Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A mondat alapszerkezete

A mondat alapszerkezete

Szabad szórendű-e a magyar?

A magyar mondat fő összetevőinek sorrendje nem függ az összetevők úgynevezett mondatrészi szerepétől, azaz alanyi, tárgyi, határozói stb. funkciójától – ezért meglehetősen általános az a vélekedés, hogy a magyar szabad szórendű nyelv. Ez a nézet azonban nyilvánvalóan téves. Nem szabad a szórendje többek között az igekötőt vagy puszta névszói igevonzatot tartalmazó mondatoknak. Az alábbi szórendi változatok például helytelenek. (A helytelen példákat csillaggal jelöljük.)

5.1. táblázat -

(1)

a. *Olvastam el a könyvet.

 

b. *Mari is lett beteg.


Kötött a szórendje azoknak a mondatoknak is, melyek nem csupán egy eseményt vagy állapotot írnak le, hanem valamilyen logikai műveletet, például kérdezést, tagadást vagy általános névmás jelölte kvantifikációt is kifejeznek. (Ez utóbbi műveletet az „A kvantort tartalmazó predikátum” pontban mutatjuk be részletesebben.) Ha a magyar szórend valóban szabad volna, akkor az alábbi mondatoknak is jóknak kellene lenniük:

5.2. táblázat -

(2)

a. *Ki elolvasta a könyvet?

 

b. *Mari elolvasta nem a könyvet.

 

c. *Minden fiú olvasta el a könyvet.


De még az olyan mondatokban is vannak meghatározott mondatszerkezetre utaló jelek, melyek fő összetevői valóban bármilyen sorrendben állhatnak. Egyrészt a különféle sorrendi változatok nem ugyanazt jelentik. Vessük össze az alábbi mondatokat! A mondatok leghangsúlyosabb összetevőjét nagybetűvel jelöljük.

5.3. táblázat -

(3)

a. Az ötödikesek A JÁNOS VITÉZT tanulják.

 

b. A János vitézt AZ ÖTÖDIKESEK tanulják.


A (3a) mondat az ötödikesekről tesz állítást, a (3b) mondat viszont a János vitézről, azaz logikai értelemben a (3a) mondatban kifejezett állításnak az ötödikesek, a (3b) mondatban kifejezett állításnak pedig a János vitéz az alanya. A (3a) mondat arra is utal, hogy több tanulandó mű is szóba került, s ezek közül kizárólag a János vitéz az, amelyet az ötödikesek tanulnak. A (3b) mondat ezzel szemben azt fejezi ki, hogy több lehetséges tanulócsoport is szóba került, s közülük kizárólag az ötödikesek azok, akik tanulják a János vitézt.

Ha a magyar szórend valóban szabad volna, akkor a szórend megváltoztatásának nem volnának következményei, tehát például az alábbi mondatot nem tudnánk kétféleképpen hangsúlyozni, és a hangsúlytól, illetve dallamtól függően kétféleképpen értelmezni.

5.4. táblázat -

(4)

a. A földrajzot Péter SZERETI.

 

b. A földrajzot PÉTER szereti.


Míg (4a) a földrajzról és Péterről, Péternek a földrajzhoz való viszonyáról tesz állítást, (4b) csak a földrajzról szól. A Péter összetevő ugyanazt a sajátos logikai szerepet játssza, mint a (3a, b) alatti mondatok ige előtti összetevője: azt fejezi ki, hogy a szövegösszefüggés vagy a beszédhelyzet meghatározta alternatívák közül kizárólag Péter az, aki a földrajzot szereti.

A megfigyelt tények arra engednek következtetni, hogy a magyar mondat szórendje nem szabad; csak a szórendi megkötések nem az összetevők mondatrészi szerepével kapcsolatosak. Mint lentebb megmutatjuk, a magyar mondatok szerkezetét, szórendjét a mondatösszetevők logikai szerepe határozza meg.

A mondat topik—predikátum tagolódása

Mint a (3a, b) és (4a, b) alatti példákon már megfigyelhettük, a magyar mondat két fő részre tagolódik: egy logikai értelemben vett alanyra és egy logikai értelemben vett állítmányra. A logikai értelemben vett alany, melyet egy szóval topiknak hívunk, arra szolgál, hogy megnevezze azt a beszélő és a hallgató által már ismert vagy legalábbis létezőnek feltételezett személyt, csoportot, dolgot, amelyről a mondat szól; amelyről a mondatban a beszélő állítást tesz (lásd a „Hol és hogyan keressük nyelvünk uráli vonásait?” pontot). A topikról tett állítást tartalmazó mondatszakasz a logikai értelemben vett állítmány, egy szóval: predikátum.

A topikot a mondat igéjének vonzatai közül választjuk. Bármilyen mondattani szerepű vonzat szerepelhet topikként. (5a)-ban például az alany, (5b)-ben a tárgy, (5c)-ben egy határozó szolgál a mondat topikjául.

5.5. táblázat -

(5)

a. [TOP János] [PRED feltette a könyvet a polcra]

 

b. [TOP A könyvet [PRED feltette János a polcra]

 

c. [TOP A polcra] [PRED feltette János a könyvet]


Az (5a-c) alatti mondatok tehát ugyanazt az eseményt írják le, de (5a) a János nevű szereplőről tett állításként, (5b) a könyvről szóló állításként, (5c) pedig a polcról szóló állításként fogalmazza meg.

Mint a (4a) alatti mondatban megfigyelhettük, a magyar mondat egynél több topikot is tartalmazhat. Ugyanakkor a topik nem kötelező eleme a mondatnak. Nem szükségszerű, hogy egy eseményt valamely szereplőjéről szóló állításként láttassunk. Olykor, mint (6a) -ban, az eseménynek nincs is az eseménytől függetlenül létező, topikként megnevezhető szereplője.

5.6. táblázat -

(6)

a. [PRED Érkezett egy levél]

 

b. [PRED Esik az eső]


Az eseményt leíró mondatok természetesebbnek hatnak topik nélkül, mint az állapotot leírók. Az eseményt leíró topik nélküli mondatot úgy értjük, hogy az ’itt és most’-ról vagy az ’ott és akkor’-ról, azaz egy adott helyzetről tesz állítást. Az állapotot kifejező igékkel alkotott topik nélküli mondatok ezzel szemben nyomatékos állítás hatását keltik:

5.7. táblázat -

(7)

a. [PRED Tudja Mari a matematikát]

 

b. [PRED Szereti János a feleségét]

 

c. [PRED Szépek és okosak a gyerekeik]


Minthogy a topik nem kötelező eleme a mondatnak, másrészt a mondat egynél több topikot is tartalmazhat, az a tény, hogy a topik mindig megelőzi a predikátumot, nem elég a topik és a predikátum elhatárolásához. A predikátumkezdő összetevőt legkönnyebben arról ismerhetjük fel, hogy rá esik az első kötelező hangsúly a mondatban. Az e hangsúlyt megelőző összetevő(k) a topik(ok). (A topik maga akár hangsúlyos, akár hangsúlytalan lehet – attól függően, hogy szerepelt-e a szövegelőzményben, s hangsúlya nem lehet erősebb, mint a predikátum élére kerülő kötelező hangsúly.) Tekintsük ismét a fentebb (4a, b) alatt már idézett példapárt! A mondatváltozatokat annak alapján tagolhatjuk és értelmezhetjük kétféleképpen, hogy a kötelező hangsúly hol jelöli ki az állítmány kezdetét:

5.8. táblázat -

(8)

a. [TOP A földrajzot Péter] [PRED SZERETI]

 

b. [TOP A földrajzot] [PRED PÉTER szereti]


Az a tény, hogy a topik a beszélő és a hallgató számára ismert egyént, csoportot, dolgot nevez meg, korlátozza azoknak az összetevőknek a körét, melyek képesek topik funkciót betölteni. A topik többnyire tulajdonnév vagy határozott névelős főnév. Határozatlan névelős főnév csak akkor szerepelhet topikként, ha egy meghatározott csoport valamely meghatározatlan elemére vonatkozik, például:

(9)A gyerekek kinyitották az ablakot. [TOP Egy gyerek] kinézett.

Tulajdonképpen a nyelvnek arra is van eszköze, hogy a nem egyént vagy dolgot megnevező összetevőket is egyénítse, azaz úgy láttassa, mintha egyént vagy dolgot jelölnének, s ezáltal alkalmassá tegye őket a topik szerepre. Ez az eszköz a (kimondott vagy hallgatólagos) szembeállítás. Például:

5.9. táblázat -

(10)

a. [TOP Szép] [PRED nem vagyok] de [TOP kedves] [PRED annál inkább]

 

b. [TOP Fel] [PRED LIFTEN megyek], [TOP le] pedig [PRED GYALOG]


A szép és a kedves elsődlegesen tulajdonságokat írnak le; nem neveznek meg különálló dolgokat (ugyanabban az egyénben elválaszthatatlanul jelen lehet egyszerre mindkét tulajdonság). Az a tény azonban, hogy a (10a) mondatban szembe vannak állítva, egyéníti őket; azt sugallja, hogy különálló tulajdonságoknak tekintjük őket; s ilyen minőségükben állítást is tehetünk róluk. (10b)-ben a fel igekötőt a le igekötővel állítjuk szembe, s ezáltal világossá tesszük, hogy a fel-ről mint egy irány nevéről beszélünk; ilyen minőségében teszünk róla állítást. Az efféle, kontrasztív intonációval ejtett, szembeállítást kifejező topikot kontrasztív topiknak nevezzük.

Az olyan határozatlan névelős főnév, mely a mondatban leírt esemény során keletkező vagy megjelenő egyénre, csoportra, dologra utal, nem lehet topik. Az alábbi mondatok kezdő összetevője tehát nem ejthető topikként, hangsúlytalanul. (11a, b) legfeljebb csak akkor volna elfogadható, ha a határozatlan névelős összetevő az állítmány részét képezné; ő viselné az állítmány élére eső kötelező hangsúlyt.

5.10. táblázat -

(11)

a. *[TOP Egy gyerek] [PRED született]

 

b. *[TOP Egy énekkart] [PRED alakítottunk]


Egy ige vonzatai közül egyszerre több is alkalmas lehet a topik szerepre. Ilyen esetben természetesen a szövegösszefüggés, mondanivaló dönti el, hogy melyiket választjuk topiknak. Szövegösszefüggésből kiragadva mindig az a mondatváltozat a legtermészetesebb, amelyben az esemény élő szereplőjéről állítunk valamit. Az élő szereplő leggyakrabban a nyelvtani alany, de lehet a tárgy, mint (12a)-ban, vagy a határozó is, mint (12b)-ben:

5.11. táblázat -

(12)

a. [TOP Jánost] alkalmazta egy vegyigyár.

 

b. [TOP Jánossal] felborult a létra.


Összefoglalva az elmondottakat, a magyar mondat szerkezeti egységekre való felbontásának első lépéseként a mondatot topikra és predikátumra tagoljuk; ez teszi lehetővé a mondat logikai értelemben vett alanyának és állítmányának megállapítását. Azaz:

(13) A topik pozíciója

A mondatnak az első kötelezően hangsúlyos összetevővel kezdődő szakasza a predikátum. A predikátumot megelőző tetszőleges számú igevonzat topik szerepű.

(14) Topik-értelmezés

A topik azt az (egy vagy több) egyént (személyt, dolgot, csoportot) nevezi meg, amelyről a mondatban állítást teszünk; a predikátum a topikról a mondatban tett állítás.

Ha a topik–predikátum tagolást nem felismerni akarjuk, hanem beszélőként létrehozni, akkor előzőleg célszerű az ige valamennyi vonzatát a predikátumban, az ige mögött felvenni, s közülük emelni ki választhatóan topikot. Az alábbi szabályt feltételezhetjük tehát:

(15) Topik-kiemelés

Az ige egy vagy több vonzata kiemelhető a predikátum elé, topik helyzetbe.

Ami a mondat predikátumrészét illeti, az a legegyszerűbb esetben egy igei kifejezésből áll, mely az igét s az ige azon vonzatait tartalmazza, amelyeket nem emeltünk ki topik helyzetbe – 1. a (16a) alatti példa predikátumát. (Minden predikátumnak igei alaptagot tulajdonítunk. A névszói állítmányt tartalmazó mondatokban rejtett létigét feltételezünk.)

Az igei kifejezés elé logikai műveleteket kifejező nyelvi eszközök is kerülhetnek: kimerítő azonosítást kifejező fókusz – 1. (16b)-t, kvantifikációt kifejező általános névmást tartalmazó kifejezés – 1. (16c)-t, valamint tagadást jelölő nem – 1. (16d)-t.

5.12. táblázat -

(16)

a. [PRED Megetette Mari a gyerekeket]

 

b. [PRED MARI etette meg a gyerekeket]

 

c. [PREDMindegyik gyereket MARI etette meg]

 

d. [PRED Nem mindegyik gyereket MARI etette meg]


E predikátumtípusok belső szerkezetét, szórendjét külön-külön pontokban vizsgáljuk meg.