Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szövegvilág

A szövegvilág

A nyelvi interakcióban részt vevők nem kívülről szemlélik önmagukat és a beszédhelyzetet, melyben éppen vannak. A beszédhelyzet és a nyelvi interakció résztvevőjeként belülről folyamatosan feldolgozzák a legfontosabb információkat, és ennek megfelelően viselkednek. A kommunikációs tényezők belső feldolgozásából jön létre a szövegvilág.

A beszélő és a hallgató nem különül el teljes függetlenségben a külvilágtól és a nyelvi jellegű szövegben reprezentáltaktól, mint ahogy a külvilág és a szövegértelem sem különül el problémamentesen egymástól. A beszélő(k) a szövegben reprezentálják a világnak azt a részét, amely nyelvi cselekvésüknek teret és időt ad. A szöveg ezáltal nem „tükrözi” a világot, nem leképezi, hanem reprezentációk összetett rendszerében modellálja, a nyelvi interakcióban részt vevők számára többé-kevésbé hasonló módon. A beszédhelyzetből eredő aktuális ismeretek, a szövegbeli kifejtett és bennfoglalt jelentések, valamint az elmében aktivált reprezentációk rendszeréből létrehozott modell a szövegvilág, amelyben a szöveg maga és annak egyes elemei értelmezhetővé válnak. A szövegvilág ennek megfelelően a beszédhelyzet tér- és időrendszeréből, a beszédhelyzetben részt vevők viszonyaiból és cselekedeteiből és a szövegben megnevezett vagy bennfoglalt dolgokból, cselekvésekből, körülményekből áll össze a résztvevők észlelései és egyéb kognitív műveletei által. A szövegvilágban helyezkednek el a szöveg egyes összetevői, és a közöttük levő kapcsolatok is. A szövegvilág teszi lehetővé, hogy a nyelvi interakcióban részt vevőknek ne kelljen mindent elmondaniuk egymáshoz való viszonyukról, illetve a szöveg témájáról (témáiról). A szövegvilág ezeknek a szükséges részét tartalmazza, a nem szükséges ismereteket pedig nem hagyja előhívni.

A szövegvilág fontos összetevője a nézőpont, az az egocentrikus középpont, ahonnan a mindenkori beszélő, illetve a szövegbeli szereplő a szövegbeli eseményeket, szereplőket és dolgokat látja. A nézőpont nem egyszerűen valamely beszélői középpont, nem egy statikusan kijelölt egyszerű pont, hanem két összetevőből áll, ezek: 1. a kiindulópont, ahonnan valami reprezentálódik, 2. a dolgok specifikus reprezentációja, amely a kiindulópontból való szemlélet eredménye (a kategória megalapozását kognitív szemantikai keretben lásd Langacker 1987-ben) A szövegvilág összetevői ennek megfelelően számos nyelvi formában reprezentálódnak a kiindulóponthoz képest: ezt jelölik a határozószók és igekötők (felle), egyes igepárok (jönmegy, advesz), a deiktikus viszonyok (teén) stb. A viszony alapja térbeli, amely gyakran metaforikussá válik. A kiindulópontnak több fajtáját lehet megkülönböztetni, amelyek egyszerre érvényesül(het)nek egy szövegrészben, különböző kombinációkban különböző nézőpontokat létrehozva. A legfontosabbak:

  1. A kiindulópont azonos a semleges kiindulóponttal, egy „Én” különböző megvalósulási lehetőségei közül valamelyik, a deiktikus központ ebben az értelemben semleges, nincs köze a szöveg aktuális külső tér–idő-rendszeréhez. Egy szövegben vagy szövegrészletben (akár mondatban) több semleges kiindulópont is lehetséges, például egy 2. és egy 3. személyű. Vagyis végső soron minden olyan entitás betöltheti ezt a szerepet, amely résztvevő, szereplő lehet a mondatban, a szövegben.

  2. A kiindulópont a referenciális központ. Ez az éppen beszélő személy kiindulópontja, kifejtő jelölője az első személy és a jelen idő, továbbá lehet kifejtetlen, amikor az aktuális beszélő jelölői nem kapnak nyelvi formát a szövegben. Az éppen beszélő tudatos entitás, aki önmagára tud utalni az E/1 formával.

  3. A kiindulópont a „tudatosság szubjektuma”: az a beszélő, vagy a szövegnek az a szereplője, aki felelős az információért.

A következő mondatok a nézőpontszerkezet változataira adnak egyszerű példát.

6.1. táblázat -

(1)

a. Péter Debrecenbe utazik.

 

b. Debrecenbe utazom.

 

c. Péter azt mondta, hogy Debrecenbe utazik.


Az (1a) mondatban a referenciális középpont, tehát a beszélő nincsen nyelvi kifejezésekkel jelölve. A semleges kiindulópont Péter: ő a mondat legfontosabb szereplője, róla állít valamit a beszélő. Ezért az utazás és annak célja, Debrecen, Péterhez képest érthető meg. A beszélő és a hallgató a szövegvilág közegében tudja, hogy Péter hol tartózkodik (de legalábbis azt, hogy nincs Debrecenben), az utazás folyamatát és Debrecen fogalmát ezért Péterhez viszonyítva érti meg ebben az adott mondatban. Így nem a Debrecenről való teljes tudásuk aktiválódik, hanem elsősorban Péter és Debrecen térbeli viszonya (kiegészülve a beszélő és a hallgató térbeli elhelyezkedésével). Az (1b) mondatban a referenciális központ jelezve van, egyúttal pedig megegyezik a semleges kiindulóponttal, mindkettő a beszélő. Az (1c) mondat a tudatosság szubjektumát, az információért felelős személyt Péterben jelöli meg, míg az első két mondatban ez jelöletlenül a beszélőhöz tartozik. A nézőpontszerkezet minden szövegben jelentős, hiszen állandósága fontos koherenciatényező, megváltozása hozzájárul a szövegtéma kiépítéséhez, például a topikváltások műveleteiben. A nézőpontszerkezet jellegzetes változatai a teljes szöveg értelemszerkezetéhez járulhatnak hozzá. Például egy hír vagy egy jogi szöveg nem tartalmazhat jelölt referenciális középpontot, az előbbi esetében semmilyen formában sem, mert megszüntetné a hírszöveg tárgyilagos jellegét, az utóbbiban pedig az a jogi érvényesség csorbulna, amelyet az egyes szám harmadik személyű („kollektív szinguláris”) intézménymegnevezés tart fenn, a közösségi hatályú döntés jeleként.