Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szöveg műveleti szerkezete

A szöveg műveleti szerkezete

A szövegeket a befogadás, a megértés során egy nagyjából előre haladó, de párhuzamos műveleteket és visszacsatolásokat magában foglaló műveletsorban dolgozzuk fel. E feldolgozás a szöveg elemi vagy összetett szövegtani összetevőinek a megértéséből áll. A szorosabban szövegtani műveletek azokra a nyelvi kifejezésekre és szerkezetekre, valamint azok viszonyaira irányulnak, amelyek a szöveg általános koherenciája szempontjából fontosak. E műveletsor nyomán jön létre a szöveg on-line (műveleti) szerkezete, amely a nyelvtudományi bemutatásban a dinamikus műveleteknek a típus szerinti leíró kivetítése. A szöveg nyelvtudományi leírásában a műveleti szerkezetet a kisebb egységektől a nagyobb egységek felé haladva érdemes bemutatni.

A szöveg egyes nyelvi és nem nyelvi elemei között kapcsolatok vannak. A szöveg egységeit összetartó erőt koherenciának nevezzük. A koherencia részben szerkezeti jellegű jelenség, amely a szöveg különböző szintjein kapcsolatokat hoz létre, részben folyamat jellegű jelenség, amennyiben a szöveglétrehozásban és a megértésben mutatkozik meg. A szöveg létrehozásában és feldolgozásában, ill. felépítésében három szint különíthető el. A mikroszint jellegzetes formája két elemi nyelvi egység szövegtani (nem mondattani) kapcsolata. A mezoszinté közepes méretű, összetettebb szerkezetek (például mondatok) szövegtani viszonya. A makroszinté az egész szövegre kiterjedő kapcsolat (az értelemhálózat és az általános szövegszerkezet). A koherencia leírásakor a kis, elemi kapcsolatoktól haladunk a nagyobbak, összetettebbek felé.

A szöveg mikroszintje

A szöveg mikroszintjén az elemi szövegkapcsolatok két szövegbeli szó vagy szóelem között jönnek létre. Ezek a kapcsolatok az adott nyelvi elemek morfológiai, szintaktikai és szemantikai jellemzőiből eredő szövegtani funkciók megvalósulásai, és leginkább azt célozzák, hogy valamely entitás, viszony vagy esemény állandóságát vagy megváltozását jelöljék. A legfontosabb és leggyakoribb elemi szövegkapcsolat a koreferencia. A koreferencia közös utalást jelent, amelynek alapja a referencia, a vonatkozás. A referencia a szövegvilágon belüli vonatkozás egy meghatározott dologra (referensre), tehát valamilyen reprezentáció az alapja, ezért a koreferencia olyan vonatkozás, amelyben két (vagy több) nyelvi elem a szövegvilágon belüli ugyanazon dologra vonatkozik. A közös vonatkozás mellett a koreferens szerkezet két nyelvi kifejezése között valamilyen jelentéstani viszonynak kell lennie. A következő példában az első mondatban a labdáját egy határozott dologra utal, a második mondatban erre a határozott dologra utal az azzal ragos névmás. A két különböző nyelvi elem tehát egyazon dologra utal kétszer (koreferálnak), a második azonban úgy teszi ezt, hogy az elsőre utal vissza, és rajta keresztül referál a már említett dologra (lásd a „A pragmatika a nyelvtan komponense”. és a „A B-elv nehezebb?”. pontot is):

(4) Muki kutya szereti a labdáját. Azzal akar mindig játszani.

A (4) példában az antecedens teljes főnév, a labda elsődleges jelentése érvényesül. Erre utal vissza a második mondatban a távolra mutató névmás (az), amely szintén dolgot nevez meg egyes szám harmadik személyben, és amely egyúttal a játszik ige bővítménye, jelenéstanilag összefüggve a labda tudáskeretével.

A szövegben a koreferenciának két iránya van, az anaforikus és a kataforikus. A gyakran névmási anaforikus utalás a szövegbeli korábbi említésre, az antecedensre utal (amely mindig tartalmas kifejezés, például főnév), és ahhoz kapcsolódva, azáltal értelmeztetve az antecedens referensére (ilyen a (4) példa). A kataforikus utalás a szövegben egy későbbi említésre (tartalmas kifejezésre) utal, és ahhoz kapcsolódva annak referensére, mint az (5) példában, ahol az első mondatbeli ezt mutató névmás a második mondatbeli halászlé főnéven keresztül utal a főnév által referált dologra:

(5) Ezt kóstold meg! Ilyen jó halászlét még nem ettél.

A koreferencia három összetevő (referens, anafora/katafora, antecedens/posztcedens) szerkezete több változatban, a következő összefoglaló meghatározásokkal.

  • A referens az a dolog, amire a szövegbeli nyelvi elem referál.

  • Az antecedens az a nyelvi elem, amely egy koreferens viszonyban megnevezi (nyelvileg valamilyen formában kifejti), tehát reprezentálja a referenset.

  • Az anafora részleges reprezentációval az antecedenshez viszonyítva egyszerre utal vissza az antecedensre és rajta keresztül referál a referensre.

  • A posztcedens az a nyelvi elem, amely egy koreferens viszonyban megnevezi (nyelvileg valamilyen formában kifejti), tehát reprezentálja a referenset.

  • A katafora részleges reprezentációval az antecedenshez viszonyítva egyszerre utal előre a posztcedensre és rajta keresztül referál a referensre.

A koreferencia két fajtája közül az anaforikus a gyakoribb. 3. személyű utalt esetén az anaforikus viszonyt a magyarban vagy névmással fejezzük ki (mint a (4) példában), vagy zéró anaforával és igei személyraggal vagy birtokos személyjellel, például:

6.3. táblázat -

(6)

a. Péter bejött a szobába. Leült, és olvasni kezdte az újságot.

 

b. Mari is eljött. A barátja azonban otthon maradt.


Mivel a (6a) példa második mondatában nem lehet megismételni az első mondat alanyát (Péter), az E/3 igei személyrag utal rá, ill. referensére. A (6b) példa második mondatában az E/3 birtokos személyjel a barátja főnéven az első mondat alanyára utal vissza, s rajta keresztül annak referensére. Hasonló szerepet tölt be a nyelvtani határozottság (leginkább a határozott névelő):

(7) Tegnap hárman kértek szállást a fogadóban. A vendégek két napig maradtak.

Koreferens viszony jöhet létre két teljes főnév között is, szintén elemi szövegbeli kapcsolatot létrehozva (ilyen az előző (7) példa is), ismétlés vagy szinonímia esetén:

6.4. táblázat -

(8)

a. A szomszédék a bejárat elé állították kocsijukat. A kocsi még egy hét múlva is ott volt.

 

b. A szomszédék a bejárat elé állították kocsijukat. A jármű még egy hét múlva is ott volt.


(8a)-ban a két kocsi, (8b)-ben a kocsi és a jármu van koreferens viszonyban.

Igen fontos tényező, hogy a második vagy sokadik említés milyen messze van a korábbi említéstől (ez a referenciális távolság, melyet a két említés közötti tagmondatok számával lehet mérni). Nyelvtipológiai vizsgálatok szerint a tipikus legnagyobb referenciális távolság zéró anafora esetében 1 mondat, hangsúlytalan névmás, egyeztetés esetében 1–2 mondat, hangsúlyos névmás esetében 2–3 mondat, teljes határozott főnév esetében 10 mondat, korlátozóan módosított főnév esetében 15 mondat. Az antecedens fölismerésében hasonlóképpen szerepet játszik a megelőző szövegkontextus referenciális komplexitása, a potenciális interferencia (a szemantikailag kompatibilis referensek száma a megelőző három mondatban), topikfolytonosság (a referens előfordulásának száma az újabb tíz mondatban).

A koreferencia szerkezete tovább bonyolódik két vagy több potenciális antecedens esetében, azaz akkor, amikor egy anaforának több korábbi főnév is az előzménye lehet. A (9)-beli mondatpárok első mondatában két olyan főnév van, amelyek egyaránt cselekvésre, akaratlagos mozgásra képes embert jelölnek. A második mondatok szinonimákkal egyértelművé teszik az anaforikus viszonyokat, így mindkét második mondatbeli cselekvot azonosítani lehet a megfelelő első mondatbelivel.

6.5. táblázat -

(9)

a. A kisfiú meglátta a bácsit. A legényke odament az öreghez.

 

b. A kisfiú meglátta a bácsit. Az öreg odament a legénykéhez.


Más esetekben, amikor zéró + inflexió vagy névmás az anafora, nem föltétlenül egyértelmű az antecedens kijelölése. A magyar nyelvben külön említeni érdemes a Ø – őaz megoszlást két potenciális antecedens esetében. A következő három példa az anafora–antecedens kapcsolat változatosságát mutatja be a három lehetséges anaforával.

6.6. táblázat -

(10)

a. A kisfiú meglátta a bácsit. Ø Odament hozzá.

 

b. A kisfiú meglátta a bácsit. Az odament hozzá.

 

c. A kisfiú meglátta a bácsit. Ő odament hozzá.


A magyar anyanyelvűek többsége számára a (10a) szövegben a kisfiú ment a bácsihoz, a (10b)-ben a bácsi ment a kisfiúhoz, míg a (10c)-ben mindkettő lehetséges, tehát az o személyes névmás funkciója bizonytalanabb a másik kettőnél (lásd a „A pragmatika a nyelvtan komponense”. pontot is). A három változat közötti különbségek a nézőpontszerkezet változataiból is származnak.

A nézőpontszerkezet egy fontos jellemzője a közel–távol viszony. A mindenkori beszélő (a referenciális központ) helyzete az „én, itt, most”, ezt jelöli az egyes szám első személy. A szövegvilágban ehhez képest a második személy közel van, a harmadik személy pedig távol. Abban az esetben, amikor két harmadik személyű szereplő van jelen egyetlen eseményben, a legtöbbször az egyik kerül a beszélő és a hallgató figyelmének a középpontjába, a másik pedig az elsőn keresztül válik fogalmilag megközelíthetővé. (10) mindhárom változatának első mondatában a kisfiú áll a figyelem előterében, míg a bácsi vele megértési viszonyban lesz feldolgozható. Ezért az első mondatokban a két 3. személyű szereplőből a kisfiú a közelebbi, a könnyebben feldolgozható, az a semleges kiindulópont. (10a) második mondatában e tekintetben nem történik változás: az azonos nézőpontszerkezet, a zéró + inflexió jelölésű alany, topik és ágens egymást erősítik, ezért a második mondat alanya, az elsőre utaló anafora jelöltje a kisfiú. (10b)-ben az alapvetően élettelen dolgokra vonatkozó az mutató névmás hajtja végre a nézőpontváltást. Egyrészt visszautal az első mondat második főnevére, a tárgyra, amely a nézőpontszerkezetben távoli a kisfiúhoz képest (ez a mutató névmás fő szövegtani funkciója itt), másrészt pedig a második mondat alanyává, topikjává, ágensévé és semleges kiindulópontjává alakítja ezt a kifejezést. (10c) második mondatában az ő személyes névmás antecedense lehet a kisfiú is, mert az ő az az mutató névmáshoz képest közelebbi viszonyt jelöl, megfelelve a kisfiú első mondatbeli státusának. Az ő ilyen szerepe azonban nem kizárólagos, innen ered bizonytalan megítélése.

Szintén elemi kapcsolatot hoz létre a szövegben a deixis. A deixis (más néven a rámutatás) a szöveg személy-, dolog-, tér- és időviszonyait, valamely cselekvés módját vagy valaminek a minőségét hozza egyszerű névmási (konkrét vagy metaforikus térbeli) utalással kapcsolatba a beszédhelyzettel és a kontextussal. A deixis tehát közvetlenül a szövegen kívülre utal (a példákban, mint egyébként a legtöbbször, a névmások egyúttal anaforák is):

6.7. táblázat -

(11)

– Ki az új titkárnő?

 

– Ő.


6.8. táblázat -

(12)

– Hol van az újság?

 

– Itt.


A deixis utalhat a szövegen belülre is:

(13) Föntebb már esett szó arról, hogy…

Az elemi kapcsolatok a szövegben egymáshoz közel álló összetevők között jönnek létre, hatókörük a két összetevő határáig terjed. Az elemi kapcsolatok természetesen ismétlődhetnek, sőt akár érvényesülhetnek az egész szövegben. Például egy történetelbeszélésben több elemi kapcsolat (főképp anaforikus koreferencia) is ismétlődhet: az egyes szám első személyű igealak folyamatosan a történetelbeszélőre utal, az egyes szám harmadik személy a történet (fő)szereplőjére utalhat, az igék múlt ideje pedig a történet múltbeli jellegére, az eseményidő és az beszédidő közötti nem változó viszonyra. Ezek az állandó összetevők jelölik ki többek között a szövegvilág határait.

Az elemi kapcsolatok ezáltal hálózatot hoznak létre a szövegen belül. Ennek a hálózatnak az összetevői (az elemi kapcsolatok) gyakran csak a szöveg egy-egy részében érvényesülnek, de összességében finoman behálózzák a szöveget.

A szöveg mezoszintje

A szövegben vannak olyan kapcsolatok, amelyek nem két elemi egység egyszerű viszonyát jelölik, hanem nagyobb szövegegységek összetettebb viszonyát, azaz mezoszintűek. A mezoszinten a szövegelem hatóköre közepes méretű tartományra (néhány mondatra vagy egy-egy bekezdésre, ill. párbeszédben egy néhány fordulóból álló párbeszédegységre) terjed ki. Az itt található viszonyok összetettebbek, itt nem pusztán két szövegelem kerül egyszeri és egyszerű viszonyba, hanem néhány mondatnyi vagy egy bekezdésnyi szövegrész értelemhálózatának egy-egy része épül ki, például a tematikus progresszióban, a szövegtopik–szövegfókusz rendszerben, a mellérendelésben. E szövegösszetevők egymással párhuzamosan és egymásra hatva funkcionálnak a szövegben. A mezoszint viszonyait ezért a viszonylagos összetettség jellemzi.

Mezoszintű kapcsolatok alakulnak ki például a szöveg egyes mondatai között. Mezoszintű szövegtani kapcsolatot hozhat létre a mondatbeli topik–komment (téma–réma) szerkezet (lásd az „A mondat topik—predikátum tagolódása”. pontot) valamelyik tagjának a következő mondatban vagy mondatokban való megismétlődése. A topik (más néven a téma) a beszélő és a hallgató által ismertnek vagy létezonek feltételezett dolgot nevez meg, a komment (más néven a réma) valamilyen állítást közöl ezzel a dologgal kapcsolatban. A szövegben az egymás után következő mondatok topikjai és kommentjei különböző egyszerű szövegtani kapcsolatot alkothatnak. Például:

6.9. táblázat -

(14)

a. Az iskola egész tavasszal készült az ünnepségre. A májusi ünnepély mindenki számára emlékezetes marad.

 

b. Az iskola a képzés legfontosabb intézménye. Az iskola nemzedékek életét határozza meg. Az iskola közvetett hatással van a gazdaságra és a kultúrára.

 

c. Holnap az idő vagy esős lesz vagy napsütéses. Ha esik, itthon maradunk. Ha süt a nap, elmegyünk kirándulni.


A (14a) példában az első mondat kommentjének fontos része az ünnepség, ez lesz a második mondat topikja. A (14b) példában mindhárom mondatnak azonos a topikja (az iskola). A (14c) példában a kommentnek két fontos része az esős és a napsütéses. A komment első fontos része lesz a második mondat topikja, második része lesz a harmadik mondat topikja. A különböző módon összekapcsolódó topikok és kommentek a szövegben tematikus előrehaladást (progressziót) alakítanak ki. A tematikus progresszió a koreferencián alapul, annak tágabb, összetettebb szövegbeli megvalósulása. A tematikus progresszió tényezői mindamellett nem önmagukban álló nyelvi egységek és azok koreferenciája, hanem a szöveg műveleti szerkezetébe többféle módon beépülő elemek. E funkcionális rendszert a szövegtopik és a szövegfókusz viszonyában lehet megközelíteni.

A szövegtopik a szövegvilágnak, szűkebben a szövegnek (például egy entitásmegnevezésben) már aktivált eleme, azaz többnyire már említett vagy ismert információt tartalmaz, és ezért gyakran jelöletlen és könnyen hozzáférhető. A szövegtopikra a viszonylagos állandóság jellemző (ez a topikfolytonosság), tehát egy szövegrészben hosszabb ideig is jelen lehet. Ennek következtében az említése, aktívan tartottsága nem kíván mindig teljes megnevezést, gyakran elég a névmási vagy zéró + inflexió jelölés. A szövegtopik ennek következtében látszólag háttérbe kerülhet, de mindig csak helyileg, amíg egy lokálisan fontos új elem bekerül a szövegbe. A szövegtopik a szöveg vagy szövegrészlet legfontosabb összetevője, a beszélő ezt konceptualizálja a szövegrészletben, tehát a többi szövegösszetevő ennek az összetevőnek a kidolgozásában vesz részt.

A szövegfókusz a szöveg (szövegrészlet) adott pillanatban legkiemelkedőbb összetevője, és egyben általában új (a szövegben nem említett) információt tartalmaz, ezért jelölt és kevésbé hozzáférhető. A szövegfókusz helyi hatókörrel irányítja a figyelmet egy új szövegösszetevőre. Ez a szövegösszetevő megmaradhat a helyi hatókör szintjén, egy szövegtopik kidolgozásához hozzájárulva, vagy megszakíthatja a topikfolytonosságot, és egy új topikot vezethet be. A szövegtopik és szövegfókusz egy hírszöveg alább idézett első bekezdésében jellegzetes megoszlást mutat.

(15) Felszínre hozzák a legnagyobb aranykincset, amely eddig a világon a tenger mélyére süllyedt, és azóta is ott pihen. A mai áron négymilliárd dollárt érő aranypénz a brit királyi tengerészet Sussex nevű hajójával együtt merült el a hullámsírban a Földközi-tengeren több mint háromszáz évvel ezelőtt. A brit védelmi minisztérium kedden megállapodott az Odyssey nevű amerikai mélytengeri kutatócéggel, hogy felszínre hozzák az egy kilométer mélyen levő rakományt.

A szövegben a felszín az első entitásemlítés, így szövegfókusz, majd az aranykincs hasonló szerepet tölt be. További dologmegnevezések hasonlóan funkcionálnak (pl. világ, tenger, dollár, tengerészet, hajó stb.). Az első bekezdés szövegtopikjává az aranykincs válik, mert ismételten említést kap és a figyelem középpontjába kerül, a többi megnevezés mind ennek az entitásnak a szövegbeli kidolgozásában vesz részt.

A szöveg mezoszintjén a mondatok közötti kapcsolatok egy része jól jellemezhető a mellérendelő kapcsolatokkal. Ezekben a viszonyokban a két (vagy több) mondat mint egész vesz részt, tehát szerkezetük és jelentésük egésze viszonyul egymáshoz (lásd a „Mondatszerkesztési, szövegszerkesztési sajátosságok”. pontot). A kapcsolatos viszony két mondatnak, ill. az azokkal reprezentált dolgoknak (például eseményeknek) az egyszerű egymásra következését mutatja be:

(16) Péter bejött a szobába. Leült, és olvasni kezdte az újságot.

Az ellentétes viszony két reprezentált dolognak az ellentétét:

(17) János mindennap korán kel. De nem munkával kezdi a reggelt.

A választó viszony két reprezentált dolog közötti választási lehetőséget:

(18) Induljunk most mindjárt. Vagy induljunk csak holnap reggel kényelmesen.

A következtető (19a) és a magyarázó (19b) viszony két reprezentált dolog közötti ok-okozati összefüggést:

6.10. táblázat -

(19)

a. Az őszi árvizek megrongálták a gátakat a folyó igen hosszú szakaszán. Ennek következtében tavasszal alaposan fel kell újítani a töltéseket.

 

b. Tavasszal alaposan fel kell újítani a töltéseket. Az oszi árvizek ugyanis megrongálták a gátakat a folyó igen hosszú szakaszán.


Ezek a mondatkapcsolások nagyobb (többnyire három egységből álló) szerkezeteket, tömböket alkothatnak a szövegen belül, például:

(20) 1Jánosék nem tudták eldönteni, hogy mikor induljanak. 2Ha hajnalban indulnak, sietniük kell, és későn érnek célba. 3Ha még este elindulnak, kényelmesen utaznak, de nem alszanak éjszaka, ám időben odaérnek.

A szerkezet képlete (1 ugyanis (2 viszont 3)).

A szövegben olyan kapcsolatok is vannak, amelyek nagyobb távot fognak át, távolabbi szövegelemeket kötnek össze, illetve amelyek nagyobb jelentésbeli egységekre vonatkoznak (tehát ahol a szövegösszetevők hatóköre nagyobb). Egy történetelbeszélésben előfordulhat, hogy az egyik szereplőt az elbeszélő hosszabb ideig (legalább néhány mondat erejéig) nem említi, például csak saját cselekedeteiről beszél egyes szám első személyben, majd később újra beszél a másik szereplőről, akár csak egyes szám harmadik személyű igealakokkal vagy névmással, megnevezéssel. Az igével vagy a névmással történő utalás is hosszú távot fog be a szövegben (nagyobb a referenciális távolság), mégis általában pontosan érthető. A (21) példában a Péter és a későbbi o között van ilyen nagyobb távolság:

(21) Én először rendet raktam, Péter meg elővette a porszívót. Sokáig rakosgattam, majd letöröltem a port. Elmosogattam, végigsúroltam a konyhát, a fürdőszobát. Készültem porszívózni, és akkor láttam, hogy ő csak ül egy fotelben.

Más esetben egy szövegbeli elem nem egyetlen korábbi elemre utal, hanem valamilyen összetett előzményre, azaz több, egymással tartalmilag összefüggő elemre, például:

(22) Csongrád megyében hét családot kellett kiköltöztetni, néhány átázott vályogház össze is dőlt, szerencsére azonban emberéletben nem esett kár. A földeket azonban nagyrészt víz borítja. A védelmi munkát a pénzhiány nehezíti. A védművek elhanyagoltak, évek óta nem futotta karbantartásukra. Ha rendben lennének, a vizet tizenhat nap alatt tudnák elvezetni. A belvíz évtizedek óta nem okozott ennyi kárt.

E riportrészletben az utolsó mondat belvíz főneve mintegy összefoglalja az egész bekezdésben felsoroltakat, azaz főnévként nem egy korábbi másik főnévre utal vissza anaforikusan, hanem a megelőző szöveg vagy szövegrész több összefüggő elemére. Hasonlóképpen hosszabb szövegegységek összetett jelentésére tud visszautalni, azt a következő résszel összekötni egy ezért vagy hiszen, mint a következő példában, amelyben az utolsó mondat ezért kötőszava két összetett tartalmi részt kapcsol össze, a megelőző szakaszban felsorolt jelenségeket együttesen és az ebből következő emberi tevékenységet mint egy lehetséges következményt:

(23) A klímaváltozás problémája talán a legsúlyosabb környezeti veszély, amivel a világ ma szembenéz. Olyan globális jelenség, amelynek nagyon is lokális kihatásai vannak: gyakoribb szárazság, több áradás, rendkívüli időjárás, az alkalmazkodni képtelen fajok kihalása, a fertőző betegségek terjedése. Nem mondhatjuk persze minden jelenségre, hogy ez a globális felmelegedés következménye. Ezért tovább kell folytatni a kutatásokat.

Az utóbb említett szövegbeli kapcsolatok szintén mezoszintű egységeket hoznak létre a szövegben, vagyis néhány mondatnyi, egy-két bekezdésnyi rész koherenciáját biztosítják, illetve ahhoz járulnak hozzá. A szöveg mezoszintjén nagy szerepet játszanak a tudássémák (tudáskeretek és forgatókönyvek), továbbá a metafora és a bennfoglalás fajtái (például előfeltevés, következtetés), amelyek szintén mezoszintű szövegrészeket képesek összefogni. A mezoszint jellegzetes szerkezeti formája a bekezdés és a párbeszéd, azon belül például a kettő-négy összetartozó forduló (a szomszédsági párok rendszere).

A bekezdés a szöveg mezoszintű értelmi és funkcionális egysége. A bekezdésre a következő fontos tulajdonságok jellemzők:

  • a bekezdés szemantikai és funkcionális egység;

  • a bekezdést valamilyen kiemelkedő, előtérben álló téma vagy értelemszerkezet fogja össze;

  • a bekezdésnek belső szerkezete van, amelyben gyakran a csúcspont a központi egység, és ez a csúcspont nevezi meg a bekezdés témáját;

  • a bekezdés témáját megnevező csúcspont (amennyiben van) a bekezdés elején vagy végén található.

A bekezdés, valamint az egymásra következő bekezdések szövegtani jellemzői jól megműtatkoznak Hankiss Elemér Az irodalmi mű mint komplex modell című munkájának előszavában (Magvető, Budapest, 1985, 11).

A hatvanas években jelentek meg azok a tanulmányok, amelyeket ez a könyv megpróbál egységes gondolati rendszerbe összefogni. 1970-ben fejeztem be ezt az összegezést, és 1974-ben védtem meg nagydoktori disszertációként. Kiadására azonban csak most, másfél évtized elmúltával szántam rá magam.

Több oka is volt e halasztásnak. Egyrészt az, hogy a szövegek korábban már valamilyen formában megjelentek; nem éreztem, és nyilván a Kiadó sem érezte volna indokoltnak újbóli közzétételüket. Annak ellenére sem, hogy többségük – minthogy folyóiratokban és kis példányszámú könyvekben jelentek volt meg – már a hetvenes években sem volt hozzáférhető. Nem került sor e kötet kiadására annak idején azért sem, mert amikorra ez az összefoglalás elkészült, a hetvenes évek legelején, akkorra már felerősödött körülöttem s bennem az a folyamat, amely az irodalomtudománytól fokozatosan eltávolított és átúsztatott a szociológiába. Itt, mivel az újonnan jöttnek minden új és érdekes, némi neofita buzgalommal vetettem bele magam a munkába, és nem sokat törődtem azzal, hogy szanaszét s rendezetlenül hagytam magam mögött mindazt, amit eredeti szakmámban valaha írtam, csináltam.

Ma már, úgy vélem, nem elhamarkodott, s talán nem is egészen időszerűtlen e kötet közrebocsátása. […] Az idézett első bekezdés leginkább előtérben álló entitása a könyv, ill. az ehhez kapcsolódó anaforák (összegzés, disszertáció, kiadása), amelyek a bekezdés egyik legfontosabb koreferenciaszekezetét alkotják. A könyv főnév új kifejezés a szövegben, a tartalomjegyzéket nem tekintve korábban nem fordul elő. Említése a könyv főnév által megnevezett entitás fogalmát aktiválja a hosszú távú emlékezetből. Másrészt a deixis arra a tárgyra mutat rá, amelynek mint kinyomtatott szövegnek része a rámutatást tartalmazó mondat.

Az első bekezdés esemény- és időszerkezete szintén a könyv központi entitásra irányul. Ezt dolgozza ki a bekezdésben az időmegjelölések rendje (itt kronologikus sorban: hatvanas évek, 1970,1974, most, másfél évtized elmúltával), továbbá az igék jelentésének összefüggése. Az igék (jelentek meg, megpróbál összefogni, fejeztem be, védtem meg, szántam rá magam) egy hosszú tevékenységi folyamat egyes szakaszait nevezik meg. A könyv központi szövegtopik bekezdésbeli kidolgozásában több olyan séma is részt vesz, amely nincsen megnevezve vagy kifejtve, de fontos összetevő. Ilyen séma a munka, munkavégzés (általános eseményszerkezettel), a könyvkészítés és a tudományos minősítés. Mindegyik összetevő lokális, tehát korlátozott hatókörű kiemelést kap (helyileg előtérbe kerül szövegfókuszként), miközben mindegyiknek az a funkciója, hogy az első bekezdés központi témáját, a könyv entitást fogalmilag specifikálja, kifejtse.Az idézett első bekezdésben a nézopontszerkezet is fokozatosan épül ki, mert több semleges kiindulópont is mőködésbe lép, majd háttérbe szorul, a referenciális középpont pedig csak a második mondatban jelenik meg. Az így bevezetett szövegtopik előtérben maradását biztosítja a három anafora önmagában is, azonban még inkább az a fontos jellemző, hogy ezek az anaforák a könyv tudáskeretének egyes részeit nevezik meg úgy, hogy egyúttal szinonim viszonyban állnak az antecedenssel, vagyis az eredeti megnevezéssel (könyv). Ez az eredeti megnevezés nem véletlenül könyv, hiszen ebben a szövegkörnyezetben alapszintű kategóriaként funkcionál az írásmű és a disszertáció, összegzés között, ez tekinthető a legáltalánosabb tapasztalati kategóriának.

A második bekezdés egy másik téma, egy másik szövegtopik köré szerveződik: ez a halasztás (a könyv kiadása elhalasztásának) oka. E bekezdés a fentebb jelzett mezoszintű szövegjellemzők alkalmazásával két, egymással oksági és kapcsolatos viszonyban álló okot nevez meg és fejt ki röviden, az egyik a korábbi megjelenések ténye, a másik a szerző más elfoglaltsága.

A bekezdés csak részlegesen különül el a megelőző és azt követő szövegrészektől. A bekezdés belső szerkezetét, határainak kialakulását és a megelőző és követő bekezdéshez való kapcsolódását saját értelemszerkezete mellett befolyásolja a szövegtípus, a téma, a beszédhelyzet és a beszélő motivációja, továbbá a feldolgozhatóság és az emlékezeti korlátok szempontja. Ezek alapján jellegzetes bekezdésszekvenciák a következők:

  1. téma szerinti továbblépés (tételmondattal vagy anélkül), nagyjából azonos vagy részben változó egyéb jellemzőkkel, lehet történetelbeszélés, leírás, folyamatleírás, érvelés;

  2. felsorolás (egy összefoglaló szövegtéma résztémáinak felsorolása), nagyjából azonos egyéb jellemzőkkel;

  3. nézőpontváltás (legalább egy azonos szövegfókusszal, főképp cselekvővel, azaz szereplővel);

  4. időváltás (legalább egy azonos szövegfókusszal, főképp cselekvővel, azaz szereplővel);

  5. térváltás (legalább egy azonos szövegfókusszal, főképp cselekvővel, azaz szereplővel).

A 35. pontban felsorolt váltások együtt, különböző változatokban is érvényesülhetnek, továbbá az 1. pontban jelzett téma szerinti továbblépéshez is hozzájárulhatnak.

A fenti példában a második bekezdés – mint látható volt – legfontosabb témájában, szövegtopikjában különbözik az elsőtől. Ugyanakkor számos ponton erősen kapcsolóik is ahhoz. A második bekezdés például több anaforával utal vissza az elsőben említett tanulmányok, könyv főnevekre, hasonlóképpen az időmegjelölésekre kronologikus szerkezetben, vagy a tudományos tevékenységre. A két bekezdés közötti határ jól elkülönül, egyúttal az átvezetés megtörténik: a halasztás második bekezdésbeli említése az első bekezdés utolsó mondatának részleges főnévi összefoglalása.

A párbeszéd olyan szövegszerkezeti és értelemszerkezeti forma, amelynek egyértelmű tulajdonsága a két vagy több résztvevő (tehát két vagy több különböző beszélő), akik egymás után felváltva beszélnek. Az egyes beszélők által megalkotott fordulók a mikro- és mezoszint eddig kifejtett jellemzői alapján összefüggenek, azaz szövegtani értelmi egységet képeznek. Az itt összefoglalandók általánosságban érvényesnek tekinthetők a több résztvevős párbeszédre, a polilógusra is.

A párbeszéd alapegysége a forduló. A forduló a párbeszédben az egy beszélő által elmondott szöveg. A forduló elkülönülésében, szerkezetében nem csupán technikai szempontok játszanak szerepet. A társalgásnak kiterjedt és határozott közösségi szabályrendszere van, amely a különböző típusú párbeszédes szövegtípusok fordulóit is behatárolja, ezenkívül a forduló szerkezetét meghatározza a beszélő szándéka, a beszédhelyzet és a kontextus, vagyis a megelőző forduló(k) jellege, értelme. Megjegyzendő, hogy a forduló meghatározása nem mindig ilyen egyértelmű: egyes megközelítésekben magában foglalja az átmenetet (a beszélőváltást) is.

Mind általánosabb kommunikációelméleti és társalgáselemzési, mind szövegtani szempontból alapvető az a tény, hogy a párbeszédben a forduló nem áll önmagában, tehát szerkezetét és értelmét befolyásolja az összes megelőző forduló, ill. visszamenőleg értelmezik a továbbiak. A következő egyszerű párbeszédekben az első fordulót követő második nem csupán a második beszélő válaszát közli, hanem kiegészíti és átértelmezi az első mondandóját is. A könyvnek János általi elvitele több különböző szempontból dolgozható föl, ezt jelzik a különböző változatok, a szövegvilágot másképp alakítva. Az igazság kinyilvánítására adott válaszok a jóváhagyással vagy a kételkedéssel szintén azt jelzik, hogy az első beszélő a saját nézőpont-szerkezetéből konstruálja az igazságot.

6.11. táblázat -

(24)

– János elvitte a könyvet.

 

– Végre, már háromszor szóltak a könyvtárból!


6.12. táblázat -

(25)

– János elvitte a könyvet.

 

– Nem szép tőle, még el sem olvastam.


6.13. táblázat -

(26)

– János elvitte a könyvet.

 

– Jobban tette volna, ha marad, és segít rendet tenni.


6.14. táblázat -

(27)

– Ez az igazság.

 

– Így van!


6.15. táblázat -

(28)

– Ez az igazság.

 

– No igen.


A párbeszédben a két fordulóból álló változat a legkisebb lehetséges egység. A két fordulóból álló párbeszédben az első forduló kezdeményező szerepű, a második válasz szerepű. A két szerep nem cserélhető fel. Vannak olyan kétfordulós párbeszédek (vagy párbeszédek részei, belső egységei), amelyek állandósult formában szomszédsági párokat alkotnak. Ilyen a kérdés – felelet, a kérés – válasz, az üdvözlés – üdvözlés. A válasz szerepű forduló a párbeszéd résztvevőinek elvárásaihoz tartozik. Az ilyen párbeszédek nagy részében az első fordulóbeli beszédaktusnak jelentős funkciója van: illokúciós és perlokúciós összetevője megerősíti a válaszforduló elvárását. Más kétfordulós párbeszédekben nincs performatív igével végrehajtott vagy bennfoglalt beszédaktus, és az elvárás is gyengébb.

A párbeszédek fordulói közötti további viszonyok a következők: a nézőponton belül kiindulópont-változás; a tér- és időviszonyok a párbeszéd külső, fizikai szempontjából változatlanok, belső, a szövegben reprezentált szempontjából változhatnak; a koreferenciális viszonyok az egyes fordulókban változatlanok lehetnek vagy változnak; a mellérendelő viszonyok, a sémakifejtések és -összefüggések, a szövegtopik és a szövegfókusz megoszlása a monologikus mezoszintű szövegegységekhez hasonlóan érvényesülnek. Mindez együttesen határozza meg a fordulók közötti koherenciát. A párbeszéd a fordulók összességéből létrejövő teljes szöveg, amely értelemszerkezetének jellemzőit tekintve alapvetően nem különbözik a monologikus szövegtől.

A szöveg makroszintje

A szöveg makroszintjén nagy szerkezeti egységek találhatók. Az egyik ilyen szerkezeti összetevő a téma. A szöveg témája egyszerűbb vagy összetettebb fogalom, amely a beszélő és a hallgató tudásának legalább valamilyen mértékig része, és amely a szöveg által további összetevőkkel bővülhet. Egyes szövegeknek egy témájuk van (ilyen a hír, a lexikonszócikk, az iskolai felelés, a mindennapi párbeszédek egy jó része). Más szövegeknek több témájuk is van, amelyek összefügghetnek (például egy munkahelyi megbeszélésen, egy tudományos előadásban), de lehetnek egymástól függetlenek (a mindennapi kötetlen beszélgetésben vagy egy beszélgetőműsorban a rádióban vagy a televízióban).

A téma olyan elmebeli reprezentáció, amelynek belső szerkezete van, s amelyet a nyelvi interakcióban részt vevők valamilyen tudássémában (tudáskeretben vagy forgatókönyvben) rendeznek el. A beszédhelyzettől, a szövegtípustól és a beszélő motivációitól függ, hogy egy témát a beszélő milyen részletességgel fejt ki a szövegben. Például a környezetvédelem tudáskeretében (tehát elmebeli reprezentációjában) szerepelhetnek a következő elemek: természet, tisztaság, szennyezés, emberi viselkedés, fogyasztás, egyéni felelősség, közösségi felelősség, víz, levegő, föld, közlekedés, ipar, csomagolás, betegség stb.

A környezetvédelem témája egyszerű említésként szerepelhet egy beszélgetésben:

6.16. táblázat -

(29)

– Mit tartasz a legfontosabb mai problémának?

 

– A környezetvédelmet.


E párbeszédben a témát csak a főnévi megnevezés jelzi, s a résztvevők világról való tudása, az elméjükben ezzel kapcsolatos tudáskeret teszi azt érthetővé. Ha a fenti (29) párbeszéd folytatódik, akkor a témának egy részét a beszélgetők kifejtik:

6.17. táblázat -

(30)

– Miért?

 

– Mert az elmúlt időkben a nagyvárosok levegője nagymértékben romlott. A gyerekek folyton betegek, köhögnek. Ha kinézek az ablakon, sokszor nem látom a völgy alját, az erkély pedig egy hét alatt fekete a koromtól.


Egy összefoglaló előadás a környezetvédelemről (például pedagógusok továbbképzésén) a téma legfontosabb részleteit sorra veszi és valamennyire ki is fejti, vagyis leírja, meghatározza. Még inkább ez a helyzet egy tankönyv esetében (például Bevezetés a környezetvédelembe címmel), amely a téma kifejtését, részleteinek leírását és meghatározását még kifejtőbb módon teszi meg. Egy baráti, kötetlen beszélgetésben vagy egy választási kampány nyilvános vitájában ezzel szemben a témának csak néhány szempontja merül föl úgy, hogy maga a téma más témákhoz kapcsolódik különböző módokon (a baráti beszélgetésben például az életminőséggel kapcsolatban vagy egyszerűen az „erről jut eszembe” alapján, a vitában a számonkérés vagy az ígéret keretében).

A szöveg egy másik nagy makroszintű jellemzője az általános szövegszerkezet. A szövegszerkezet a szövegbeli összetevők és a külső tényezők általános elrendezodési formája. A szövegszerkezetben érvényesülő szempontok a következők.

A szöveg belső szerkezete szerint: a) elemi strukturális szempontok: rövidséghosszúság, egyszerűség – bonyolultság, linearitás – hierarchia; b) nagyobb egységek a szövegben (bekezdés, fejezet), c) retorikai szempontok.

A szöveg szerkezetét külső, szituációs tekintetben alakító szempontok: monológ (narráció), dialógus, polilógus.

A rövid szöveg szerkezete áttekinthető, de nem feltétlenül egyszerű. A mindennapi rövid szövegek (főképp a párbeszédekben) szorosan beépülnek a mindennapi cselekvések sorába, más rövid szövegek ellenben önmagukban teljesek. Lehetnek egyszerűek vagy bonyolultak (az előbbire példa a rövid üzenet, feljegyzés, megbeszélés, az utóbbira a lírai versek sora). A hosszú szövegek valamilyen témának a hosszabb kifejtéséből állnak; lehetnek egyszerűek (például egy spontán történetelbeszélésben a lineáris időrend) és lehetnek bonyolultak (egy tudományos előadásban vagy egy regényben). A lineáris szövegekben a téma vagy a témák kifejtése valamilyen természetesnek tekintett sorrend szerint történik, a hierarchikusban a természetesnek tekintett sorrend megszakad, párhuzamos sorrendek, kitérők, más vagy résztémák tárgyalása teszi összetetté a szerkezetet.

A hosszabb szövegek egy része, különösen a tervezett monológok (akár beszéltek, akár írottak) nagyobb egységekre tagolódnak. Ezek az egységek, a bekezdések és a fejezetek a téma kifejtésének megfelelően alakulnak ki. A fejezet olyan önálló egység, amely az adott téma egy jól körülhatárolható részét reprezentálja: egy történetelbeszélésben a történet egy jelenetét, egy leíró, fogalommagyarázó szövegben a kifejtés egy meghatározható részét. A fejezet viszonylag nagy önállóságát a fejezetcím és nyomdatechnikai eljárások jelzik. A bekezdés a fejezeten, ill. a teljes szövegen belüli kisebb egység, amely a témakifejtésben, a reprezentáció elrendezésében szorosan összetartozó elemek egysége. A bekezdésekre tagolás (amelyet a beszédben a mondatok közöttinél kissé hosszabb szünet, írásban a beljebb kezdődő sor jelöl) a hosszú folyamatos szöveg létrehozását és megértését könnyítő tagolási eljárás.

Retorikai szempontból a szöveg ismét másképp tagolódik, egyúttal szintén megkönnyítve a kommunikáció menetét. A szövegszerkezet legismertebb elrendeződése a bevezetés – kifejtés (tárgyalás) – befejezés hármas egysége. Ez a szerkezet a legkülönbözőbb fajtájú nyelvi interakciókban érvényesül. Ha valaki egyedül beszél vagy ír nagyobb közönségnek, akkor valamilyen formában el kell kezdenie beszédét (írását), fel kell vennie a kapcsolatot hallgatóival (olvasóival). Majd mondandója végeztével be is kell fejeznie, meg kell szakítania a létrejött kapcsolatot; a kettő között fejti ki mondandója lényegét. Ugyanez történik párbeszéd esetén, csak két (vagy több) résztvevő cselekvő közreműködésével: a résztvevők együtt hozzák létre a kapcsolatot, bevezetésként például köszönnek egymásnak vagy megszólítják egymást, befejezésül elbúcsúznak. A két, kapcsolatra irányuló nyelvi cselekvés között beszélik meg elintézendő dolgaikat.

A beszédhelyzet tekintetében a szövegszerkezet három alapvető formája a monológ, a dialógus (a párbeszéd) és a polilógus (ez utóbbi nyelvi interakcióban kettőnél több beszélő és hallgató vesz részt). A monológ során egy ember beszél (vagy ír), a többi hallgatja (vagy olvassa). Ebben a helyzetben beszélő és hallgató meglehetősen elkülönül egymástól, gyakran térben és időben is (hagyományosan az irodalomban, de hasonlóképpen például a tudományban, a törvények, határozatok szövegeiben, a sajtóban, rádióban, televízióban, újabban a számítógépes levelezésben). A monologikus szövegnek tehát viszonylag kifejtonek kell lennie, azaz számos olyan mozzanatot is meg kell neveznie nyelvileg, amely a résztvevők együtt tartózkodása esetén mindenki számára ismert tényező. A párbeszédben két beszélő együtt cselekszik, részben a nyelvi interakcióban, tehát beszédük által, egy tér–idő rendszerben, ezért a párbeszéd sok kifejtetlen és bennfoglalt (implikált) elemet tartalmaz, amely a résztvevők számára ismert, és nem kíván nyelvi kifejtést, megnevezést. A párbeszéd alapegysége a forduló, vagyis az egyik résztvevő beszéde, amelyet másik forduló követ, a másik beszélő beszéde. A fordulók gyakran alkotnak kérdés – felelet vagy felszólítás (tágabban beszédaktus) – válasz szerkezetet, hiszen az első forduló mindig kezdeményező jellegű, amely választ kíván akkor is, ha nem kérdést tartalmaz. A polilógus a párbeszédre (a dialógusra) hasonlít, de több beszélő vesz részt benne, szövegtanilag a párbeszédhez hasonló szabályszerűségek irányítják, beszédhelyzet szempontjából viszont nagyobb szerepe van a résztvevők közötti hierarchiának, az elismert társadalmi szerepeknek, amelyek a megszólalás lehetőségét és sorrendjét megszabják.