken kívül az ún. labiális (kerekségi) illeszkedést is megtalálhatjuk (pad-onszék-en — föld-ön, egy-szer — három-szor — öt-ször, mari tu-što ’ott’ — ti-šte ’itt’ — pörti̮-štö ’a szobában’), míg a permi, obi-ugor és szamojéd nyelvekből napjainkra már eltűnt a magánhangzó-harmónia. Hasonlóképpen ősi, az uráli nyelvekkel közös hangtani vonása a magyarnak az, hogy szó elején kerüli a mássalhangzó-torlódást. Az alapnyelvben a szavak elején mássalhangzók nem kapcsolódhattak össze, ez csak szó belsejében volt lehetséges. Ez a vonás tükröződik a jövevényszavakban is; a régi kölcsönszavakban az átadó nyelv szókezdő mássalhangzó-kapcsolatát feloldottuk. Így keletkezett például a magyar kereszt szó, amely az átadó szláv nyelvben még krkezdetű volt, és hasonló eredetre megy vissza a finn risti ’kereszt’ is, amely forma szintén a mássalhangzó-torlódás kiküszöbölésével alakult, de a magyartól eltérő módon. Ugyanezt példázza az iskola szó is, amely a magyarban latin eredetű (vö. latin schola, scola), és egy szó eleji i hang betoldásával kerülték el az sk hangkapcsolat szókezdő helyzetét, akárcsak a manysi nyelvben, ahol ez a szó szintén iškola-nak hangzik, csak itt az orosz škola átvétele. Ma a magyarban már nem érvényesül ilyen erősen ez a tendencia, miképpen ezt számos újabb jövevényszó is mutatja (például strand, sztaniol, bróker), de hasonlót tapasztalhatunk a finnben is (például spindeli ’orsó’, statiivi ’háromlábú állvány’). A magyarban is megőrződött közös vonásként említhetjük még az első szótagra eső szóhangsúlyt.

Az újabb kutatások olyan, részben a hangtan és az alaktan határmezsgyéjén található jellemzők elemzésére is irányulnak, hogy milyen elvek szabályozzák a hangok egymásutániságát, a morfémák felépítését, a különféle hangszekvenciák milyen sorrendben és milyen gyakorisággal jellemzik a rokon nyelveket ma, és miképpen lehetett ez az alapnyelvben. Az ilyen irányú kutatások, továbbá a nyelvek univerzális és tipológiai vonásainak egyre erősebb figyelembevétele minden bizonnyal új elemekkel gyarapíthatja még eddigi ismereteinket a magyar és uráli nyelvek hangtörténetéről is.

Az alaktani rendszer ősi vonásai

Alapnyelvi elemek a névszóragozásban

A nyelvek grammatikai morfémáinak rendszere az alapszókincs mellett az a terület, ahol az ősi, genetikai vonások jól kimutathatók, történetük jól nyomon követhető.

Az alaktani rendszer egyik legnépesebb részrendszere a névszói esetragok csoportja (lásd a 3.9.3 pontot). A magyarban meglehetősen sok esetrag használatos, ezek egy része ősi, uráli eredetű, s mint látni fogjuk, sok esetben a későbbi keletkezésű ragok is ősi elemek összekapcsolódásával keletkeztek. Az esetragok nagy száma nem csak a magyar nyelvet jellemzi, a legtöbb rokon nyelvünkben tíznél több névszói esetrag használatos, és mint ahogy ezt korábban említettük, ez az agglutináló nyelvek egyik jellegzetessége. Az uráli esetrendszer másik jellemző, a leánynyelvekben napjainkig megőrződött vonása a helyhatározói esetek irányhármasság szerinti tagolódása. Mielőtt áttekintenénk a magyar esetragok uráli vonásait, nézzük meg, milyen névszóragokat lehet az uráli alapnyelvre rekonstruálni:

10.3. táblázat -

1. nominativus

5. locativus II

*-t[3]

2. genitivus

*-n

6. ablativus

*-ta/tä

3. accusativus

*-m

7. lativus-dativus

*-ń

4. locativus I.

*-na/-nä

8. lativus-prolativus

*-k


Első ránézésre feltehetőleg nem az azonosság, hanem éppen a különbözőség juthat eszünkbe, ha e ragokat összehasonlítjuk a mai magyar esetrendszerrel. Hisz a magyarban nincsen külön genitivusrag, a tárgyesetet -t-vel fejezzük ki, és a helyhatározóragok sem emlékeztetnek a fentiekre. A részletes történeti elemzés azonban feltárja a magyar névszóragozás egyértelműen uráli gyökerét.

A genitivus *-n ragja az uráli esetrendszer egyik legvitatottabb szuffixuma. A birtoklás kifejezése a mai rokon nyelvekben változatos képet mutat. A magyarban is megtaláljuk a jelöletlen birtokviszonyt (asztalláb, folyópart), a birtokos személyraggal [Px] kifejezettet (apa ház-a, könyv-em), és másodlagos fejlődés eredményeképpen a részeshatározó ragja is szerepelhet a birtokos szerkezetben (apá-nak a háza). Az obi-ugor nyelvekben megtalálható a jelöletlen és a Px-szel jelölt szerkesztésmód (vö. manysi lāγəlsor ’lábszár’: lāγəl ’láb’, sor ’szár’; de taw kole ’az ő háza’: taw ’ő’, kol ’ház’, - e PxSg3). A permi nyelvekben a magyar -nak/-nek raghoz hasonlóan másodlagosan kifejlődött genitivusrag használatos, de ezek a nyelvek is ismerik a jelöletlen birtokos szerkezetet (komi ju-dor ’folyópart’). Nyelvcsaládunk többi tagja őrzi az ősi *-n ragot vagy annak szabályos hangtani fejleményét (például finn kala ’hal’: kalan [gen.], mordvin śel’me ’szem’: śel’meń [gen.], kamassz ’víz’: bün [gen.]), de ezekben a nyelvekben is használatos a birtokos személyjeles szerkesztésmód. Feltételezhető, hogy az alapnyelvben is megfért egymás mellett a jelöletlen, a Px-szel kifejezett és a genitivusraggal jelölt birtokos szerkezet. Hogy a magyarban a birtokos személyjeles jelölésmód maradt fenn, annak talán az lehetett az oka, hogy egy szintén n hanggal jelölt szuffixumnak fontos szerepe lett a helyhatározó ragok között.

A magyar nyelv nem őrizte meg az uráli *-m accusativusragot sem, de alapnyelvi meglétét egyértelművé teszi, hogy minden rokon nyelvből kimutatható a magyar és a hanti kivételével (például számi juhka-m ’folyót’, manysi kǟt-mi ’kezet’, nyenyec χāl’e-m ’halat’). Valószínű, hogy a tárgyrag használata a genitivus ragjához hasonlóan nem volt teljesen automatikus, esetleg csak határozott tárgy esetén használták, hisz a tárgy jelölését a mai nyelvekben is meglehetősen sok szempont — többek között a tárgy határozottsága — befolyásolja. A magyarból való kiveszésének már az ugor alapnyelvben meglehettek az előzményei, mivel az obi-ugor nyelvekben is csak néhány manysi nyelvjárás őrzi. Az *-m eltűnését valószínűleg szintén a morfológiai túlterheltség okozta, hiszen alakilag egybeesett az egyes szám első személyű birtokos személyjellel, amely néha funkcionálisan is azonos szerepet töltött be (vö. veszem a kalapom). Korai kiveszését alátámasztja az a tény, hogy a -t tárgyrag a magyar nyelv önálló korszakának kezdetén kialakult már.

Az ősi helyjelölő ragokat határozói esetragok, névmások és határozószók őrzik. A locativusi *-n fennmaradt például a benn, lenn, fönn, kinn szavakban és az -on/-en/-ön ragban eredeti jelentésében, de a névutói eredetű -ban/-ben végén is ugyanez a nyelvi elem található, továbbá a szépen, gyorsan típusú határozók n végződése is történetileg idekapcsolandó (vö. hanti χop-na ’csónakban’, mari ül-nə ’alatt’, finn taka-na ’mögött’). A *-t locativus rag névmásokban, határozószavakban, névutókban jelentkezik (itt, ott, kint, együtt, között), és egyes helyneveknél helyhatározóragként használatos (Pécsett, Győrött), de összetett toldalékok elemeként is szerepel az -st, -stul/-stül (örömest, testestül-lelkestül) szuffixumokban (vö. manysi χap-ət ’csónakban’, osztják to-t ’ott’, valamint mordvin vel’-t’ ’nagyon’, finn tä-ten ’így’). Az uráli ablativusi *-ta/-tä szuffixumnak nincs folytatása az ugor nyelvekben, itt egy ugorkori *-l ragot rekonstruálhatunk (vö. vogul kün-l ’kívülről’, osztják ko-l ’honnan’), amelynek mai magyar képviselete a határozószók, névutók, igekötők (alól, közül, körül) és esetragok (-ból/-ből, -ról/-ről, -tól/-től, -ul/-ül, -nál/-nél, -val/-vel) végén található l elem, továbbá ez a rag is több, későbbi keletkezésű összetett toldalék alkotórészévé vált (-stul/-stül, -lan/-len, -lag/-leg). Az *-l ragot tartalmazó mai képviseletek sok esetben voltaképpen a locativusi funkcióhoz kapcsolódnak (például -nál/-nél, -val/-vel, vö. még: vogul χap-l ’csónakkal’), egyes nyelvészek szerint ez egy valamikori, még differenciálatlan, ún. prolocativusi funkció nyomát őrzi. Az alapnyelvi lativusragok közül a magyarban a *-k maradt fenn, egyes ragokban eredeti formájában (-nak/-nek, -ig < -ik), hová kérdésre felelő névutók, igekötők végén pedig erősen megváltozott alakban, magánhangzóként jelentkezik (alá, fölé, mellé, soká), de ez található a világgá megy kifejezés főnevének szóvégén, továbbá a -vá/-vé ragban is. Ugyanígy a névutói eredetű -ba/-be, -ra/-re lativusi ragok magánhangzóeleme is az ősi *-k ragból alakult. (A lativusi *-k rokon nyelvi képviseleteire vö. vogul ti-γ ’ide’, mari ül-kə ’alá’, számi dei-kĕ ’ide’, finn ala ~ inkeri ala-k ’alá’).

Miképpen a fenti példák némelyike is utalt rá, számos határozórag korábbi névutóból keletkezett, a névutók pedig valaha önálló szavakként éltek. (Ilyen változások folyamatosan jellemzik a nyelveket, sok névutó fogalomszói eredete a legtöbb magyar beszélő számára ma is érzékelhető, vö. például (valamihez) képest, viszonyítva.) Névutóból alakult esetragok például a -ban/-ben, -ba/-be, -ból/-ből, amelyek a korábban még ’belső rész’ jelentésű bél főnévből keletkeztek a fenti, alapnyelvi eredetű esetragokkal összekapcsolódva. Hasonlóképpen névutói eredetű a -tól/-től, amely a ’közelség’ szót őrzi, a számnevekhez járuló -szor/-szer/-ször, amely az eredetileg ’sor, rend’ jelentésű szer szóból jött létre. Egyes ragok névutói eredetét csak etimológiai vizsgálatok tárják fel, így például a -hoz/-hez/-höz rag is valaha névutó volt, amely egy ugorkori ’valaminek az oldala, széle’ jelentésű névszóból keletkezett (vö. hanti kūt’eη ’közelség, hely valami mellett’).

Az esetragok és azok elemeinek történeténél is beszédesebb a határozóragrendszer felépítésének az irányhármasság szerinti tagolódása, amely jellemző uráli sajátosság. Az alapnyelvben már létezett a hármas tagolódás, s feltehetőleg a ragok ekkor még differenciálatlanul kifejezhettek belső, külső helyviszonyt, vagy akár mód- és időhatározást is. A ragos szóalak jelentését főképpen az alapszó jelentése határozta meg, tehát például a ’sátor’ szóhoz kapcsolódó locativusrag jelentése a mai -ban/-ben ragéval lehetett azonos, a ’nap’ szó esetében a ragos alak pedig időhatározást fejezhetett ki. A beszédhelyzet a pontos jelentést mindig egyértelművé tette. A ragok további differenciálódása már az egyes nyelvek külön életében ment végbe, s ily módon például a magyarhoz hasonlóan a finnben is kialakult a belső és külső helyviszonyragok oppozíciója (vö. talo-ssa ’ház-ban’ — pöydä-llä ’asztal-on’, talo-sta ’ház-ból’ — pöydä-ltä ’asztal-ról’, talo-on ’ház-ba’ — pöydä-lle ’asztal-ra’).

Az ősi morfológiai elemek között kell megemlítenünk a birtokos személyragokat [Px] is. A birtokviszonynak a birtokon való jelölése — mint már szóltunk róla — az agglutináló nyelvek tipológiai jellemzője. A magyar birtokos személyragozás ősi voltát az uráli nyelvek Px-rendszerének azonos elvű felépítése és anyagi egyezése bizonyítja. Nyelvcsaládunkban a birtokos személyragok kifejezik a birtokos személyét és számát, és utalhatnak a birtok számára is. A rendszer anyagi egyezésén pedig azt értjük, hogy a szuffixumok történetileg az ősi személyes névmások (*me, *te, *se) agglutinálódásával keletkeztek, tehát a házam forma valaha a ’ház’ és az ’én’ szavak összekapcsolódásából alakult. A birtok többségének kifejezése ma már nem minden rokon nyelvben érvényesül, így például a finnben a személyragos forma jelentése egyes és többes számú is lehet (talo-ni ’házam, házaim’), míg másutt (obi-ugor, szamojéd nyelvek) külön jelek utalnak a birtok többes számán kívül a kettes számára is (például manysi luw-əm ’lovam’ — luw-aγ-əm ’két lovam’ — luw-an-əm ’lovaim’). A magyarban -i a birtoktöbbesítő jel, amelyről feltételezhetjük, hogy ősi eredetű, és kapcsolatban áll a más nyelvekben a névszóragozás főképpen függő eseteiben jelentkező i elemmel (vö. finn talo-i-ssa ’ház-ak-ban’, számi akšo-i-d ’fejszé-k-et’), de egyes nyelvészek véleménye szerint e jel belső magyar fejleményként keletkezett. A névszó- és igeragozásban is általános -k többesjel eredetét illetően sem egységes a nyelvészek véleménye. A -k finnugor származtatása általánosan elfogadott, és e jel feltehetőleg kapcsolatban áll a finn és mordvin nyelvek többes számú névmásaiban, birtokos személyragozásában és igeragozásában jelentkező -k morfémával (vö. mordvin ava-m ’anyám’: ava-mok ’anyánk’), míg más feltételezés szerint egy ősi *kk + magánhangzó alakú gyűjtőnévképzőből származik (vö. finn kuusi ’fenyő’: kuusi-kko ’fenyves’).

Alapnyelvi elemek az igeragozásban

Sok közös vonást mutatnak a birtokos személyragozással az igeragozás ősi elemei. A mai magyar nyelvben az igeragozási paradigma minden személyben több igeragot használ, de még az ősmagyar kor elején is jóval egyszerűbb volt ez a rendszer, és nagymértékben hasonlított a birtokos személyragozásra. Azaz az igeragok is az ősi személyes névmásokból keletkeztek, tehát a látom forma előzménye a ’lát én’ lehetett. Hasonlítsuk össze a két ragozási sort: kér-em — nép-em, kér-ed — nép-ed, kér-i — nép-e, kérünk — nép-ünk, kértek — nép-etek, kér-ik — nép-ük. A magyar nyelv önálló korszakának kezdetén fokozatosan kialakult az ikes ragozás, elkülönült az alanyi és tárgyas ragozás, megszilárdultak további, elsősorban képzői eredetű személyragok. Az alanyi és tárgyas alakok megkülönböztetése ily módon tehát már a magyar nyelv önálló fejleménye, de ennek is megvannak az ősi gyökerei.

Egyes szám harmadik személyben több rokon nyelvben is két igealak használatos; az egyik a puszta igető, a másik pedig a harmadik személyű névmás agglutinálódásával alakult forma: mond — mondja, manysi mojti ’mesél’ — mojti-te ’meséli’, mordvin pali̮ ’csókol’ — pala-si̮ ’csókolja’, nyenyec junrā ’kérdez’ — junrā-da ’kérdezi’. Miképpen a szavak magyar fordítása is mutatja, ezt a kettősséget az obi-ugor, szamojéd és mordvin nyelvek is az indeterminált — determinált megkülönböztetésre alkalmazzák. (Másutt is előfordul egyes szám harmadik személyben mindkét alak, de ott inkább a tranzitív, illetve intranzitív igék ragozását különíti el.) Ezek alapján feltételezhető, hogy a tárgy határozottságára már az alapnyelvben is utaltak a harmadik személyű névmással, amelynek accusativusi értéke lehetett, szemben az első és második személyű névmással, amely mindig alanyi szerepben került az igető mögé: látom < *lát én, látod < *lát te, látja < *lát őt, *lát azt. Hogy harmadik személyben a névmásnak nem alanyi szerepe volt, azt könnyen beláthatjuk, hisz míg az első és második személyű ige alanya csak az „én” vagy „te” lehet, addig harmadik személyben az alanyt gyakran nem névmás, hanem névszó fejezi ki, s ez többnyire szerepel is a mondatban. Harmadik személyben tehát elkezdődött a tárgy határozottságának morfológiai jelölése, majd ez egyes nyelvekben továbbterjedt a többi személyre is, míg másutt nem maradt fenn, s ott ma sem utal az igeragozás a tárgy határozottságára.

Az igeragozási rendszer más elemei is őriznek ősi vonásokat. Az uráli nyelvek két múltidő-jel folytatását mutatják, a rokon nyelvek zömében jelentkező * múltidő-jelnek a magyarban nincs nyoma, viszont a szintén ősi *-j időjel (vö. finn men-i-n ’mentem’, számi gull-i-m ’hallottam’, udmurt myn-i ’mentem’) megfelelője a régi magyar nyelvben még általánosan használt, ma már azonban régies lát-é-k, néz-é típusú elbeszélő múlt -á/-é jele. Ma a múlt időt az eredetileg a befejezett melléknévi igenév képzésére létrejött -t szuffixummal jelöljük, ennek időjellé alakulása már nyelvünk önálló életében, az ősmagyar korban ment végbe, de ez a folyamat is utal nyelvcsaládunk azon ősi jellemzőjére, hogy az igenevek alkalmasak lehettek az igeidő jelölésére is. Az állítmányi szerepben álló igenévnek időértéke is volt, az obi-ugor nyelvekben ma is gyakori, hogy a ragozott igei forma helyett állítmányi szerepben birtokos személyragozott melléknévi igenév áll. A -t jeles ige eredetileg ily módon a befejezett cselekvés kifejezésére szolgált (szemben az elbeszélő múlttal), és a befejezettségre utaló funkcióját fokozatosan veszítette el, összefüggésben a perfektiváló szerepű igekötő-rendszer kiépülésével.

A magyar nyelv három igemódot különböztet meg; kijelentő, felszólító és feltételes módot. Bár a rokon nyelvek ma sokféle igemódot használnak — a nyenyecben például tízet, a mordvinban hetet lehet megkülönböztetni — ezeknek a zöme későbbi keletkezésű. Viszont a magyarban is használatos kijelentő, felszólító és feltételes mód a rokon nyelvekben is általában ősi eredetű, tehát a nyelvészeti kutatások szerint az alapnyelv is ismerte ezeket az igemódokat. A kijelentő mód jelöletlen volt. A felszólító mód jelét *-k alakban lehet rekonstruálni, az eredeti *-k megőrződött például a finnben (anta-k-oon ’adjon’, sano-k-aa ’mondjátok’), mordvinban (vano-k ’nézz’), de sok nyelvben — csakúgy mint a lativusi *-k esetrag — hangváltozásokon ment át, vokalizálódott (vö. hanti măn-a ’menj’), gégezárhanggá gyengült (vö. nyenyec jile’ ’élj’; vö. még finn anna’ ’adj’), vagy a magyarban j-vé változott (vö. adj, kérj). A módjellel kifejezett felszólítás mellett a nyomatékkal ejtett igető is kifejezhette a parancsot, s ez az állapot őrződött meg a mariban, a permi nyelvekben és részben az obi-ugorban is (vö. mari tol ’jöjj’, komi mun ’menj’), és valószínűleg ennek nyomát őrzi a magyar jer ~ gyere, amely a jön igének megfelelő, módjel nélküli felszólítás. A feltételes mód jele *-ne alakban rekonstruálható az alapnyelvre, és több mai képviselet alapján feltételezhető, hogy e módjelhez még egy *-k elem is kapcsolódott, amely történetileg talán a felszólító mód *-k-jával azonos. Ennek eredménye az a mai állapot, hogy az ősi *-ne(k) folytatása ma nem csupán a feltétel kifejezésére szolgál, hanem egyes rokon nyelvekben az enyhe felszólítást kifejező óhajtó mód jeleként használatos (vö. finn sano-ne-n ’talán mondom’ [lehetőségi mód], mari tol-ne-m ’mennék’ [óhajtó mód], manysi min-nuw ’menne’ [feltételes mód], szölkup čada-ni-p ’gyújtanám’ [feltételes-óhajtó mód]).

Szóalkotásunk ősi vonásai

A mai uráli nyelvekben a szóalkotás legelterjedtebb és legáltalánosabb módja a szóképzés, és ugyanezt feltételezhetjük az alapnyelvről is, bár ősi származékszavakat ebből az időből csak igen keveset tudunk kimutatni. A nyelvészek szavakat is, képzőket is nagy számmal rekonstruáltak a finnugor és uráli korokra, de a rekonstruált ősi származékszavak — azaz képzőt tartalmazó alapnyelvi alakulatok — aránya a tőszavakhoz képest elenyésző. Ennek főképpen az az oka, hogy a rokon nyelvek külön életében az ősi képzők lecserélődtek, vagy pedig a képzett szavakhoz újabb képzők csatlakoztak, s az így keletkezett származékok már gyakorlatilag nem tették lehetővé az összehasonlító vizsgálatok számára az eredeti képzett alapszó rekonstruálását. A mai nyelvi adatok alapján mindenesetre feltételezhető, hogy például az egér szó finnugor kori alakja, a *šiηe-re már ebben a formájában névszóképzőt tartalmazott, vagy hasonlóképpen a holló uráli *kule-ke előzménye is (vö. manysi χulaχ ~ enyec kuruke). Szintén a rokon nyelvek képzőinek etimológiai megfelelései alapján következtethetünk arra, hogy az alapnyelvi képzők jellemzője volt a homonímia és a poliszémia, azaz egy funkciót több képző is betölthetett, továbbá ugyanannak a formánsnak több különféle jelentése is lehetett. Mindennek hátterében voltaképpen az áll, hogy a képzett szavak jelentését alapvetően nem a képzők, hanem inkább az alapszavak határozták meg. A szóhoz kapcsolódó képző szerepe elsősorban a jelentésmódosítás alaki jelölése volt, a származék jelentése a konkrét beszédhelyzetben vált egyértelművé, és a képzőre ily módon később rakódott rá az a jelentésárnyalat, mellyel azután más szavakhoz is hozzákapcsolódhatott.

A magyarban sok régi származékszó képzett jellege elhomályosult, és a morfológiai tagoltság megszűnésével az alapszó és képző kapcsolatát voltaképpen csak a rokon nyelvi megfelelésekkel lehet kimutatni. Így például több ősi, k hangra végződő főnév valaha kicsinyítő képzőt tartalmazott: ének (vö. finn ääni ’hang’ ~ számi jiednâ ’ua.’), fészek (vö. manysi pit’i ’fészek’ ~ finn pesä ’ua.’), lélek (vö. manysi lil ’lélek’ ~ finn löyly ’pára, gőz’), torok (vö. manysi tor ’torok’ ~ hanti tur ’ua.’). A fiktív, azaz önálló alakban már nem élő alapszavak esetében a képzők jelentése is többnyire felismerhetetlenné vált, s ily módon ezekhez a régi származékszavakhoz sokszor újabb képzők csatlakoztak. A képzett alakokhoz akkor is új képzők járultak, ha a származékszó jelentésének további módosítására volt szükség, továbbá ha az eredeti képző elszíntelenedett, jelentésmódosító funkciója csökkent, ezért egy hasonló jelentésű képző „megerősítő támogatására” szorult. Az ilyen képzőkapcsolatok alakították ki a magyarra jellemző különféle képzőbokrokat (lásd a 3.6. és a 16.3.2.1. pontot).

A magyar nyelv uráli vonásainak ilyen rövid összefoglalásában nem célunk ismertetni minden alapnyelvi képzőt, csupán példaképpen szerepeljen néhány fontosabb ősi képző egy-két rokon nyelvi megfeleléssel!

Uráli eredetű a sorszámnevek képzésére szolgáló -d (harmad/ik/), amely az alapnyelvben *-mt formaban elt, es szamos nyelvben ma is megőrizte a nazális és zárhang kapcsolatát (vö. manysi χurum ’három’: χurm-int ’harmadik’ ~ finn kolme ’harom’: kolma-nte- ’harmadik’, nganaszán siti ’kettő’: siδi-mtia ’masodik’). Hasonlokeppen ősi eredetű a fentebb már említett -k kicsinyitő képző, amely ma mér csak összetett képzők elemeként él (-ka, -ke, -kó, -kő, -cska, -cske), és előzménye egy alapnyelvi *-kk lehetett (vö. finn vasi-kka ’borjú’, udmurt nuny-ka ’gyermekecske’). Egy szintén *-kk alakban rekonstruálható képző igei alapszóból hozott létre névszói származékokat (boríték, játék, maradék, szakadék, a rokon nyelvi megfelelésekre vö. finn pysä-kki ’megállóhely’: pysy- ’marad’, észt söö-k ’étel’: söö- ’eszik’). Ősi *-ηk képző nyomát mutatják a denominális balog (: bal), jog (: jó), lovag (: ló) alakok, vagy a deverbális világ (: villan), virág (: virul), részeg (: révül) származékok (vö. finn aurinko ’nap’, nganaszán tomu-nku ’egér’). Az ugor alapnyelvben már ismert volt a magyar -talan/-telen fosztóképző *-tal előzménye (vö. manysi kattal ’kezetlen’: kat ’kéz’, joχttal ’elérhetetlen’: joχti ’eljut, elér’), amely igei, névszói alapszóhoz is járulhatott (vö. kezetlen, keletlen). E képző t elemének már az uráli korban is hasonló jelentésmódosító szerepe volt (vö. finn sanaton ’szótlan’: sana ’szó’). Az igenévképzők is alapnyelvi előzményekre mennek vissza, így a főnévi igenév -ni végződése (vö. manysi min-ne ’menő’: mini ’megy’, udmurt myny-ny ’menni’: myny- ’megy’), a melléknévi igenév -ó/-ő (< *-k, *-p), -t, -tt (< *-t vagy *-tt-) képzője és a határozói igenév képzőjének v eleme (< *-p). Ősi eredetű például a ma is gyakori -l (szól, énekel, papol — vö. manysi amp-əl ’szid’: amp ’kutya’, nyenyec ńe-l’e ’nősül’: ńe ’nő’), és a -z képző, amely *-t előzményre megy vissza (vö. hanti äjəm-t- ’enyvez’: äjəm ’enyv’, finn eväs-tä- ’élelemmel ellát’: eväs ’tarisznya’). Az alapnyelvi eredetű deverbális képzők kifejezhetik a cselekvés ismétlődését (szaglász, vihorász — vö. manysi jontəs- ’varrogat’: jont- ’varr’), mozzanatos jellegét (harap, zuhan, szólal — vö. például az *-n képzőre: finn pakene- ’menekül’: észt page- ’ugyanaz’). Az ősi -t műveltető képző már elavult (teremt, ont, önt), de megőrződött bővült alakjában az -at/-et, -tat/-tet képzőbokorban (kéret, irat, öltöztet — vö. hanti lilt- ’ültet’: lil- ’ül’), a hasonló funkciójú -ít képző pedig a szintén alapnyelvi *-kt fejleménye (tanít, fordít — vö. udmurt valekt- ’oktat’: vala- ’ért’).

A szóalkotás másik gyakori módja a szóösszetételek létrehozása (lásd a 3.8. és a 16.3.2.2. pontot). Az összetett szavak alapnyelvi rekonstruálása az ősi származékszavakénál is nehezebb. Ezek többsége történetileg olyan szószerkezetekből keletkezett, amelyek gyakran ismétlődtek, majd egy hangsúllyal ejtett szavakká szilárdultak. E folyamatban nehéz meghúzni azt a vonalat, amelytől kezdve szóösszetételről beszélhetünk, s ilyen nehézséggel nem csak a történeti vizsgálatok során találkozhatunk, hanem a kisebb rokon nyelvek szinkron adatainak értékelésénél is. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy már az alapnyelvben is létezett a szóalkotásnak ez a típusa is, és az uráli nyelvek összetett szavainak — sok esetben már elhomályosult összetételeinek — összehasonlítása egyes összetételi típusok alapnyelvi meglétét valószínűsítik. Ilyenek voltak az ún. összefoglaló (kopulatív) összetételek, amelyeknek elő- és utótagja a megnevezett fogalom két jellemző, néha ellentétes részére utalt, s az ily módon keletkezett szavak többnyire gyűjtőfogalmakat (például testvérek, szülők, bizonyos testrészek neve) jelöltek. A mai magyar nyelvben a régi összefoglaló összetételek kompozicionális jellegét már nem érezzük, csak történeti elemzéssel mutathatjuk ki. Így például az orca ~ arc szó valaha az orr és száj összekapcsolódásával jött létre (vö. manysi ńol-sam ’arc’: orr + szem ~ hanti ńol-samot-sem ’ua.’, manysi ńol-tus ’arc’: orr + száj, udmurt ym-nyr ’arc’: száj + orr). Az ember főnév előtagja a régen ’nő’ jelentésű em (vö. eme, emse ’nőstény’, vö. még: emlő), utótagja pedig a fér-j szó bër változata, amely valaha ’férfi’ értelmű lehetett (vö. hanti ne-χo ’ember’: nő + férfi). Ilyen típusú szavak a későbbiek során is keletkeztek (például hírnév, tűzvész, szemfüles), és a többi uráli nyelvből is számos hasonló alakulatot sorolhatunk (például finn maailma ’világ’: föld + levegő, mordvin at’at-babat ’házastársak’: férj + feleség, komi jaj-ly ’test’: hús + csont, udmurt syl’-vir ’test’: hús + vér, manysi āγi-piγ ’gyermek’: lány + fiú). Régi, elhomályosult összetételek a számnevek között is akadnak, ilyenek például a -van/-ven végződésű negyven, ötven típusúak, amelyeknek pontos megfelelésük van az obi-ugor nyelvekben (vö. manysi at-pan ’50’, χot-pan ’60’), és feltételezhetjük, hogy e számnevek már az ugor együttélés korában is léteztek.

A mondattani rendszer ősi vonásai

A magyar mondattan ősi jellegzetességeiről lényegesen kevesebbet tudunk, mint a hangtan, a nyelvtani elemek és a szókészlet uráli előzményeiről, hisz az alapnyelvi állapot mondattani rekonstrukciója csak fennmaradt szövegek alapján lenne lehetséges. Írásos emlékek ezekből a korai időszakokból nincsenek, ilyenek már csak a rokon nyelvek külön életében keletkeztek, hiszen az írásbeliség is csak e népek önálló történetében alakult ki. Nyelvcsaládunkban legrégebbi szövegemlékekkel a magyar rendelkezik a 12. századtól, szórványemlékeink is csak néhány száz évvel korábbról vannak, mindebből azt is láthatjuk, hogy a nyelvrokonainktól való elválást követő hosszú időszakra is csak az összehasonlító nyelvészeti vizsgálatok eredményeiből vonhatunk le következtetéseket. Mondatok, szövegek rekonstrukciójára azonban az összehasonlító nyelvészet sem képes, igaz, a történeti nyelvtudomány létrejötte idején történtek próbálkozások akár alapnyelvi szövegek létrehozására is. (A történeti összehasonlító nyelvészet atyjának tartott August Schleicher például 1868-ban közzétett egy mesét a rekonstruált indoeurópai alapnyelven. Ma már senki nem tekinti a rekonstruált nyelvi rendszereket véglegesnek, teljesnek, tehát a valamikori ténylegesen beszélt nyelvvel valóban megegyezőnek.)

A fentiek ellenére a mai rokon nyelvek szintaxisának tanulmányozásával lehetőségünk van arra, hogy az alapnyelv mondattanának egy-két jellegzetes vonására következtessünk. Mivel a mondattani jellemzők a nyelvek tipológai jegyeivel szoros összefüggést mutatnak, így az utóbbi évtizedekben a nyelvtipológiai kutatások fellendülése is sok szempontból gazdagította, és várhatóan gazdagítja is még ismereteinket az uráli kor mondattanáról.

Már az alapnyelvben is bizonyára léteztek bővített mondatok, azaz a mondat a két fő alkotó elemén – az alanyon és az állítmányon – kívül egyéb mondatrészeket, bővítményeket is tartalmazhatott. Erre utal az alapnyelvre rekonstruálható szókincs szófaji és szemantikai gazdagsága, továbbá az ősi eredetű morfológiai eszközök nagy száma. Közös mondattani sajátossága az uráli nyelveknek az ún. szabad szórend (lásd az 5.2.1. pontot), azaz csupán szórenddel grammatikai szerepek nem változtathatók meg (vö. angol The boy saw the girl.The girl saw the boy.) Bár a mai uráli nyelvek szórendjüket tekintve már eltérő típusokat képviselnek, a kutatások alapján feltételezhető, hogy az alapnyelv SOV jellegű volt, azaz az állítmány mindig a mondat végén helyezkedett el, az alany viszont a mondat elején, és többnyire közöttük álltak a bővítmények. A bővítmények sorrendjét illetően fontos szabály volt, hogy a bővítmény megelőzte az alaptagját, tehát a jelző a jelzett szavát, a tárgy és a határozó az igét. A jelző és a jelzett szó között nem volt kongruencia, miképpen a mai rokon nyelvek zömében sincs egyeztetés ilyen esetben (vö. nagy ház-ban, manysi janiγkol-t ’ua.’, mordvin pokš kudo-so ’ua.’). Idegen hatásra vagy spontán fejlődés eredményeképpen ma már kongruencia van a finnben (vö. suure-ssa talo-ssa ’nagy házban’), és egyes esetekben más nyelvekben is.

Az uráli nyelvek jellemző vonása lehetett az igeneves szerkezetek „mondatsűrítő” használata, amely ma is sok rokon nyelvben általános. Vö.: manysi torəm mim ut ’isten (által) adott holmi’, hanti töγə werən-tä jəmilnə mä ləγnäti jəlilγäləm ’amikor tüzet kezdtek csinálni, én is velük mentem’ (a mondat igeneves szerkesztettsége magyarul kb. így adható vissza: „tűz csinálásuk kezdésekor én is velük mentem”). Bár ma már az uráli nyelvek használnak összetett mondatokat is, ezek igeneves szerkezetekké átalakítása is lehetséges, vö. finn: Mikon tultua kotiin/Kun Mikko oli tullut kotiin, hänen sisarensa meni uimaan. ’Mikko hazaérkezte után / Miután Mikko hazaérkezett, a nővére elment úszni.’; Löysin Mikon kirjoittamat kirjeet/ kirjeet, jotka Mikko oli kirjoittanut. ’Megtaláltam a Mikko által írt leveleket / a leveleket, amelyeket Mikko írt.”

Az etimológiai kutatások alapján is feltételezhetjük, hogy az alapnyelvben nem voltak kötőszavas mellérendelő összetett mondatok, és talán mellérendelt mondatrészek sem, mivel a rokon nyelvekben közös eredetű mellérendelő kötőszók nincsenek, ezek mind későbbi keletkezésűek, részben átvételek, részben pedig belső fejlemények. Felsorolás esetén a mellérendelt mondatrészek mindegyikéhez külön állítmány tartozhatott (vö. hanti taηkə wetəs, ńoχəs wetəs ’mókust ölt, cobolyt ölt’), mivel az egymás mellé kerülő főneveket akár alárendelő szószerkezetnek is értelmezhették. A mellérendelés jelölésére nemcsak az állítmány ismétlését használhatták fel, hanem a rokon nyelvek adataiból arra következtethetünk, hogy ezek egyforma szuffixumot is kaphattak, vö. manysi ēkwa-γ ojka-γ ōlsiγ ’öregasszony [Dual.] és öregember [Dual.] éltek’, hanti ime-ηen ike-ηen ūsηen ’ua.’, finn Siitäpä tuli, että koira-t, ketu-t, sude-t ja karhu-t yhtenä metsää kävivät. ’Azóta van, hogy a kutya [Plur.], róka [Plur.], farkas [Plur.] és medve [Plur.] együtt járják az erdőt.’ Az előbbi obi-ugor példákban a kettős szám [duális], a finn mondatban pedig a többes szám jele szerepel a mellérendelés jelölésére. (Mivel az ilyen típusú mellérendelés több alany esetén használatos, ezek az eredetileg a mellérendelő viszony jelzésére alkalmazott szuffixumok idővel számjelekké is alakulhattak.) Gyakori jelenség az is, hogy a mellérendelő tartalmat alárendelő szerkezet fejezi ki, vö. a királyfi a leánnyal egy pár lettek, bús harag ’bú és harag’; vö. még: udmurt kijen ebek vaje ’kígyót és békát („kígyóval békát”) hoz’, komi koris sunisajem ’cérnát és tűt („cérnás tűt”) kért’.

Alapnyelvi vonás, hogy számnévi jelző után a jelzett szó egyes számban áll, s egyes számot használunk páros testrészek és az ezekhez tartozó ruhadarabok nevében is, illetőleg ezek egyikét a ’fél’ szóval jelöljük, vö. sok év, húsz gyerek, komi kujim zon ’három legény’, továbbá féllábú, cipőt húz, manysi kātpāl ’félkezű’, hanti sempelək ’félszemű’, finn silmäpuoli ’ua.’.

További közös mondatszerkesztési sajátossága nyelvcsaládunknak a birtoklás létigével történő kifejezése. Az indoeurópai nyelvekhez hasonló segédigével (például angol to have, német haben) az alapnyelv sem rendelkezett, a létige és a birtokos szerkezet fejezhette ki a birtoklást, vö. (nekem) van házam, finn minulla on talo ’ua.’ (szó szerint: „nálam van ház”), minun on nälkä ’éhes vagyok’ („nekem éhség van”), udmurt č́eč́ied vań-a? ’mézed van-e?’, szölkup man ōker ǟtäm ēηa ’van egy rénem’ (szószerint: „én egy rénem van”).

Az indoeurópai nyelvektől eltérő sajátosság az is, hogy az alapnyelvben a tagadást tagadó igével fejezték ki, miképpen ez ma is így történik több rokon nyelvben (vö. finn en mene, et mene, ei mene ’nem megyek, nem mész, nem megy’, komi og mun, on mun, oz mun ’ua.’). Napjainkra a tagadó ige eltűnt az ugor nyelvekből, és másutt is megfigyelhető az adverbializálódási tendencia, azaz a tagadó ige használati köre és ragozhatósága egyre inkább szűkül.

Végezetül még megemlíthetjük, hogy főképpen régi nyelvünk és nyelvjárásaink (lásd a 18. fejezetet) őriznek olyan határozói vonzatokat, amelyek nyelvcsaládunk más nyelveiben általánosak, vö. például odahagy valamit, elmarad valahová, vízbe fúl, vízbe fút, messziről lát valamit. A rokon nyelvi megfelelésekre vö. finn jätin rahani kotiin ’otthon („haza”) hagytam a pénzem’, mari kniγam moηgeš koðem ’otthon („haza”) hagyom a könyvet’, finn hän kuoli veteen ’vízbe fúlt (’halt”) ’, hanti jəηkə mənəs ’vízbe fúlt („ment”), manysi jäniγ sāt tūl kinsäln ’nagy szerencsét ott („onnan”) keress’. A hasonlító határozó nyelvjárási ablativusi ragja (ő tőle szebb) szintén ősi vonás, vö. manysi wōt anəmnəl jōr’ a szél nálam („tőlem”) erős/ebb/’, mordvin kiźe t́eĺed́e paro’ a nyár a télnél („téltől”) jo/bb/’.

Szókészletünk uráli öröksége

A nyelvi hasonlóságok minden bizonnyal legfeltűnőbb példái a szókincsben található közös elemek. Nem meglepő, hogy a régi nyelvhasonlítók és a laikusok a nyelvrokonságot a rokonítandó nyelvek hasonló szavaival igyekeztek, illetve igyekeznek bizonyítani. Az előző fejezetekben leírtak alapján azonban beláthatjuk, hogy a rokon nyelvek közös eredetű szavai nem is feltétlenül hasonlítanak ma már egymásra, továbbá a nyelvrokonság bizonyítékai között a grammatikai rendszer közös vonásai is éppolyan fontos tényezők, és végül azt is felidézhetjük, hogy a hasonló szavak nem csak a nyelvrokonságból eredhetnek.

A magyar nyelv szókészletében megőrizte uráli jellegét (lásd a 16.1. pontot). Ennek első pillantásra talán ellentmond, hogy az ősi eredetű – tehát uráli, finnugor vagy ugor kori – szavak száma nem éri el az ezret. Ez az adat azonban nem tartalmazza azokat a származékokat, amelyek ősi szavainkból keletkeztek képzéssel vagy összetétellel. Ez utóbbiakat is figyelembe véve azt tapasztaljuk, hogy a magyar szókészletnek körülbelül a fele ősi eredetű. A szógyakorisági vizsgálatok alapján pedig azt látjuk, hogy az általunk használt szavak mintegy 80%-a az ősi szókincshez tartozik, tehát uráli, finnugor és ugor szavaink szókészletünk leggyakoribb, leginkább használt elemei.

Az uráli alapnyelv szófaji tagolódásáról vallott elképzelések az utóbbi évtizedekben jelentős változásokon mentek át. A korai felfogások a névszók elsődlegességét hangsúlyozták, vagy pedig az alapnyelv szófajok nélküliségét feltételezték. Az előbbi esetében az uráli nyelvekben gyakori névszói állítmányra hivatkoztak, az utóbbinál pedig az ún. nomen-verbumokra, amelyek nyelvcsaládunk minden nyelvében előfordulnak (például fagy, les, nyom, finn tuule- ’szél; fúj’, mari lum- ’hó; havazik’, komi iz- ’kő; őröl’). A nyelvészek mai álláspontja szerint az ilyen típusú igenévszók, amelyek az alapnyelvben nagyobb számmal fordulhattak elő, valójában olyan ambivalens tőmorfémák, amelyek a mondatban mindig szófaji értéket kaptak. Az uráli és finnugor alapnyelvre kb. 100 olyan szóalak rekonstruálható, amelyek folytatásai egyes nyelvekben igeként, másokban pedig névszóként jelentkeznek (pl. *alka ’valaminek a vége, eleje; elkezd, kezdődik’ > finn alkaa ’elkezd, kezdődik’, hanti aləη ’valaminek a vége, eleje’).[4]

Az uráli és a finnugor korszak nyelve már tartalmazta azokat a főbb szófaji osztályokat, amelyeket a mai nyelvek is használnak. Az alapnyelv szókészletében alakilag két fő csoportot különíthetünk el: az egytagú mutatószókat, indulatszókat és névmásokat, illetőleg a két- vagy háromtagú fogalomszavakat. A fogalomszavakon belül tehát léteztek az igék és névszók, a névszók csoportjában a főnevek és a melléknevek. A melléknevek nem alkothattak még kiterjedt szóosztályt, tulajdonságfogalmakat igékkel és főnevekkel is kifejezhettek (vö. manysi wośram ’epe; keserű; sárga, zöld’, nyenyec jed̕e- ’beteg; betegnek lenni’). A mellékneveknek a főnevekhez való közelségét ma is jelzi számos, főnévként és melléknévként egyaránt használható szó (például beteg, hideg, sötét), vagy több képző is, amely főnévhez, melléknévhez egyaránt járulhat (például hegység, jóság). Az alapnyelvben már külön csoportot alkothattak a számnevek is, és közös számneveink alapján arra következtethetünk, hogy az alapnyelv beszélői már tízes számrendszerben gondolkodtak, mivel több ’tíz’ jelentésű számnév is rekonstruálható a különféle alapnyelvi szintekre, valamint néhány nyelvben a ’nyolc’ és a ’kilenc’ elnevezése a ’tíz’-hez való viszonyításon alapul (vö. finn kahdeksan ’8’ tkp. ’kettő – nem levő – (a tízből)’, yhdeksän ’9’ tkp. ’egy – nem levő – (a tízből)’, valamint a ’száz’ számnév pedig a finnugor együttélés idejéből származó iráni kölcsönzés (finnugor *śata ’száz’). A határozószavak és névutók kialakulása már későbbre tehető, de minden bizonnyal a folyamat már az alapnyelvben elkezdődött. A mai uráli nyelvek gazdag névutórendszert használnak, de ebben közös eredetű névutótövet csak néhányat találhatunk, és hasonlót tapasztalunk a határozószavak esetében is. Az egytagúak csoportjába tartozó névmási osztály a legrégibb szófajok közé tartozik, a személyes, mutató és kérdő névmások biztosan rekonstruálhatók az alapnyelvre, és mint korábban láthattuk, ezek fontos grammatikai kategóriák alapjául szolgáltak.

Az uráli nyelvcsalád alapnyelvi szintjeire rekonstruált szókincset tartalmazó uráli etimológiai szótár (Uralisches Etymologisches Wörterbuch) 1182 uráli és finnugor eredetű szót tartalmaz, ebből közel 550 megőrződött a magyarban is. Az ugor alapnyelvre (a magyar, manysi és hanti közös előzményére) pedig 157 szót lehet rekonstruálni, ez természetesen mind kimutatható nyelvünkből, hiszen magyar megfelelés nélkül ezeket az etimológiákat legfeljebb csak obi-ugor korinak tarthatnánk.

Az ősi szókincs jelentéstani csoportosítása érdekes tanulságokkal szolgál. Uráli szavaink beszédünk leggyakoribb elemei, mivel jelentős részük az alapszókincsbe tartozik (lásd a „Hol és hogyan keressük nyelvünk uráli vonásait?” pontot). Idetartoznak például a testrésznevek (vö. fő, fej ∼ manysi päηk ∼ finn pää, szem ∼ hanti sem ∼ finn silmä, kéz ∼ manysi kat ∼ finn käsi stb.), bizonyos természeti jelenségek, természeti tárgyak elnevezései (vö. ’hold’ ∼ hantiχaw ’hónap’ ∼ finn kuu ’hold, hónap’, felhő ∼ hanti pələη ∼ finn pilvi stb.), elemi cselekvések megnevezései (vö. val-, vol- ’van’ ∼ manysi ol- ∼ finn ole-, néz ∼ manysi neγ- ∼ finn näke- stb.), alapvető érzékelések, tulajdonságok megnevezésére szolgáló szavak (vö. íz ∼ komi is ’bűz, szag’ stb.) és a névmások. Ezeken túl az alapszókincs részét képezik azok a művelődéstörténeti szempontból rendkívül fontos szavak, amelyek beszélőik természeti környezetéről, tárgyi és szellemi kultúrájáról közvetett módon tájékoztatnak bennünket.

Befejezésül álljon itt ősi szavaink közül néhány olyan tematikai csoportosításban, amely alapján következtethetünk az alapnyelvi társadalom szervezettségére, életmódjára és elhelyezkedésére.

Az alapnyelv szókészletének vizsgálata döntő jelentőségű lehet a valamikori közös lakóterület, az őshaza lokalizálásánál. Főképpen azoknak az állatoknak és növényeknek az elnevezései meghatározóak az őstörténeti kutatások számára, amelyek elterjedtségük alapján alkalmasak egy adott terület behatárolására. Az őshaza helyének meghatározása azonban csupán nyelvi adatok alapján nem lehetséges, miképpen ezt mutatja az is, hogy e módszert alkalmazva eltérő eredményekre jutottak az eddigi kutatások. Valószínű, hogy az egyes nyelvekben az állat- és növénynevek megőrződése függ az uráli népek mai lakóterületétől is: a nyelv azoknak az állatoknak és növényeknek az elnevezéseit őrzi meg, amelyek továbbra is a környezetében élnek. Az őshaza-kutatások napjainkban is alakítják az eddigi eredményeket, a nyelvészeti eredményeket egyeztetni kell pollenanalitikai és régészeti kutatásokkal is. A ma legáltalánosabban elfogadott Urál vidéki őshaza-hipotézis valószínűleg kapcsolatba hozható az urál-kámai neolit régészeti kultúrával.

Ősi szókincsünk alapján is feltételezhetjük, hogy a finnugor társadalom nemzetségi szevezetben élt, erre utal a had szó, amelynek eredeti jelentése ’nemzetség, nagycsalád’ volt (vö. manysi χont ’háború, had’ ∼ finn kunta ’község, gyülekezet’) és a szer, amelynek hanti megfelelője ma is jelölheti a nemzetséget (vö. hanti sir ’frátria, nemzetség’). Számos finnugor eredetű rokonsági terminusunk, és ezek rokon nyelvi megfelelései alapján feltételezhetjük, hogy eleink patriarchális társadalomban éltek (vö. ős ∼ finn isä ’apa, ős’ ∼ mari iza ’báty, nagybátya’, ∼ finn vävy ∼ mari weηge, meny ∼ hanti meń ∼ finn miniä stb.). Sok régi szavunk utal őseink halászó-vadászó életmódjára (vö. hal ∼ hanti kul, χul ∼ finn kala, háló ∼ manysi kulp, χulp ∼ hanti kalew, jó ’folyó’ ∼ finn joki ∼ komi ju, nyíl ∼ hanti ńal ∼ finn nuoli, öl ∼ manysi ǟl- ∼ hanti wel- ∼ komi vi, lő ∼ manysi lij- ∼ finn lyö- ’üt, ver’ stb.), és az ezt kiegészítő gyűjtögetésre (vö. bogyó ∼ manysi pul ∼ finn puola, méz ∼ finn mete- ∼ komi ma stb.). Az uráli és finnugor korszak emberei már bizonyos fokig letelepedett életmódot folytattak, ezt mutatja például a ház szó, amely eredetileg fakéregből, állati bőrőkből készített sátorfélét, földkunyhót jelölt (vö. hanti kat ’ház’ ∼ finn kota ’kunyhó’ ∼ számi goatte ’sátor’), vagy a rak ige, amely valaha ’épít’ jelentésű volt (vö. finn rakenta- ’épít’). Közös szókészletünk vall az uráli közösség régi életének olyan részleteiről is, amelyekből eleink lakásáról, ruházkodásáról alkothatunk képet (vö. ágy ∼ manysi aĺat ∼ udmurt vaĺäs, öv ∼ finn vyö ∼ komi ve̮ń, fon ∼ manysi pun- ∼ finn puno- stb.), vagy amelyek a táplálkozással kapcsolatos szokásaikra utalnak (vö. főz ∼ manysi pājt- ∼ mordvin pi ∼ nyenyec ṕīś, fazék ∼ manysi put ∼ finn pata, vaj ∼ mordvin oj, vaj ∼ finn voi, mony ’tojás’ ∼ hanti mon ∼ finn muna stb.). A különféle eszközök és anyagok közös eredetű nevei az akkori kézműves tevékenységről, az állati, növényi és a természetben található anyagok feldolgozásáról mesélnek (vö. kés ∼ manysi käsi ∼ mari küzö, kő ∼ manysi kǖ ∼ mari ∼ finn kivi, nyél ∼ manysi nel ∼ finn nyte- stb.). Az uráli és finnugor alapnyelvből a háziállatok nevei általában hiányoznak, miképpen a földművelés terminológiájába tartozó szavakat sem találhatunk szókincsünk legrégebbi rétegében. Ősi szavaink közül egynéhány pedig a finnugor korszak hitéletéhez, a sámánizmushoz kapcsolódik (vö. lélek ∼ hanti lil ∼ finn löyly ’gőz’, révül ∼ manysi rēγ ’meleg, forróság’).

[1] [2] [3] [4]



[1] Az UNESCO kategóriáit alkalmazva a nyelvészek szibériai nyelvrokonaink közül a déli manysit, a kamasszt és a matort a kihalt nyelvek csoportjába sorolják, a nyugati manysit és a déli hantit a vélhetően kihalt nyelvek közé, a keleti manysit, az enyecet, a szölkup déli és középső nyelvjárásait pedig a kihalás szélén álló nyelvek közé. Az erősen veszélyeztetett nyelvek közé tartozik az északi manysi, keleti hanti, nganaszan és erdei nyenyec, a veszélyeztetett nyelvek csoportjába pedig az északi hanti, tundrai nyenyec és északi szölkup.

[2] A nyelvek alapszókészletébe azok a legáltalánosabb szavak tartoznak, melyek egyetemes emberi tapasztalatokat fejeznek ki (alapvető cselekvések nevei, a külső természet legfőbb jelenségeinek elnevezései, testrésznevek, az általános viszonyfogalmakat kifejező névmások, mutatószók, tagadószók, a legalapvetőbb számnevek stb.). Az alapszókészlet nem azonos a rokon nyelvek ősi, közös szókészletével, de általában jelentős a kettő közötti átfedés. Az alapszókincs jellemzője a viszonylagos állandóság: a szókészletnek ez a területe éppen gyakori használata miatt jobban ellenáll a lecserélődésnek. Ha a nyelvet beszélő nép környezete, társadalmi berendezkedése, kultúrája jelentősen megváltozik, akkor ez a változás az alapszókincset is érintheti, és ősi, közös eredetű szavak eltűnését is eredményezheti.

[3] A locativus *-t ragja a finnugor korig vezethető vissza, megfelelései a szamojéd nyelvekből nem mutathatók ki.

[4] Az, hogy bizonyos névszóknak és igéknek közös gyökerük lehet, nem ritka jelenség a világ nyelveiben, és jellemző lehet adott szemanikai kapcsolatok esetén, például:

  • állapot és az állapotba jutás, vö. fagy, finn sula- ’fagymentes, folyékony; olvad’

  • cselekvés és a cselekvés eszköze, vö. finn kynsi- ’köröm; karmol’

  • cselekvés és a cselekvés eredménye, vö. nyom.