Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Hangtan

Hangtan

Az uráli nyelvek hangtani sajátosságainak áttekintését érdemes azzal kezdeni, hogy túlnyomó többségükre a mássalhangzók magas, s a magánhangzók szerényebb száma a jellemző, nyelvenként, illetőleg nyelvjárásonként eltérő mértékben. A mássalhangzók rendszere — egynémely, a magyar anyanyelvűek számára szokatlannak tűnő hangtól eltekintve — nem mutat különösebb tipológiai sajátosságokat. Valamennyiben megtalálhatók a zörejhangok nagy osztályán belül a zárhangok és a réshangok, ez utóbbiban meg a szibilánsok, az egyéb réshangok és az affrikáták sora, jóllehet van olyan uráli nyelv, amelyikből a zár-réshangok hiányoznak; ilyen például a finn (s ebben a nyelvben például csak egyetlen szibiláns van). A zengőhangok minden nyelvben a nazálisokat, a likvidákat és a félhangzókat foglalják magukban. Eltérés abban mutatkozik, hogy az alosztályokban milyen elemek találhatók. A zörejhangok osztályában a zöngés—zöngétlen szembenállást nem minden nyelv ismeri, így a finn, a hanti vagy a manysi sem. Viszont a zengőhangoknak a világ nyelveinek túlnyomó többségére jellemző zöngés volta már nem minden uráli nyelvben érvényesül, hiszen például a hanti egyes nyelvjárásaiban vagy a moksa mordvinban találunk zöngétlen laterális likvidát (azaz l-féle, de zöngétlen hangot) is. A finnségi nyelvektől eltekintve valamennyi uráli nyelvben megtalálható a mássalhangzók palatális sora; ebben a tekintetben a mordvin jár az élen, amelyben az összes mássalhangzónak megvan a maga palatális párja (az erza mordvin nyelv összesen 28 mássalhangzó-elemet számlál). A mássalhangzók mennyiségi különbsége, azaz a rövid—hosszú szembenállás csaknem valamennyi uráli nyelvre jellemző. Ebben a tekintetben külön említendő a lapp és az észt, amelyben a mássalhangzók háromféle hosszúságúak. E hármas hosszúsági rendszer, az észtben legalábbis, nem csupán a mássalhangzókat jellemzi, hanem a magánhangzókat is. Ám a hosszú—rövid szembenállás a magánhangzók körében már nem olyan általános az uráli nyelvekben, mint a mássalhangzók között: nem ismeri például az udmurt és a komi. A magánhangzók legfeltűnőbb tulajdonsága az elülső kerek (akárcsak a magyarban az ö, ü) és a hátulsó réses (ilyeneket nem ismer a magyar; i̮, e̮) minőségűeknek a megléte egy sor nyelvben. Az uráli nyelvek legtöbbjében három nyelvállás-fokozatot találunk. Magánhangzókban legszerényebbnek pedig az erza mordvin mutatkozik a maga öt magánhangzójával.

Az uráli nyelvek legfőbb és talán legjobban ismert fonotaktikai tulajdonsága ugyancsak a magánhangzókhoz kötődik: ez a magánhangzó-harmónia, amely meghatározza a toldalékok magánhangzójának a minőségét. Két típusa ismeretes, az elölségi és a kerekségi harmónia. Míg az elölségi harmónia az uráli nyelvek nagyobbik hányadában megtalálható, a kerekségi már csak kevesebb nyelvben, s megjegyzendő az is, hogy mindkettőre érvényes: számos kivétel akad érvényesülésükben. Tekintettel arra, hogy e harmónia-típus (vagy annak legalábbis egyfajta megvalósulása) ismeretes a magyarból (lásd a 2.1.1. pontot), érdemesebb ezúttal egy olyan jelenséget megfigyelnünk, amely jóval ritkább a világ nyelveiben, viszont az uráli nyelvek egy csoportjára annál inkább jellemző.

Az agglutináló és flektáló nyelvekben (lásd a 3.9.1. és a „Alaktan” pontot) egy sor olyan, a szavak szerkezetében megmutatkozó váltakozás található, amelyek már önmagukban is hordozhatnak grammatikai funkciót. Vannak olyan váltakozások is, amelyeknek önmagukban nincs ugyan grammatikai szerepük, ám grammatikai viszonyok kifejezésére szolgáló elemek összekapcsolódása következtében állnak elő különféle morfok — tövek és toldalékok vagy toldalékok és toldalékok — összekapcsolódása következtében, mégpedig vagy az elemek illeszkedésének a peremén, vagy magukban a tövekben. Az ilyen váltakozások, amelyeket morfofonológiai váltakozásoknak nevezünk, érinthetnek mássalhangzókat vagy magánhangzókat — mégpedig akár mennyiségi, akár minőségi szempontból. Különféle típusaikra valamennyi uráli nyelvből hozhatók példák (gondoljunk csak a bokor ∼ bokra, fa ∼ fát, ló ∼ lovat, eszik ∼ evett példájára a magyarból s még egy sor másra is természetesen). A következőkben a sokféle típusból azt az egyet emeljük ki, s próbáljuk meg röviden jellemezni, amelyet az uráli nyelvek egyik legtipikusabb váltakozásának szokás tekinteni, a fokváltakozást. Fokváltakozás nincs valamennyi uráli nyelvben, csupán a finnben, s még a finnségi nyelvek egy sorában, valamint a lappban és a szamojéd nyelvekben. S mivel lényege szerint a szavak szótagszerkezetével függ össze, úgy érthető meg a legkönnyebben, ha először igen röviden összefoglaljuk, amit az uráli nyelvek szótagszerkezetéről tudni lehet, s amiben ezek a nyelvek alapjában univerzális tendenciáknak engedelmeskednek.

Az uráli nyelvekre legegyszerűbb szerkezetekként általában a CV (nyílt) és a CVC (zárt) szótagok a jellemzők. A szótagmag az uráli nyelvek túlnyomó többségében magánhangzó, de vannak olyan nyelvjárások, például a hantiban, amelyekben mássalhangzók (nazálisok és likvidák) is lehetnek szótagalkotók. A magot körülvevő peremelemek (kezdet és zárlat) nem kötelező összetevői a szótagnak — azaz vannak egyetlen magánhangzóból álló szótagok is —, ugyanakkor számuk, nyelvenként változó mennyiségben, egynél több is lehet. Így például az észtben a kezdet összetevőinek a száma egytől háromig, a zárlatéi pedig egytől négyig is terjedhet. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a több elemből álló kezdetek, illetőleg zárlatok meglehetősen fiatal fejlemények, s egy sor uráli nyelv még ma sem enged meg több elemű kezdetből álló szókezdő szótagokat. Vagyis ha igen, akkor azokról tudható, hogy vagy jövevény-, vagy expresszív szavak (ez a helyzet például éppen az észtben is).

Az uráli nyelvek túlnyomó többségére a két szótagból álló tőszavak a jellemzők, amelyekben azután a toldalékolás következtében a szótagok száma megsokszorozódhat. Főként a finnből, a magyarból, az észtből, de a nganaszanból is említhetők igen magas szótagszámú szavak (hogy csak egyetlen példaként az észt vastastikustatamatumatetagi-t említsük, melynek jelentése magyarul sem sokkal rövidebb, ám mégis csak három szóval adható vissza: szembesíthetetlenebbek nélkül is).

A fokváltakozás jellemzéséhez egyfelől még annyit kell megjegyeznünk, hogy — legegyszerűbb megvalósulásában — a szavak utolsó nyílt szótagját, illetőleg annak magánhangzó előtti mássalhangzóját vagy mássalhangzó-kapcsolatát érinti, másfelől meg azt, hogy a fokváltakozást az utolsó nyílt szótagok záródása váltja ki. Záródást pedig a toldalékolás, azaz egy magánhangzós végű alaknak mássalhangzós toldalékkal való kapcsolódása idézhet elő. Rögtön jegyezzük meg, hogy az észtben, a lappban vagy a nganaszanban, sokszor analógiás úton való terjedéssel, a fokváltakozás ma jóval kiterjedtebb, mint az (történetileg) korábban volt vagy lehetett.

A legegyszerűbb a fokváltakozás a finnben, ahol három zöngétlen zárhangot, a p, t, k mássalhangzókat, illetőleg azok hosszú párját (pp, tt, kk), valamint néhány velül alkotott kapcsolatot érint. Nyílt szótagban ezeket, míg toldalékolt zárt szótagban a hosszúaknak általában a rövid párját (mennyiségi váltakozás), a rövideknek meg a zöngés párját, illetőleg hanghiányt (minőségi váltakozás) találunk.[1] Az alábbi példákban a t a többes szám, az n a genitívusz toldaléka.

9.1. táblázat -

(1)

taika ’varázs’: taia-n

 

pöytä ’asztal’: pöydä-t

korpe ’vadon’: korve-n

kirkko ’templom’: kirko-t

tyttö ’lány’: tytö-t

korppi ’holló’: korpi-n


Jóval összetettebb a fokváltakozás az észtben, ahol a szótagok hangsúlyos vagy hangsúlytalan volta is számít, s ahol nem csupán a finnel kapcsolatban említett mássalhangzókat érinti; de ugyancsak meglehetősen bonyolult a lappban, ahol a szótag szóbeli helyzete is döntő. S végül említsük meg a nganaszant, amelyben a fokváltakozás kétféle lehet: a szótagok számától függő (ritmikai fokváltakozás) és a szótagok nyílt vagy zárt voltától függő (szillabikus fokváltakozás), amely még a toldalékokban is érvényesül. A ritmikai fokváltakozásban páratlan számú szótag után a zöngétlen (erős fokú), míg páros számú szótag után a zöngés (gyenge fokú) mássalhangzó tűnik fel. Például a genitívuszi tu végződésben páratlan szótagú szóhoz kapcsolódva (azaz negyedik, páros számú szótag elején) a t (2a), míg páros szótagú szóhoz kapcsolódva (azaz harmadik, páratlan számú szótag elején) a t zöngés réshangú párja, a δ jelenik meg (2b):

9.2. táblázat -

(2)

a. bakunu ’tokhal’ : bakanu-tu

 

b. kamba ’tavasz’ : kamba-δu


A szillabikus fokváltakozásban nyílt szótagban a t, de toldalékolással — a példában ”-vel jelölt, többes számot jelölő gégezárhanggal — zárttá váló szótag elején a δ jelentkezik:

9.3. táblázat -

(2)

c. batə ’sors’ : baδə- ” ’sorsok’


A nganaszanban a fokváltakozás a következő mássalhangzókat érinti: h t k s ś, valamint a velük azonos helyen, orrhangokkal képzett mássalhangzó-kapcsolatokat (mh nt rjk ns ńś ). Mindkét fajta fokváltakozás ugyanazokra a fonémákra vonatkozik, csak éppen más-más eredménnyel.

A fokváltakozással kapcsolatban láthattuk, hogy a toldalékolás miféle – tipológiai szempontból is releváns – fonológiai, morfofonológiai jelenségeket indukál. A következőkben azt tekintjük át, hogy az alaktan, amelyben az uráli nyelvek szempontjából oly meghatározó szerepet játszanak a toldalékok, milyen főbb tipológiai sajátosságokat mutat fel.