Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Alaktan

Alaktan

A világ nyelvei típusokba sorolhatók aszerint, hogy szavaik milyen szerkezetűek. Azokat a nyelveket, amelyeknek szavai jellemzően egyetlen morfból állnak, analitikus vagy izoláló nyelveknek nevezzük. Erőteljesen izoláló nyelvek főként Keletés Délkelet-Ázsiában, valamint Nyugat-Afrikában találhatók. Ezek a nyelvek nem ismerik az inflexiós toldalékokat (és a képzők használata is korlátozott bennünk). Szintetizálóaknak nevezzük azokat a nyelveket, amelyekben a szavak több mint egy morfból állnak; efféléket szép számmal találunk az indoeurópai nyelvek között, ilyenek például a latin, a görög, a szanszkrit, a francia, az olasz stb. (A szintetizáló nyelveken belül külön kategóriát képeznek az ún. poliszintetikus nyelvek a maguk nagyon sok komponensből álló szavaival; ezekben a nyelvekben — így például az eszkimóban, egyes indián nyelvekben stb. — igen magas a toldalékok és az összetett szavak száma.) A szintetizáló nyelvek tovább csoportosíthatók flektáló és agglutináló nyelvekre. Az utóbbiakban — ideális, de valójában aligha létező esetben — egyetlen morfhoz csak egyetlen jelentés, illetőleg funkció járul (szemben azzal a típussal, a kumulálóval, amelyben egyetlen morfnak több funkciója is van), a morfok közötti határ világos, áttetsző (szemben a fuzionáló típussal, ahol két vagy több morf között nincs jól megfigyelhető határ), s a grammatikai szerepeket toldalékok viselik (szemben a flektáló nyelvekkel, amelyekben valamely tőben lévő váltakozás a grammatikai szerep hordozója). Amiként nincs olyan nyelv, amely tisztán analitikus vagy (poli)szintetikus lenne, úgy olyan nyelv sincs, amely az utóbbi kategóriájában csupán agglutináló vagy csupán flektáló tulajdonságokat mutatna. Így hát e típusokat sokkal célszerűbb egy képzeletbeli skálán elhelyeznünk, amelynek végpontjain az elvileg „tiszta” típusok állnak (például analitikus ↔ szintetikus ↔ poliszintetikus, flektáló ↔ agglutináló), s ezen hozzávetőlegesen kijelölnünk a nyelvek helyét.

Nyelvtörténeti megfigyelések szerint a változások során egyfajta „körben járó” tendenciának engedelmeskednek a nyelvek az analitikus → agglutináló → flektáló → analitikus stb. típusváltási sorrend szerint, ami persze nem azt jelenti, hogy egy megelőző típus fejlettebb vagy fejletlenebb, jobb vagy rosszabb lenne a rákövetkezőnél. Az indoeurópai nyelvek közül leggyakrabban az angolt szokás példaként felhozni a flektáló → analitikus típusváltásra, de látni fogjuk, hogy vannak uráli nyelvek, amelyek erőteljes agglutináló → flektáló tendenciáról tanúskodnak.

Amikor tehát egy nyelvet aszerint kell jellemeznünk, hogy alaktanilag milyen típusba sorolható, először azt kell megnéznünk, hogy analitikus-e vagy szintetikus, s ha úgy kell döntenünk, hogy szintetikus, akkor arra kell választ adnunk, hogy e típuson belül inkább agglutináló avagy inkább fuzionáló-e.

Ami az első kérdést illeti, az uráli nyelvekre alapvetően a szintetizálás a jellemző, amennyiben a névszói kategóriában a szám, az eset stb., az igei kategóriában a személy, a szám, az idő, a mód, stb. jelölésére ragok és jelek — összefoglalóan inflexiós toldalékok (lásd a 3.5. pontot) — alkalmazásával él. Ami persze nem jelenti, hogy ne lennének analitikus tulajdonságaik is. Itt mindenekelőtt a hely és az idő jelölésére az összes uráli nyelvben oly jellemző névutók osztályát kell elsődleges példaként felhoznunk: nincs olyan uráli nyelv, amelyik ne élne velük,[2] de analitikus szerkesztésmód jellemző az igeidők tekintetében a jövő idő megjelölésére is (mármint ott, ahol ez egyáltalán jelölődik). Névutók például:

9.4. táblázat -

(3)

a. mordvin

ikel’e ’előtt’, udalo ’mögött’

b. udmurt

uli̮n ’alatt’, uli̮ś ’alulról’

c. manysi

xalt ’között’, xaln ’közé’, sist ’mögött’

d. nyenyec

t’axə ’mögött’, je” ’felé’


Itt kell megjegyeznünk, hogy van olyan uráli nyelv, amelyben ugyanazon szó szórendi helye határozza meg, hogy névutó avagy prepozíció-e a funkciója (bár ez a kettősség általában nem jellemző az uráli nyelvekre). Ilyen az észt vagy a finn:

9.5. táblázat -

(4)

a. észt

läbi: läbi puu ’a fán keresztül’ [prepozíció], depuu läbi ’a fán át’ [névutó]

üle: üle silla ’a hídon át’ [prepozíció], de silla üle ’a híd felé’ [névutó]

b. finn

poikki kadun vagy kadun poikki ’az utcán át’


Az uráli nyelveket agglutinálókként szokás számon tartani, s ez nagy általánosságban igaz is. Mint ahogyan azonban feltehetően nincsenek olyan nyelvek, amelyek tisztán agglutinálók lennének, azaz olyanok, melyekben minden egyes morfológiai kategóriához csak egyetlen forma egyetlen funkcióban társulna, mégpedig úgy, hogy mind a toldalék, mind pedig a tő alakja változatlan maradna,[3] úgy az uráli nyelvek sem ilyenek. Az agglutináló nyelvek legtipikusabb példájaként a szokatlanul homogén törökségi nyelveket, illetőleg magát a törököt szokás említeni, ám tőle az uráli nyelvek legtöbbje eltér, s még leginkább a keleti finnugor nyelvek (főleg a manysi) és a mari állnak közel az „ideális” agglutinációhoz, de ezek is leginkább csak névszói paradigmájukban. A változatlan alakjukban jelentkező ;„egy toldalék — egy funkció” jól megfigyelhető a következő mari példában.

(5)

9.6. táblázat -

pi ’kutya’

pi ’kutya’

pi-wlä ’kutyá-k’

pi-em ’kutyá-m’

pi-em-wlä ’kutyá-i-m’

pi-län ’kutyá-nak’ (datívusz)

pi-län-wlä ’kutyá-k-nak’

pi-em-län ’kutyá-m-nak’

pi-em-län-wlä ’kutyá-i-m-nak’


Annyi már a fenti példák fordításai alapján is kiviláglik, hogy a magyarban a megfelelő ragozott alakokban az a ∼ á tővéghangzó váltakozik, de a toldalékok, amelyek ezt a váltakozást kiváltják (ha nem is a mariéval megegyező sorrendben) formailag jól azonosíthatóak. Nem ennyire könnyen átlátható a kép azonban az olyan nyelvekben, amelyekben a különféle típusú váltakozásokat kiváltó tényezők, tehát például a toldalékok — a ragozott alakok morfémaszerkezetétől független hangváltozások következtében — eltűnnek. Noha itt nyelvváltozási folyamatoknak nem eredünk a nyomába, e változások közül legalább egyet azért érdemes megfigyelnünk, mert magyarázatot ad arra, miként távolodhat el egy nyelv eredetibb agglutináló állapotától. A „Hangtan” pontban megfigyeltük a fokváltakozás különféle típusait a finnben, az észtben és a nganaszanban. A finn jalka ’láb’ ∼ jala-n ’lábnak (genitívusz)’ példáján jól látható, hogy toldalékolás következtében a tőben lk ∼ l váltakozás lép fel, s a váltakozás kiváltója, a n toldalék is jól látszik. Nem ilyen egyszerq a helyzet azonban az észtben, ahol a váltakozás ugyancsak érvényesül, csakhogy ott — amiként az a szóvégi nazális mássalhangzókkal általában is oly gyakran előfordul — a genitívusz n toldaléka eltűnt,[4] maga után hagyva azt a tőbeli váltóhangot (l), amely most már egyedüliként — az agglutináló nyelvekre egyébként jellemző toldalék hiányában — jelöli, hogy a forma genitívuszi: jalka (nom.) ∼ jala (gen.). Ilyen és ehhez hasonló hangváltozási folyamatok eredményeként (is) alakult olyanná az észt nyelv morfológiai rendszere, amely már sokkal kevésbé mondható agglutinálónak, mint például a marié. Itt még a következőket érdemes megjegyezni. A finnségi, s a lapp nyelveken kívül az északi szamojéd nyelvek (főként a nyenyec és a nganaszan) mutatnak flektáló vonásokat. A finnségi nyelvek esetében a más típushoz tartozó nyelvekkel (főként germán nyelvekkel és az orosszal) való hosszú és intenzív kapcsolat is komoly szerepet játszott e nyelvek egyes szintjeiben megmutatkozó típusváltási tendenciák kialakulásában, de ugyanakkor kétségtelen, hogy mindez nem írható egyedül az idegen nyelvi hatások számlájára, hanem lehet független, belső nyelvi fejlemények eredménye is.

Az említett analitikus, illetőleg flektáló típusú tulajdonságaik ellenére azt kell mondanunk, hogy az uráli nyelvekre morfológiai tulajdonságaikat tekintve általában mégis az agglutináció a jellemző.

Amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy a különféle funkciójú toldalékok milyen sorrendben — azaz milyen morfotaktikai minták szerint — követik egymást, akkor lényegében két kérdésre kereshetjük a választ. Egyfelől arra, hogy milyen a toldalékok helyzete a tőhöz képest, másfelől arra, hogy milyen a toldalékok helyzete egymáshoz képest. Ha az első szempontot tartjuk szem előtt, akkor beszélhetünk a tövet megelőző prefixumokról, a tövet követő szuffixumokról, a tőbe magába beékelődő infixumokról, amelyek mintegy megszakítják a hangalak folytonosságát, s végül a cirkumfixumokról, amelyek éppen ellenkezőleg körülveszik a tövet, azaz egyik részük a tő előtt, másik részük a tő után helyezkedik el. A nyelvek tehát típusokba sorolhatók aszerint, hogy milyen helyzetű toldalékokkal élnek.

9.7. táblázat -

(6)

a. prefixum:

finn epä-edullinen ’előny-telen’, magyar leg-magasabb

b. szuffixum:

manysi ēri̮γ-nəl ∼ magyar ének-ből

c. infixum:

tagalog t-um-akbuh ’futott’: takbuh ’fut’, um (a múlt idő jelölője)

d. cirkumfixum:

indonéz ke-penting-an ’fontosság’: penting’fontos’, ke-_-an ’-ság’


Tudjuk, hogy e helyzete szerint négyféle toldaléktípus közül az első kettő jóval gyakoribb a világ nyelveiben, mint az utóbbi kettő, s tudjuk azt is, hogy az alaktani tulajdonságaik alapján az agglutináló, flektáló stb. nyelvtípusok közül melyek azok, amelyek inkább, de nem kizárólagosan, a szuffixumokat, a prefixumokat vagy a további kettőt részesítik előnyben. Arra a kérdésre ugyanis, hogy vannak-e olyan nyelvek, amelyek kizárólag csak az egyik vagy csak a másik toldaléktípussal élnek, a válaszunk jelenlegi tudásunk szerint nemleges. Annyi azonban bizonyos, hogy például az agglutináló nyelvekben meghatározóan több a szuffixum, mint a prefixum, s egyáltalán nem szükségszerű, hogy in- vagy cirkumfixumok előforduljanak bennük. Továbbá vannak megállapítások arra nézve is, hogy ha egy nyelvben van prefixum, akkor abban kell lennie szuffixumnak is, s az infixumok és cirkumfixumok csak olyan nyelvekben fordulnak elő, amelyekben vannak prefixumok és szuffixumok stb., ám tekintettel arra, hogy e kérdés az uráli nyelvek szempontjából nem sarkalatos, inkább tekintsük azt, hogy rájuk milyen toldalékok a jellemzők. Nos, infixumok és cirkumfixumok nem fordulnak elő bennük, prefixumok és szuffixumok viszont igen, bár jelenlegi ismereteink szerint prefixumra csak két példa van: a magyar felsőfok jele, a leg- és a finn, illetőleg észt epä-, amelynek a jelentése hozzávetőleg a magyar fosztóképzőének felel meg, de amely nem tekinthető teljesen produktív elemnek. Az uráli nyelvekre tehát a szuffixumok „túltengése” a jellemző, azaz meghatározóan az ő feladatuk a mondatösszetevők grammatikai viszonyainak a megjelenítése.

Mielőtt sorra vennénk, mely grammatikai viszonyokért felelősek a szuffixumok, nézzük meg, ahogyan fentebb utaltunk rá, egymáshoz viszonyított lehetséges sorrendjüket, azaz (a) milyen a képzők és az inflexiós toldalékok (ragok és jelek) egymáshoz viszonyított helyzete, és (b) az utóbbiak osztályán belül milyen a különféle funkciójú toldalékok sorrendje. Általános, bár egyáltalán nem kivétel nélküli megfigyelés szerint az inflexiós toldalékok a képzőkhöz képest periferikus helyet foglalnak el, azaz a képzők állnak közelebb a tőhöz, s ez általában igaz az uráli nyelvekre is. Azonban vannak kivételek, mint például a mariban vagy a magyarban. A mariban a sə̑melléknévképző a helyragoktól jobbra áll, akárcsak a példa magyar fordításában az -i képző:

9.8. táblázat -

(7)

mari

puš-ə̑ š-sə̑

jeη

’csónak-bel-i

ember’


A jelek és ragok egymáshoz viszonyított helyzete általában a következő: a jel megelőzi a ragot, ez utóbbi tehát szóalakzáró helyzetben van (lásd a 3.9.2. pontot). De csak általában, mert e tekintetben is találhatók más elrendeződések, mégpedig olyannyira, hogy például a birtokos személyjelek és az igei személyragok nyelvenként változó sorrendje szerint az uráli nyelvek tipológiailag csoportosíthatók is, amiként azt mindjárt látni fogjuk. Előbb azonban érdemes megjegyezni, hogy a jelek osztályán belül a különféle funkciójúak sorrendje nem csupán nyelvenként, de egy nyelven belül is váltakozhat, azaz sajátos módon nem rögzített, mint a magyarban. A mariban például a főnévragozásban a sorrend lehet birtokjel-többesjel és többesjel-birtokjel is.

9.9. táblázat -

(8)

mari

joltaš-em-wlak

joltaš-wlak-em

’barátaim’

barát-om-ok

barát-ok-om


A nyenyecben és az enyecben pedig például a múlt idő jelének pozíciója eltérő, mert míg a magyarhoz hasonlóan majd minden uráli nyelvben a múlt idő jele a személyrag előtt áll, a szamojéd nyelvek közül a nyenyecben és az enyecben a személyrag után; a példában a szölkup (és a magyar) az általános morfotaktikai rendet, a nyenyec a fordítottat példázza:

9.10. táblázat -

(9)

szölkup

nyenyec

ili̮-s-ak

jil’-man-ś

’éltem’

ili̮-s-anti̮

jil’e-na-ś

’éltél’

ili̮-s-a

jil’e-ś

’élt’

él-múlt-személy

él-személy-múlt


A továbbiakban azt tekintjük át, hogy a toldalékok milyen alaktani kategóriákban játszanak szerepet, mi a funkciójuk. Ehhez tudnunk kell azonban, hogy melyek az uráli nyelvek fő, tipológiailag jellemző alaktani kategóriái, ennek révén kiderül ugyanis, hogy milyen grammatikai viszonyokat milyen típusú nyelvi eszközökkel, konstrukciókkal szerkesztenek az uráli nyelvek. Mielőtt áttekintenénk a névszó és az ige jellemzőit e szempontból, érdemes előrevetni azt a kategóriát, amelyik az uráli nyelvekben mindkettőjükre jellemző, s ez a számjelölés.

Az ’egy’ — ’nem-egy’ szembenállást, azaz az egyes szám — többes szám közötti különbségtételt minden nyelv ismeri és valamilyen nyelvi eszközzel ki is fejezi, ám abban a tekintetben a nyelvek már meglehetős változatosságot mutatnak, hogy e fogalmi kategóriákat miként jelenítik meg rendszerükben. Különböznek tehát például abban, hogy mely szemantikai mezőkben, vagy mely mondatösszetevőkkel kapcsolatban jelentkezik a szám, hogy jelölése kötelező-e egyáltalán vagy sem, hogy hányféle szám-értéket ismernek, s hogy mindezeket milyen grammatikai eszközökkel jelenítik meg. Az ’egy’ — ’nem egy’ kettősség jelölése a legáltalánosabb a világ nyelveiben, de ennél differenciáltabb számbeli megkülönböztetések is léteznek, hiszen ismeretes az egyes és többes számon kívül a kettős szám (például egyes nyugati szláv nyelvekben vagy a felső-szorbban), a hármas szám (például az indonéziai larike nyelvben), sőt, a négyes szám kategóriája is (például a Pápua Új-Guineában beszélt sursurungában), s vannak olyan nyelvek is, amelyek a ’kevés’ kategóriáját is megkülönböztetik (például a kúsita családhoz tartozó baiszo nyelvben). Mindezekben a nyelvekben a kettős, hármas stb. szám arra szolgál, hogy valaminek az ’egy’–gyel, illetőleg a ’nem-egy’-gyel szemben a határozott ’kettő’, ’három’ stb. voltát megjelölje. Az ’egyes szám — kettős szám — többes szám’ rendszerével kapcsolatban az az univerzális megfigyelés fogalmazódott meg, amely szerint nincs olyan nyelv, amelyben lenne kettős szám, de ne lenne többes szám. Ennek az általánosításnak az uráli nyelvek egy csoportja is megfelel, amennyiben vannak olyan uráli nyelvek, s ezek vannak többségben, amelyek csak az ’egyes szám — többes szám’ szerinti, s vannak olyanok, amelyek az ’egyes szám — kettős szám — többes szám’ szerinti felosztást is ismerik. Az utóbbiak közé a lapp, az obi-ugor és a szamojéd nyelvek tartoznak, bár e nyelvek meglehetős nyelvjárási változatosságának megfelelően használatuk mértéke, köre változó. Az uráli nyelvekben, csakúgy mint egy sor indoeurópai nyelvben, a szám névszói és igei kategória is, azaz mind az igén, mind pedig a névszón jelentkezik a számjel (ti. szemben mindazokkal a nyelvekkel, amelyekben vagy csak az egyik, vagy csak a másik osztályhoz kötődik; így például az afrikai csád nyelvek egyikében-másikában a szám csak igei kategória lehet).

A kettős szám használata igen kiterjedt a manysi északi nyelvjárásában, ahol — tekintettel arra, hogy e dialektus a magyarhoz hasonlóan ismeri a tárgyas igeragozást is, továbbá a kettős szám a névmások ra személyragozásban is jelentkezik — meglehetősen összetett, de a relációkat éppen ezért igen differenciáltan kifejezni képes igeragozási rendszer alakult ki, amelynek itt csak egy kis részrendszerét mutatjuk be. A példákból nem nehéz leolvasni, hogy a manysiban a kettős szám je le a γ-val jelölt elem.

9.11. táblázat -

am totijaγum

én viszem (a kettőt)

naη totijaγən

te viszed (a kettőt)

taw totijaγe

ő viszi (a kettőt)

mēn totijaγmen

mi (ketten) visszük (a kettőt)

nēn totijaγen

ti (ketten) viszitek (a kettőt)

tēn totijaγen

ők (ketten) viszik (a kettőt)

mān totijaγuw

mi (többen) visszük (a kettőt)

nān totijaγan

ti (többen) viszitek (a kettőt)

tān totijaγanəl

ők (többen) viszik (a kettőt)


Az uráli nyelvekben a névszók osztályán belül elsősorban a főnevek és a névmások hordozzák a szám jelölőit, ahogyan például a magyarban is.

9.12. táblázat -

(10)

A lányok a tükörben nézegették magukat, ők akartak a legszebbek lenni.

A fiúk, azok meg csak bámulták őket.


A számjelölés tehát jellemző mind az ige-, mind pedig a főnévragozásra. Most nézzük át, mi jellemzi még a névszók alaktani viselkedését. Valamennyi uráli nyelvben megtalálható a legtöbbnyire gazdag esetrendszer, ám abban, hogy melyik nyelvben, illetőleg nyelvjárásban hány esettel számolhatunk, már meglehetős az eltérés. Ennek ellenére van hat olyan eset, amelyik szinte mindegyik uráli nyelvben megvan, s ezek a következők: alanyeset, tárgyeset, birtokos eset (az úgynevezett grammatikai esetek), valamint az uráli nyelvekre oly jellemző irányhármasságnak a helyjelölő esetei, tehát a lokatívusz (hol?), a latívusz (hova?) és az ablatívusz (honnan?). Ezeken túlmenően sokszor több tucatnyi eset is föllelhető még, s nagy a változatosság abban a tekintetben is, hogy melyik esetnek milyen a végződése, illetőleg van-e testes végződése egyáltalán.

Az uráli nyelvekben az alanyeset mindig, de egy sor nyelvben (például a hantiban, a manysiban vagy az észtben) a tárgyeset is zéró-toldalékos. Ugyanakkor tipológiailag érdekes vonás az is, hogy ha egy nyelvben zéró-toldalékosak a főnevek, az még nem jelenti, hogy például névmásaikon sem jelölhető a tárgyeset. Ilyen a manysi, ahol a névmásoknak van alanyesetű, s van tárgyesetű alakja is. S ha mindehhez még hozzátesszük azt, amit fentebb bemutattunk, tehát hogy e nyelvben kettős szám is van, akkor könnyen belátható, hogy ebben a esetvégződésekben nem olyan gazdag nyelvben a személyes névmások rendszere mégis igen kiterjedt. Ezzel az esettel kapcsolatban még valamit érdemes megjegyezni: az, hogy egy nyelv jelöli a tárgyesetet, még nem jelenti, hogy minden konstrukcióban kötelező alkalmaznia is. Tekintettel arra, hogy a tárgy jelölése — s mint látni fogjuk, a tárgyas-tárgyatlan igeragozás megléte, illetőleg használata — összefügg a határozottság-határozatlanság jelölésével, a tárgyeset alkalmazását ez utóbbi tényező is meghatározhatja.

A birtokos eset sem kap testes toldalékot minden uráli nyelvben, például a magyarban is egy eredetileg helyjelölő eset, a datívusz szolgálja ezt a funkciót. Azt pedig, hogy miféle módon alakulhat át a birtokos eset jelölése nem-agglutináló típusúvá, éppen az észt példáján tekintettük át.

A magyarból is ismert irányhármasság tipológiai szempontból azért figyelemre méltó, mert a három alapesetből kiindulva az uráli nyelvek az irányjelölés tekintetében igen differenciált rendszereket hoztak létre, éppen a magyaréhoz hasonlóan megkülönböztetve a külső és belső helyviszonyokat, s az előbbieken belül még egy további sort is (asztalnál, asztalhoz, asztalból), amelyhez igen hasonló még a komiban van meg. Az uráli nyelvek esetrendszere a konkrét helyjelölő eseteknek absztrakt viszonyokra való alkalmazásával pedig még csak tovább bővült.

Az uráli nyelvek névszói kategóriáján belül lényeges szerepet játszik birtokos személyragozásuk rendszere, mely utal(hat) a birtok és a birtokos személyére és számára is. A birtokos szerkezetek — nyilvánvalóan e nyelvek különféle irányú történeti változásából adódóan is — tipológiailag eltérő megoldásokkal élnek, amelyeket érdemes kicsit részletesebben szemügyre vennünk. A birtokos személyragozás mellett — illetőleg azokban a nyelvekben, ahonnan e toldalékok eltűntek, mint például a finnségi nyelvek egy részében, azok helyett — birtokos személynévmásokat találunk. A genitívusz hiányából következő jelöletlenség a manysival példázható: a birtokos megelőzi a birtokot és jelöletlen, a birtok pedig megfelelő személyben, illetőleg számban ragozódik, ám a magyar fordítás jól mutatja, hogy a lányoknak a háza szerkezet mellett ugyanez a lehetőség a magyarban is megvan:

9.13. táblázat -

(11)

manysi

āγiriś-ət kola-nəl

’lány-ok ház-a’


A nyelvek egy részében a birtokosra utaló főnév birtokos esetben áll és a birtokszón birtokrag van (ez leginkább a marira, de a mordvinra és a permi nyelvekre is jellemző, és megvan a szamojéd nyelvekben is), s a fenti (11) példa „fordítottjaként” a birtokos jelölt, azaz birtokos esetben áll, a birtok viszont jelöletlen. Ez utóbbi elsősorban a finnségi és a lapp nyelvekre jellemző:

9.14. táblázat -

(12)

finn

miehe-n talo

’férfi-nak ház’[5]


A birtokos személyragozás sajátságos lehetőséget kínál ahhoz, hogy az uráli nyelveket egyfajta szempontból kategóriákba soroljuk. A birtokos személyragok (Px) és a személyjelölő toldalékok (Cx) sorrendje szerinti csoportosítás azért érdekes, mert az uráli nyelvek nem csupán a fentebb (8) már példázott jelek-ragok sorrendjét illetően mutat variációkat, hanem a Px-Cx sorrendet illetően is.

(13)

9.15. táblázat -

Cx-Px

Px-Cx

Cx-Px/Px-Cx

finn, lapp, mordvin, szamojéd nyelvek

hanti, manysi, magyar

mari, udmurt, komi


A táblázatból leolvasható, hogy az ugor nyelvek meglehetős kohéziót mutatnak e tekintetben, amit még azzal kell megtoldanunk, hogy a névutók esetében — az uráli nyelvekben ezek is ragozhatók — egyes esetekben (zárványként, nem produktív módon) előfordul a Cx-Px sorrend is:

9.16. táblázat -

(14)

a. magyar

ház-am-ban

de

elő-tt-em

Px-Cx

Cx-Px

b. manysi

kol-äm-t

de

am päl-t-äm

Px-Cx

Cx-Px

’ház-am-ban’

’én felé-m’


A váltakozó sorrendi lehetőséget a marival példázzuk:

9.17. táblázat -

(15)

mari

kiδ-äšt-em

kiδ-em-γe

Cx-Px

Px-Cx

’kezemben’

’kezemmel’


A névszók osztályán belül nem csupán a főnevek és a főnévként funkcionáló melléknevek vehetnek részt e toldalékolás-típusokban, hanem a különféle névmások is, azaz a személyes névmások, a (névszói) kérdő névmások, határozatlan, tagadó, általános és utaló névmások is, természetesen különféle paradigma-sorokba rendeződve. Ezek bemutatása helyett inkább még néhány sajátságos vonásra érdemes felhívni a figyelmet a névszók osztályával kapcsolatban. Az egyik a nyelvtani nem hiánya. Az uráli nyelvek nem abba a típusba tartoznak, amelyek ismerik a grammatikai nemeket, azaz hím-, nő- vagy semlegesnem megkülönböztetését, ám néhány nyelv eltérő grammatikai összefüggésekben és eszközökkel az élő és élettelen kategóriáját elkülöníti. így például a mari névszóragozásban vannak olyan esetek, amelyek szerint csak élőt jelentő, s olyanok, amelyek szerint csak élettelent jelentő főneveket lehet ragozni: az alanyeset és tárgyeset mindkét kategória esetében azonosan alkalmazható, de a genitívusz, a datívusz és az ablatívusz csak az élőt jelentő főnevekre, az inesszívusz, a latívusz és az illatívusz leggyakrabban csak az élettelen főnevekre vonatkozik (kivételek persze akadnak).

További sajátosságot jelent a határozottságnak a morfológiai megjelenítése, legalábbis egy-egy nyelvben. Az uráli nyelvek közül azok a nyelvek mennek kivételszámba, amelyek ismerik a határozott névelőt; jóllehet egyik-másik nyelvben vannak „névelő-gyanús” alakok,[6] csupán a magyar jelölhető meg egyedi példaként. A mordvinban azonban a névszó határozottságát toldalék képviseli:

9.18. táblázat -

(16)

mordvin

kudo-ś

’a ház’


A mordvinnak és a nyenyecnek is sajátossága, hogy névszói elláthatók igei személyragokkal, sőt, a mordvinban időjelekkel is:

9.19. táblázat -

(17)

mordvin

lomań

’ember’

lomańan

’ember vagyok’

lomańal’ińiń

’ember voltam’stb.


A névszók kategóriáján belül végül még a melléknevekről kell megemlékeznünk. A melléknevek egyik leglényegesebb univerzális tulajdonsága a fokozhatóság (ennek ellenére nem minden melléknév fokozható, így például az ún. abszolút tulajdonságokat kifejezők nem: angol, francia stb.). Míg a magyarban, s egy sor más uráli nyelvben is fokozásuk természetes, és toldalékolással történik, addig a nyelvek egy másik csoportjában a melléknevek nem fokozhatók, hanem ehelyett analitikus szerkezettel élnek. Ilyen például a mordvin vagy a manysi. Míg az előbbiben a középfokot a mutató névmás ablatívuszi alakját követő alapfokú melléknévvel, addig a felsőfokot határozószó + alapfokú melléknév szerkezettel fejezik ki:

9.20. táblázat -

(18)

mordvin

śed’e mazij

śeχ mazij

’szebb’

’legszebb’


A manysiban a fokozás funkcióját valójában a hasonlítás tölti be. Az, amihez hasonlítunk, ablatívuszban áll (gondoljunk csak a magyar tőlem szebb szerkezetre!), a hasonlított pedig alapfokban követi:

9.21. táblázat -

(19)

manysi

wōt

anumnəl

jōr

szél

tőlem

erős

’a szél erősebb nálam’


Míg a névszók osztályában a szám, az eset és a birtokos ragozás a központi kategóriák, addig az igék osztályán belül a személy, az idő, a mód, az aspektus és az igenem.

Szinte valamennyi uráli nyelvre jellemző a személyjelölő toldalékok megléte egyes, (kettes) és többes számban első, második és harmadik személyben, bár a magyar itt kivételnek számít a maga egyes szám, harmadik személy zéró toldalékával, legalábbis alanyi ragozásban: hoz, lát, jár. Az alanyi és tárgyas igeragozás megléte ugyanis egyáltalán nem általános az uráli nyelvekben; megvan a magyaron kívül a hantiban és a manysiban, néhány szamojéd nyelvben, ám legdifferenciáltabban kétségtelenül a mordvinban található meg, ahol a tárgy személyére és számára is utal a paradigmasor.

Az uráli nyelvek alaktanilag csupán két időt, a jelent és a múltat különböztetik meg; a jövő — mármint ott, ahol egyáltalán jelölik — szintaktikai szerkezettel jön létre, esetleg segédigével, ahogyan a magyarban (fog). Az aspektus nem alaktani kategória az uráli nyelvekben, ám a mód igen: a jelöletlen kijelentő mód mellett valamennyi uráli nyelvben van toldaléka a felszólító módnak, s egy, általában a magyar feltételes módnak megfeleltethető módnak (óhajtó mód). Sajátságos vonása az uráli nyelvek közül az észtnek, marinak, udmurtnak, kominak, manysinak és a szamojéd nyelveknek az úgynevezett szemtanúsági mód: ezt abban az esetben alkalmazzák, ha az alany nem saját szemével volt tanúja a szóban forgó eseménynek.