Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Mondattan

Mondattan

Míg az előző pontban a szavak szerkezete volt a tipológiai besorolás alapja, addig a mondattanban egy másik tulajdonság, a szavak mondatbeli rendje az a jellegzetesség, amelynek alapján csoportosíthatjuk a nyelveket. Ám amiként az alaktani alapú osztályozásban sem állapíthatók meg tiszta típusok, úgy a szórend-alapú osztályozásban sem. Az osztályozás alapja az, hogy a mondat fő összetevői, azaz az alany (S), az állítmány (V) és az egyéb összetevők, de különösen a tárgy (O) milyen sorrendben követik egymást az adott nyelvre leginkább jellemző kijelentő mondatban. A három összetevő hatféle lehetséges kombinációja közül a nyelvek nem azonos gyakorisággal választanak: az ismert nyelvek közül körülbelül kilencvenöt százalék választja az SOV, az SVO vagy a VSO elrendezést, s mindössze öt százalék a fennmaradó hármat. Ez annyit jelent, hogy a nyelvek messze túlnyomó többségében az alany megelőzi a tárgyat, sőt, erős tendencia mutatkozik arra is, hogy a tárgyat és az állítmányt is megelőzze. (Az ok a mondatok információszerkezetével, illetőleg az összetevők tematikus szerepével hozható kapcsolatba.) Ugyanis az SOV és SVO sorrendű nyelvek együttesen ugyancsak túlnyomó többségben vannak. További összefüggések látszanak lenni egyfelől a nyelvek alaktani alapú típusa és a szórend között, másfelől pedig a fő összetevők és az egyéb összetevők sorrendje között. Az előbbit illetően megfigyelések mutatnak arra, hogy az agglutináló nyelvekben inkább az SOV, míg a flektáló nyelvekben inkább az SVO szórend a szokásos elrendeződés. Ami az utóbbi összefüggést illeti, a következő tendenciák lehetnek figyelemre méltóak:

9.22. táblázat -

(20)

SOV

SVO

főnév + névutó

prepozíció + főnév

jelző + főnév

főnév + jelző

determináns + főnév

főnév + determináns

igeneves szerkezet + főnév

főnév + igeneves szerkezet

ige + segédige stb.

segédige + ige stb.


Most nézzük meg, hogy a fent leírtakhoz miként illeszkednek az uráli nyelvek. Ami a fő mondatösszetevők alapsorrendjét illeti, általában az a kép alakult ki róluk, hogy ez jellemzően az SOV szórend, s hogy az összetevők általában szabadon variálódhatnak a mondatban anélkül, hogy annak jelentését megváltoztatnák, de legalábbis anélkül, hogy agrammatikus szerkezetek jönnének létre. Az alábbi észt mondatra és annak magyar megfelelőjére például ez igaznak is látszik, hiszen az összes lehetséges variációt megengedik.

9.23. táblázat -

(21)

tihti

taevas

tähti

nähti

’gyakran

(az)

égen

csillagokat

láttak’


Az elmondottak ellenére azonban, ha alaposabban szemügyre vesszük az uráli nyelvek alapszórendjét, nagyjából három csoportot különíthetünk el. Az egyik csoportba azok a nyelvek tartoznak, amelyek a legáltalánosabbnak mondott szórendet képviselik, azaz az SOV típust. Ezekben a nyelvekben nem csupán a tárgy kerül a mondat első helyén álló alany és az utolsó helyén álló ige közé, hanem az összes többi mondatösszetevő is. Ez a szerkezet elsősorban a keleti uráli nyelvekre (tehát az obi-ugorra és a szamojédra) jellemző, s kisebb mértékben a marira és az udmurtra is.

9.24. táblázat -

(22)

manysi

nawramət

wōrnəl

χājteγət

 

’(a) gyerekek

(az) erdőből

(ki)futnak’


A másik csoportba azok a nyelvek kerülnek, amelyekben az alany az ige előtt áll, de a tárgy (vagy egyéb mondatrészek) követik azt, azaz SVO-típusúak. Ide főként a balti-finn és a mordvin tartozik.

9.25. táblázat -

(23)

mordvin

t’et’am

kundaś

kal

iśak

’apám

fogott

halat

tegnap’


A harmadik csoportot pedig azok a nyelvek képezik, amelyekben mindkét szórend egyaránt gyakori és általános, mint például a komiban vagy a nganaszanban.

Az, hogy mely uráli nyelvekre jellemző inkább a szabadabb vagy kötöttebb szórend, nem függ sem e nyelvek földrajzi (areális), sem szorosabb vagy távolibb genetikus kapcsolatától. A szamojéd nyelvek például (a hantihoz és a manysihoz hasonlóan) kötött szórendűek az egyetlen nganaszant kivéve, amelyben az alapszórend az SOV, de a mondat aktuális tagolásának megfelelően, tehát egyik vagy másik mondatösszetevő fókuszpozícióba emelésével SVO és OVS is lehet:

Az uráli nyelvekben bármely fő mondatösszetevő kerülhet fókuszpozícióba, abban azonban már eltérnek egymástól, hogy hol van a fókusz helye. Tudjuk, hogy a magyarban — s ez így van a legtöbb uráli nyelvben is — közvetlenül az igétől balra áll (lásd az 5.3.2. pontot), de például az imént idézett nganaszanban az igétől jobbra.

A (20) alatti táblázatból kiolvasható, hogy míg az SOV szórendű nyelvekre inkább a névutók, addig az SVO szórendőekre a prepozíciók a jellemzőek. Nos, az uráli nyelvek, miként arra már utaltunk is, igen gazdagok névutókban, általában ez a jellemző rájuk. S noha prepozíciókat elszórtan több uráli nyelvben is találunk, mégis a balti-finn s a lapp nyelvek azok, amelyekre különösképp jellemzőek, jóllehet még mindig a névutók vannak bennük túlnyomó többségben. Ezekről a nyelvekről mondtuk azt is, hogy ott inkább az SVO a tipikus szórend.

Ami a bővítmények helyét illeti, a melléknévi, számnévi és birtokos jelzők az uráli nyelvekben mindig megelőzik alaptagjukat, tehát éppen úgy, ahogyan az SOV nyelvekre jellemző, s ez még a finnségi nyelvekben sincs másként. Ugyanez a helyzet az igeneves szerkezetekkel is az uráli nyelvekben, lévén hogy az igenevek jelzői bővítményként az alaptag előtt állnak.

Az egyeztetésnek vagy kongruenciának, amely a mondatösszetevők közötti szorosabb grammatikai relációt formai eszközökkel (is), tehát például agglutináló nyelvekben azonos toldalékokkal jelöli, nyelvenként igen különböző lehet a mértéke vagy típusa, s szerepe a szabadabb szórendű nyelvekben érthetően kitüntetett. Az uráli nyelvek sem azonos mértékben és módon élnek az egyeztetés lehetőségével.

Az uráli nyelvekben legáltalánosabb kongruenciatípus az alanynak és az állítmánynak az egyeztetése. A jelenség jól ismert a magyarból is:

9.26. táblázat -

(25)

a. finn

hevonen juoksee

hevoset juoksevat

b. manysi

luw χājti

luwət χājteγət

’(a) ló szalad’

’(a) lovak szaladnak’


Ha az alany előtt számjelző áll vagy az alany gyűjtőnév, mind az alany, mind pedig az állítmány egyes számú marad, a kettős számot ismerő nyelvekben pedig ennél még egy kicsivel összetettebbek az ilyen rendszerek. Vannak azonban olyan egyeztetési típusok, amelyekben nem osztozik az összes uráli nyelv. Így például a főneves kifejezésben az alaptag és az előtte álló jelző egyeztetésének szempontjából az uráli nyelvek két típusba sorolhatók. A legtöbb uráli nyelvre jellemzően, a magyarhoz hasonlóan, a jelző nem egyezik az alaptaggal (26a), bár szórványos eltérések itt is adódnak például az udmurtból vagy a mordvinból (26b).

9.27. táblázat -

(26)

a. manysi

jomas χum

’jó embert’

jomas χumitnəl

’jó emberektől’

b. mordvin

paro t’ejt’er

’jó lány’

part t’ejt’eŕt’

’jó lányok’


Az egyeztetés a legteljesebb és a legelterjedtebb finnségi nyelvekben. Bennük számban és esetben is érvényesülhet a kongruencia:

9.28. táblázat -

(26)

c. finn

hyvä talo

’jó ház’

hyvä-t talo-t

’jó házak’

hyvä-n talo-n

’jó háznak (gen.)’


Az egyeztetés részleges érvényesülésére jó példa az észt, ahol egyes esetekben (esszívuszban, terminatívuszban, komitatívuszban) nincs egyeztetés, de a jelzőnek birtokos esetben kell állnia:

9.29. táblázat -

(26)

d. észt

ilusa majana

’szép házként’

ilusa majani

’szép házig’

ilusa majaga

’szép házzal’


A lapp nyelvek, melyekben a jelző speciális jelzői alakban áll, csak részlegesen egyeztetik a jelzőt az alaptaggal, ami más megfogalmazásban annyit jelent, hogy a mellékneveknek kevesebb „esetük” van, mint a főneveknek. E jelenség nem ismeretlen más nyelvekben sem, az uráli nyelvek közül például a nganaszan ilyen. A finnségi nyelveken kívül még a szamojéd nyelvekben egyezik a jelző a jelzett szóval, de csak részlegesen, s itt is nyelvenként eltérő mértékben. A nganaszan azért is említendő külön, mert ott — az észthez hasonlóan — az alany- és tárgyeseten kívül a jelzőnek ugyancsak birtokos esetben kell állnia az alaptagja előtt.

Tipológiai szempontból fontos vonása az uráli nyelvek egyeztetésének a mutató névmások kongruenciája, ám nem azzal a nyelvi reprezentációval, amit a jelző és alaptag viszonyában láttuk. Szisztematikusan ugyanis a komira és a magyarra jellemző a mutató névmás szám- és esetbeli egyeztetése, továbbá kevésbé szisztematikusan a lappra és a marira is:

(27) azokban a házakban; azok előtt a házak előtt

A mondatszerkezetek e néhány jellemzője után tipológiai szempontból tanulságos szemügyre venni még, milyen mondattípusokat ismernek az uráli nyelvek. Itt nem a kijelentő, kérdő vagy felszólító mondatokra gondolunk, hanem inkább arra, hogy az egyszerű és az összetett mondatok tekintetében mit mutatnak ezek a nyelvek. Előrebocsátani a következőket érdemes. Az emberi kommunikáció elsődlegesen megnyilatkozásokra épül, s nem propozíciókra vagy mellékmondatokra vagy akár mondatokra. A mondatok, mellékmondatok a kommunikáció során nagyobb egységekké kapcsolódnak össze. Ez a szerveződés különféle módokon történhet, például úgy, hogy egyfajta mondattani hierarchiát felépítve a mellékmondatok, illetőleg azok összetevői nagyobb egységekké, például alá- és fölérendelt mondatokká szerveződnek, illetőleg meghatározott viszonyok — például feltételes vagy következményes viszony stb. — alakulnak ki közöttük.

A nyelvek különféle eszközöket mozgósítanak e szerveződés létrehozására. A lehetőségek tipizálásához célszerű megint csak egy képzeletbeli skálához folyamodnunk, amelynek egyik végpontján azok a mondatszerkezetek állnak, amelyekben a mellékmondatok mindenféle kitett (explicit), kapcsolódási viszonyukat jelölő nyelvi eszköz nélkül követik egymást, a másik végpontján pedig azok a szerkezetek, amelyekben az egyébként mellékmondatokkal kifejezhető összefüggések másfajta, például igeneves szerkezetek formájában integrálódnak, azaz szerkezetüket tekintve valójában egyszerű mondatok, s bennük az alárendelés logikai:

28) a. manysi (tárgyi mellékmondatot helyettesítő főnévi igeneves szerkezet)

9.30. táblázat -

akmatērtn

mātāpriś

kwonəl

kwāluηkwe

noməlmatas

hirtelen

egér

ki

menni

gondolt

’az egér hirtelen azt gondolta, hogy kimegy’


b. manysi (időhatározói mellékmondatot helyettesítő határozói igeneves szerkezet)

9.31. táblázat -

pēs

jaktim

jīwāηkwal

tūjtn

patima

régen

vágott

fatörzs

hótól

borítva

’régen, amikor hó borította, kivágott fatörzs’


Egy ilyesfajta kettősség meghatározása az uráli nyelvek tekintetében azért jár haszonnal, mert rájuk — használati gyakoriságuk különbségeitől eltekintve — mindkét megoldás jellemző. Ez utóbbiak, tehát a melléknévi, határozói vagy főnévi igeneves szerkezetek a keletibb uráli nyelvekben gyakoribbak, azaz a szamojéd és az obi-ugor nyelvekben, a másik, a mellé-, illetőleg alárendelő típus szintén valamennyiben elterjedt, ám tudjuk, hogy ebben nagy része volt az idegen nyelvi hatásoknak. Velük kapcsolatban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy általában, s a magyarral ellentétben, kötőszavak nélkül kapcsolódnak egymáshoz, ugyanis ez utóbbiak is viszonylag fiatal fejlemények bennük (és grammatikalizálódás vagy kölcsönzés révén alakultak ki). A kétféle szerkezeti típus szembenállását jól mutatja az alábbi finn mondatpár — s persze annak magyar megfelelője is.,

(29) a. Mikon tultua kotiin hänen sisarensa meni uimaan.

’Mikko hazaérkeztekor a nővére elment úszni.’

b. Kun Mikko oli tullut kotiin, hänen sisarensa meni uimaan.

’Amikor Mikko hazaérkezett, a nővére elment úszni.’

[1] [2] [3] [4] [5] [6]



[1] A hanghiány történeti folyamatokkal függ össze, amiként az is, hogy a p helyett nem zöngés párja, a b (a finnben nincsenek zöngés zárhangok, csupán igen fiatal jövevényszavakban), hanem a v tűnik föl.

[2] Történeti szempontból a flexiós toldalékok kialakulásában játszott szerepük döntő: univerzális grammatikalizációs folyamatoknak engedelmeskedve az uráli nyelvek döntő többségű esetragja belőlük keletkezett.

[3] Vannak fonotaktikai tulajdonságok, amelyek befolyásolhatják a „tiszta” agglutináció érvényesülését. Az uráli nyelvek esetében ilyen lehetne a magánhangzó-harmónia. Ez azonban önmagában még nem szól az agglutináció ellen, hiszen ebben az esetben — a toldalékok magánhangzójának illeszkedése (és ennélfogva többalakúsága) ellenére — a tő formája változatlan marad. Más a helyzet azonban azokban a nyelvekben, amelyekben ismeretes a fokváltakozás, s különösen akkor, amikor ahhoz még egyéb hangváltozások is társulnak.

[4] *jalka-n (gen.) → *jala-n > jala

[5] A magyarra e tekintetben a „túlbiztosítás” a jellemző: férfi háza ∼ a férfinak a háza.

[6] Ezek általában ugyancsak grammatikalizálódással — mint a magyarban —, vagy kölcsönzéssel alakulnak ki.