Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Egy probléma a modalitás köréből

Egy probléma a modalitás köréből

A modalitás fogalma

A természetes nyelvi modalitás kutatása olyan kijelentő mondatokra (illetve ezek kérdő, felszólító stb. változataira) összpontosít, amelyek nem egy konkrét vagy elképzelt szituációt írnak le, tehát igazságuk vagy hamisságuk nem attól függ, hogy az aktuális vagy egy elképzelt szituáció milyen, hanem attól, hogy a szóban forgó aktuális vagy elképzelt szituációban mi lehetséges, illetve mi szükségszerű. Azt, hogy mi lehetséges vagy szükségszerű, általában nehéz objektív értelemben eldönteni. Lehetőségről, illetve szükségszerűségről a természetes nyelvben inkább valamilyen alapul vett feltételrendszer, normarendszer alapján lehet és szokás beszélni. Ezt a viszonyítás alapját képező feltételrendszert beszédháttérnek nevezi a szakirodalom. A beszédhátteret úgy szokás elképzelni, mint állítások egy halmazát, amelyeket érvényesnek fogadunk el.

Tegyük fel például, hogy a viszonyítás alapját a KRESZ rendelkezései alkotják, vagyis a beszédháttér azon szituációkat leíró állításokat tartalmazza, amelyekben úgy történnek a dolgok, ahogyan azt a KRESZ rendelkezései megkívánják. Ekkor a következő mondatok a fenti beszédháttérhez viszonyított lehetőséget, illetve szükségszerűséget fejeznek ki:

7.49. táblázat -

(85)

a. Lakott területen szabad a belső sávban is haladni.

b. A hátsó ülésen is be kell csatolni a biztonsági övet.


(85a) azt fejezi ki, hogy összefér a KRESZ szabályaival (tehát nem mond ellent nekik) az, hogy valaki lakott területen a belső sávban halad, (85b) pedig azt, hogy a KRESZ szabályaival nem fér össze, hogy valaki a hátsó ülésen nem csatolja be a biztonsági övet. Azt a fajta modalitást, amelynek alapját egy szabályrendszer alkotja, deontikus modalitásnak nevezzük.[58] Természetesen az, hogy valami egy szabályrendszer alapján szükségszerű, még nem jelenti azt, hogy az úgy is történik az aktuális világban. (Például a (85b) állítás igazságán az adott beszédháttérhez viszonyítva nem változtat az, hogy nagyon sokan nem csatolják be a hátsó ülésen a biztonsági övet.)

Lehetőséget, illetve szükségszerűséget kifejező állításokat természetesen nemcsak egy szabályrendszer alapul vételével lehet megfogalmazni, hanem például akkor is, ha az általunk ismert tényeket vesszük alapul, vagyis ezen tényeket kifejező állítások és csak azok alkotják a beszédhátteret. Ezt mutatják a következő példák:

7.50. táblázat -

(86)

a. Lehetséges, hogy holnap már megérkezik csomagod.

b. Rómában ilyenkor legalább 30 foknak kell lennie.


(86a) azt fejezi ki, hogy ismereteinkkel összhangban van (vagyis nem mond nekik ellent) az, hogy a csomag holnap megérkezik, (86b) pedig azt, hogy a fenti ismeretekből következik, hogy ilyenkor Rómában legalább 30 fok van (vagyis az ismeretek alapján nem lehet másképp). Az ismereteinkre épülő lehetőséget, illetve szükségszerűséget kifejező modalitást episztemikus modalitásnak nevezzük.

A deontikus és az episztemikus modalitáson kívül még számos további modalitásfajtát tudunk kifejezni a természetes nyelvben, amelyek más-más beszédháttérhez kötődnek.[59] Ezek részletes ismertetését 1. Kiefer (2005)-ben.

Általában a különböző nyelvekben az episztemikus modalitás nyelvi kifejezőeszközeinek tárháza a leggazdagabb, a magyarban episztemikus modalitást fejezhet ki a kell segédige, a -hat/-het toldalék, mindig episztemikus a valószínűleg módosító határozószó, a bizonyára módosítószó, vagy az úgy hiszem módosító mondatrészlet. A -hat/-het toldalék és a kell segédige kifejezhet az episztemikus modalitáson kívül deontikus modalitást is, ezeken kívül deontikus modalitást fejez ki a kötelező, tilos, és szabad melléknév, a tilt, megenged, megparancsol, felment stb. ige. A következő pontban az episztemikus modalitás és a fókusz sajátos interakcióját vizsgáljuk meg.

A szubjektív és az objektív episztemikus modalitás

A következőkben a fókusz-pozícióban elhelyezkedő összetevőknek az episztemikus állításokat kifejező mondatok interpretációjában betöltött sajátos szerepére fogunk rámutatni. Tekintsük a következő mondatpárokat:

7.51. táblázat -

(87)

a. Pisti 'játszhat a kertben.

b. Pisti a 'kertben játszhat.

(88)

a. Anna 'írhat levelet.

b. Anna 'levelet írhat.

(89)

a. János 'mehetett moziba.

b. János 'moziba mehetett.


A fenti mondatoknak most csak az episztemikus olvasatára fogunk koncentrálni.[60] (Természetesen mindegyik rendelkezik deontikus olvasattal is, amelyek azt fejezik ki, hogy Pistinek, Annának vagy Jánosnak bizonyos dolgok meg vannak engedve.) A fenti mondatok interpretációja informálisan a következőképpen jellemezhető (Kiefer 1985, 1986a, 1986b nyomán). A (87a), (88a), (89a) mondatok csak puszta episztemikus lehetőséget kifejező állításokként értelmeződhetnek. Például (87a) azt fejezi ki, hogy mindannak alapján, amit Pistiről és a világról tudunk, nincs kizárva, hogy a kertben játszik, de játszhat máshol is, sőt, mást is csinálhat, például olvashat a szobájában. Azt, hogy más lehetőségek is meg vannak engedve, az mutatja, hogy (87a) folytatható a következő módon:

(90) Pisti 'játszhat a kertben, de 'olvashat a 'szobájában is, sőt az is lehet, hogy lefeküdt aludni.

A (87a) mondat tehát koherens választ ad a következő kérdésre:

(91) Elképzelhető, hogy Pisti a kertben játszik?

Fenti tulajdonságai alapján elmondható (87a)-ról, hogy objektív episztemikus lehetőséget fejez ki, hiszen az, hogy igaz-e vagy sem, a beszédháttér ismeretében objektív módon ellenőrizhető. (Igaz, ha kompatibilis az ismereteket leíró állításokkal, hamis, ha azoknak ellentmond, például ha pontosan tudjuk, hogy Pisti a konyhában van.)

A fenti b) mondatok is episztemikus lehetőséget fejeznek ki, de van olyan olvasatuk, amelynek igazságértéke nem feltétlenül számítható ki objektív módon, a beszédháttér ismeretében, mert ezek a beszélő szubjektív preferenciáin alapulnak.[61] Például (87b) nemcsak azt látszik kifejezni, hogy ismereteinkkel összefér, hogy Pisti a kertben játszik, hanem azt is, hogy a beszélőnek alapos oka van azt hinni, hogy Pisti a kertben játszik, ez a legvalószínűbb a szóba jöhető lehetőségek közül. A (87b) mondat fenti típusú olvasata, csakúgy, mint (88b) és (89b) megfelelő olvasatai, szubjektív episztemikus lehetőséget írnak le. Kiefer (1985, 1986a, 1986b) szerint kétféle módon mutatkozik meg (87b) erre való képessége. Egyrészt nem folytatható a (90)-ben illusztrált módon:

(92) *Pisti a 'kertben játszhat, de 'olvashat a 'szobájában is, sőt az is lehet, hogy 'lefeküdt 'aludni.

Másrészt nem ad koherens választ a (91) kérdésre, alkalmasabbnak tűnik a következő kérdés megválaszolására:

(93) Hol lehet Pisti?

Mivel magyarázható a fenti jelentéskülönbség a (87a–b) mondatok között? Ha a mondatokat információszerkezetük szempontjából összehasonlítjuk, megállapítható, hogy nem egyszerűen az ige és a ragos névszó felcserélésében különböznek. Az első mondat verum fókuszos, annyit állít, hogy az episztemikus beszédháttérnek, vagyis az ismereteinknek nem mond ellent az, hogy Pisti a kertben játszik. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen dolog, ami nem mond ellent az ismereteinknek, ezért van megengedve, hogy a mondatot a (90)-ben szereplő módon folytassuk.

A (87b) a fenti mondattól annyiban különbözik, hogy benne az ige előtti fókusz-pozíció egy főnévi kifejezéssel ki van töltve. Vizsgáljuk meg, hogy a fókuszteszt alapján milyen kérdést rendelhetünk hozzá (87b)-hez. Két ilyen kérdés is van, amelyeket (94a–b) illusztrál:

7.52. táblázat -

(94)

a. Hol játszhat Pisti?

b. Mit csinálhat Pisti?


Amikor (87b) a (94a) kérdésre válaszol, szemantikai fókusza megegyezik a szintaktikai fókusz-pozícióban lévő elemmel. Ebben az esetben (87b) a (87a)-hoz hasonlóan objektív episztemikus lehetőséget fejez ki, azt állítva, hogy az egyetlen hely, ahol Pisti játszhat, a kert. (A mondatnak előfeltevése, hogy egy ilyen hely van.) Amikor azonban a mondat a (94b) kérdésre válaszol, akkor az egész igei kifejezés új információnak számít, vagyis az egész a kertben játszhat kifejezés alkotja a szemantikai fókuszt. A (94b) kérdésre a lapos intonációval ejtett (95) mondat éppolyan koherens és természetes választ ad, mint (87b), ennek is az egész igei kifejezés a szemantikai fókusza:

(95) Pisti 'játszhat a 'kertben.

Amint a fenti „A fókusz funkció és a fókusz-pozíció”. pontban már említettük, az igei kifejezés szemantikai fókuszként nem kap kizáró értelmezést, vagyis mind (87b), mind (95) kompatibilis azzal, hogy Pisti a játszáson kívül más dolgot is csinálhat. (87b)-ben kizáró értelmezést kap viszont a fókusz-pozícióban lévő összetevő, tehát a mondat igazsága kizárja olyan más állításoknak az igazságát, amelyek azt állítják, hogy Pisti máshol is játszhat. Miért nem folytatható akkor (87b) a többi lehetőség felsorolásával a (92)-ben szereplő módon? (96) mutatja, hogy (95) nem zárja ki a (92)-ben szereplő folytatást:

(96) Pisti játszhat a kertben, de olvashat a szobájában is, sőt az is lehet, hogy 'lefeküdt 'aludni.

Nézetünk szerint a különbség (87b)-nek és (95)-nek a (92), illetve (96) példában szereplő módon való folytathatósága között az, hogy felsorolásban általában párhuzamos szerkezetű kifejezések fordulnak elő. (87b) igei kifejezése szintaktikai és szemantikai szempontból is különbözik a (92) felsorolás többi elemétől: ez a kifejezés egy fókusz-pozícióban lévő elemet is tartalmaz, amelyhez előfeltevés is tartozik (1. a „A fókusz funkció és a fókusz-pozíció”. pontot), a felsorolás többi tagja nem tartalmaz ilyen elemet, és előfeltevést sem vezet be. (95) szerkezete ezzel szemben megegyezik a felsorolás többi elemének szerkezetével. Figyeljük meg, hogy amennyiben a (94b) kérdésre válaszoló (87b) mondatot olyan felsorolás részeként mondjuk ki, amely kitöltött fókusz-pozíciót tartalmazó elemekből áll, sokkal elfogadhatóbb a konstrukció a (94b) kérdésre adott válaszként:

(97) Pisti a 'kertben játszhat, vagy a 'szobájában 'olvashat.[62]

(87b)-nek a fenti példában jelzett módon való folytathatósága azt is mutatja, hogy amennyiben egy beszélő a (94b) kérdésre csupán az egy tagmondatból álló (87b)-vel válaszol, nem a mondat szintaktikai szerkezete segítségével közvetíti azt az információt, hogy egyetlen lehetőséget tart elképzelhetőnek, hanem azon pragmatikai elv által, hogy egy beszélőtől elvárjuk, hogy egy kérdésre adott válaszában a rendelkezésére álló maximális információt adja meg (ez a grice-i mennyiségi maxima, Grice (1975); lásd a „A pragmatika a nyelvelmélet – nyelvtanon kívüli – komponense”. pontot is): ha a beszélő több lehetőség felsorolása helyett csak egyet ad meg, azt jelzi vele, hogy a többi lehetőséget nem tartja elképzelhetőnek.

A fentiek alapján már csak az a kérdés marad, hogy hogyan lehet az, hogy (87b) megfelelő választ ad a (93) kérdésre is? A magyarázat az, hogy a válaszoló (93)-t egyszerűen úgy értelmezi, mintha (94b) lenne, ami sokszor előfordul a hétköznapi beszédben.

A (88) és (89) mondatpárok b) mondataiban az ige előtt igemódosítót találunk. Ezek a mondatok – (87b)-hez hasonlóan – szintén többértelműek. Az egyik jelentésükben objektív episztemikus modalitást fejeznek ki, és ebben az esetben folytathatók is más lehetőségeket leíró mondatokkal, másik jelentésükben pedig szubjektív modalitást fejeznek ki, amikor a lehetőségek közül a beszélő által legvalószínűbbnek tartottat emelik ki. Ez a többértelműség a (87b)-hez hasonlóan abból ered, hogy ezen mondatok értelmezhetők úgy is, hogy az igei csoport a mondat szemantikai fókusza, és úgy is, hogy csak az igemódosító.[63]

[1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11] [12] [13] [14] [15] [16] [17] [18] [19] [20] [21] [22] [23] [24] [25] [26] [27] [28] [29] [30] [31] [32] [33] [34] [35] [36] [37] [38] [39] [40] [41] [42] [43] [44] [45] [46] [47] [48] [49] [50] [51] [52] [53] [54] [55] [56] [57] [58] [59] [60] [61] [62] [63]



[1] Már a szemantika tárgyát illetően is különbözhetnek egymástól a jelentéstani elméletek. Vannak elméletek, amelyek nem tesznek különbséget szemantika és pragmatika között (utóbbiról lásd a 8. fejezet - Pragmatika[0]. fejezetet); vannak olyanok, amelyek nem foglalkoznak külön szó- és külön mondatjelentéssel, vagy amelyek nem kívánják a mondatjelentést kompozicionálisan levezetni; továbbá nem minden jelentéselmélet tesz különbséget alap- és kontextuális jelentés között, és nem minden jelentéselmélet tekinti a mindennapi ismereteket a szemantikán kívül állónak. A jelen fejezetben vázolt elképzelés csak egyike a lehetséges megközelítésmódoknak.

[2] A komponenses elemzés részleteire vonatkozóan l. Kiefer (2000: 3. fejezet).

[3] Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben különbséget kell tennünk a kettő között.

[4] A kérdőjellel ellátott mondatok csak szemantikailag vagy pragmatikailag helytelenek, grammatikailag nem lehet ellenük kifogásunk.

[5] Az újabb jelentéstani irodalomban a nem denotatív jelentésfajtákat – és ez még a kognitív szemantikára is érvényes – nem nagyon vizsgálják. A régebbi irodalomból l. azonban például Ullmann (1962)-t.

[6] A specifikusság kérdését részletesen tárgyalja Szabolcsi (1983).

[7] A preszuppozíciókra vonatkozóan l. Kiefer (1982)-t és Kiefer (2000)-ből a 12. fejezetet.

[8] A aspektusra vonatkozóan l. Kiefer (1992)-t és alább a „A progresszív aspektus”. pontot.

[9] A 'a hangsúlyt jelöli. A (7b) mondat értelmezése szempontjából a hangsúly fontos szerepet játszik: a befejezett szemlélet esetében mind az igének, mind pedig a névelőtlen tárgynak hangsúlyosnak kell lennie.

[10] Kevés jelentéstani kézikönyv tér ki a különféle jelentéselméletek kérdésére. A nemzetközi irodalomban a leghasználhatóbb ebből a szempontból Löbner (2002). A három legfontosabb jelentéselméletet Kiefer (2000)-ben ismertetem.

[11] A lexikai jelentésösszefüggések legteljesebb tárgyalása Cruse (1986)-ban található. Lásd még Lyons (1977)-et és rövidebben összefoglalva Löbner (2002)-t.

[12] L. Cruse (1986)-ot.

[13] L. Dowty (1979)-et. Dowty azok közé a kevesek közé tartozik, akik a formális szemantikán belül komolyan vették a szószemantikát

[14] Igazságfeltételekkel dolgozó szemantika esetében egy adott szó jelentése a szónak a mondat igazságfeltételeihez való hozzájárulásaként definiálható.

[15] L. Vendler (1967)-et. Vendler állapotokat (states), cselekvéseket (activities), teljesítményeket (accomplishments) és eredményeket (achievements) különböztet meg.

[16] L. Szilágyi (1996)-ot.

[17] L. Apreszjan (1971)-et.

[18] Ezekről az összefüggésekről l. Bierwisch (1983)-at.

[19] L. Szili (2003)-at.

[20] Szilágyi (1996: 54–55).

[21] L. Laczkó (2000: 372–387)

[22] L. Kiefer (2001).

[23] L. Moltmann (1997).

[24] L. Kiefer-Ladányi (2000: 199–201).

[25] A mondatszemantikával foglalkozó fejezetrészek korábbi változatához fűzött megjegyzéseikért, javaslataikért a szerzők köszönetet mondanak Maleczki Mártának és Varasdi Károlynak.

[26] A (25) mondat esetében a többértelműséget szerkezeti okokra kell visszavezetni, amit az bizonyít, hogy az ugyanazokat az összetevőket tartalmazó Béla a kirakatban szeretné felpróbálni a nyakkendőt mondatnak csak egyetlen olvasata van, ami megegyezik (25) második olvasatával.

[27] A (26a–b) mondatokban az ige előtti főneves kifejezések nem a fókusz-pozícióban helyezkednek el, úgy kell őket kiolvasni, hogy az igére (is) essen főhangsúly.

[28] A magyar nyelvű szakirodalomban korábban ezt hívták a mondat aktuális tagolásának.

[29] A szemantikai irodalomban egyaránt szokás topikként hivatkozni arra az osszetevőre, amely azt a személyt, dolgot, stb. azonosítja, amelyről a mondat szól, illetve annak jelentésére is. A továbbiakban mi sem fogunk törekedni a precíz különbségtételre.

[30] A fenti hasonlat szellemében megállapítható, hogy (30a) a Juli nevű individuumnak megfelelő „kartoték” tartalmára kérdez rá, (30b) pedig a János nevű individuumnak megfelelőére. Az a tény, hogy a fentiek közül csak (30a) válaszolható meg természetes módon (29)-cel, arra mutat rá, hogy (29) a Juli nevű individuumnak megfelelő „kartoték” tartalmát határozza meg.

[31] Szigorúan véve a fenti teszt a (32c) kérdést nem rendelné hozzá a (31) mondathoz, hiszen a Juli és János főnévi kifejezés nem összetevője a mondatnak. Itt azért teszünk próbát mégis ezzel is, mert az a tény, hogy két összetevő van a mondat topik-pozíciójában, arra engedhet következtetni, hogy egyszerre játssza mindkettő a topik szerepét.

[32] Reinhart (1982) szerint egy mondatnak legfeljebb egy topikja lehet, de hogy ez melyik összetevőnek felel meg, a kontextustól függően változhat. E nézet alapján tehát nem lehet a topikot szintaktikai pozíciónak megfeleltetni.

[33] A probléma részletes tárgyalását l. Maleczki (1998, 2000)-ben.

[34] Az emelkedő intonációval ejtett topikokat mindig követi (nem feltétlenül közvetlenül) egy főhangsúlyos összetevő a mondatban. A nagybetűs írásmód a fókusz-pozícióban lévő összetevőt jelöli, az 5. fejezet - Mondattan. fejezet gyakorlatához hasonlóan. Ahol a kontrasztív topik utáni főhangsúlyos összetevő nem a fókusz-pozícióban helyezkedik el, ott az utóbbi öszetevő főhangsúlyát jelöli.

[35] A (37a) és (37b) mondatok is alkalmasak arra, hogy a Mi történt? vagy Mi van? kérdésekre adott válaszként értelmezzük őket, de ezek Mi van x-szel? típusú kérdésre is adhatnak természetes választ.

[36] Ellenkező esetben logikai szempontból is ellentmondáshoz jutnánk, hiszen akkor a thetikus állításoknak predikátumokkal kellene ekvivalenseknek lenniük (Maleczki 2002)

[37] L. Hunyadi (1981)-et is.

[38] A nemzetközi szakirodalomban is ezzel a névvel illetik a mondat elején álló, emelkedő intonációval ejtett összetevőket, amelyek implicit kontrasztot fejeznek ki, l. Krifka (1998), Büring (1997, 2003) stb.

[39] Szabolcsi (1981) példájának változata.

[40] L. Comorovski (1996), Krifka (2001).

[41] A különbséget a következő angol mondatok segítségével illusztrálhatjuk. Az (iB) mondat egy kiegészítendő kérdésre válaszol, a fókusz helyét hangsúly jelzi, amit itt a nagybetűs írásmód jelöl:

7.53. táblázat -

(i)

A: What did John eat? ’Mit evett John?’

B: John ate an APPLE. John evett egy alma ’John ALMÁT evett.’


Az (iB) angol mondatból (magyar megfelelőjével ellentétben) nem következik az, hogy John csak almát evett. Ez az állítás csak az úgynevezett cleft-konstrukciót tartalmazó (ii) mondatból következik, amely az explicit szembeállítás eszköze:

(ii) It was an apple that John ate. az volt egy alma amit John evett ’Egy alma volt az, amit John evett.’

[42] Amint a későbbiekben látni fogjuk, ez a teszt egyetlen mondathoz több szemantikai fókuszt is hozzárendelhet.

[43] Az alternatívák halmaza állhat irodalmi művekből, drámákból, angol drámákból, vagy akár János kötelező olvasmányaiból, illetve ezek halmazaiból is, tehát nem tekinthető rögzítettnek, hanem a kontextustól függ. Természetesen előfordulhat, hogy a beszélőknek nincs azonos elképzelésük az alternatívákról. Az alternatívákról részletesebben 1. Rooth (1985, 1992).

[44] A teszt Szabolcsi (1981)-ből származik.

[45] (53B)-ben a verset csak akkor vesztheti el hangsúlyát, ha a diskurzusból ismert információnak számít. Ez a feltétel teljesül akkor, amikor (54)-re válaszol

[46] Ez a kérdés leginkább visszakérdezésként hangzik természetesen.

[47] Az (59B”) mondatban az ige nem hangsúlyos, mert hangsúlyát az igemódosító (lásd az „Az egyszerű predikátum”. pontot) elveszi.

[48] L. Kenesei (1989, 1998).

[49] A nagybetűvel szedett és a hangsúlyjellel megjelölt összetevők hangsúlyozása között nincs szándékolt különbség (a nagybetűs írásmóddal a fókusz-pozícióban lévő elemnek az 5. fejezet - Mondattan. fejezetben bevezetett megkülönböztetését követjük).

[50] A mondat ugyanakkor nem követeli meg az egész főnévi kifejezés kizáró értelmezését, vagyis lehet igaz akkor is, ha János a felolvasáson kívül mást is csinált.

[51] L. von Stechow (1991).

[52] Az aspektus fogalmáról részletesebben l. Kiefer (1992)-t.

[53] Figyeljük meg, hogy a felolvas ige tárgyas változata már kompatibilis az x idő alatt típusú, határpontos időmódosítókkal:

(i) Mari negyedóra alatt felolvasta a novellát.

[54] A progresszív aspektus és az igemódosító helye összefüggéseinek részletesebb tárgyalását ld. Piñón (1995)-ben és Kiefer (2006)-ban.

[55] Ez alól a kritérium alól is van néhány kivétel. Például az Éppen 'olvasta 'le a vízórát, amikor megérkeztem mondatban az igekötő jelentése nem határozói jellegű, a mondat mégis elfogadható (Varasdi Károly, személyes közlés).

[56] A fenti mondat teljesen elfogadható akkor, ha a beszélőnek szándékában állt a teát Anna ruhájára kiönteni, pl. amikor az adott jelenet egy színdarab része.

[57] Az itt felvetett problémák részletesebb tárgyalását 1. Varasdi (előkészületben) munkájában.

[58] Természetesen nemcsak a KRESZ szabályai alkothatják a deontikus modalitás modális bázisát, hanem például a törvények, vagy egy-egy személy által kívánatosnak tartott szituációkat leíró állítások. Például az orvos mondhatja a következőt: Be kell vennie az orvosságot!

[59] Ilyenek például a buletikus, diszpozicionális, cirkumstanciális, fizikai modalitás.

[60] A fenti a) és b) mondatok interpretációjának különbségeire először Kiefer (1985, 1986a, 1986b) hívta fel a figyelmet.

[61] A fenti típusú mondatok a mai hétköznapi beszélt nyelvben már enyhén régiesnek hatnak.

[62] A felsorolás második igei kifejezésében azért hangsúlyozzuk külön az olvashat igét, mert szembeállítjuk a felsorolás első tagjában szereplő játszhat igével. Ez utóbbi nem visel hangsúlyt, mert azt elveszi a fókusz-pozícióban lévő kifejezés.

[63] A szubjektív és objektív modalitást tárgyalja modellelméleti keretben Eszes (2005).