Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A szófaji kategóriák

A szófaji kategóriák

Jellemző környezetekkel minden nyitott osztályt meg lehet határozni. A főneveket, mellékneveket, számneveket és névmásokat egyesítő és szokásosan névszónak nevezett osztályt például annak alapján, hogy az ide sorolt szóosztályok azonos nos ragokat és jeleket (összefoglaló nevükön: inflexiós toldalékokat) vehetnek fel (Keszler 2000: 183). Megjegyezzük, hogy a főnévi igenevek például éppen emiatt nem szerepelnek itt, hiszen ok nem vehetik fel a (17i–vi) alatti – lényegében véletlenszerűen kiválasztott – toldalékokat. A melléknévi igeneveket egyelőre együtt kezeljük a melléknevekkel (l. (17b)), de a „Az igenevek”. pontban még visszatérünk általános problémáikra. A névmások más okból hiányoznak: ok nem viselkednek egységesen a toldalékokkal szemben, mivel van, amelyik főnévként „veszi magára” a ragokat (pl. ki-nek), de a személyes névmást tartalmazó alakoknak éppenséggel a rag van a tövében (pl. nek-ed). A végződéseknek csak az egyik allomorfját adjuk meg, és az elfogadott gyakorlat szerint a hangrendi illeszkedésben részt vevő hangzóikat nagybetűvel jelöljük.

4.9. táblázat -

(17)

a. kutya, kép, falu

i.

-t

iv.

-bAn

 

b. sárga, hosszú, érdekes

ii.

-rÓl

v.

-ért

 

c. négy, negyed, negyedik

iii.

-nEk

vi.

-k


Az (a)–(c) csoportba tartozó szavak tehát névszók, mivel mindegyik előfordulhat az (i)–(vi) alatt felsorolt ragok és jelek előtt. Érdemes felfigyelni arra, hogy amikor „mondatbeli szerepeket” említünk, akkor például azzal egyenértékű dolgot mondunk, hogy a névszó felvehet tárgy- vagy határozóragot, s ezáltal az alaktani viselkedés és a mondatbeli szerep azonos rubrikába kerül, amit itt a környezetek formai jegyei alapján rögzítünk

Szokás egyébként még megemlíteni a főnevekhez és melléknevekhez hozzátehető közös „névszóképzőket” is, pl. -cskA, -kA, -sAg, vö. tanár-ság és okos-ság (lásd a „A szóképzés”. pontot). Itt ráadásul a -sÁg ugyanazt a jelentésmozzanatot, az absztrakt tulajdonságot adja hozzá az alapszóhoz – szemben a mellékneveken sokféleképpen értelmezhető kicsinyítő képzővel. Sot, még a -sÁg alapszavainak is hasonló jellegűeknek kell lenniük és tudjuk, hogy a köznév is alkalmas tulajdonságok kifejezésére, amit éppen állítmányi használata bizonyít. Az egy-két azonos képző azonban nem elegendő alap arra, hogy létrehozzunk egy fölöttes osztályt, ráadásul e képzők termékenysége rendszerint nem is közelíti meg az inflexiók gyakorlatilag korlátlan termékenységét, vö. *képség, *ötség, de képet, ötöt. Az azonos melléknévi és főnévi képző egyébként más nyelvekben sem ismeretlen, vö. angol brother-hood ’testvér(i)-ség’, likely-hood ’valószínű-ség’.

Láttuk már, hogy a (16) környezetcsoport mint környezetek osztályaira vonatkozó kritérium meghatározza a mellékneveket (alkalmasint a névszók feltételezett osztályán belül). Hasonló módon lehet megállapítani a (18)-ban a főneveket és a (19)-ben a számneveket is. A megadott környezetek ismét típusokat képviselnek és nem arra szolgálnak, hogy az adott osztály minden eleme elhelyezhető legyen bennük. Más szóval például egy nagyobb szerkezeten belül egy főnévvel csakis egy másik főnév fordulhat elő mellérendelő szerkezetben, illetve a birtokos szerkezet birtokának a helyén többnyire csak főnév fordulhat elő.

4.10. táblázat -

(18)

a. négy érdekes_____-t és szobrot látott

főnév

 

b. András legnagyobb_____-JA

főnév


4.11. táblázat -

(19)

a. a_____legjobb könyv

tő- és sorszámnév

 

b._____-An érkeztek

tőszámnév


Mind elvileg, mind gyakorlatilag lehetséges csupán formai, lényegében disztribúciós ismérvekre támaszkodva meghatározni az egyes szóosztályokat, azaz a nyelv szófaji kategóriáit, más szóval azokat a nagy csoportokat, melyeknek tagjai egymást lényegében kölcsönösen helyettesíteni tudják.

A névszók osztálya tehát úgy jön létre, hogy a toldalékok egy csoportját, az esetragokat mint környezetet „vakon” használjuk a disztribúciós elemzésben, és amely szavakon megjelenhetnek, azokat együvé soroljuk. A ragok felől nézve ennek az eljárásnak van is létjogosultsága: ha ugyanis esetragot találunk valamely szón, bizonyos, hogy „névszóval” van dolgunk, de ennyi információból még nem derül ki, melyik „alosztályba” tartozik az illető elem.

Ha most eltekintünk egy időre a zárt szóosztályoktól, vagyis a grammatikai vagy funkciószóktól, amelyeket a magyar terminológia „segédszóknak” vagy „viszonyszóknak” nevez, a nyitott osztályokba tartozó szófajok között két nagy csoportot találunk. Figyeljünk fel arra, hogy a számnevek, jóllehet pozicionálisan tökéletesen meghatározhatók, nem ugyanolyan osztályt alkotnak, mint mondjuk a melléknevek. Egyrészt azért nem, mert – a számok halmazának a nyelvtől független matematikai tulajdonságai következtében – hiába van gyakorlatilag végtelen számú számnevünk, az új számnevek egy meglehetősen egysíkú algoritmus avagy szóképzési szabály segítségével hozhatók létre és új elemeket általában nem lehet közéjük sem berakni, sem pedig más nyelvből átvenni – bár a számnevek sora „felfelé” bővíthető, pl. trillió, kvadrillió stb.

Ez azonban csak az egyik különbség. A másik eltérés abban áll, hogy a számneveknek általában nem lehetnek vonzataik, míg a mellékneveknek többféle vonzatuk is lehet: büszke vmire, képes vmire, független vmitől, méltó vmire/vkihez, hasonló vmihez stb. E szempontnak a jelentősége a nyelvtan felépítésében keresendő. A szótárból előhozott, onnan „kivetített” információk között kitüntetett szerepe van annak, amelyik meghatározza a szótári elemek és közöttük a szavak vonzatát vagy vonzatait, s ezáltal mintegy a szótárból építi fel a mondat szerkezetét. Ebben az értelemben tehát a szavak két csoportra oszlanak: azokra, amelyek lehetnek régensek, azaz lehet vonzatuk, vagyis a főnevekre, melléknevekre, igékre és a határozószókra (beleértve a névutókat is), illetve azokra, amelyeknek nem, mint például a számnevek. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy például minden főnévnek van, illetve kell hogy legyen vonzata, hanem azt, hogy jelentős számban találunk közöttük vonzatosokat, míg a számnevek közül egynek sem lehet vonzata. Alább a vonzatokat szögletes zárójelek közé tettük.)

4.12. táblázat -

(20)

a. a feltevés [hogy a betegség genetikus eredetű]

főnév

 

b. a hír [a választásokról]

 

4.13. táblázat -

(21)

a. érdekes [hogy a betegség genetikus eredetű]

melléknév

 

b. tehetséges [a sakkjátékban]

 

4.14. táblázat -

(22)

a. megállapítja [hogy a betegség genetikus eredetű]

ige

 

b. vesz [egy kecskét]

 
 

c. [három részből] áll

 

4.15. táblázat -

(23)

a. hasonlóan [a másik játékoshoz]

határozószó

 

b. [Annával] együtt

 

A számnevek még egy harmadik szempontból is másképp viselkednek: számnév nem lehet egy másik szó vonzata, azaz nem találunk olyan szót, amely megkövetelné, hogy mellette számnév álljon.

A „vonzatosság” tulajdonsága nemcsak azt követeli meg, hogy a régensek mellett meghatározott kategóriájú összetevők legyenek, hanem azt is, hogy ezeket az összetevőket a régensük pontos szintaktikai-szemantikai feladatokkal, úgynevezett thematikus szerepekkel lássa el. A thematikus szerepek lehetnek szemantikailag kötöttek, többnyire a kiosztott eset jelentésétől függően: ekkor a vonzat esetét inherensnek nevezzük, pl. elment a kiflim-ért, ahol az a kiflim főnévi csoport „cél” szerepét az -ért esetrag adja meg. A thematikus szerepek más része nem függ az eset „jelentésétől”, vagyis szabad, s ilyenkor a vonzat szerkezeti esetet, többnyire nominatívuszt vagy akkuzatívuszt kap. A következő példában: Péter-t okosnak tartja – a Péter főnévi csoport esetét az ige, thematikus szerepét a melléknév adja meg, hiszen a tart igével kifejezett (mentális) cselekvés nem Péterre irányul, hanem egy tényállapotra, azaz valamely állítást „tartunk”, ez esetben azt, hogy „Péter okos”. Ez utóbbi állításban pedig az okos melléknév mint predikátum adja meg a Péter főnévi csoport thematikus szerepét. Eképpen a régensként is működő szótári alapelemek meghatározzák a nyelv (egyik) minimális egységének, a mondatnak a legkisebb lehetséges szerkezeti alakját és annak minimálisan szükséges jelentéstartalmát is. A vonzatosság tulajdonságával felruházott szótári osztályokat főkategóriáknak vagy elsődleges (maior) kategóriáknak hívjuk, a többieket másodlagos (minor) kategóriáknak.

Az egyszerűbb, vagyis csupán kategoriálisan megszabott vonzatokat, illetve a thematikus szereppel ellátott vonzatokat igénylű szavak közötti különbség egy további megkülönböztetés alapjául szolgál. Vannak ugyanis olyan zárt szóosztályok, amelyek tagjai vonzatokat várnak maguk mellé. A segédigék például igei csoportot (VP-t) követelnek meg, de alanyuknak nem jelölnek ki önálló thematikus szerepet. A fog vagy szokott segédigék mellett álló alanyok nem a segédigétől kapják a) az aktív, akaratlagos cselekvést előidéző ágensi, b) a nem akaratlagos érzékelést vagy mentális cselekvést végző experiensi, vagy c) a ráhatott tárgyként megjelenő páciensi szerepeket az alábbi mondatokban, hanem a három különböző főnévi igenévtől.

4.16. táblázat -

(24)

a. Anna nem fogja/szokta kifesteni a szobát.

ágens

 

b. Anna nem fogja/szokta hallani/tudni a leckét.

experiens

 

c. A lecke nem fog/szokott elkészülni időre.

páciens


Az ilyen elemeket funkcionális kategóriáknak nevezzük, elkülönítve őket az eddig tárgyalt lexikális kategóriáktól. A szóosztályoknak ebbe a csoportjába a segédigéken kívül számos olyan elem tartozik, amelyet a (magyar) grammatikai hagyomány vagy a „viszonyszók” között, vagy az önálló szó „rangú” elemek szintje alatt, az inflexiók, azaz a jelek/ragok körében tárgyal. Mivel bennünket a szavak osztályozása érdekel, a toldalékoktól most eltekintünk, de megjegyezzük, hogy a szokásosan viszonyszóknak vett elemek közül egyesek nem a funkcionális kategóriák alá tartoznak, például az igekötő és a névutó azért, mert thematikus szerepeket is adhatnak a vonzatuknak, mások, mint például a mondathatározói szerepben (is) működő talán, bizony, illetve természetesen azért, mert egyáltalán nem lehet vonzatuk. A funkcionális kategóriák alá tartozó szavak között találjuk a segédigéken kívül a D (= determináns) kategóriájú névelőket (a/az, egy és a O = nulla), amelyeknek thematikus szerep nélküli NP vonzatuk van, a C (= complementizer) kategóriájú mondatbevezetőket (pl. a hogy, ha, bár alárendelő kötőszókat, illetve az és, de, pedig mellérendelő kötőszókat), amelyeknek (tag)mondatvonzatuk van, továbbá a tagadószókat és számos különféle – általunk függőszónak tekintett – ún. partikulát is, pl. is, csak.

Összegzésképpen az alábbi típusokat különböztetjük meg. (Vastag szedéssel az osztályokat, dőlt betűvel a tulajdonságokat adjuk meg. A szófajok normál betűvel állnak.)

(25) A szófaji kategóriák

4.17. táblázat -

 

FőkategóriaVonzatos

 

Másodlagos kategóriaVonzat nélküli

Lexikális kategóriaThematikus vonzatos

 

Funkcionális kategóriaNem thematikus vonzatos

mondathatározószó, (állítmányi) határozószó, számnév

főnév, ige, melléknév, határozószó

 

névelő, tagadószó, mondatbevezető, segédige, kérdő „partikula”

 


Ebben az osztályozásban természetesen nem szerepelnek a szó alatti szótári elemek (lásd a (12)–(13) táblázatot, illetve ábrát), a függőszók közül viszont felvettük azokat, amelyek önálló kategóriába tartoznak. Ezt onnan tudjuk, hogy egyrészt mindig azonos kategóriához csatlakoznak, például a névelő, amely mindig főnévi csoporthoz kapcsolódik, de az is vagy a csak nem, mert ezek különféle szintagmákhoz csatolhatók: határozói (tegnap is) vagy főnévi csoporthoz (Péter is), igéhez (olvasott is) stb., s az így létrejött kifejezések szintaktikai kategóriája változatlan marad. Másrészt az itt kategorizált függőszók nélkül a mondat nem lehetne grammatikus, vö. Péter *(az) utolsó padban ült vagy Anna *(nem) látott semmit, de a szófajilag „semleges” függőszó hiánya nem okoz gondot – legalábbis a nyelvtani helyesség tekintetében: (Csak) Anna látta Pétert (is). Természetesen ezeknek a szavaknak is megvan az egyenkénti szóosztályuk, de – szemben a hagyományos nyelvtani besorolásukkal – nem tartoznak valamiféle általános „viszonyszói” vagy „partikula” osztályba, hanem egyenként vizsgálni kell, milyen más szóosztályok környezetében fordulhatnak elő (azaz a saussure-i szintagmatikus viszonyokat), illetve milyen más szavakkal tartoznak egy csoportba (a saussure-i asszociatív, vagy modernebb terminussal: paradigmatikus viszonyokat vizsgálva). Következésképpen azIS, SEM, CSAKtípusába tartozó függőszók egyedi osztályokat képviselnek, melyekből annyi van, ahány környezetet az adott függőszó(csoport) meghatároz.

Mint látható, a nyitott osztályok egybeesnek a thematikus vonzatot megengedő szófajokkal, a funkcionális elemek pedig nyelvtől függően önálló szóként vagy kötött morfémaként valósulhatnak meg. Megjegyezzük, hogy az itt követett osztályozási rendszer értelmében az igekötők nem minősülnek önálló kategóriának: többnyire a határozószók közé soroltatnak, hiszen önálló thematikus vonzatuk lehet (pl. le vhonnan/vmire, át vmin, ki vhonnan), illetve sokszor maguk is vonzatok, nevezetesen az igéé (pl. le-tette a könyvet), jóllehet sokszor az igekötő + ige jelentése nem kompozicionális (pl. győz és le/meg-győz vkit), s ekkor az idiómákra, azaz az állandó szókapcsolatokra jellemző szerkezettípust valósítanak meg. Az ún. igemódosítóknak különféle szófaji kategóriájuk lehet (pl. utat téveszt, többre törekszik, fehérrefest, jól tart, lásd a „Az igei szerkezetek hangsúlyozása”. pontot), és jelentésüket tekintve ezek is hol kompozicionálisak, hol idiomatikus jellegűek. (Ugyanakkor arra is felhívjuk a figyelmet, hogy más megközelítésekben más szófaji felősztásokhoz juthatunk, vö. pl. Kiefer-Ladányi 2000).

A függőszóknak, vagy legalábbis közülük soknak, mint mondtuk, saját szófaji kategóriáik vannak. Ezzel szemben a szótári elemek hierarchiájában náluk „lejjebb” álló félszók és a toldalékok között számon tartott képzők viszont a „nagy” lexikális szófajokba tartoznak. Ez a helyzet aligha meglepő: a függőszók, mint már többször is utaltunk rá, nem szavakhoz, hanem mondatrészekhez, szintaktikai összetevőkhöz, szakszóval szintagmákhoz csatlakoznak és azok (szófaji) kategóriáját már nem tudják megváltoztatni. A képzők és a félszók (illetve az utótag-félszók) azonban szavakra kerülnek, ráadásul – a dolog természetéből következően – nyitott osztálybeli szavakat hozunk létre a segítségükkel, ezeknek pedig kell hogy legyen szófaji besorolásuk. Következésképpen az utótagok csoportjába tartozó félszóknak és a képzőknek is kell hogy szófaji kategóriájuk legyen. Az összetételi előtagok csoportját alkotó félszóknak erre nincs szükségük: a zug-nak a zugügyvédben, az ét-nek az étkészlet-ben, vagy az al-nak az aligazgató-ban nincs értelme a szófaját keresgélnünk, azt úgyis mindig az összetétel második, illetve utolsó tagja adja meg. Ugyanezért van viszont szófaji besorolása a -féle, -szerű, -né stb. félszóknak és az összes képzőnek. Végül ismét csak ugyanezen okból nincsen szófaji jellemzése az inflexiós morfémáknak, azaz a ragoknak és jeleknek, hiszen ezek is szintaktikai összetevőkhöz járulnak, illetve szintaktikai folyamatok eredményeképpen kerülnek rá a mondat elemeire. A -t tárgyraggal vagy a -ban/-ben helyviszonyt kifejező esetraggal például teljes főnévi csoportot lát el az állítmány igéje, az igei személyrag pedig az alannyal való egyeztetés útján, nem pedig valamilyen szótári képzés következtében helyeződik az állítmány igéjére.