Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szöveg kommunikációs tényezői

A szöveg kommunikációs tényezői

A szöveg kommunikációs tényezői a következők: a beszédhelyzet, a kontextus, a cselekvés, a tudás, az interakció és a norma.

A beszédhelyzet lényegét a résztvevők társadalmi és kulturális helyzete és az e helyzetekből eredő viszonyok rendszere adja. A társadalmi státust meghatározza a szocializáció során a környezetben (főképp a családban) és az iskolában szerzett kulturális tudás mennyisége és minősége, annak zárt vagy nyitott jellege, az elsajátított hagyományok és szokások státusa és értéke a teljes közösségben, tehát az adott társadalomban, kultúrában és nyelvközösségben (a három nem fedi egymást föltétlenül). (A „tudás” itt hétköznapi, nem reflektált, nem kategorikus, gyakorlati tudást is jelent.) A résztvevők vagy ismerik egymást, és akkor elsősorban a már megszerzett ismeretek alapján elvárások lépnek működésbe, vagy a beszélgetésben szereznek egymásról információkat, amelyek alapján értékelik egymást, és akkor az általánosított, tipizált elvárások lépnek működésbe egy-egy felismert nyelvi norma részeként. A beszédhelyzetben részt vevők másik fontos jellemzője a társadalmi szerep, amely csak részben függ össze a státussal. A beszédhelyzet résztvevőinek harmadik fő jellemzője a szándékokban és motivációkban nevezhető meg.

A beszédhelyzetben részt vevők egyszerre több tevékenység és észlelt viszony által kerülnek kapcsolatba. Ezek:

  1. ismert szerepviszonyok;

  2. az észlelt tér-idő viszonyok;

  3. egymásra közvetlenül vagy közvetett módon ható tevékenységek (cselekvések);

  4. szövegek (létrehozása és megértése).

A tipikus beszédhelyzet az a kommunikációs színtér, amelyben az interakciós szituációk azonos tapasztalatok, célok és kötelezettségek köré rendeződnek, és amelyekhez azonos nyelvváltozatok kapcsolódnak.

A cselekvés emberi viselkedés, amelynek során a cselekvők valamilyen értelmet kapcsolnak össze, a társadalmi cselekvés pedig a szándékolt értelem szerint mások viselkedésére van vonatkoztatva. A kontextus az az értelmi tartomány, amely a szöveg megértett témája és a világról való tudás kölcsönhatásában létrejön a szöveglétrehozás vagy a szövegmegértés során. A kontextus tehát közvetlen értelmi közeg, amely a szöveg egy részletének értelmezését teszi lehetővé a beszédhelyzet aktuális információi, a téma és a szöveg addigi részeinek együttállásában. A kontextus viszonyfogalom, mindig egy kisebb szövegegység értelmezésére szolgál. A tudást a kognitív tudomány és a kognitív pszichológia megállapításai alapján rögzítjük. Az emberi tudás egyik legfontosabb formája a reprezentáció, amely az elmének egy állapota, s amely állapot a világ egy állapotának az elmebeli kódolása. Az összetett reprezentációk közé tartozik a tudáskeret (az egy központi fogalom köré elrendezett tudáselemek készlete) és a forgatókönyv (a társadalmi cselekvés komplex összefüggéseinek emberi tudása és annak modellálása), amelyeket együttesen sémaként is szokás emlegetni. A nyelvi interakció az a folyamat, amelyben a beszélő és a hallgató a fent említett kommunikációs célok érdekében közösen és egymásra vonatkoztatva szöveggel (is) cselekszik. Az interakcióban megkülönböztetjük egyrészt a nyelvi interakció fizikai (akusztikai vagy vizuális) alapú szimbolikus konceptuális közlő részének valóban egyirányú összetevőjét (azaz a tranzakció, a „valamit közlés” funkcióját), másrészt pedig a szöveg, a megnyilatkozás, a reprezentáció felé két oldalról irányuló szándékot, megértetés és megértés intencióját (vagyis az interakció, a valakivel verbális viszonyba kerülés funkcióját). A normák azt szabályozzák, hogy egy közösség tagja egy helyzetben a szerepelvárásoknak megfelelően milyen módon viselkedjen a közösség egy másik tagjával kapcsolatba lépve. A normák a megvalósuló viselkedéseket irányító minták, vonatkozási pontok: a mintákat, a sémákat a közösség tagja bizonyos fokig nyitottan kezeli (kezelheti). A beszédhelyzet, a cselekvés(ek sora), a kontextus, a tudás, az interakció és a normák határozzák meg a szöveg külső körülményeit, tehát azokat a körülményeket, amelyek nem nyelvi jellegűek, mégis alapvetően hozzájárulnak a szöveg létrehozásához és megértéséhez. E körülmények között jelenik meg a legrövidebb szöveg (a magyarban például „– Ó!” vagy „– O.”), de a leghosszabb is (például egy hosszú előadás, Jókai vagy Márai egy regénye, egy bírósági ítélethez tartozó negyven-ötven oldalas indoklás).