Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Mi a szófaj?

Mi a szófaj?

A szófajokat a hagyományos grammatikákban háromféle kritérium alapján különböztetik meg: ezek a jelentés, az alaktani viselkedés és a mondatbeli szerep (Keszler 2000: 67). Az alaktani viselkedésben a szó által felvehető toldalékok játszanak szerepet, a mondatbeli szerep azt mutatja meg, a szó milyen mondatrész lehet, a szófaji jelentés pedig azt árulja el, mit fejez ki, tehát hogy milyen általános jelentésbeli vonatkozásai vannak az adott csoportba tartozó szavaknak. Így például az ige „valamely elvont cselekvés-, létezés-, történés- vagy állapotfogalmat a valóságra vonatkoztatva: grammatikai személyhez és időhöz kötve fejez ki, azaz azt valakinek vagy valaminek aktuális cselekvéseként stb. nevezi meg” (Bencédy et al. 1968: 17). Jóllehet a meghatározásban szerepel utalás alaktani ismérvekre is (az időre és személyre hivatkozásban), nagyobb gondot okoz, hogy a jelentés alapján nem lehet elkülöníteni az igéket sem a melléknevektől (pl. haragszik – haragos), sem a főnevektől (A királyt kivégezték – a király kivégzése), és hogy a személy és idő kifejezésére való utalás csupán lehetőség, nem pedig egyértelmű kritérium: a villáml-ás szó tövében álló ige ugyanis nyilván nem azért ige, mert személyhez és időhöz kötve fejez ki valamit.

Valójában arról van szó, hogy két szempont keveredik össze a meghatározásokban: az egyik az, hogy valamely elem a szavak mely osztályába tartozik, a másik viszont az, minek lehet elnevezni az így kialakított osztály tagjait, milyen közös jelentésbeli tulajdonságokat lehet mintegy induktív általánosítással megállapítani róluk. Egyértelmű, hogy az alaktani viselkedés és a mondatbeli szerep a formális tulajdonságok közé tartozik, míg a jelentés nem. Mivel a nyelvtan rendszerszerű tárgyalásában a formai szempontokat tartjuk elsődlegesnek, a szófajok meghatározásában a jelentésbeli vonatkozásoktól a továbbiakban eltekintünk. És miután az alaktani sajátosságok szorosan összefüggnek a mondatbeli szereppel, hiszen például ha egy szónak tárgyragja lehet (alaktani tulajdonság), akkor biztosan lehet tárgy a mondatban (mondatrészi szerep), ezeket egységesen fogjuk kezelni.

Érdekes kérdés, hogy vajon a szófaji besorolásnak csak a „valódi”, a független szavak esetében van-e jelentősége. A függőszók ugyan megköthetik, milyen szó (vagy inkább szintagma-) osztályhoz lehet őket csatolni, de nagy többségük nem képvisel szóosztályt, pontosabban nem módosítják annak a kategóriának az osztályát, amelyhez csatlakoznak. A toldaléknak és a félszónak egyszerűen nincsen szó státusza, ezek ugyanis „szó alatti” elemek, ugyanakkor persze hordoznak szófaji információt, hiszen éppen az összetétel „jobb oldali” tagja, illetve a képző határozza meg a velük alkotott szó szófaját. Az indulatszó és a mondatszó pedig nem „viszonyul” más szófajhoz, és – mint látni fogjuk – a szavak közötti „viszony” alapvető feltétele annak, hogy a szófajukat megállapíthassuk. Vagyis esetükben fel sem merül a szófajiság kérdése. A szó alatti elemek csoportjában tehát a képzők és a félszók jelölve vannak a szófaj szempontjából, míg a függőszók többsége, illetve a toldalékok közül a ragok és a jelek (azaz az inflexiós morfémák) csak annak a szintagmának, illetve szónak a kategóriáját nevezik meg, amelyhez csatlakoznak – ha a csatlakozás ebben az irányban történik. A mondatszók és az indulatszók pedig szófaji megjelölés nélkül maradnak, és például mint lexikalizálódott közlések vannak felsorolva a nyelv szótárában – de ott persze mindegyikük fel is van sorolva.

Végül még egy kérdésre kell válaszolnunk: valójában mi az, hogy „szófaj”, vagy másképp mi a szófaj szerepe a nyelvtanban? Vegyük észre, hogy az a válasz, hogy „A szófaj nem más, mint szavak osztálya” körben forgó, ugyanis csak egy másik fogalmat rendel a megmagyarázandó terminushoz. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a nyelv leírása azt a célt szolgálja, hogy a beszélő nyelvtudását ábrázoljuk, akkor a szófajt nem tudjuk másnak tekinteni, mint a listázható és listázandó nyelvi elemekhez rendelt tulajdonságnak. Minden szót és más listázott elemet (toldalékot stb.) tulajdonságok egy-egy rendezett sorával jellemzünk, és ezek között találjuk a szófaji besorolást (Aronoff 1994). Ebben az értelemben tehát a szófaji megjelölés nem más, mint instrukciók, utasítások sora arra, hogy az adott szótári elem milyen végződéseket vegyen vagy vehet fel, illetve milyen szintaktikai pozíciókat foglalhat el.

Az itt alkalmazott eljárások végső soron Saussure (1916/1965) „asszociatív viszonyaira”, illetve az azokat részletesen kidolgozó Bloomfield (1933) disztribúciós alapú megkülönböztetéseire mennek vissza, melyeket a magyarra Antal (1964) alkalmazott először, és a mai szófaji vizsgálatokban is elterjedtek, l. Schachter (1985). Ezeket a leíró nyelvészetre jellemző módszereket egészítjük ki a fenti meghatározás szellemében a mondatszerkezet generatív grammatikai felfogásának releváns részleteivel Chomsky (1981, 1995) alapján. A szófajokat más megközelítésekben is tárgyalják a szakirodalomban, például funkcionalista szempontokból (Hengeveld 1992), vagy a prototípus-elmélet keretei között (Givón 1979).[5]