Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

4. fejezet - Szófajok

4. fejezet - Szófajok

Kenesei, István

Bárhol kezdjük is el felfejteni egy nyelv nyelvtani rendszerét, mindenütt beleütközünk a szófaj fogalmába. A szóalkotás, a mondattan, a nyelvtörténet, de még a toldalékok hangalakját meghatározó morfofonológia sem képes meglenni a szófajokra való hivatkozás nélkül – elég csak az okosak : okosok megkülönböztetésére gondolnunk (lásd a „Magánhangzók kiesése és betoldása”. pontot). Nagyon leegyszerűsítve azt szoktuk mondani, hogy egy nyelv elemek és szabályok rendszere; csakhogy amikor elemekről beszélünk, nem teljesen különálló dolgokat képzelünk el, hanem elemek osztályait, más szóval kategóriákat, és a szabályok feltevéseink szerint ezeken az elemosztályokon működnek. Itt ugyanaz az elv érvényesül, amely a biológiában vagy az orvostudományban a sejteket és ezek fajtáit, típusait különbözteti meg és nem külön-külön tekint minden egyes sejtet. Ezek a tudományok is a sejtek osztályairól, illetve altípusairól tesznek állításokat. Ebben a fejezetben tehát azt fogjuk bemutatni, hogyan jutunk el a nyelvi elemek (bizonyos) kategóriáihoz, a szavak osztályaihoz, más néven a szófajokhoz.[1]

Mi a szó?

Mielőtt azonban a szavak osztályait tárgyalhatnánk, azt kell tisztáznunk, milyen dolgoknak az osztályozásáról beszélünk, azaz tulajdonképpen mi is a szó. Azt nagyon gyorsan beláthatjuk, hogy a szó „helyesírási” definíciója nem elégíthet ki bennünket (lásd a 29. fejezet - Nyelv és írás. fejezetet): a helyesírási szabályzat szerint, amit külön írunk, az két szó, amit pedig egybe, az egy szónak számít. De hát mi nem mondhatjuk, hogy „szó az, ami két szóköz között van”. Még csak nem is azért, mert a helyesírás változékony: a nyitva tartás kifejezést például ma külön kell írni, jóllehet pár évtizeddel korábban még egybeírtuk, ellenben 1984 óta a havasigyopár egybeírandó, pedig korábban külön írtuk. Inkább a helyesírásba „beépített” olyan nehézségek miatt, mint az igekötős igék, amelyeket minden helyesírási szabályzat szerint hol egybe (pl. bejön), hol meg külön kell írni (pl. nem jön be, be is jön). Akkor most a be szó vagy nem szó?

Ugyanakkor, mint látni fogjuk, a magyar nyelvet beszélőknek általában elég pontos fogalmuk van arról, mi számít szónak és mi nem, a helyesírás pedig végső soron (de sokszor valóban csak végső soron) ezt tükrözi, vagy legalábbis ezt kívánja megjeleníteni. Az a szófogalom tehát, amit itt igyekszünk meghatározni, nem valami „kívülről” a nyelvre erőszakolt kényszerzubbony, hanem a magyar nyelvnek mint rendszernek létező eleme, azaz az ezt a nyelvet beszélőknek a „fejében”, az anyanyelvi tudásában meglévő kategória.

A mai nyelvtudomány többnyire elhanyagolja a szó meghatározását, és erre több-kevesebb jogcímet ad az, hogy a különféle nyelvekben nagyon különböző dolgok számítanak szónak – ha egyáltalán van értelme szóról beszélni némelyikükben. Az indiai munda nyelvcsaládba tartozó, szavara vagy szóra néven ismert nyelvben például a fogalmi jelentést hordozó elemekből összetételféle szerkezeteket alkotnak, és ezekhez járulnak a ragok és egyéb végződések az egészből egyetlen „szót” alkotva (Crabtree–Powers 1991: 160):

4.1. táblázat -

(1)

po –

pong –

kon –

t –

am

 

szúr

has

kés

JELEN

téged

 

’Hasonszúr téged egy késsel.’


Már a 19. században felismerték, hogy a nyelvek a szóelemek összerakása szerint jelentős mértékben különbözhetnek egymástól: a fenti szélsőségesen szintetikus („összerakó”), ún. poliszintetikus nyelvtípustól a magyarra is jellemző ragasztó (agglutináló) típuson át (lásd a „A magyar nyelv agglutináló jellege”. pontot), amely a nyelvtani jelentésű elemeket (esetrag, többes szám stb.) a fogalmi jelentésű elemekre „ragasztja” (pl. ÉRT-het-etlen-ek-től) a szélsőségesen analitikus („szétszedo”) nyelvekig, mint amilyen a kínai, amelyben az ’én’ jelentésű szónak nem egy önálló szó a „többes száma” (mint a magyarban a mi), hanem a szokásos többesszám-képző szót helyezik az ’én’ jelentésű névmás mellé, és a múlt időt is egy különálló „szó” fejezi ki (Crabtree–Powers 1991: 157).

4.2. táblázat -

(2)

wo

men

tan

tcin

le

 

én

TÖBBES

játsz-

zongora

MÚLT

 

’Mi zongoráztunk.’


Bennünket azonban most a magyar nyelv szavai érdekelnek, vagyis az, mi számít a magyar nyelvben szónak és ebben az általános nyelvészet fogalomtára csak kismértékben van a segítségünkre. Az ugyanis az elemzés számára jól használhatóan meghatározza a morfémát („az önálló hangalakkal és jelentéssel vagy legalábbis nyelvtani funkcióval rendelkező legkisebb, azaz további önálló hangalakkal és jelentéssel/nyelvtani funkcióval bíró alkotóelemekre nem elemezhető nyelvi egység”), de ebből még nem tudhatjuk, hogy a fenti magyar példában az ért miért számít szónak és a het vagy az etlen miért nem, noha mindegyik egy-egy morféma megvalósulásának tekinthető. Másfelől nézve, sok többmorfémásnak látszó szavunk valójában felbonthatatlan alkotóelemekre, pl. az üvegszerű nyilvánvalóan két morfémából áll, hiszen a jelentését e két elem, az üveg és a szerű „egyberakásából” kapjuk meg, de az egyszerű szót aligha úgy értjük meg, hogy az egy és a szerű elemeket rakjuk össze. Az is biztos, hogy az üvegszerű szót egyetlen szótárban sem találjuk meg: aki tud vagy akár csak tanul magyarul, könnyen összeállítja a szótárban egyébként felsorolt két alkotórészéből. De minden magyar szótárban benne kell hogy legyen az egyszerű szó, jóllehet az ezt alkotó morfémák is benne vannak a szótárban. Az anyanyelvi (esetünkben a magyar anyanyelvű) beszélő nyelvtudását leképező, megjelenítő szótárnak ugyanis minden olyan egyvagy többmorfémás nyelvi egységet tartalmaznia kell, amelynek önálló, a részeiből nem megjósolható (szakszóval: nem kompozicionális) jelentése van – a toldalékoktól kezdve az olyan többszörösen összetett szavakig, mint a rendőr-főkapitányság. Ebből azonban még mindig nem tudjuk, mik is a szavak.

A teljes értékű önálló szavakat viszonylag könnyű meghatározni: induljunk ki abból, hogy ami egy-egy megnyilatkozásban önmagában előfordulhat, az rendelkezik egyfajta önállósággal. Ha például a kérdésre adott válaszokat tekintjük mint megnyilatkozásokat, akkor a következők elfogadhatók: orvos, fut, lesznek, okosabb, érthetetlenek, le, nagyon, csak stb. Ezek viszont nem: het, ig, nek, ek, abb, on, szerű stb. A nyelvészeti hagyomány az előbbieket „szabad formáknak”, az utóbbiakat pedig „kötött formáknak” nevezi (Bloomfield 1933). Az önálló szónak tehát szabad formának kell lennie. Ez azonban nem elég, hiszen a megnyilatkozások egynél több szabad formából is állhatnak, pl. orvos lesz, nagyon érthetetlenek stb. Azt kell tehát kikötnünk, hogy az önálló szavakat olyan szabad formákkal azonosítsuk, amelyek nem tartalmaznak más szabad formákat (vagyis olyanokat, amelyek maguk is előfordulhatnak egy-egy megnyilatkozásban). Az ilyeneket „minimális szabad formáknak” hívjuk. Ez azonban még mindig nem elégséges ahhoz, hogy a magyar nyelv szónak tekinthető egységeit megadjuk. Vannak ugyanis olyan szavaink, amelyek önálló megnyilatkozásban (egészen szélsőséges esetektől eltekintve) sohasem jelenhetnek meg, mégis minden magyarul beszélő ember számára szónak számítanak. Ilyenek például a névelők vagy a kötőszók, pl. a/az; noha, hogy, mint, mert stb., amelyeket a következő meghatározásba illeszthetünk bele:

(3) Szónak egyrészt a „minimális szabad formákat” tekintjük, másrészt azokat a nyelvi elemeket, amelyeket az így meghatározott minimális szabad formák választhatnak el más (minimális) szabad formáktól.

Vagyis az Anna az orvos elemsorban az az névelő nem azért bizonyul szónak, mert két szabad formát választ el, hanem azért, mert mind eléje, mind mögéje el lehet helyezni egy vagy több újabb minimális szabad formát, azaz szót, pl. Anna volt az orvos; Anna az ügyes orvos; stb. Ezzel szemben ha az okosabb orvos elemsorban a középfok -(a)bb jelét szeretnénk szónak minősíteni, mondván, hogy két szabad forma közé helyeztük el (vö.: okos orvos), megoldhatatlan helyzetbe kerülünk, hiszen az okos és az -abb közé nem tudunk szabad formát, azaz szót elhelyezni. Ezért tehát az -(a)bb nem szó, de az az névelő igen, jóllehet mindkettő kötött forma.

A (3) meghatározás a magyar anyanyelvű beszélők szófogalmát viszonylag pontosan mutatja be. Láthatjuk azonban, hogy két különböző szótípust foglal egybe: az egyik szabad forma, a másik nem. E megkülönböztetés értelmében a teljesen önálló szavakat egy külön csoportba helyezzük el:

(4) A minimális szabad formákat független szavaknak nevezzük.

A (3) meghatározás második felében említett szótípusra ezek után a következő jellemzés vonatkozik:

(5) Azokat a kötött formákat, amelyeket egy vagy több szabad forma választhat el más szabad formáktól, függőszóknak nevezzük.

A függőszók csoportja rendkívül változatos, de általában az úgynevezett grammatikai szavak tartoznak közéjük: a/az; pedig, hogy, bár; között, után; csak, is, sem, -e stb., vagyis a névelők, (mellé- és alárendelő) kötőszók, névutók és az újabb szakirodalomban „partikuláknak” nevezett (de ezek között szabad formákat, azaz független szavakat is tartalmazó) csoport.[2] A függőszók és a morfémák legkisebb önállóságot mutató csoportja, a toldalékok között még egy további elemosztályt találunk, a félszókat. A független szavakhoz csatlakozó kötött formák között ugyanis olyanok is vannak, amelyek bizonyos önállósággal rendelkeznek, amely azonban nem éri el a függőszók szintjét. A félszókat a toldalékoktól a következő kétirányú úgynevezett „mellérendelési próbával” tudjuk megkülönböztetni.

(6) Összetett szavak mellérendelése esetén, ha azonos elő-, illetve utótagjuk van, akkor csak egyetlen elő- vagy utótagot kötelező megtartani, a többi elhagyható; azonos toldalékolású szavak esetében ez az eljárás nem alkalmazható.

Az alábbi példák illusztrálják az eljárást. A (7a–b) listáiban összetételeket látunk, a (7c–d)-ben toldalékolt szavakat. (A zárójelen kívüli csillag azt jelzi, hogy a zárójelen belüli elem elhagyása nyelvtanilag helytelen alakot eredményez.)[3]

4.3. táblázat -

(7)

a. elnök- és igazgatóválasztások, város- és falukutatás, üveg- és kőkorsók, kétvagy háromajtós, kert- és ékszertulajdonos

 

b. elnökválasztások és -kinevezések, városkutatás és -fejlesztés, üvegkorsók és -kancsók, kétajtós vagy -ablakos

 

c. elnök-*(öt) és igazgatót, város-*(i) és falusi, üveg-*(es) és köves, kert-*(ész) és ékszerész

 

d. *elnök-öt és -ről, *kert-iek és -észek


Ezek után a vizsgálatot az összetételekben előfőrduló kötött főrmákra is kiterjesztve, az nemcsak azt mutatja meg, hogy a hagyományosan a képzők között felsorolt -beli, -féle, -fajta, -né, -szerű, továbbá az al-, fő- stb. kötött főrmák valójában nem toldalékok, hanem azt is, hogy az általunk a függőszók közé fölvett névutók is különböznek a ragoktól, jóllehet mindkét csoport a kötött főrmákhoz tartozik.

4.4. táblázat -

(8)

a. elnök- és igazgatónék, város- és falubeli, üveg- és kőszerű, két- vagy háromfajta (-féle); főorvos vagy -gyógyszerész

 

b. üvegszerű vagy -féle (anyagok), al- vagy főorvos

 

c. az elnök és (az) igazgató mögött; az elnök-*(ig) és (az) igazgatóig


Megjegyezzük, hogy az esetleges jelentésbeli különbség a megismételt és az egyszeri névutót, illetve az egy vagy két névelőt tartalmazó szerkezetek között itt nem érdekes, hiszen a ragot nem a megfelelő jelentés lehetetlensége miatt nem szabad elhagyni. Amint a (7a)-ban az előtagokat, (7b)-ben pedig az utótagokat váltogattuk a szabad formákkal alkotott összetételekben, ugyanúgy váltogattuk az elő- és utótagokat a (8a–b) példáiban is, ami azt mutatja, hogy a félszók a mellérendelési próbának mindkét irányból eleget tesznek.

(9) A félszó (összetételi tag) olyan kötött morféma, amely a mellérendelési próbának mindkét irányból eleget tesz.

Itt említjük meg, hogy a függőszó teljesíti a mellérendelési próbát.[4]

4.5. táblázat -

(10)

a. Péter (is) és János is; fut (is), illetve rohan is; stb.

 

b. magas(-e) és kövér-e; fut(-e), illetve rohan-e; stb.

 

c. Anna mögött vagy mellett; csakis és kizárólag Anna (érkezett meg)


Végül a rend kedvéért rögzítsük a legkisebb „szabadságfokú” kötött formák jellemzését is.

(11) A mellérendelési próbának eleget nem tevő kötött formák a toldalékok.

Mellékesen jegyezzük meg, hiszen ez a fejezet nem a toldalékokról szól, hogy éppen azok a kötött morfémák tesznek a legkevésbé eleget a mellérendelési próbának, amelyeknek más szempontból megítélt viselkedése sem mondható jellegzetesen toldalékszerűnek. A -kor és a -ként például sok beszélő számára eleget tesz ennek a próbának – legalább az egyik irányban: ebéd- vagy vacsorakor; feleség- és anyaként. Ugyanakkor éppen ezekről a végződésekről mutatták ki, hogy az esetragra vonatkozó ismérveknek sem felelnek meg, mivel például egyetlen ige vagy melléknév vonzata sem követeli meg őket (Kiefer 1987). Ezen a ponton arra kell következtetnünk, hogy akinek a nyelvérzéke megengedi őket a mellérendelési próbában, azok számára ezek névutó jellegűek, akiké pedig nem, azok a toldalékok között „helyezik el” őket – tekintet nélkül arra, mit is mond az aktuális helyesírási szabályzat.

Tekintsük át most a magyar nyelv szótári elemeinek a csoportjait. A vázolt eljárások (szabad/kötött forma megkülönböztetés, szómeghatározás, mellérendelési próba) alapján a szótári egységek, vagyis a minimálisan morfémának bizonyuló nyelvi elemek az alábbi csoportokba rendezhetők:

(12) A magyar nyelv szótári elemeinek osztályozása jegymátrixban

4.6. táblázat -

 

Szavak

Szó alatti elemek

 

független szó

függőszó

félszó

toldalék

szabad forma

+

-

-

-

szómeghatározás

+

+

-

-

mellérendelés

+

+

+

-


A táblázat nem tartalmazhat minden lehetőséget; a szabad formák például mind a szómeghatározási, mind a mellérendelési próbát teljesítik, tehát olyan szabad forma nem lehet, amely e két eljárásra ne pozitívan válaszolna. Elvben lehetne ennél több csoportot is felállítani, és megkérdezni, vajon nincs-e olyan szabad forma, amelyet nem lehet a mellérendelési próbának alávetni. Mármost az a helyzet, hogy vannak olyan nyelvi elemek is, amelyeket még mellérendelni sem lehet, sőt a szómeghatározási próbát sem állják ki, ugyanis nem lehet őket más szavakkal együtt elhelyezni a mondatban. Ilyenek az indulatszók és/vagy mondatszók (pl. hű, ejnye, pssz, na; lám, hát?, ja! stb.), amelyek ugyan önálló megnyilatkozások, tehát formálisan teljesítik a szabad formákkal szemben támasztható követelményeket, de mivel – egyes szoros kivételektől eltekintve – valójában nem arról van szó, hogy nem teljesítik a többi próbát, hanem arról, hogy egyáltalán nem viselkednek szó szerepkörben, nem is vethető fel esetükben a „szóvá nyilvánítás” lehetősége. Ezek valójában nem „szavak”, hanem tagolatlan közlések, és éppen azért, mert tagolatlanok, keltik azt a benyomást vagy inkább illúziót, hogy olyanok, mint a kisebb részekre nem elemezhető többi szó, mint például az asztal, kapu, fut stb. (Következik ebből, hogy az önálló közlésként is használatos módosítószókat, pl. talán, valószínűleg, nem tekintjük mondatszóknak, hiszen akkor bármely önálló közlésként előforduló nyelvi elemet, vagyis az összes minimális szabad formát mondatszónak kellene tartanunk. Vö. Kugler 2002, Fülei-Szántó–Siptár 1983 és lásd még a „A mondatszók”. pont végét is.)

A szoros kivételként említett esetek közé azokat soroljuk, amikor valamilyen „mondásige” tárgyaként használunk indulatszókat, pl. Egy csöndes „hűha” hagyta el a száját; Egy ejnye-ejnyét mormogott magában; Azt mondta, hogy ejnye; vagy mintegy „fűnevesítve” már független szóként szerepelnek a mondatban, pl. egy ejnye és egy jaj között; két ejha után; stb. Ebben az esetben viszont valójában már nem az indulatszóval van dolgunk, hanem annak egyfajta „metanyelvi” idézetével, amely bármely nyelvi elem számára alkalmas környezet lehet, pl.: Az -ig-nek nincsen mély hangrendű párja. De vegyük észre, hogy itt mintha tulajdonnévként kezelnénk ezeket az „idézett” elemeket: a Kis Péter (tanuló)-t megjutalmaztuk mondatban a tulajdonnév ugyanúgy szerepelhet egy egyébként elhagyható „fajtanév” – esetükben a tanuló – előtt, ahőgy Az -ig esetragnak nincs mély hangrendű párja mondatban a toldalék is az ő „fajtaneve”, az esetrag előtt. Erre a tulajdonnévszerű viselkedésre mutat az is, hogy például a főnevek az ilyen idézett alakjukban megszűnnek főnévként viselkedni (például elveszítik nyitótőségüket, lásd a „Magánhangzók kiesése és betoldása”. pontot) és a tulajdonnevekkel azonos módon használjuk őket: Az aranyt (= az arany szót) egy r-rel írjuk, nem pedig: *Az arany-at egy r-rel írjuk; vö.: Olvassunk sok Aranyt/*Aranyat.

Ha tehát kiiktatjuk a szavak közül a mondatszókat és az indulatszókat, akkor a (12) alatti táblázatot az alábbi elágazó felősztássá tudjuk átalakítani. Itt az ágak csúcsain találjuk a tulajdonságokat, az ágak a tulajdonság meglétét (+), hiányát (-), illetve a próba sikeres (+) vagy sikertelen (-) eredményét mutatják, és az ágak végpontjában vannak (dőlt betűvel) a szótári elemek osztályai.

(13) A magyar nyelv szótári elemeinek osztályozása a tulajdonságok hierarchiájában

A (13) ábra annyiban pontosabb a (12) táblázatnál, hogy megmutatja, hogyan épülnek egymásra az egyes elemek megkülönböztetését szolgáló eljárások. Ha ugyanis valamely forma szabad, akkor magától értetődik, hogy mind a szómeghatározási, mind a mellérendelési próbát kiállja, továbbá, ha valami szó, akkor a mellérendelési próbán is átmegy. A felősztás egyébként a „negatív ágon” folytatódik majd, vagyis a további tulajdonságoknak a toldalékok alosztályait kell tudniuk egymástól megkülönböztetni.

A nyelvészetben jártasabb olvasó hiányolhatja a fenti gondolatmenetből a szó fogalma alá tartozó további megkülönböztetéseket, mint amilyenek a morféma és a morf vagy allomorf, illetve a lexéma és a szóalak között állnak fenn. Jóllehet e két disztinkció hasonlít egymásra, hiszen az (allo)morf többékevésbé ugyanúgy a morféma megjelenése, aktuális alakja, ahogy a szóalak is a lexémáé, az előbbit kötetünk 3. fejezet - Alaktan. fejezete tárgyalja részletesen, az utóbbi különbség pedig e fejezetben nem játszik szerepet. Egyrészt ugyanis az, hogy mikor számít több forma egy vagy több lexéma alá tartozónak (pl. fűt, futott, futás, futok, futni, futó, futhat stb.) megint csak a 3. fejezet - Alaktan. fejezetbe tartozik, másrészt itt az érdekelt bennünket, hogy mikor számít (független vagy függő-) szónak egy forma és mikor nem, és e szempontból a megkülönböztetés érdektelen. A hagyomány szerint például a fűtott a fűt egyik szóalakja, de számunkra mindkettő minimális szabad forma, azaz független szó. Másfelől viszont az már megközelítés kérdése, hogy a fűtni is szóalakja-e ugyanennek az igének vagy pedig egy másik lexéma (alá tartozik). A továbbiakban amellett foglalunk állást, hogy a fűtni a fűt ige egyik szóalakja, de bármi legyen is az „igazság”, a fűtni mindenképpen független szónak számít.

Csoportosításunkban nem szerepelnek a „passzív, fiktív vagy fantomtöveknek” nevezett kötött formák, azok, amelyek nem független szavak, de amelyekhez – a független szavakhoz is hozzátehető – felismerhető képzők járulnak, pl. fesz-ül, fesz-ít, fesz-eng, fesz-es, fesz-ély-ez stb. (T. Somogyi 1987). Mivel ezek egyik próbát sem teljesítik, a toldalékok közé „csúsznának le”, ami azonban nem lenne elfogadható eredmény, más szóval nem tükrözné (anya)nyelvi intuíciónkat, hiszen szerepük nem hasonlítható a nyelvtani jelentésű morfémákéhoz, mint amilyen például a többes szám vagy a múlt idő jele. Mivel morfológiailag aktív, termékeny képzők is követhetik e töveket (pl. -Es, -Ül), azt sem szerencsés feltennünk, hogy ezek az alakok mind teljes egészükben, elemzetlenül vannak elraktározva a nyelv szótárában. Esetükben inkább arról van szó, hogy a magyar nyelvben az uralkodó „szóalapú morfológia” mellett (lásd a „A magyar morfológia szóalapúsága”. pontot), amelyben a szóképzés és -ragozás a szó szintjén álló elemeken működik, létezik a „tőalapú morfológiának” is egy kisebb szelete, amely az önálló szóként nem elemezhető nyelvi elemeken hajtja végre e műveleteket. Ez a „tőalapú morfológia” jellemzi például az ógörögöt és a latint, de az (1) példában idézett poliszintetikus nyelveket is, míg a „szóalapú morfológia” eljárásait találjuk például az angolban és jellemzően a magyarban is. A lexikai elemek osztályozásában az itt alaptöveknek nevezett elemek egy része a (9) meghatározás szerinti félszók közé tartozik, illetve azok egyik alcsoportját alkotja. Ezt annak alapján mondhatjuk, hogy ezek az alaptövek félszóként is alkalmazhatók (pl.fesz-, gyógy-, röp-, tám-, tév-; vö.: fesz-távolság, tév-hit), más részükben pedig benne rejlik a félszóként való használat lehetősége, pl. könyör-, sanyar-, fonny- stb., vö.: könyör-adomány, ?sanyar-tanár ’aki sanyargatja vagy sanyargatni tanítja a diákokat’). Ismét más csoportjuk azonban még potenciálisan sem teljesíti a (6) alatti mellérendelési próbát (pl. hábor-gat/odik, tántor-og/odik/ít, patt-og/an), ezért egy, a félszók és a toldalékok közötti további csoportot kell feltennünk, amely azonban nem illik bele az eddig kialakított hierarchiába, mivel nemcsak hogy nem minden alaptő nem lehet félszó, de az is kimutatható, hogy nem minden félszó lehet alapto; pl. az összetételi utótagok általában nem, és az előtagok közül az al-, ál-, zug-, leg- stb. sem. Mivel az alaptöveknek nincsen szófaji besorolásuk, összetételek utótagjaként bizonyára ezért nem használhatóak. Előtagként azonban elvben megjelenhetnének, mint ahogy számos alaptő rendelkezik is ezzel a képességgel. A hierarchia éppen azért nem tökéletes, mert az alaptövek egy másik típusú morfológiába tartoznak, így képletesen szólva egy másik „dimenzióban” találhatók, éppen ezért átfedésben lehetnek a szóalapú hierarchia csoportjaival. Ezek után az alaptövekre a következő meghatározást adhatjuk.

(14) Alaptőnek azokat a félszókat vagy a mellérendelési próbát teljesíteni nem képes kötött formákat nevezzük, amelyek maguk nem toldalékok, de hozzájuk képzők, azaz toldalékok osztályába tartozó morfémák csatlakoz(hat)nak.

Irodalom

[CH04-B01] ÁgostonMihály 1974. A magyar függőszók kategóriája. In: ImreSamu et al. (szerk.) Jelentéstan és stilisztika. Budapest, Akadémiai Kiadó, 67–81.

[CH04-B02] AntalLászló 1964. Aformális nyelvi elemzés. Budapest, Gondolat Kiadó.

[CH04-B03] Aronoff,Mark 1994. Morphology by itself. Cambridge, MA, The MIT Press.

[CH04-B04] Beard,Robert 1998. Derivation. In: SpencerZwicky1998, 44–65.

[CH04-B05] BencédyJózsefFábiánPálRáczEndreVelcsovMártonné1968. A mai magyar nyelv. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH04-B06] Bloomfield,Leonard 1933. Language. New York, Holt.

[CH04-B07] Booij,Geert 1985. Coordination reduction in complex words: a case for prosodic phonology. In: Harryvan der HulstNorvalSmith (szerk.) Advances in nonlinear phonology. Dordrecht, Foris, 143–160.

[CH04-B08] Chomsky,Noam 1981. Lectures on governement and binding. Dordrecht, Foris.

[CH04-B09] Chomsky,Noam 1995. The minimalist program. Cambridge, MA, The MIT Press.

[CH04-B10] Crabtree,MonicaJoycePowers (szerk.) 1991. Language files. Columbus, Ohio State University Press.

[CH04-B11] É. KissKatalin 1992. Az egyszerű mondat szerkezete. In: Kiefer1992, 79–179.

[CH04-B12] É. KissKatalin 2002. The syntax of Hungarian. Cambridge, Cambridge University Press.

[CH04-B13] FaluvégiKatalinKeszlerBorbálaLaczkóKrisztina (szerk.) 1995. Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH04-B14] Fülei-SzántóEndreSiptárPéter1983. Indulatszó és szófajok. Nyelvtudományi Közlemények85: 67–81.

[CH04-B15] Givón,Talmy 1979. On understanding grammar. New York, Academic Press.

[CH04-B16] Hengeveld,Kees 1992. Parts of speech. In: M.FortescuePeterHarderLarsKristofersen (szerk.) Layered structure and reference in afunctional perspective. Amsterdam, John Benjamins, 29–56.

[CH04-B17] KálmánLászló (szerk.) 2001. Magyar leíró nyelvtan: Mondattan I. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

[CH04-B18] KeneseiIstván 1998. A toldalékmorfémák meghatározásáról. Magyar Nyelvőr122: 67–81.

[CH04-B19] KeneseiIstván 2000. Szavak, szófajok, toldalékok. In: Kiefer2000a, 75–136.

[CH04-B20] KeneseiIstván 2004. Szavak, morfémák, toldalékok. Magyar Nyelvőr128: 441–445.

[CH04-B21] KeneseiIstván 2005. Nonfinite clauses in derived nominals. In: ChristopherPiñónSiptárPéter (szerk.) Approaches to Hungarian, Vol. 9, Budapest, Akadémiai Kiadó, 161–186.

[CH04-B22] KeszlerBorbála 1995. A mai magyar nyelv szófaji rendszere. In: Faluvégi et al. 1995, 43–51.

[CH04-B23] KeszlerBorbála (szerk.) 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH04-B24] KieferFerenc 1987. A magyar főnév esetei. Magyar Nyelv83: 481–486.

[CH04-B25] KieferFerenc (szerk.) 1992. Strukturális magyar nyelvtan, I. Mondattan. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH04-B26] KieferFerenc 1993. A szó. In: Sz. Bakró-NagyMarianneSzíjEnikő (szerk.) Hajdú Péter 70 éves, Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 171–178.

[CH04-B27] KieferFerenc 1998. Alaktan. In. É. KissKatalinKieferFerencSiptárPéter: Új magyar nyelvtan. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH04-B28] KieferFerenc (szerk.) 2000a. Strukturális magyar nyelvtan, III. Morfológia. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH04-B29] KieferFerenc 2000b. Jelentéselmélet. Budapest, Corvina Kiadó.

[CH04-B30] KieferFerenc (szerk.) 2003. Igék, főnevek, melléknevek. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

[CH04-B31] KieferFerencLadányiMária2000. Az igekötők. In: Kiefer2000a, 453–518.

[CH04-B32] KomlósyAndrás 1992. Régensek és vonzatok. In: Kiefer1992, 299–527.

[CH04-B33] KuglerNóra 2002. Módosítószók a magyar nyelv szófaji rendszerében. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH04-B34] LaczkóTibor 2000. Az ige argumentumszerkezetét megőrző főnévképzés. In: Kiefer2000a, 293–408.

[CH04-B35] LengyelKlára 2000. Az igenevek helye a szófaji rendszerben. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH04-B36] Lyons,John 1968. Introduction to theoretical linguistics. Cambridge, Cambridge University Press.

[CH04-B37] MarosánLajos 2001. Parts of speech and meaning. PhD értekezés. ELTE, Budapest.

[CH04-B38] Moravcsik,Edith 1997. Hungarian adjectives from a typological point of view. Kézirat. Milwaukee, University of Wisconsin-Milwaukee.

[CH04-B39] PeteIstván 2000. Szófajaink rendszere és hierarchiája. Magyar Nyelv96: 257–272.

[CH04-B40] RáczEndreSzathmáriIstván (szerk.) 1974. Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH04-B41] SárikPál 1998. A határozói igenevek néhány problémája. Magyar Nyelv94: 423–436.

[CH04-B42] Saussure,Ferdinand de 1916/1965. Bevezetés az általános nyelvészetbe (Fordította B. LorinczyÉva). Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH04-B43] Schachter,Paul 1985. Parts-of-speech systems. In: TimothyShopen (szerk.), Language typology and syntactic description. Vol. I: Clause structure. Cambridge, Cambridge University Press, 3–61.

[CH04-B44] SimonGyörgyi 1974. A szófaji felősztás problémái. In: RáczEndreSzathmáriIstván (szerk.) Tanulmányok a magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Budapest, Tankönyvkiadó, 33–57.

[CH04-B45] T. SomogyiMagda 1987. Passzív igetövek leíró vizsgálata a magyarban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH04-B46] Spencer,AndrewArnold M.Zwicky (szerk.) The Handbook of Morphology. Oxford, Blackwell.

[CH04-B47] Stump,Gregory T. 1998. Inflection. In: SpencerZwicky1998, 13–43.

[CH04-B48] SzabolcsiAnnaLaczkóTibor1992. A főnévi csoport szerkezete. In: Kiefer1992, 179–298.

[CH04-B49] TompaJózsef (szerk.) 1961. A mai magyar nyelv rendszere. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH04-B50] VelcsovMártonné 1968. A szófajok. In: Bencédy et al. 1968, 8–84.

[CH04-B51] Williams,Edwin 1994. Thematic structure in syntax. Cambridge, MA, The MIT Press.