Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Összegzés

Összegzés

A szófajokkal foglalkozó fejezetünk első részében a szófaji osztályozás alapegységének, a szó fogalmának a meghatározását jártuk körül. A szótári elemeknek öt fajtáját különítettük el: a független szavak, a függőszók, a félszók, az alaptövek és a toldalékok csoportját. Meg kellett továbbá különböztetnünk a szóalapú és a tőalapú morfológiai eljárásokat is, rámutatva, hogy a magyar nyelvnek alapvetően szóalapú morfológiája van, de egyes szeletei a tőalapú morfológia sajátosságait mutatják.

Ezután azt vizsgáltuk meg, milyen osztályokba, szófajokba rendeződnek a szavak. Először az ismert megkülönböztetés mentén a nyitott és zárt osztályokat mutattuk be. Azután egyebek mellett azt állapítottuk meg, hogy a szófajok nem egészükben különböznek egymástól, hanem nagyobb csoportokba rendezhetők aszerint, hogy (1) lehet-e vonzatuk és (2) a vonzatuknak adnak-e thematikus szerepet. Az első alternatíva szerint vannak főkategóriák és másodlagos kategóriák a szófajok között, a második pedig a főkategóriákat osztja ketté lexikális és funkcionális alcsoportokra. A hagyományos szófaji felősztást több ponton is kétségbe vontuk: érveltünk az ellen, hogy a névmásokat külön szófajnak tartsuk, illetve, hogy az igeneveket szófajként különítsük el. A névmásokat a funkcionális kategóriák több eltérő osztályába soroltuk be referenciális, illetve kvantorértelemzésüktől függően. Az igenevek álláspontunk szerint nem alkotnak sem egységes szófajt, sem külön-külön szófajokat. Korábbi „főnévi”, „melléknévi”, „határozói” igenévi címkéjük annak volt köszönhető, hogy ilyen szófajú szavakkal tunt (részben) közösnek a mondatbeli környezetük. Az alaposabb vizsgálat azonban azt mutatja, hogy az igeneveket tartalmazó szerkezetek nem-véges tagmondatokat alkotnak.

[1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8]



[1] E fejezet Kenesei (2000) alapján készült, további érveket Kenesei (1998, 2004) tartalmaz.

[2] A „függőszó” terminust – más értelemben – először Ágoston (1974) használta

[3] Az ilyen jelenségekre először Booij (1985) figyelt fel.

[4] Itt csupán a formai elfogadhatóság ismérvére hivatkozunk. A megismételt függőszót tartalmazó szerkezet jelentése nem kell hogy azonos legyen az egyetlen függőszót tartalmazó kifejezés jelentésével.

[5] Kritikai elemzésüket l. Marosán (2001)-ben. Az egyes szófajok jelentéstani vonatkozásait tárgyalja Kiefer (2000b).

[6] A helyzet ennél bonyolultabb: vannak ugyanis melléknévként besorolandó elemek, pl. néhai, házi, amelyek nem szerepelhetnek állítmányban, viszont vannak köznevek, amelyek mind állítmányban, mind főnév előtt megjelenhetnek, pl. alabástrom, katona. Ez egyrészt arra utal, hogy a szófajokat egymáshoz képest is definiálni kell, vagyis be kell tudni mutatni azt is, hogy milyen környezetekben nem fordulhatnak elő, másrészt, hogy egyes szófajok között a határvonalak nem mindig élesek. Lásd még Moravcsik (1997).

[7] A melléknevek és melléknévi igenevek összevetése Komlósy (1992) alapján készült.

[8] Következik a fentiekből, hogy a korlátlanul termékeny -ás/-és toldalékos, ún. komplex eseményt jelölő főneveket tartalmazó szerkezetek is igenévi jellegűek, nem pedig szóképzéssel keletkeznek. Itt nincsen terünk a részletes érvelés bemutatására, amely arra épül, hogy szemben a szóképzéssel e szerkezetek megtartják az igei argumentumszerkezetet és tagmondati szerepben állnak, vö.: repülés, de *átrepülés, vö.: afolyó átrepülése (Laczkó 2000, Kenesei 2005).