Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Ha nyelvrokonok vagyunk, miért nem értjük egymást?

Ha nyelvrokonok vagyunk, miért nem értjük egymást?

A nyelvrokonság alaptétele szerint a rokon nyelveket beszélő népek valaha közös nyelvet beszéltek, azaz a rokon nyelvek egy közös alapnyelvből származtathatók. Közismert tény, hogy a nyelvek folyamatosan változnak, miképpen az emberi élet minden területe állandó változásban van. A nyelvi változások okairól és lezajlásának mikéntjéről ma már meglehetősen sokat tudnak a nyelvészek, de még korántsem mindent. Ezek folyamatát és ütemét sok tényező befolyásolja, egy részük a társadalom, másik részük pedig a nyelv jellegzetességeivel van összefüggésben. A nyelvváltozás tényéből következik, hogy a valamikori alapnyelvből kivált leánynyelvek idővel eltávolodnak a közös alapnyelvüktől. Hogy milyen mértékben távolodnak el tőle, az mindenképpen összefügg az elválás óta eltelt idővel. Minél régebben történt az elszakadás, annál több nyelvi változás mehetett végbe az elszakadt nyelvekben, igaz, az idő és a változás összefüggése nem egyenesen arányos, hisz a nyelvekben a változások ütemét az eltelt idő mellett sok egyéb tényező is befolyásolja. Fontos szempont az is, hogy az alapnyelvből kiváló nyelvek beszélői egymástól területileg is eltávolodnak-e, vagy továbbra is egymás szomszédságában élnek, lehetőséget teremtve ezzel a későbbi, akár folyamatos nyelvi kapcsolatoknak.

Mindezeket a tényezőket figyelembe véve talán világossá válik, hogy miért nem értjük meg sem a finneket, sem az észteket, és miért nem érthetjük még legközelebbi rokon nyelvünket, a manysit sem. Hiszen ha csak arra gondolunk, hogy az első magyar mondattöredék, a Tihanyi Alapítólevél jól ismert sora, a „feheruuaru rea meneh hodu utu rea” kevesebb, mint ezer esztendeje íródott, mégis valójában érthetetlen azok számára, akik nyelvtörténettel sohasem foglalkoztak, beláthatjuk, hogy több ezer év távlatában, nem egy, hanem két nyelvet figyelembe véve a változások sokkal erőteljesebbek lehetnek. Hisz a manysi és a magyar esetében az elvált nyelvek később egymással sohasem érintkeztek, különféle idegen hatásoknak voltak kitéve, és két különböző irányba fejlődtek. Ezek után nem várhatjuk el, hogy a nyelvek változatlan formában kínálják közös vonásaikat, és beszélőik ma is megértsék egymást.

Ha megfigyeljük a családfán a kronológiai utalásokat, láthatjuk, hogy a permi népek vagy a balti-finnek nem olyan régen váltak szét külön nyelvekre, mint mi, ugorok, ebből következően a komik és udmurtok, vagy a finnek, észtek, karjalaiak ma is bárki számára egyértelműen hasonló hangzású, sok közös szót és nyelvtani elemet tartalmazó nyelvet beszélnek. Ha az indoeurópai nyelvekből keresünk párhuzamokat, akkor a rokonsági fokokat az alábbiakkal is érzékeltethetjük: a finn és karjalai viszonyát hasonlíthatjuk például a svéd és dán nyelvek rokonságához, a magyar és finn nyelvrokonságot akár a német és az orosz nyelv kapcsolatához, ha a magyart vagy a finnt a szamojéd nyelvekkel vetjük egybe, akkor az indoeurópai párhuzam a hatalmas nyelvcsalád legtávolabbi nyelveit jelentheti, például az angolt és a hindit. És bár elméletileg tudjuk, hogy az angol és a hindi nyelv egy nyelvcsaládba tartozik, senki nem gondolja, hogy e távoli nyelvrokonság bármiféle megértést eredményezne a két nyelv beszélői között.