Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A pragmatika értelmezései és helye a nyelvtudományban

A pragmatika értelmezései és helye a nyelvtudományban

Ahogyan a „Bevezetés”. pontban már jeleztem, a pragmatikai kutatások alapvetően két nagy csoportba rendezhetők. Az egyik csoportba tartoznak azok a megközelítések, amelyek – megtartva a pragmatika morrisi értelmezését – a pragmatikát a nyelvre irányuló funkcionális perspektívának tekintik. A másik csoportba tartoznak azok az elképzelések, amelyek a pragmatikát szűkebben és pontosabban kívánják definiálni, többnyire valamely elmélet segítségével. Ez utóbbi felfogások megegyeznek abban, hogy a pragmatikát egy komponensként értelmezik, ugyanakkor jelentősen különböznek abban, hogy minek a komponenseként.[5]

A pragmatika mint a nyelvre irányuló funkcionális nézőpont

A pragmatikát a nyelvi jelenségekre irányuló funkcionális, kognitív, kulturális és szociális aspektusokat magában foglaló nézőpontként értelmező kutatók (pl. Mey 1993; Verschueren 1995; 1999) szerint a pragmatikának nincsen olyan jól meghatározható egysége, mint a szintaxisnak a mondat vagy a morfológiának a morféma stb.[6] A pragmatikának ezen megközelítés alapján még csak a megnyilatkozásjelentés sem lehet az egyedüli egysége.[7]A pragmatika bármely nyelvi szint bármely jelenségével foglalkozhat abból a szempontból, hogy a nyelvhasználók miért azt a formát választották és nem mást, illetve választásuk milyen következményekkel jár az újabb nyelvi választásokra. Míg tehát a szintaxis feladata a jól formált mondatok szerkezetének vizsgálata (lásd az 5. fejezetet), addig ha a pragmatika mondatokkal foglalkozik, akkor a kérdés az, miért azokat a mondatformákat, mondatszerkezeteket alkalmazta a beszélő, és nem másokat; ha a pragmatika morfémákkal foglalkozik, akkor a kérdés az, miért azokat a morfémákat használta a beszélő, amelyeket használt és mindkét esetben: milyen következményekkel járnak a választásai. Verschueren (1999) éppen ezért a pragmatikát a nyelvi választások mögötti motivációkat és a velük járó hatásokat, következményeket vizsgáló tudományterületnek tartja. A pragmatika központi fogalma szerinte az adaptáció, amelyet a nyelvhasználatot befolyásoló mentális, szociális és fizikai kontextus, a nyelvi szintek,[8] az alkalmazás dinamizmusa, az alkalmazott stratégiák és a tudatosság (a hallgató szempontjából: hozzáférhetőség) alapján lehet jellemezni. Tekintsük a következő példát!

(1) A vonaton egy utas benyit egy fülkébe, ahol már ül egy másik utas és a következő párbeszéd hangzik el:

  • Elnézést, dohányzó?

  • Nem dohányzom.

A párbeszéd sikerességéhez a résztvevőknek rendelkezniük kell azzal a háttérismerettel, hogy a vonatokon csak a kijelölt helyeken, kocsikban vagy fülkékben szabad dohányozni (mentális kontextus). A kérdező utas arról szeretne megbizonyosodni, hogy a fülke, ahova benyitott, dohányzó fülke-e (fizikai kontextus). Tegyük fel, hogy a kérdező dohányzó és az utazása során a fülkéjében szeretne is dohányozni. Azért teszi fel tehát ezt a kérdést, mert meg szeretne bizonyosodni arról, hogy szabad-e a fülkében dohányozni, nem sérti-e a szociális elvárásokat – az érvényben levő szabályokat be kell tartani –, ha beül a fülkébe és rágyújt (szociális kontextus). A kérdés feltevésével a kérdező utas a mentális, fizikai és szociális kontextus együttes figyelembevételével szeretné célját elérni. A válaszoló utas dohányzó fülkében ül, válaszával azt szeretné explicit módon közölni, hogy ő nem dohányzik, implicit módon pedig azt kívánja sugallni, hogy bár dohányzó a fülke, vagyis nem tilos benne a dohányzás, nem örülne annak, ha a fülkében dohányoznának. Ezért nem azt válaszolja egyszerűen, hogy Igen – hiszen ezzel a hiányos megnyilatkozással nem tudná kifejezni azt a kívánságát, hogy ne dohányozzanak, hanem más stratégiához folyamodik és más nyelvi „szintekről” választja ki a céljainak megfelelő formát. Explicit módon tesz egy állítást: Nem dohányzom, és sugall egy implikatúrát: Nem örülnék, ha valaki dohányozna a fülkében, bár meg nem tilthatom. Mind a kérdező, mind a válaszoló utas tudatosan tette meg nyelvi választásait, a kérdező explicit információkérő kérdésének nagyon magas a hozzáférhetősége, mivel a kérdező a megnyilatkozást csak szó szerinti értelmében használta,[9] a válasz által sugallt implikatúrának kisebb a hozzáférhetősége, de még meglehetősen magas, azaz eléggé biztos az, hogy a kérdező utas a kontextus alapján ki tudja következtetni. A következtetés és ezzel együtt a kommunikáció sikerességét, a kölcsönös megértést a dohányozni kívánó utas a párbeszéd folytatásával, például a Rendben, majd kimegyek reakcióval a másik utas számára megnyugtató módon ki is fejezheti. Ha a válaszoló utas nemdohányzó fülkében ülne, akkor a feléje intézett kérdésre a megfelelő válasz a Nem, nemdohányzó megnyilatkozás vagy csak egyszerűen a Nem felelőszó lenne. Most tegyük fel, hogy a kérdező utas nem dohányzik és az utazása során nem is szeretne dohányfüstöt szívni. Az Elnézést, dohányzó? kérdést tehát azért teszi fel, mert meg szeretne bizonyosodni arról, hogy nemdohányzó fülkébe ül be. A Nem dohányzom válaszból vagy arra a következtetésre juthat, hogy a fülke dohányzó, de a benne ülő utas nem szándékozik rágyújtani, vagy arra következtethet, hogy a válaszoló utas nem tudja pontosan, milyen a fülke, de nem fog dohányozni. Ha a fülke nemdohányzó és ennek a megkérdezett utas is tudatában van, akkor a kérdésre az adekvát válasz ismét a Nem, nemdohányzó megnyilatkozás vagy csak egyszerűen a Nem felelőszó lenne.

Összefoglalva: az (1) alatti párbeszéd értelmezése attól függően változhat, hogy milyen fizikai, mentális, illetve szociális kontextusban fordul elő. Természetesen, ha a beszélgetés egy konkrét helyzetben hangzik el, akkor az adott fizikai, mentális és szociális kontextus megszabja, hogyan kell értelmeznie a párbeszédben részt vevő feleknek egymás megnyilatkozásait. Ha az interpretálás nem a konkrét kontextuális tényezők alapján elvárható módon történik, akkor a kommunikáció sikertelenné válik.

A pragmatika mint komponens

A pragmatika a nyelvtan komponense

Levinson (1983, 2000) nagyon szoros kapcsolatot feltételez nyelvtan és pragmatika között. A nyelvi rendszer számos területéről vett példával és azok magyarázatával amellett érvel, hogy a pragmatika behatol a nyelvtanba. A lexikonban a szavak jelentős részénél a jelentésmegadás során nem lehet figyelmen kívül hagyni a kontextust, nem lehet kontextusfüggetlen állítások formájában megadni a szavak jelentését.[10] Ha viszont a nyelvtan részét képező lexikonban a kontextusra hivatkozunk, akkor pragmatikai információkkal bővítjük ki a nyelvtan lexikonját. Hasonlóképpen nyilatkozhatunk a nyelvtan szemantikai komponensével kapcsolatban is (lásd a 7. fejezetet). Levinson (2000: 165–260) kétségbe vonja a szemantika elsődlegességét a pragmatikához képest. Például az indexikus és deiktikus kifejezéseket tartalmazó mondatok/megnyilatkozások szemantikai interpretációjának megalkotásához nélkülözhetetlen a kontextuális információ, azaz a jelentésmegadás során – ismét – pragmatikai tényezőkre támaszkodunk. A szemantikai és pragmatikai szakirodalomban azonban nem mindenki ért egyet Levinson álláspontjával. Szemantika és pragmatika egymáshoz való viszonyáról, konkrétabban: arról a kérdésről, hogy a mondatok/megnyilatkozások interpretációjához milyen mértékben és hogyan, mely reprezentációs szinten kell figyelembe venni nyelven kívüli kontextuális információkat, illetve ezen a problémakörön belül hogyan kezelhetők az indexikus és deiktikus kifejezések, valamint az ún. ki nem mondott összetevők (unarticulated constituents), vita folyik (l. pl. Perry 1998; Stanley 2000; Récanati 2002; Carston 2004; Borg 2005; Martí 2005).[11]

Levinson (1987/1998: 562–598; 2000) a pragmatika és a nyelvtan viszonyának tárgyalásakor nemcsak a lexikonra, illetve a szemantikára összpontosít, hanem azt is megmutatja, hogy a nyelvtan többi komponensébe hogyan hatol be a pragmatika, korábban kizárólag pragmatikainak vélt elvek, illetve tényezők hogyan bírnak magyarázó erővel a nyelvtan komponenseiben. A Levinson (2000: 261–365) által nagyon részletesen megvizsgált egyik jelenség az anafora. Levinson meggyőzően érvel amellett, hogy az általánosított társalgási implikatúrák elméletét felhasználva hogyan lehet teljesebb magyarázatot adni, mint ha csak a szintaxis eszközeit használnánk. Mindezeket számításba véve, Levinson (1983: 33–35) arra a következtetésre jut, hogy egy teljességre törekvő nyelvleírásnak magában kell foglalnia a pragmatikát is, mégpedig oly módon, hogy a nyelvi képességek modelljét, azaz a nyelvtant ki kell bővíteni egy pragmatikai komponenssel.

A magyar anaforajelenségek is alkalmasak a nyelvtan és a pragmatika szoros kapcsolatának illusztrálására. Pléh és munkatársai (1994; 1998: 164–194) testes és zéró anaforákkal kapcsolatos kísérletei kimutatták, hogy az anaforák visszakeresése grammatikai és következtetési (pragmatikai) folyamatokat egyaránt igényel. A kísérletek értékelése azt is alátámasztotta, hogy egyrészt a grammatika nem ad választ minden pro-forma viszonyra, másrészt ismereti (az enciklopedikus tudásból származó) és pragmatikai tényezők felül is bírálhatják a grammatikát (vö. (2) és (3a–b), lásd a „A szöveg mikroszintje”. és a „A B-elv nehezebb?”. pontot is).[12]

8.1. táblázat -

(2)

Az anya elvitte lányát a versenyre. Nagyon izgult.

(3)

a. A bácsi emlékezett a fiúra, tanácsot adott neki.

 

b. A fiú emlékezett a bácsira, tanácsot adott neki.


(2)-ben önmagában eldönthetetlen, hogy a második mondat zéró alanyi anaforáját az első mondat az anya vagy a lányát NP-jével tartjuk-e koreferensnek, illetve mindkettővel koreferensnek tarthatjuk. Nem lehet grammatikai és ismereti tényezők alapján kielégítő választ adni, szükség van a beszédhelyzet figyelembevételére. A beszédhelyzetből származó információk – azaz pragmatikai tényezők – segíthetnek eldönteni a kérdést. Ha az anya izgulós és a lánya nem, akkor a második tagmondat zéró anaforája a grammatikai elvárásoknak megfelelően az anyára vonatkozik, ha viszont a lány az izgulós és az anya nem, akkor a zéró anafora a lányra utal. Ha mindketten egyformán izgulósak, akkor még a pragmatikai tényezők sem segítenek az anafora azonosításában, a partnernek rá kell kérdeznie a zéró anafora vonatkozására: Ki izgul?

A (3a) és a (3b) mondatok szerkezete teljesen megegyezik, a (3a)-ban a második tagmondat zéró alanyát a grammatikai elvárásoknak megfelelően az első tagmondatban szereplő a bácsi NP referensével azonosítjuk. A (3b)-ben viszont a (3a)-val való szerkezeti egyezés ellenére a második tagmondat zéró alanyát nem a fiú NP vonatkozásával azonosítjuk, hanem a bácsira NP-vel tartjuk koreferensnek preferált olvasatban. Mivel a tanácsadás szociálisan erősen befolyásolt (beszéd)cselekedet, hiszen a tanácsadó általában olyan személy lehet, aki tudás, tapasztalat, életkor szerinti vagy szociális fölényben van, a (3b)-ben ez az általános pragmatikai tudás felülbírálhatja a nyelvtan diktálta olvasatot. Érdekes helyzet áll elő, ha a konkrét beszédhelyzetből tudható például, hogy a szóban forgó fiú híres az okosságáról, a bácsi pedig életkora ellenére kevesebb tapasztalattal, tudással rendelkezik. Ebben az esetben ugyanis a konkrét beszédhelyzet felülbírálhatja a tanácsadás beszédaktusához kötődő általános pragmatikai tudás alapján várható értelmezést és a nyelvtan által sugalltat támogathatja.[13] A (3a–b) példákból különösen látszik, hogy a nyelvtan és a pragmatika milyen szoros – akár többszörös, többszintű – interakcióban működhet az anaforaviszonyok magyarázatában.

A pragmatika a nyelvelmélet – nyelvtanon kívüli – komponense

A pragmatikát komponensnek tekintő nézetek második csoportját azok a felfogások alkotják, amelyek szerint a pragmatika része a nyelvelméletnek, de a nyelvtanon kívül helyezkedik el. Ezek a megközelítések legtöbbször a pragmatikát a szemantikához viszonyítva határozzák meg.

Kivételt képez Searle (1969, 1979), aki a beszédaktus-elmélet továbbfejlesztése során – Austin (1962/1990) elképzeléséhez hasonlóan, de annál sokkal inkább explicit módon – nem választja el élesen egymástól a szemantikát és a pragmatikát, hanem egységes jelentéselméletet feltételez, a nyelvelméletet pedig azonosítja a nyelvi kommunikáció elméletével. Searle szerint a nyelvi kommunikáció egysége nem egy nyelvi kifejezés, azaz nem egy mondat vagy egy megnyilatkozás, hanem egy illokúciós aktus. A nyelvelméletnek így azt kell megmagyaráznia, hogyan jutunk el a kimondott hangoktól az illokúciós aktusokig.[14]

Felmerülhet a kérdés, ha Searle nem választja el egymástól élesen a szemantikát és a pragmatikát, akkor miért nem lehet úgy értékelni megközelítését, mint ahogy az előző pontban Levinsonét (1983). Vagyis: miért nem mondhatjuk azt, hogy a pragmatika Searle szerint a nyelvtan komponense. Searle (1992) a megnyilatkozások megvalósulási feltételeinek (satisfaction conditions) vizsgálatakor nagy hangsúlyt fektet a ki nem mondott háttérfeltevésekre (unarticulated background assumptions). A szó szerint értendő komoly megnyilatkozások megvalósulási feltételei – Récanati (2002) terminológiájával: intuitív igazságfeltételei – szisztematikusan függnek a ki nem mondott háttérfeltevésektől.

A nyelven kívüli kontextuális információknak nemcsak az indexikus és deiktikus kifejezésekhez való érték-hozzárendelésben van szerepük az igazságfeltételek megállapításakor, hanem általában nélkülözhetetlenek a jelentésalkotásban. Ha például egy étteremben a vendég azt mondja a pincérnek, hogy Hozzon nekem egy sült húst sült krumplival (Searle 1992: 180), akkor magától értetődően azt gondolja, hogy a pincér a sült húst nem a lakására fogja vinni, hanem eléje teszi az asztalra, hogy a sült hús nem szénné égetett lesz és nem is bundás stb. Bár ezeket a háttérfeltevéseket nem mondjuk ki, hozzájárulnak az elhangzott kérés intuitív igazságfeltételeihez, azaz a kimondott és a ki nem mondott szemantikai és pragmatikai információ együttesen adja meg a megnyilatkozás jelentését.

Most tekintsünk olyan példákat, amelyekben a megnyilatkozásokat nem szó szerint kell érteni.

8.2. táblázat -

(4)

– Menjünk ma este moziba!

 

– Holnap vizsgázok.

(5)

– Nagyon ügyes vagy! – mondja a feleség a férjnek, amikor az leveri az asztalról étellel teli tányérját.

(6)

Képzeljük el, hogy vacsoravendégeink közé kényszerűségből meg kell hívnunk egy olyan személyt is, akinek az étkezési szokásait nem tartjuk éppen illendőnek. Ebben a helyzetben mondja a férj a feleségnek:

 

– Ne tedd fel a legszebb abroszt, Jóska egy disznó!


Searle (1969, 1979) a közvetett beszédaktusok (vö. (4)), az irónia (vö. (5)), a metafora (vö. (6)) magyarázatánál a megnyilatkozások szó szerinti jelentéséből, azaz a kiejtett mondat jelentéséből indul ki. A kiejtett mondat szó szerinti jelentése igazságfeltételek segítségével adható meg (más megközelítésekben ez a szemantika feladata). Ha egy megnyilatkozás szó szerinti jelentését vesszük és az nem megfelelő egy szituációban, akkor keresni kell egy olyan megnyilatkozásjelentést, amely különbözik a mondatjelentéstől (más megközelítésekben ennek magyarázata a pragmatika feladata). A (4)-ben a Holnap vizsgázok megnyilatkozás szó szerinti jelentésében nem megfelelő válasz a meghívásra, de mivel tudjuk, hogy a másnapi vizsgára készülés és a moziba menés nem szokott összeférni, nem szó szerinti jelentésében a megnyilatkozás azt jelenti, hogy ’nem tudok moziba menni’, azaz egy közvetett visszautasításról van szó. Az (5)-ben sem lehet szó szerint értelmezni az Ügyes vagy! megnyilatkozást, hiszen az nem tekinthető dicséretnek a férj ügyetlen cselekedete után, éppen ellenkezőleg, ironikus megnyilatkozásként kell értékelni, amely a szó szerinti jelentéssel ellentétes megnyilatkozásjelentéssel rendelkezik. Hasonlóan nem lehet szó szerinti értelemben interpretálni, hanem csak metaforikusan a Jóska egy disznó megnyilatkozásrészt a (6)-ban. Jóska ugyanis nyilvánvalóan nem disznó, hanem ember, de rút étkezési szokásai a disznóéhoz hasonlatosak. Vegyük észre, hogy valamennyi esetben a szó szerinti jelentésből indultunk ki és azon keresztül jutottunk el – természetesen más, nyelven kívüli tényezők figyelembe vételével – az adott szituációban megfelelő megnyilatkozásjelentéshez. Searle megközelítésében tehát nincsen arról szó, hogy a nyelvtanba behatolna a pragmatika. A nem szó szerinti értelmezés (pragmatika), mindig a szó szerinti értelmezés (szemantika) kimenetén működik a megnyilatkozásjelentések megállapítása során. A szó szerinti és a nem szó szerinti jelentés tulajdonképpen egy kontinuumot alkot a tágabb jelentésben, mindkettőre szükség van a megnyilatkozásjelentések megalkotásához.

Grice (1957; 1975/1989), a hétköznapi nyelvhasználat filozófiájának másik, a hallgató – ezzel együtt az interpretáció – szempontjait előtérbe helyező, a pragmatikában a racionális együttműködő viselkedés feltérképezését elindító képviselője egyértelműen a beszélői jelentésre helyezi a fő hangsúlyt. Idézzük fel Grice (1975/1989: 24) példáját![15] Tegyük fel, hogy A és B egy közös barátjukról, C-ről beszélnek, aki jelenleg egy bankban dolgozik. A azt kérdezi B-től, hogy megy C-nek a munka, s B azt feleli: Hát, elég jól, szerintem, szereti a kollégáit és még nem csukták börtönbe. Amit B sugallt a példában – ’C becsületesen dolgozik’ – eltér attól, amit mondott. A beszélői jelentés nem azonos a kiejtett mondat jelentésével, hanem magában foglalja a ’C becsületesen dolgozik’ jelentést is. Az ilyen sugallt jelentések a társalgási implikatúrák. Grice szerint a társalgási implikatúrák nem nyelvspecifikusak, a társalgás általános jegyeivel vannak kapcsolatban, és nemcsak a nyelvi viselkedésben jutnak szerephez. A társalgási implikatúrák levezetéséhez fogalmazza meg Grice az együttműködési elvet, valamint a minőség-, mennyiség-, viszony- és módmaximákat. Ha a kommunikáció során a beszélő betartja az együttműködési elvet és a maximákat, akkor a megnyilatkozást szó szerint kell érteni. A beszélői jelentés ebben az esetben majdnem megegyezik a mondott jelentéssel, más terminussal: a nyelvi jelentéssel. A nyelvi jelentésen túl mindössze arra kell következtetnie a partnernek, hogy a beszélő a megnyilatkozást szó szerint és csakis úgy értette. Ha a maximák valamelyikét megszegi a beszélő, akkor ezzel azt jelzi partnere számára, hogy a mondott jelentésen túl valami más jelentést is szeretne közvetíteni: társalgási implikatúrát sugall. Ebben az esetben a beszélői jelentés eltér a mondott jelentéstől úgy, ahogy a fenti példában. A nyelvi jelentés nem elégséges a kommunikációban, a kölcsönös megértéshez szükség van a társalgási implikatúrák kikövetkeztetésére. Ha a partner nem tudja levezetni a társalgási implikatúrákat, nem történik meg a hatékony információtovábbítás, a kommunikáció sikertelenné válik. Vannak azonban olyan esetek is, amelyekben a sugallt jelentést meghatározza a használt szavak jelentése. Tekintsük ismét Grice (1975/1989: 25) példájának magyar fordítását: Ր angol, ezért bátor. A beszélői jelentés ebben a példában is eltér a mondott jelentéstől, tartalmazza még azt a konvencionális implikatúrát, hogy ’az illető személy bátorsága annak angolságából fakad’. A konvencionális implikatúrát az ezértkötőszó indukálja, ha elhagyjuk a kötőszót, Eltűnik a konvencionális implikatúra is: Ր angol, ő bátor. A konvencionális implikatúrák nyelvspecifikusak, nem kell őket levezetni, mindig egy konkrét lexikai elemhez kötődnek, ezért nincsen szükség esetükben a maximák megszegése által jelzett következtetésekre. A mondott jelentést az igazságfeltételes szemantika segítségével lehet meghatározni. Grice a beszélői jelentésre összpontosít, a beszélői jelentés feltárásához szükséges ismereteket az igazságfeltételes szemantikán túlra, a nyelvtanon kívülre kell helyezni. A beszélői jelentésnek, illetve a társalgási implikatúráknak a megnyilatkozások propozíciós tartalmához, illetve nyelvi formájukhoz való pontos viszonyát azonban Grice nem tárja fel, ez a feladat a neogrice-i pragmatika képviselőire marad(t) (vö. Horn 2004).

Gazdar (1979) már élesen elkülöníti egymástól a szemantikát és a pragmatikát, a szemantika az igazságfeltételes jelentéssel foglalkozik, míg a pragmatika azzal, ami ezen túl van. A szemantika elsődleges a pragmatikához képest, attól független, a szemantika kimenete szolgál a pragmatika bemenetéül. A pragmatika tulajdonképpen a szemantika „szemétkosara”, azaz amivel a szemantika nem tud vagy nem akar foglalkozni, azt a pragmatika területére utalja.[16]

Leech (1983) szerint is el kell választani egymástól a pragmatikát és a nyelvtant. A pragmatika a nyelvhasználat általános feltételeivel, elveivel, valamint a megnyilatkozások interpretációs lehetőségeivel foglalkozik. A pragmatika a szemantikán keresztül léphet kapcsolatba a nyelvtannal.[17] Leech összeveti a pragmatikai komponens és a nyelvtan működését: a pragmatika elvekkel dolgozik, a nyelvtan szabályokat tartalmaz; a pragmatikai magyarázatok funkcionálisak, a nyelvtaniak formálisak; a pragmatika skaláris és határozatlan értékekkel számol, a nyelvtan diszkrét, határozott kategóriákkal operál. A pragmatika a megnyilatkozások jelentésével, a szemantika a mondatok jelentésével foglalkozik. Ezek a posztulátumok Leech szerint két különböző kutatási paradigmát körvonalaznak.

A generatív nyelvészet elméleti keretébe illeszkedő kognitív pragmatikafelfogások a pragmatika feladatának a pragmatikai kompetencia leírását tartják. A pragmatikai kompetencia terminust Chomsky (1977: 3) használta először az emberi elme azon moduljának a megnevezésére, amely a nyelvtudás, azaz a grammatikai kompetencia bizonyos általános emberi célok elérésére való használatának képességét foglalja magában. A pragmatika eszerint a nyelvhasználat konkrét szituációktól elvonatkoztatott jellemzésével foglalkozik. A konkrét szituációkban megvalósuló nyelvhasználatról – amelynek során a grammatikai és a pragmatikai kompetencia szorosan együttműködik más kognitív struktúrákkal és mechanizmusokkal – Chomsky szerint egy performanciaelméletnek kell számot adnia.

A Chomsky-féle felfogásból kiindulva dolgozza ki Kasher (1986; 1991) a generatív nyelvelmélet pragmatikai komponensét. Míg a nyelvtan a grammatikai kompetenciát, addig a pragmatikai komponens a pragmatikai képességeket modellálja. A pragmatikai komponensnek számot kell adnia a beszédaktusok létrehozását irányító konstitutív szabályokról, az implikatúrák sugalmazását, illetve kikövetkeztetését irányító elvekről és stratégiákról, az udvarias nyelvhasználatot befolyásoló megfontolásokról, a társalgások szervezését irányító szabályokról stb. A pragmatikai komponensnek valamennyi nyelvhasználati formát – pl. kommunikatív, informatív, gondolkodásra való használat, emlékezés, játékok, kísérletek során való használat – figyelembe kell vennie.

Kasher megközelítése egy ponton jelentősen különbözik Chomskyétól (vö. Németh T. 2003: 225). Kasher Chomskyval ellentétben nem egyetlen modulba helyezi a pragmatikai képességeket, hanem a nyelvtudás használatának nyelvi szabályozottságáért felelős tudást modulárisnak tartja, míg a nem nyelvi befolyásoló tényezőket központinak véli. A pragmatikai képességek kasheri értelmezése tágabb a Chomsky-félénél, a Chomsky által a performancia területére utalt ismeretek és folyamatok egy részét is magában foglalja. Vegyük észre, hogy a pragmatika és a performanciakutatás érdeklődési területe így már a generatív nyelvelméletbe illeszkedő pragmatikában nem két különálló szféra.

A pragmatika a megismerés leírásának nyelvelméleten kívüli komponense

A relevanciaelmélet a pragmatikai kompetenciát a megismerés komponensének tekinti és az ún. metakognitív területhez tartozó metareprezentációs modulok – a metapszichológiai (gondolattulajdonítás), a megértési (a kommunikatív szempont átlátása) és a logikai (az érvek ellenőrzése) alrendszerek – összességeként határozza meg. A relevanciaelmélet pragmatikai kompetenciáról vallott elképzelése mögött az általánosított modularitás hipotézise húzódik meg. Eszerint az emberi elmében a perifériás rendszerek nem egyetlen központi rendszerhez kapcsolódnak, hanem több konceptuális modulhoz, továbbá maguk a konceptuális modulok is interakcióban állnak egymással (Reboul–Moeschler 2000; Sperber 2000; Sperber–Wilson 2002). A pragmatikai kompetencia ilyen, egymással interakcióban levő konceptuális modulokat foglal magában, a fentebb említett három rendszert.[18] Meg kell jegyezni azonban, hogy a metapszichológiai, a megértési és a logikai rendszerek összességét, azaz a pragmatikai kompetenciát a relevanciaelmélet csak a kommunikációra – a kommunikációban is elsősorban a megértésre – vonatkoztatja, egyéb nyelvhasználati formákról nem beszél. Ugyanakkor a pragmatikai kompetencia hatókörét ki is tágítja azzal, hogy nemcsak a természetes nyelvi kommunikációra vonatkozó tudást, hanem a kódhasználat nélküli osztenzív-következtetéses kommunikációt lehetővé tevő képességeket is beletartozónak véli.[19] Ezáltal a pragmatika már nem(csak) nyelvészeti diszciplína a relevanciaelmélet számára.

A pragmatikai kompetencia neurolingvisztikai alátámasztottsága

A nyelvi és a nyelvhasználati képességek között a generatív nyelvészetben és több pragmatikaelméletben is feltételezett különbség mellett az utóbbi évtizedben egyre több empirikus érvet sorakoztat fel a neurolingvisztika (lásd a 23. fejezetet). A pragmatikai kompetencia valós létezését támasztják alá a legújabb kutatások eredményei.[20] E kutatások összevetik egymással a bal és a jobb agyféltekei sérülések következtében előálló nyelvi, nyelvhasználati tüneteket. Míg a bal agyféltekei sérülések grammatikai (fonológiai/fonetikai, morfológiai, szintaktikai) deficiteket okoznak, addig a jobb féltekei sérülések a grammatikát érintetlenül hagyják, viszont szisztematikus diszfunkciók mutatkoznak például az indirekt beszédaktusok, az implikatúrák, a metaforák, az irónia, a nyelvi humor, a diskurzuskoherencia létrehozásában és interpretálásában. Azaz, míg a bal agyfélteke a grammatikai kompetencia működésért felelős, addig a jobb félteke a nyelvhasználati képességekért. A nyelvhasználati képességeikben sérült egyének neurológiai státusának elemzése azt is mutatja, hogy az agy jobb féltekéjének nem egyetlen lebenyre korlátozódó, jól körülhatárolható területe szavatolja e képességek működését (Paradis 1998; Ivaskó 2002). A pragmatikai kompetencia nem köthető egyetlen modulhoz (vö. Chomsky 1977) vagy akár többhöz (vö. Kasher 1986; 1991; Sperber–Wilson 2002) az emberi elmében, hanem olyan „karmester” képességnek tekinthető, amely megszervezi és vezényli a sikeres nyelvhasználathoz szükséges különböző képességek működését (Ivaskó 2002; Németh T. 2003).

A kommunikációs zavarokkal küszködő egyének konkrét szituációbeli nyelvhasználatának elemzése során nyert neurolingvisztikai adatok alapján javasolt legújabb pragmatikafelfogás (Perkins 2003; 2005) a vázolt gondolatmenetben tovább haladva arra a következtetésre jut, hogy a pragmatikai kompetenciát nem lehet sem komponensnek, sem perspektívának tekinteni. A komponenses elképzelések ugyanis nem veszik (kellőképpen) figyelembe más kognitív rendszerek, mint például a végrehajtó funkciók (executive functions), a memória, érzelmek és attitűdök nyelvhasználathoz való hozzájárulását, illetve ezeknek a nyelvi működéssel és a szenzomotoros rendszerekkel (gesztusok, látás) való interakcióját a nyelvhasználat folyamán. Ha a „pragmatika mint perspektíva” elképzeléseket a pragmatikai kompetenciára alkalmazzuk, akkor pedig a pragmatikai kompetencia az általános metapragmatikai perspektívával lenne azonos, azaz a pragmatikai kompetencia vizsgálatával nem a valós nyelvhasználat működését magyaráznánk, hanem azt, hogy a nyelvhasználók hogyan „elemeznék” nyelvhasználatukat metapragmatikai tudatosságuknak megfelelően. Ezen megközelítések helyett Perkins (2003; 2005) szerint a pragmatikai kompetenciát az emberi interakciók során a kognitív, a nyelvi és a szenzomotoros folyamatok interakciójából keletkező következményként (emerging outcome) kell elgondolni. Vegyük észre, hogy a pragmatikai kompetenciának ez az értelmezése nagyon hasonlít a Chomsky-féle (1977) performancia leírásához, továbbá részben rokonítható a kasheri (1986; 1991) értelmezéssel, hiszen – ahogyan a „A pragmatika a nyelvelmélet – nyelvtanon kívüli – komponense”. pont végén jeleztem – Kasher a pragmatikai kompetencia hatókörébe helyez néhány olyan jelenséget és működést is, amelyet Chomsky a performanciába utal.

A nyelvhasználati jelenségek többféle pragmatikai szempontú elemzése

A pragmatikafelfogások rövid áttekintését lezáró összegzésként vissza kell térni a pragmatika tárgyát érintő, a „Bevezetés” pontban hivatkozott gondolathoz: közös nevezőként csak annyi fogalmazható meg, hogy a pragmatika a nyelvnek a különböző kontextusokban különböző célok elérése érdekében való használatát vizsgálja mind a nyelvhasználó produkciója, mind a partner interpretációja, illetve a kettő interakciója során. A nyelvhasználat pragmatikai szempontú kutatása során tehát mindenekelőtt azt kell nyilvánvalóvá tenni, hogy milyen pragmatikafelfogás alapján vizsgálódunk. Továbbá, ugyanazon nyelvhasználati jelenségek akár többféleképpen is magyarázhatók, ha a magyarázatok különböző pragmatikamegközelítésekre támaszkodnak. Idézzük fel a „A pragmatika mint a nyelvre irányuló funkcionális nézőpont”.-ből az (1) alatti példát, amelyet a könnyebb követhetőség kedvéért (7)-ként megismétlek!

(7)A vonaton egy utas benyit egy fülkébe, ahol már ül egy másik utas és a következő párbeszéd hangzik el:

  • Elnézést, dohányzó?

  • Nem dohányzom.

A „A pragmatika mint a nyelvre irányuló funkcionális nézőpont”.-ben ezt a párbeszédet a „pragmatika mint funkcionális nézőpont” verschuereni (1999) felfogása alapján elemeztem, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a nyelvhasználókat milyen motivációk vezették a nyelvi formák kiválasztásában, illetve választásaik milyen következménnyel jártak, hogyan befolyásolták a partner választásait. Nézzük, hogyan lenne e példa „A pragmatika mint a nyelvre irányuló funkcionális nézőpont”.-ben közölt első értelmezési lehetősége magyarázható más pragmatikamegközelítésekben![21] A beszédaktus-elmélet (Searle 1975) alapján a párbeszédnek kétféle elemzése is elképzelhető, attól függően, hogy milyen illokúciós szándékokat tulajdonítunk a társalgás résztvevőinek. Ha az első utas pusztán arra az információra akar rákérdezni, hogy a fülke dohányzó-e, akkor az Elnézést, dohányzó? megnyilatkozás egy közvetlen információkérő kérdés. Ha viszont a kérdező a puszta információkérésen túl azzal az illokúciós szándékkal is rendelkezik, hogy engedélyt kérjen a dohányzásra, akkor a megnyilatkozás szó szerinti jelentéséhez kapcsolódó közvetlen beszédaktuson túl egy közvetett beszédaktust is megvalósít: Dohányozhatok a fülkében? A másik utas válasza szintén egy közvetett beszédaktus, egy állításon keresztül végrehajtott kérés: Ne dohányozzon a fülkében!

A grice-i (1975) pragmatika ezt a párbeszédet a hallgató szempontjait figyelembe véve magyarázná. Az első megnyilatkozás közvetlen információkérő kérdésként való értelmezése és a közvetett engedélykérő kérésként való értelmezése közül a hallgató válasza a második értelmezést valószínűsíti. Ha ugyanis puszta információkérő kérdésként értelmezné a hallgató a megnyilatkozást, akkor a szükséges információ megadásával kezdené válaszát és csak utána fogalmazná meg közvetett kérését, például így: Igen, de én nem dohányzom. A közvetett kérésként való interpretáció során a közvetett jelentést a hallgató társalgási implikatúraként vezeti le. Az együttműködési elv és háttérismeretei alapján – az udvarias dohányzó utasok meg szokták kérdezni útitársaikat a dohányzó fülkében is, rágyújthatnak-e, mert előfordul, hogy nem dohányzóknak csak ott jut hely – úgy véli, hogy a kérdező a mennyiségmaxima megszegése révén társalgási implikatúrát sugall: ’dohányozhat-e a fülkében’. A válasz értelmezése során a kérdezőnek szintén társalgási implikatúrára kell következtetnie. A Nem dohányzom megnyilatkozás ugyanis megszegi a viszonymaximát, nem releváns válasz a kérdésre, a racionális társalgás rendje akkor áll helyre, ha a kérdező kikövetkezteti a ’ne dohányozzon a fülkében’ társalgási implikatúrát.

A leechi (1983) udvariassági elmélet a párbeszéd elemzése során az interperszonális viszonyokra helyezi a hangsúlyt. Az udvariassági elvnek – juttass minél több pozitív és minél kevesebb negatív gondolatot kifejezésre a társalgásban – és a hozzá tartozó maximáknak megfelelve mind a kérdező, mind a válaszoló utas azért használ indirekt beszédaktusokat, mert a hallgató érdekeit tartják szem előtt. A kérdező indirekt módon engedélyt kér a dohányzásra, annak ellenére, hogy ha a fülke dohányzó, akkor neki a hallgató engedélye nélkül is joga lenne dohányozni, a másik utas pedig azt szeretné elsősorban közölni, hogy a fülkében ne dohányozzanak, de mivel nincs joga ezt megtiltani, indirekt kérésként közvetíti kívánságát, a partnerre bízva a döntést.

Levinson (2000) elmélete a mondat és a konkrét megnyilatkozáspéldány közötti jelentésszintre, a megnyilatkozástípusok jelentésére összpontosít. Ezen a szinten ragadhatók meg a konkrét szituációtól független rendszeres pragmatikai következtetések, az általánosított társalgási implikatúrák. Ezek a default pragmatikai következtetések a normális, megszokott nyelvhasználattal szembeni elvárásainkon alapszanak. Az általánosított társalgási implikatúrákat Levinson a Q-, I- és M-elvek – heurisztikák – segítségével magyarázza. A Q-elv azt várja el, hogy ne tegyünk olyan állítást, amely információs szempontból gyengébb annál, mint amilyet a világtudásunk alapján tehetnénk; az I-elv azt fogalmazza meg, hogy csak annyit mondjunk, amennyit szükséges, azaz nyújtsuk azt a minimális nyelvi információt, amely elegendő kommunikációs céljaink eléréséhez; és az M-elvnek megfelelően a nem normális, nem sztereotipikus szituációkat jelezzük jelölt kifejezések használatával. Példánkban az Elnézést, dohányzó? kérdés az I-heurisztika alapján indukál általánosított társalgási implikatúrát: ’A kérdező dohányzó ember’. Ha a kérdező nem dohányzó ember volna, akkor a normálisan elvárt forma az Elnézést, nem dohányzó? lenne, amely ’A kérdező ember nem dohányzó’ általánosított társalgási implikatúrát indukálná.

Végül tekintsük a relevanciaelmélet magyarázatát! Sperber és Wilson (1986/ 1995) a kommunikációt gazdaságossági megfontolások alapján vizsgálja, ezekből kiindulva fogalmazza meg a kommunikatív relevancia elvét, amely nem egy előírás a kommunikációs partnerek számára, hanem egy általánosítás a kommunikáció működése felett: a kommunikáció minden egyes aktusa garantálja saját optimális relevanciáját. Az optimális relevancia egyrészt azt jelenti, hogy egy adott megnyilatkozás eléggé nagy kontextuális hatással jár ahhoz, hogy a partnernek megérje a feldolgozásába műveleti erőfeszítést fektetni. Másrészt, a megnyilatkozás a kommunikátor képességei és preferenciái alapján elvárható legrelevánsabb stimulus. A kérdező utas az Elnézést, dohányzó? rövid, implicit alanyt [a fülke] tartalmazó forma használatával kisebb feldolgozási erőfeszítésre – kevesebb dekódolásra – készteti a hallgatót, mintha az Elnézést, dohányzó a fülke? kérdést tenné fel és a dohányzás engedélyezésére vonatkozó implikatúra sugalmazásával újabb kontextuális hatást ér el minimális következtetési energia igénybevételével. A partner meghallván a megnyilatkozást, abból indul ki, hogy az releváns, majd az interpretáció során megkeresi azt a kontextust, amelyben a lehető legnagyobb kontextuális hatással jár a megnyilatkozás feldolgozása. A szó szerinti forma dekódolása után a közvetlen fizikai környezetből származó információ figyelembevételével azonosítja az implicit alanyt, továbbá kikövetkezteti az implikatúrát. Válaszában a Nem dohányzom formával ő is a relevánsságra törekszik, ugyanazokat a kontextuális hatásokat – ’nem dohányzom’, ’ne dohányozzon a fülkében’ – kívánja elérni kevesebb műveleti erőfeszítés révén, mintha explicit módon fejezné ki az információt például az Igen, dohányzó, de én nem dohányzom és azt szeretném, ha maga se dohányozna a fülkében megnyilatkozással.

Ugyanazon példának az idézett hatféle pragmatikamegközelítés főbb tételeire támaszkodó rövid elemzése is azt illusztrálja, hogy bár kétségtelenül számos hasonlóságot lehet felfedezni a különböző pragmatikafelfogások között, a nyelvhasználat sokoldalúságának, a nyelvhasználatot befolyásoló különböző tényezőknek az eltérő figyelembevétele miatt nem lehet a nyelvészetben egységes pragmatikaértelmezésről beszélni.