Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Hol és hogyan keressük nyelvünk uráli vonásait?

Hol és hogyan keressük nyelvünk uráli vonásait?

Mivel a magyar nyelv már legközelebbi rokon nyelveitől is több ezer éve elvált, és nyelvrokonokkal a későbbiekben sem került kapcsolatba, külön élete során erős török, szláv, német, latin hatásnak volt kitéve, felvetődhet bennünk a kérdés, hogy akkor egyáltalán miképpen lehetett felfedezni, majd pedig bebizonyítani uráli rokonságunkat.

Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, meg kell vizsgálnunk, hogy két vagy több nyelv között a hasonlóságok milyen típusúak lehetnek. Ha a szomszédos nyelvekkel vetjük össze a magyart, akkor azt tapasztaljuk, hogy a környező szlávokkal és a németekkel sok közös szót használunk, e nyelvek mindegyikére jellemző az igekötők használata, a németben például megtalálható a magyarhoz hasonlóan a határozott és határozatlan névelő. Névszói esetragjaink nagy száma, a birtokos személyragozás, vagy elöljárószók helyett a névutók használata azonban mind olyan sajátság, amely nem jellemző szomszédaink nyelvére, viszont megvan például a törökben. Sőt, szókincsünk történetét tanulmányozva azt látjuk, hogy nagyon sok olyan szavunk is van, amelyek a török nyelvekkel közösek. Miért ne lehetnénk akkor rokonságban például a törökkel, ahogyan még a 19. században is ezt sokan vallották? Tudnunk kell azonban, hogy a nyelvi hasonlóságok különböző okokra vezethetők vissza, s ily módon különböző típusúak is.

Közismert, hogy a hangutánzó (kakukk) és a gyermeknyelvi (mama, papa) szavak a nyelvekben — rokonságtól és bármiféle kapcsolattól függetlenül — hasonlóan hangzanak (lásd a 16.3.1. pontot). Ezeken kívül még sok olyan szó van, amely a legtöbb nyelvben közös (például televízió, olimpia, internet), ezek az ún. nemzetközi műveltségszavak (lásd a 16.2.8. pontot), amelyek száma a kommunikáció fejlődésével egyre nő. Az ilyen nyelvi elemeket ki kell zárnunk, ha a nyelvrokonságot vizsgáljuk.

Ki kell zárnunk a jövevényszavakat is (lásd a 16.2. pontot). A népek történetük során számos más néppel érintkeznek, tőlük új tárgyakat, jelenségeket ismernek meg, és a megismert új dolgoknak többnyire a nevét is átveszik az átadó néptől. Ha két nép között a kapcsolat hosszú ideig fennáll, akkor a jövevényszavak a szókincs egészét érintik, de gyakran ki tudunk mutatni egy vagy több olyan szókészleti területet, ahol ezek jellemzően jelentkeznek. A magyar nyelv török jövevényszavai jól tükrözik a magyar-török érintkezések jellegét: a török hatásra létrejövő állattartásról és növénytermesztésről, továbbá kialakuló társadalmunk, akkori életformánk bizonyos vonásairól mesélnek (lásd a 16.2.2. pontot). Szláv eredetű szavaink tematikai csoportosítása többek között a keresztény hit átvételéről és a honfoglalás utáni mezőgazdaságunkra gyakorolt erős szláv hatásról árulkodik (lásd a 16.2.3. pontot). A népek érintkezése nem csupán kölcsönszavak formájában nyilvánul meg, hanem a nyelv számos területén érvényesülhet. Hosszú és intenzív kapcsolat esetén az idegen nyelvi hatás a gondolkodás egészét érintheti, az idegen nyelvi minta új struktúrákat építhet ki a nyelv szerkezetében, sok új szó új hangokat honosíthat meg.

A nyelvek közötti hasonlóságot okozhatják tipológiai egyezések is. Ezek olyan szerkezeti vonások, amelyek a nyelvekre típusuktól függően egyöntetűen jellemzőek. Ez magyarázza meg azt a jelenséget, hogy a törökben a magyarhoz hasonlóan a birtoklást a birtokszón található birtokos személyraggal fejezik ki, valamint sok esetragot használnak a névszóragozásban, amelyek a magyar ragokhoz hasonlóan a szótő után kapcsolódnak és hangrendileg is illeszkedhetnek a szótőhöz. Ezek a vonások általában jellemzőek az agglutináló nyelvekre (lásd a 3.9.1. pontot), így a törökön és a magyaron kívül még számos más, ehhez a típushoz tartozó nyelvre is.

Végezetül még megemlíthetjük, hogy nyelvek között hasonlóságot a véletlen is létrehozhat. Hasonló hangzású morfémákat bármely két nyelvben találunk, hiszen a világ nyelveiben a hangok száma behatárolt, s a velük létrehozott morfémák, szavak száma pedig szinte végtelen. Az olyan véletlen egyezések aránya azonban, amelyeknél a morfémák jelentése is valamilyen módon összekapcsolható, gyakorlatilag elenyésző. Továbbá minél több nyelvet és minél hosszabb nyelvi elemeket hasonlítunk össze egymással, annál kisebb lesz az ilyen hasonlóságok létrejöttének a matematikai valószínűsége.

Ezek után próbáljunk választ adni arra a kérdésre, hogy a közös eredet, a nyelvrokonság miféle hasonlóságokat eredményez a nyelvekben! A valamikori alapnyelvtől örökölt közös vonások természetesen a nyelv minden szintjén jelentkeznek, tehát a hangrendszerben, a szókincsben, a nyelvtani eszközökben és a mondattan területén is, de sajátos módon. A szókincsbeli egyezést elsősorban az ún. alapszókészletben[2] kell keresnünk, grammatikai viszonyító elemeink pedig nem csupán meglétükkel hasonlítanak egymásra (mint például a magyar és török birtokos személyragozás), hanem „anyagukban” is, azaz ezek is ugyanolyan hasonlóságokat — hangtani és jelentéstani megfeleléseket — őriznek, mint a közös eredetű szavak. Az egyeztetett nyelvi elemek egy közös alakból, ún. alapalakból fejlődtek ki, esetleg már nem is emlékeztetnek egymásra, de rendszerszerű hangmegfeleléseket mutatnak. Ilyen fajta, tehát hanganyagában is közös eredetű egyezéseket a mondattan területén természetéből adódóan nem mutathatunk ki, de a szintaktikai szerkezetek is őriznek ma is fellelhető közös, ősi vonásokat.

A nyelvi rekonstrukció

A rokon nyelvek közös alapnyelvének (alapnyelvi szintjeinek) megismerése ún. nyelvi rekonstrukcióval vált lehetővé. A rekonstrukciós eljárásoknak két alaptípusa van: belső rekonstrukcióról beszélünk, ha adataink egy nyelvből származnak, külső rekonstrukció esetén pedig több (rokon) nyelv adatainak összehasonlításából vonjuk le következtetéseinket. Az előbbire példa a magyar veláris i hang egykori meglétére való következtetés az alapján, hogy i hangot tartalmazó régi szavainkhoz ma részben veláris, részben pedig palatális hangrendű toldalékok kapcsolódnak (vö. szív: szívvel, de nyíl: nyíllal). Attól függően, hogy a nyelv melyik részrendszerére irányul a kutatás, megkülönböztetünk hangtani, alaktani, mondattani rekonstrukciót, beszélhetünk a szókincs rekonstrukciójáról, és mindezt kiegészíti a jelentéstani rekonstrukció.

A hangtani rekonstrukció célja a hangváltozási folyamatok leírása, a rokon nyelvek rendszeres hangmegfeleléseinek feltárása, az alapnyelvi morfémák hangalakjának és az alapnyelv hangrendszerének a kikövetkeztetése. Arekonstrukció a hangtan területén kínál leginkább pontos eredményeket, ami annak köszönhető, hogy a nyelvek fonológiai rendszere zárt és kevés elemből áll. Továbbá a nyelvekben a hangváltozások saját törvényeik szerint mennek végbe: egy hang nem változhat bármilyen más hanggá, a lehetséges változások köre behatárolható, valamint a hangváltozások oka is többnyire tetten érhető a vizsgált hang helyzetében, környezetében. Ily módon egy feltételezett hangváltozás esetén megállapíthatjuk annak indokoltságát és valószerűségét is. A hangtani rekonstrukció teszi lehetővé a nyelv többi szintjének rekonstruálását is.

Alaktani rekonstrukción a morfémák rendszerének történeti feltárását értjük. A hangtanilag egymással megfeleltethető morfémák alapján következtethetünk az alapnyelv grammatikai elemeire és azok szerepére. A szókincs rekonstrukciója ugyancsak a szavaknak a hangtani összekapcsolhatóságára épít. Mind az alaktan, mind a szókincs rekonstrukciójának fontos tényezője a jelentés rekonstruálása. A grammatikai morfémák esetében a rekonstruált elem leánynyelvi folytatásai ma nem feltétlenül ugyanazt a szerepet töltik be az egyes nyelvekben, de e szerepeket le kell tudnunk vezetni a feltételezett alapfunkcióból. Az ősi, lokális esetragok mai képviseletei meglehetősen változatos szerepet töltenek be, azonban e szerepek mindig kapcsolódnak az eredeti lativusi, locativusi vagy ablativusi jelentéshez (lásd a „Az alaktani rendszer ősi vonásai” pont példáit).

A szókincs rekonstrukciója során is azt tapasztaljuk, hogy a mai nyelvi képviseletek az esetek többségében már nem ugyanazt jelentik, de az egymással hangtanilag összefüggésbe hozott szavak jelentéseltéréseit a feltételezett alapjelentésből kiindulva hihető jelentésváltozásokon át meg kell tudnunk magyarázni. A jelentésváltozások nem alkotnak olyan szabályos rendszert, mint a hangváltozások, de ezen a téren is érvényes a hangtani változásnál említett állítás: egy nyelvi elem (jelen esetben a jelentés) nem változhat bármivé, a jelentésváltozások is általános szabályszerűségeket, tendenciákat követnek (ilyen például a jelentésbővülés, jelentésszűkülés, továbbá a hasonlóságon vagy érintkezésen alapuló jelentésátvitelek). Egyes esetekben a jelentések rendszere nem fejthető meg a nyelvet beszélő népek életmódjának, kultúrájának, szokásainak ismerete nélkül.

A legtöbb elméleti és gyakorlati problémát a mondattan rekonstrukciója jelenti. Bár a szintaktikai rekonstrukció részben kapcsolódik a szókészleti és alaktani, valamint közvetve a hangtani rekonstrukcióhoz, az alapnyelvi kutatások ezen területe alapvetően eltérő módszereket kíván (lásd a „A mondattani rendszer ősi vonásai” pontot).

A rekonstruált alapnyelv természetesen nem tekinthető azonosnak a valamikor ténylegesen beszélt közös nyelvvel. A rekonstrukciók szinte semmit sem árulnak el az alapnyelv területi és időbeli tagolódásáról, azaz egy nyelvállapot tagjaiként értelmezhetünk különböző nyelvjárásokba és idősíkokba tartozó elemeket is. Befolyásolja a rekonstrukció pontosságát a rendelkezésre álló anyag is, hisz az alapnyelvnek csak azokat a vonásait ismerhetjük így meg, amelyek megőrződtek a mai rokon nyelvekben vagy azok egy csoportjában. Ebből következően a rokon nyelvek egyre pontosabb megismerése, újabb adatok felbukkanása mindig módosíthatja a rekonstrukciókat. A rekonstruált alapnyelvet mindezek alapján egy olyan tudományos modellnek kell tartanunk, amely egyrészt összegzi a kutatási eredményeket, másrészt pedig kiindulásul szolgál további vizsgálatokhoz is.

A következőkben tekintsük át részletesebben a magyar nyelv ősi vonásait az adott nyelvi szinteken.