Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyitott és zárt osztályok

Nyitott és zárt osztályok

Régóta ismert tény, hogy az egyes szófajok nem egyenrangúak az alájuk tartozó elemek számát tekintve. Az alapvető különbséget a szakirodalom a nyitott és zárt osztályok terminusok segítségével ragadja meg. Nyitott osztályoknak azokat a szófajokat tekintjük, amelyek elemei korlátlanul szaporíthatók – például más nyelvből való kölcsönzéssel, illetve szóképzéssel vagy szóösszetétellel. Ilyen nyitott osztály a főneveké, a mellékneveké, az igéké és a határozószóké. A zárt szóosztályok elemei az adott nyelvállapotban változtathatatlanul adottak, számuk sem kölcsönzéssel, sem belső lexikai eljárásokkal nem növelhető. Ide tartoznak például a kötőszók, a segédigék és a névelők.

A nyitott és zárt szóosztályok közötti különbség tehát nem egyes szófajokat különböztet meg, hanem a hagyományosan szófajoknak nevezett csoportok két nagy osztályát állítja fel. A disztinkció jelentőségét akkor látjuk, ha tudomásul vesszük, hogy a definícióknak többféle típusa is létezhet. A jól ismert klasszikus vagy intenzionális (genus – differentiae) definíció-séma mellett azonban van legalább két másik is, amely elfogadott meghatározásnak számít: az osztenzív, azaz demonstráción, bemutatáson alapuló, valamint a teljes felsorolásra támaszkodó definíció. Ez utóbbit nyilvánvalóan csakis olyan esetekben lehet alkalmazni, amikor véges számú elem tartozik a meghatározás alá, például egy iskolai osztály tanulói esetében (amikor egyébként általában aligha lehetne más eszközhöz folyamodni – bár elvben elképzelhető, hogy a tanulócsoportokat születési idő vagy lakcím szerint alakítják ki).

A nyelvben létező zárt osztályokat tehát nem szükséges az intenzionális definíció-sémával megadni: elegendő felsorolni a beléjük tartozó elemeket. Más szóval, elégséges azt megállapítanunk, hogy az egyik alosztály nem azonos a másikkal, majd felsorolni az adott alosztályba tartozó szavakat. Ha megadjuk például a névelőket (a/az, egy), ezzel minden további meghatározást feleslegessé tettünk, csupán arról kell gondoskodnunk, hogy a névelők csoportja ne legyen összetéveszthető valamely másik zárt szóosztállyal (ami egyébként a mind a névelők, mind a számnevek közé besorolható egy esetében egyáltalán nem triviális feladat, mint azt alább láthatjuk). Az itt alkalmazott eljárás szerint elegendő megkülönböztetés, ha az egyik osztály elemei nem jelenhetnek meg abban a szintaktikai pozícióban, amelyet a másik osztály tagjai betölthetnek, és viszont. Tekintsük például (a) a névelők pozícióját összehasonlítva (b) a kötőszókéval, (c) a segédigékével és (d) a mutatószókéval. (A releváns pozíciót vízszintes vonal jelzi.)

4.7. táblázat -

(15)

a. ivott_____korsóból

 

b. borsót_____répát vásárolt

 

c. három szék_____maradni

 

d. eltört_____a korsó


A jelölt helyeken sorban olyan szavak fordulhatnak elő, mint az a, a vagy, a fog és az ez, amely kifejezések egymással nem felcserélhetők. Nem érdemes a behelyettesítéses kategória-meghatározás technikájának részleteibe belebocsátkoznunk, de azt megemlítjük, hogy pl. ha (15d)-be a ma szót (vagyis egy szabad határozót) helyezzük el, akkor továbbra is lehetséges azt kérdeznünk, mi helyezhető el az eltört ma_____a korsó környezetbe, s bármennyi szabad határozót helyezünk el, a mutatószót mindig el lehet helyezni a névelő előtt. Az olyan szabad határozókat ugyanis, mint amilyen a ma, gyakorlatilag bárhová be tudjuk tenni. Nem feladatunk kimerítően jellemezni az egyes osztályok környezettípusait, sőt az osztályok tagjait sem. Így például a (15a) környezetbe beletehetjük a névelővel kiegészítő eloszlásban (komplementer disztribúcióban) álló minden kvantort is, de ha mondjuk a korsóból szó többes számban volna, akkor már a helyettesítés nem működhetne. Ugyancsak kérdéses, vajon az egy disztribúciós szempontból tényleg ugyanabban a pozícióban áll-e, mint a határozott névelő, avagy inkább az egyetlen allomorfja határozatlan determináns esetén, vö.: O/egy/egyetlen/négy/sok korsót látott, de a(z) egyetlen/négy/sok/*egy korsót látta. Ha így állna a helyzet, akkor az egy/egyetlen a számnevek között foglalna helyet.

Nem említettük a zárt osztályok között a névmásokat, jóllehet ezek számát sem lehet szaporítani. Ahhoz azonban, hogy saját osztályt alkossanak, azt kellene bebizonyítanunk, hogy nem fordulhatnak elő ott, ahol más osztályok elemei. Csakhogy mivel névmások, éppen az jellemzi őket, hogy pontosan ott állhatnak, ahol annak az osztálynak az elemei, amelyet helyettesíthetnek: a főnévi névmás az vagy ő az olyan főnevek helyén mint a felhő vagy a Péter, a melléknévi névmás olyan a piros helyén és így tovább. Ezzel azt állítjuk, hogy a névmások nem alkotnak osztályt, hanem abba a szófajba tartoznak, amelyet helyettesítenek. Önálló osztályuk felállítása annak köszönhető, hogy a hagyományos nyelvtanok, mint utaltunk rá, a közös jelentés-, illetve funkcióvonásokat is a szófajok meghatározásának részévé tették, és ez esetben a „helyettesítés” volt a megkülönböztetés alapja. Nyilvánvaló kivétel a „helyettesítés” kritériuma alól az 1. és 2. személyű személyes névmások alany- és (ha kisebb mértékben is) tárgyesetű használata: ekkor ugyanis nem helyettesítenek semmit, következésképpen ebben az értelemben nem névmások. Valószínűleg azért tartoznak hagyományosan együvé a határozott főnévi csoportokat teljes mértékben helyettesíteni képes, azaz „valódi” névmásoknak számító harmadik személyű névmásokkal, mert alanyként együttesen egy-egy igei paradigmát határoznak meg. Ezen a ponton – a további finomítás lehetőségét fenntartva – azt mondjuk tehát, hogy a névmások általában nem alkotnak külön osztályt, hanem azokba a szóosztályokba tartoznak, amelyeknek az elemeit helyettesítik: főnév, melléknév, számnév, határozószó, valamint a további „kisebb” osztályok, melyekről alább még lesz szó. Igei „névmásról” nem tudunk.

Végül még egy megjegyzés: a kérdő és vonatkozó, valamint a határozatlan, általános, stb. névmások szófajilag mind a saját szóosztályukba (főnév, melléknév stb.) tartoznak, és csupán meg vannak jelölve egyrészt sajátos szintaktikai szerepük vonatkozásában (vagyis hogy pl. a kérdő és vonatkozó névmások különleges pozíciót kell hogy elfoglaljanak a mondatban), másrészt jellemző szemantikai tulajdonságaikra nézve (azaz hogy a határozatlan, általános stb. névmások az értelmezésben például kvantorként, azaz egyfajta mennyiségjelölő szóként viselkednek). A névmásokról és arról, mit is helyettesítenek, a „A névmások”. pontban még bővebben lesz szó.

Rátérve ezek után a nyitott osztályokra, itt már nem tudunk a felsorolásos definícióhoz folyamodni; mindenképpen tulajdonságokon alapuló, azaz intenzionális meghatározásra van szükség. A grammatikáról szóló megállapításokban azonban nem kötelező tartalmi, jelentésre vonatkozó kijelentésekre támaszkodni, hiszen a rendszert éppen a formai különbségek határozzák meg. Más szóval elégséges a paradigmatikus, a pozicionális eltérésekre hivatkozni.

Ismeretes például, hogy a mellékneveket határozókkal lehet módosítani, továbbá megjelenhetnek főnevek előtt, valamint névszói állítmányokban. Ez tehát három különböző környezet, amely egyértelműen jellemző egy szóosztályra, minthogy a következő szavak közül: erős, kutya, fut, négy, tegnap, igen csakis a legelső tehető be az alábbi üres helyek mindegyikébe:

4.8. táblázat -

(16)

a. ez a kivételesen_____német súlyemelő

 

b. három_____pofont kapott

 

c. ez a kanca_____volt


Egyrészt nem állítjuk, hogy egy vagy két környezet elegendő ahhoz, hogy egy szó melléknévnek minősüljön: a (c) környezetben például előfordulhat főnév is. Ugyanakkor, mint majd látni fogjuk, a (c) környezet kulcsfontosságú lesz, amikor azt kívánjuk bebizonyítani, hogy vannak rendszerint melléknévnek minősített szavak, amelyek éppen azért nem lehetnek melléknevek, mert itt nem jelenhetnek meg (lásd a „Az igenevek”. pontot). Másrészt nem azt mondjuk, hogy minden melléknév elhelyezhető mindhárom felsorolt környezetben, hanem azt, hogy minden melléknév megjelenhet egy vagy több olyan környezetben, amelyeket a (16) kifejezésekben szereplő szavak osztályaival alkottunk. A szóosztályok ugyanis más szóosztályokhoz képest vannak meghatározva, nem pedig egyedi környezetekkel, amelyek esetleges jelentésbeli vonatkozásaik miatt kizárhatnak bizonyos szavakat, de megengedhetnek másokat ugyanabból a szóosztályból.[6]