Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Milyen szófajok vannak a magyar nyelvben?

Milyen szófajok vannak a magyar nyelvben?

Az itt érvényesített formai szempontok alapján tehát a (25) osztályozásban felsorolt csoportokat tartjuk a magyar nyelv szófajainak – azzal, hogy a funkcionális kategóriák osztálya bővíthető, hiszen a mondatbeli pozíciók szerinti megkülönböztetés még további alosztályokat tesz lehetővé, illetve szükségessé. Táblázatunkból az is következik, hogy – bár a hagyományos szófajok és a formai szempontok alapján itt felvett szóosztályok között jelentős egyezés mutatkozik – számos korábban szófajnak minősített elemcsoportnak mi mégsem adhatjuk meg ezt a minősítést. Vegyük akkor sorra, melyik hagyományos szófajt miért utasítjuk el. Mint máshol, itt is fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy állításainkat a strukturális elemzések fogalmi keretében tesszük; más gondolkodási keretben más eredményekhez juthatunk.

A mondatszók

Kezdjük az indulatszókkal, illetve az általában mondatszóknak nevezett csoporttal. Ezek többsége kizárólag önálló tagolatlan közlésként szerepelhet, pl. húha, ajaj, pfúj stb. Ez még akkor is igaz, ha esetenként képzett szavak töveként is megjelenhetnek (pl. fújol, jajong), amire rövidesen visszatérünk. A szóosztályokat, mint láttuk, úgy tudjuk megállapítani, hogy más szóosztályokkal alkotott környezetekbe próbáljuk elhelyezni őket. Mivel azonban a mondatszók más szavakhoz, szóosztályokhoz nem kapcsolódnak, kategóriájuk valójában megállapíthatatlan. Hogy Ferdinand de Saussure egyik népszerű hasonlatát felidézzük, ha a nyelvi elemek egy sakkjáték figuráira emlékeztetnek, amelyben a figurákat a rájuk vonatkozó szabályok határozzák meg, azaz, hogy melyik figurának milyen fajta lépéseket szabad megtenni a 64 fekete-fehér négyzet által kijelölt térben, a mondatszók olyanok, mintha sem az így kijelölt térbe nem tartoznának, sem pedig semmilyen szabály nem vonatkozna rájuk. De akkor miért érezzük úgy, hogy valamilyen nevet mégis adnunk kell nekik? Valószínűleg arról van szó, hogy mint sajátos formájú tagolatlan közléseket, amelyeket a beszélők rendszeresen és meghatározott formában használnak, valahol fel kell sorolnunk őket, és ez a hely – jobb híján – a nyelv szótára. Ha viszont bekerülnek a listázott elemek közé, akkor a „valódi” szófaji tulajdonsággal bíró osztályoktól meg is kell tudnunk különböztetni őket, más szóval meg kell adnunk azokat az utasításokat, amelyek használatukat szabályozzák, még ha ez a használat nem a mondatbeli környezetük kijelölésére vonatkozik is. Így állítjuk fel tehát – nem a grammatikában, hanem a szótárban – a „mondatszók” vagy „indulatszók” csoportjait a köszönési formáktól kezdve az állathívogató hangokon és a fájdalmat vagy meglepetést jelző felkiáltásokon át egészen a szitkozódásokig.

Az pedig, hogy képzők rakódhatnak rájuk, nem érv amellett, hogy külön osztályt képeznek. Mint láttuk, a magyar nyelvben vannak olyan képzett szavak, amelyekben a képző előtt egy szófaji szempontból tisztázatlan besorolású, úgynevezett alaptő áll, megkülönböztetve ezeket a szóosztályi besorolással rendelkező szavaktól. Ilyen példa volt a fesz- vagy a patt-. Ha bármikor szükségünk lenne például egy tok-tok formájú állathívogató mondatszóra, könnyűszerrel képezhetünk belőle egy toktok-ol igét a termékeny -ol igeképzővel anélkül, hogy el kellene döntenünk, milyen szófaja van a toktok-nak. Itt jegyezzük meg, hogy az újabb nyelvtanoknak azt a gyakorlatát, hogy a módosítószókat a mondatszók közé sorolják, nem követhetjük az itt megfogalmazott elvek következtében: a módosítószók ugyanis teljesítik azt a követelményt, hogy más szavakkal, illetve szóosztályokkal szintaktikai viszonyban állnak. A következő példákban a lehetséges, illetve a lehetetlen pozíciókat jelöltük csillag nélküli, illetve csillagos zárójelekkel: (Valószínűleg) Joli (valószínűleg) férjhez (*valószínűleg) megy (valószínűleg); (Aligha) Péter (aligha) érti (*aligha) afeladatot (*aligha).

A névmások

Mint a „Nyitott és zárt osztályok”. pontban említettük, a névmások formális jegyeik alapján nem alkotnak önálló szóosztályt, közöttük a „helyettesítés” jelentés- vagy funkcióbeli jegye teremt meg egy kategóriákon keresztüli hasonlóságot. De maga a helyettesítés fogalma is túlságosan lazán van meghatározva, hiszen az 1. vagy 2. személyű személyes névmások legalábbis alanyi vagy tárgyi helyzetben nem valamely más főnév(i csoport) helyén állnak úgy, ahogy például egy köznév akármikor helyettesíthet egy másikat. E négy „névmás” a koreferencia vonatkozásában is önálló csoportot alkot, mivel „saját jogon” működnek referáló kifejezésekként, noha természetesen kategóriájuk a főnévi csoport meghatározó elemével azonos. További csalóka tulajdonsága a névmásoknak, hogy zárt osztályt képeznek, és emiatt egy egységes funkcionális kategória látszatát keltik.

Szigorúan véve azonban minden névmás abba a szóosztályba tartozik, amelynek a tagjait vagy amelynek a tagjaival alkotott szintagmákat helyettesíteni tudja. Vannak tehát főnevet, pontosabban főnévi csoportot (ő, az, ez, ki, aki, valami, minden, (ön)maga stb.), továbbá melléknévi (ilyen, amilyen, valamilyen stb.), számnévi (ennyi, amennyi, hány, valamennyi, semennyi) és határozói csoportot (ide, hová, ahol, bárhová, sehol stb.) helyettesítő lexikai egységek, amelyeknek (illetve a velük alkotott szintagmáknak) vagy nincsen független referenciájuk, vagy pedig sajátos kvantorértelmezésük van. A független referencia nélküli kifejezések közé értelemszerűen azokat soroljuk, amelyeknek (vagy amelyek közreműködésével alkotott kifejezéseknek) a megértéséhez szükség van a szövegbeli vagy a szövegen kívüli környezet ismeretére. Kvantorértelmezése olyan kifejezésnek van, amelynek megértéséhez nincsen szükség a (szöveg)környezetre és amelyre nem lehet visszautalni a szokásos eszközökkel. Az alábbi példában egy-egy kvantor nélküli (26a), (27a) és kvantort tartalmazó kifejezést (26b), (27b) vetünk össze. A dőlt betűs elemek – beleértve az (ő)-vel jelölt „törölt” névmást – itt és alább a szándékolt azonos referenciát jelölik.

4.18. táblázat -

(26)

a. Tegnap hatkor a kislánysokat játszott. Utána (ő) elaludt. (= a kislány)

 

b. Tegnap hatkor mindenki sokat játszott. *Utána (ő) elaludt. (= mindenki)


4.19. táblázat -

(27)

a. Az (ő) apukája tudta, hogy vigyázni kell a kislányra.

 

b.*Az (ő) apukája tudta, hogy vigyázni kell mindenkire.


A hagyományosan „általánosnak és határozatlannak” nevezett névmások túlnyomó többsége, valamint a kérdő névmások tehát a kvantorértelmű kifejezések közé tartoznak és valójában nem is „névmások”, hiszen a helyettesítés olyan módon nem áll fenn, ahogy például az (ő) vagy az oda helyettesíti az a kislány főnévi csoportot, illetve a Szegedre ragos kifejezést, vagyis azzal azonos referenciát mutat fel. Szemben a „szokásos” névmásokkal, a kvantorokhoz nem lehet referenciát rendelni. Az pedig, hogy kategóriájuk (főnévi, melléknévi stb. csoport) azonos más kifejezésekével, még nem elégséges a névmási státuszhoz.

Az egyszerűség kedvéért nemcsak a kvantorokat, de minden helyettesítő kifejezést továbbra is „névmásnak” nevezünk, jóllehet tudatában vagyunk annak, hogy nemcsak „(fő)nevek” helyén állhatnak. A nem kvantorértelmezésű kifejezéseket (a görög ’mutatni’ tőből képzett szóval) deiktikus névmásoknak fogjuk hívni; ni; ezek referenciájukat nyelven belüli vagy nyelven kívüli (vissza)utalás segítségével kaphatják meg. Az előbbieket anaforikus („visszautaló”), az utóbbiakat demonstratív („mutatószói”) névmásoknak nevezzük:

4.20. táblázat -

(28)

a. Péter azt hitte, hogy Anna őt látta.

anaforikus

 

b. Péter azt hitte, hogy Anna ezt látta.

demonstratív


A deiktikus névmások nagy része mind az anaforikus, mind a demonstratív referenciára alkalmas (pl. ő, ez, ennyi, az, maga stb.), más részük csak anaforikusan használható, pl. a visszaható és kölcsönös névmások (szigorú szabályok szerint), továbbá a lexikális fejjel bevezetett vonatkozó névmások. Alább ez utóbbi hármat illusztráljuk.

4.21. táblázat -

(29)

a. A fiú látta (ön)magát.

visszaható

 

b. A lányok olvasták egymás könyveit.

kölcsönös

 

c. Azok a könyvek, amelyeket a lányok elolvastak…

vonatkozó


A névmások egy részét a névelő kategóriájába kell sorolnunk: az én, ő, ez, vele, maga, egymás, amelynem módosítható melléknévvel, nem vehet fel névelőt, tulajdonképpen mindegyik teljes mértékben kitölti a (referenciális) főnévi csoportot, a DP-t. Ha pedig a névelő ennek a DP-nek a fejében áll, akkor e névmásoknak is ott kell lenniük. Ezek mellett a D-névmások mellett – Szabolcsi–Laczkó (1992)-t követve – megkülönböztetünk Det szóosztályú névmásokat is, azaz olyan deiktikus vagy kvantor jelentésű elemeket, melyek nem helyettesítenek teljes főnévi csoportokat, hanem azokon belül teljesítik rámutató funkciójukat, pl. a te eme/ezen/minden/valamennyi/hány… könyved. Ugyanebbe a csoportba tartoznak továbbá a „számnévi” helyettesítő elemek is: ennyi, amennyi, hány, valamennyi stb.

(30) A mutatószavak elhelyezkedése a magyar főnévi csoport (DP) szerkezetében

A balszélső DP az esetraggal ellátandó (ugyan)az/ez mutatószók helye, a D a határozott névelőé, a Det a nem esetragozott mutatószók és a fentebb felsorolt további névmások pozíciója, és végül az XP helyén jelenhetnek meg az igeneves szerkezetek egyik lehetséges sorrendi elhelyezkedésükben.

4.22. táblázat -

(31)

a. az [XP Érden dolgozó] ezen/valamennyi diák

 

b. ezen/valamennyi [XP Érden dolgozó] diák


Az úgynevezett névmások tehát az alábbi módon csoportosíthatók.

(32) A „névmások” osztályozása

4.23. táblázat -

„NÉVMÁSOK”

DEIKTIKUS

KVANTOR

ANAFORIKUS

DEMONSTRATÍV ÉS ANAFORIKUS

 

D osztály: visszaható kölcsönös

D osztály: mutató személyes

D/Det osztály: kérdő tagadó határozatlan (= egzisztenciális) általános (= univerzális) megengedő (bár/akár-) (vonatkozó)

D/Det osztály: vonatkozó

Det osztály: „melléknévi” „számnévi”

 


A vonatkozó névmás jellemzően anaforikus, de mint említettük, lehet kvantorszerű használata is és természetesen lehet teljes főnévi csoport helyén (a kalap, amelyet megvett), de lehet azon belül is (amelyik/amilyen kalap). A kvantorszavak is mind ugyanilyenek: egy részük teljes főnévi csoport értékű (ki, semmi, valaki, minden stb.), más részük az NP-n belüli Det osztályába tartozik, pl. melyik/semennyi/valamelyik/minden/bármennyi (kalap).

Végül jellemző tulajdonsága még a névmásoknak, hogy általában nem vesznek részt összetételekben. Jóllehet léteznek olyan kérdőszók mint a kiféle, hányfajta és milyenszerű, és mivel második elemük félszónak (összetételi tagnak) minősül, ezek valóban összetételek, de mert a névmásokkal termékeny módon összetételeket nem lehet alkotni, állításunk fenntartható. Nincsen például *mi-kutatás, *valami-főzés, *ez-olvasás, *ő-nézés stb. Ha ebben az általában termékeny [főnév + főnév] szerkezetű összetételtípusban (vö.: felhő-kutatás, strucc-főzés stb.) az ún. főnévi névmások nem szerepelhetnek, akkor valamilyen magyarázatot kell találnunk erre a jelenségre. A tiltás első látszatra annak a következménye, hogy az összetételek tagjai szó méretű szótári elemek, márpedig a „főnévi névmások” teljes szintagmát alkotnak. De valószínűbb, hogy a tiltás alapja az, hogy az egyébként névelőket, kvantorokat stb.-t felvenni képes (összetett) főneveken belül nem lehet olyan elem, amely már önállóan képes arra, hogy referáljon. Márpedig a deiktikus névmásoknak a legfontosabb tulajdonságuk, hogy referálnak, kijelölnek valamely szövegen belüli vagy kívüli dolgot, amire utalnak. Ezt a jelentésbeli különbséget azonban megragadhatjuk egy olyan formális tulajdonság segítségével, amely a névmásokat más kategóriába sorolja, mint általában a főneveket. Ha a deiktikus névmásoknak éppen azt a jellegzetességét tekintjük alapvetőnek, hogy referenciálisak, akkor helyük nem a főnév N csomópontja, hanem a névelőnek megfelelő („külső”) Determináns D vagy például a birtokos szerkezeten belüli („belső”) Determináló Det kategóriája alatt van, mint a mutatószó az Anna ama/ezen könyve kifejezésben, ahogy fentebb is állítottuk. Így az N + N formájú összetételek közé a fent felsorolt elfogadhatatlan formák nem kerülhetnek, hiszen a névmások osztálya a D vagy Det, nem pedig az N, a D + N vagy Det + N típusú összetételeket pedig sem a magyar, sem más nyelv nem teszi lehetővé. A kvantorértelmű (kérdő, általános stb.) névmások ugyan nem referenciálisak, de mivel ezek sem főnévi (azaz N, hanem Det, Num stb.) kategóriájúak, ugyanezek a szempontok érvényesek rájuk. Figyeljünk fel rá, hogy e lépésünkkel a névmások ugyan nem válnak egyetlen osztály tagjává, de például a hagyományosan főnévinek nevezett névmások közül a felsoroltak a funkcionális kategóriák közé kerülnek, és így össze tudjuk egyeztetni azt a tényt, hogy zárt osztályt alkotnak, azzal a kívánalommal, hogy kategorizálhatók legyenek.

Az igenevek

A névmások mellett az igenevek is azok közé a nyelvi elemek közé tartoznak, amelyek nem alkotnak önálló szófaji kategóriát. Sorra véve azokat a meggondolásokat, amelyek szerint az igeneveket különálló szóosztályokba sorolták, látni fogjuk, hogy ezek vagy tévedésen alapulnak, vagy elégtelen általánosítások eredményei.

Először is az igenevek általában nem „egyértékűek” a megfelelő szófaji kategóriákkal, azaz a főnevekkel, melléknevekkel, illetve határozószókkal, amint azt az igenevek szófaji jellegét támogatók állítják, pl. Bencédy et al. (1968: 33). A főnévi igenév például nem valamely főnévvel, hanem egy főnévi csoporttal lehet „egyértékű”, pl. az olvasni igenév a következő szembenállásban vesz részt:

4.24. táblázat -

(33)

a. *[Az olvasni] fontos.

 

b. Olvasni fontos.

 

c. Az olvasás fontos.

 

d. *Olvasás fontos.


Vagyis az [azolvasás] főnévi csoport áll szemben az olvasni főnévi igenévvel.

A melléknévi igenév címkéje alatt tárgyalt szóalakok továbbá nem alkotnak egységes csoportot. Egy részük valóban melléknév, hiszen fokozhatók, módosíthatók és (névszói) állítmányként is használhatók.

4.25. táblázat -

(34)

a. ez a ragyogó ötlet

 

b. ez a még ragyogóbb elgondolás, a legragyogóbb megoldás

 

c. az ötlete annyira ragyogó volt, hogy…

 

d. Ez az ötlet ragyogó volt.


Csakhogy közelebbről nézve e szavak tulajdonképpen igéből képzett -ó/-ő képzős melléknevek, nem pedig melléknévi igenevek, és sokszor az eredeti ige jelentése már csak csökevényesen, elhomályosultan van jelen a melléknévben, mint a fenti példában is láthattuk. Ha például egy olyan kétarcú formát vizsgálunk, mint a melléknévként (A) és melléknévi igenévként (V-ó) is működni képes vonzó szót, akkor világosan elkülönül a két forma.[7]

4.26. táblázat -

(35)

a. Petra vonzó nő maradt.

A

 

b. Petra igen vonzó/*a férfiakat igen vonzó maradt.

A/V

 

c. Petra a férfiakat magukhoz vonzó nők közé tartozik.

V

 

d. Petra vonzóbb/*a férfiakat vonzóbb nő mint Ella.

A/V

 

e. Ezek a nők vonzók/*férfiakat vonzók.

A/V


Azt állítjuk, hogy a dilemma csupán látszólagos: az esetek túlnyomó többségében eldönthető, melléknévről vagy igenévről van-e szó. A vonzó például csak akkor lehet melléknév, ha nincs mellette tárgy, hiszen a vonz tárgyas ige. Az olvasó viszont egyáltalán nem lehet melléknév, hiszen nincsen olvasóbb vagy nagyon olvasó alakja. Az igéző például melléknév, ha igéző szemekről beszélünk, de igenév, ha a más tekinteteket igéző szemek DP-ben találjuk. Az égbolton ragyogó csillag DP-ben a ragyogó igenév, a melléknévnek ugyanis nem lehet helyhatározója a DP-n belül, vö.: *az égbolton gyönyörű csillag. Kijelenthetjük tehát, hogy a melléknévi igenév csupán a főnévi csoporton belül fordulhat elő egyes, a melléknévvel azonos (jelzői) helyzetekben, de akkor sem vehet fel módosítókat és nem fokozható, vagyis több, a melléknevet meghatározó tulajdonságot nem találunk meg benne.

A főnévi igenév sem fordulhat elő mindenhol, ahol a „főnév” (azaz pontosabban a főnévi csoport) és viszont. Ismeretes, hogy vannak olyan igék, amelyek mellett infinitívuszos bővítmény van, de ez utóbbi helyett nem lehet más, főnévi vagy akár tagmondat jellegű összetevőt betenni a mondatba.

4.27. táblázat -

(36)

a. igyekezett olvasni

 

b. *igyekezte/igyekezett (az) olvasást

 

c. *igyekezte (azt), hogy olvas(son)

 

d.!igyekezett, hogy olvasson


A (36d) mondat elé azért tettünk felkiáltójelet, hogy figyelmeztessünk arra: itt a tagmondat nem vonzat vagy bővítmény, hanem független alárendelésben lévő célhatározói értelmű mellékmondat a ’siet’ jelentésűvé változott ige mellett (’igyekezett annak érdekében, hogy olvasson’).

Azt a tényt, hogy az igenevek mellett valódi igei bővítmények is előfordulhatnak (pl. tárgy, vö.: könyvet olvasó/olvasni), rendszerint azzal indokolják, hogy az igenevek „átmeneti szófajt” alkotnak az adott szóosztályok (főnév, melléknév, határozó) és az ige között, a vonzatosság pedig az igei tulajdonságaik megnyilvánulása lenne (Keszler 2000: 223, Lengyel 2000). Csakhogy láttuk már, hogy a főnévi igenév a főnévre, illetve a melléknévi igenév a melléknévre csak igen kis mértékben hasonlít. Ezzel szemben szinte minden igei tulajdonságot megtalálunk bennük; az egyetlen kivétel az alanyi vonzat hiánya, de az sem minden igenévnél, vö.: [A leveleklehullván] télire fordult az idő; a [Péter vezette] vetélkedő, ahol a félkövérrel szedett kifejezések a szögletes zárójelek közé fogott igeneves szerkezetek alanyai.

Vajon miért terjedt el az a felfogás, hogy az igenevek főnévi, melléknévi, illetve határozó(szó)i természetűek? Nem meglepő, hogy a választ valóban az ezekre a szófajokrajellemző tulajdonságok és az igenevek viselkedése közötti bizonyos mértékű átfedésben kell keresnünk. Ha végiggondoljuk, milyen szerepben fordulhat elő például a főnévi igenév, akkor észrevehetjük, hogy vagy alany, vagy az igének valamilyen (más) vonzata lehet csupán; nem lehet jelző vagy (szabad) határozó.

4.28. táblázat -

(37)

a. [Ezt a könyvet elolvasni]/A kiabálás tilos.

alany

 

b. Elfelejtette [elolvasni ezt a könyvet]/a feladatot.

tárgy

 

c. Képes volt [elolvasni ezt a könyvet]/a rajzolásra.

egyéb vonzat

 

d. *a [könyvet olvasni]/tehetséges diák

jelző

 

e. *[az utcán sétálni]/gyorsan elfelejtette az angolórát

határozó


A jellemző szófaji kategória, amelynek a tagjai betöltik a főnévi igenév számára engedélyezett helyeket, nem más, mint a főnév, pontosabban a főnévi csoport.

A melléknévi igenév mindig a főnév jelzojeként jelenik meg:

4.29. táblázat -

(38)

a. a [könyvet olvasó] diák

 

b. *[(a) könyvet olvasó] tilos


Ez a szerep pedig jellegzetesen a melléknév számára van fenntartva. És ugyanígy a határozói igenév is mindig a mondat (szabad) határozóinak a helyén fordul elő, nem pedig alany- vagy tárgyhelyzetben.

4.30. táblázat -

(39)

a. [A könyvet olvasva]/szórakozottsága miatt elfelejtette az angolórát.

 

b. *[a könyvet olvasva] tilos

 

c. *a [könyvet olvasva] diák


Vagyis pontosan azért osztályoztuk az igeneveket úgy, ahogy, mert rendre a főnévi, melléknévi és határozói csoportokra jellemző mondatbeli helyzetekben fordulnak elő, vagyis az e szintagmákat meghatározó szófajok tulajdonságait vetítettük rájuk.

Végül egyáltalán nem bizonyos, hogy az igenevek szóképzéssel jönnek létre. Ha az igenevek igei természetűek, vagyis ha nem változtatnak szófaji kategóriát, akkor a legfontosabb érvet, amely a szóképzés mellett szólt, gyakorlatilag érvénytelenítettük. A szóképzéssel való létrehozásuk ellen szól továbbá az is, hogy minden szóosztályban, ahol vannak képzett szavak, vannak olyanok is, amelyek tőszók, azaz tagolatlan, „egymorfémás” elemek, pl. a főnevek között a fű, kutya, melléknevek között a barna, alacsony, az igék között az ül, szalad, és még a többnyire szóképzéssel létrehozott határozószók közt is találunk tőszókat, pl. hamar, este, gyalog. Ha az igeneveken képzők lennének, akkor ok lennének az az egyedülálló szóosztály, amely kizárólag szóképzéssel jöhetne létre és amelyben egyáltalán nem lenne tőszó.

Ha viszont az igenév nem szóképzés eredménye, akkor az igenévi végződések csakis inflexiósak (azaz ragok, illetve jelek) lehetnek, vagyis annak a nem-véges (nonfinit) mondatnak a jelölői, amelynek az igenév adja az állítmányát, változatlanul megőrizve a vonzatszerkezetét (általában, de mint láttuk, nem mindig, ugyanis az alanyt sokszor el kell hagyni). Egyébként az igenevek létrehozásának szinte korlátlan termékenysége is arra mutat, hogy itt nem szóképzéssel van dolgunk, a szóképzés ugyanis rendszerint kivételekkel és különféle, többnyire jelentésbeli megszorításokkal jár együtt (lásd a „A szóképzés”. pontot).[8]

Az igenevek tehát nem tartoznak sem önálló, sem átmeneti szófajőkba, hanem a fomondat részeként (vonzatként, jelzőként vagy szabad határozóként) egy-egy nem-véges tagmondat (alanyon kívüli) állítmányi részét alkotják.