Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A ragozás

A ragozás

A magyar nyelvnek a ragozási rendszere is igen gazdag. A ragozási paradigmák felsorolása helyett összefoglalónkban a ragozás néhány általános problémájával foglalkozunk. Ezek: (a) agglutináló-e a magyar nyelv? (b) a rag és jel problémája; (c) az esetrag definíciója; (d) a birtokos személyragozás.

A magyar nyelv agglutináló jellege

A magyar nyelvnek igen gazdag a toldalékrendszere és a toldalékok meghatározott sorrendben követik egymást. Minden egyes toldalék valamilyen morfológiai vagy morfoszintaktikai kategóriát fejez ki. A felismerhetetlenségig alakzat a fel igekötőből, az ismer igetőből, a -het modális toldalékból, az -etlen fősztóképzőből, a -ség főnévképzőből és az -ig esetragból tevődik össze. Ebben az esetben a morfológiai kategóriák (az ún. morfémák) és konkrét megvalósulásaik (az ún. morfok) között kölcsönösen egyértelmű megfelelést találunk. Minden morfémának egy és csakis egy morf felel meg, és minden morf egy és csak egy morfémát testesít meg. Ilyen esetben beszélünk agglutinációról, és az a nyelv, amelynek morfológiai alakzatai a fenti tulajdonsággal rendelkeznek, agglutináló nyelv. A magyar nyelvre jellemző az agglutináció, mégsem nevezhető teljes mértékben agglutináló nyelvnek, mivel sem a főnév-, sem pedig az igeragozás nem teljesen agglutináló jellegű. A főnévragozásban a birtokos személyragok két morfémát fejeznek ki egyszerre: a személyt és a számot, pl. a házad szóalakban az -ad toldalék a 2. személyt és az egyes számot, a házatok szóalakban az -atok toldalék a 2. személyűt és a többes számot jelöli. A több birtokra utaló birtokos személyragozás esetében csak abban az esetben van a morfémák és morfok között kölcsönösen egyértelmű megfelelés, ha egy általános birtokviszonyjelet tételezünk fel morfémaként. A virágjaim szóalak elemzése ebben az esetben így fest: virág (tőfőnév) + ja (általános birtokviszonyjel) + i (többes szám) + m (egyes szám 1. személy). Ha ezt nem tesszük, akkor a jaim toldalékot három (négy) morféma megvalósításaként kell elemeznünk: birtokos, egyes szám 1. személy, többes szám. Ebből látható, hogy az, hogy mennyire tekinthetünk egy adott nyelvet agglutinálónak, az elemzéstől is függ. Az egyik elemzés szerint egy alakzat agglutináló jellegű, a másik szerint nem az. Az igei személyragok is két morfémát testesítenek meg: az énekeltek szóalakban (’ti most énekeltek’) a -tek toldalék a 2. személyt és a többes számot fejezi ki. Az eddigiekből már megállapítható, hogy a magyarban sem a főnév-, sem pedig az igeragozás nem teljesen agglutináló jellegű. Vajon a szóképzés agglutináló-e? Az érzéstelenítget alakzatban az érz- igető után az -és főnévképzőt, a -telen fosztóképzőt, az -ít igeképzőt és a -get kicsinyítő képzőt találjuk. A képzők egyértelműek, egy és csakis egy morfémát fejeznek ki. És ez minden képzett szó esetében így van, tehát ha vannak is több jelentésű vagy több funkciójú képzőink (pl. az -i képző, amely kicsinyítő, becéző, ill. melléknévképző lehet), egy adott alakzatban azonban csak egy funkciót tölthetnek be.

Az agglutináció fogalma morfofonológiai követelményt is támaszt: a toldalékoknak a tőhöz (a tő valamelyik allomorfjához) kell járulniuk annak megváltoztatása nélkül. Ez alól a magyarban csak néhány kivételt találunk: az egyik ilyen az -i becéző (Katalin > Kati) és kicsinyítő képző (uborka > ubi), amely a szó csonka tövéhez járul; további hasonló kivételek az -ít, -ul/-ül, -odik/-edik/-ödik igeképzők, amelyek előtt a szóvégi magánhangzó törlődik (fekete + ít > feketít, sárga + ul > sárgul, savanyú + odik > savanyodik). Az első eset nem tartozik a morfológia centrális területéhez (és ez nemcsak a magyarban van így), a többit kivételnek kell tekintenünk. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szóképzés a magyarban lényegében agglutináló jellegű.

Jel és rag

A jel és a rag kérdéséről azért kell szólnunk, mert a kétféle inflexiós toldalék közötti megkülönböztetést csak a magyar nyelv grammatikái ismerik. A jel definiáló tulajdonságai: belső helyet foglal el (tő vagy képző után következik), és megtur maga mellett más toldalékot. A rag definiáló tulajdonságai ezzel szemben: szóalakzáró elem, más toldalék tehát nem követheti, és csak egy lehet belőle. Ennek alapján a flektáló nyelvek többségénél is beszélhetnénk jelről és ragról, a németben pl. a Kindern ’gyermekeknek’ szóalakban is megtaláljuk a ’többesjelet’ és a szóalakzáró esetragot, vagy a svéd flickornas ’a lányoknak’ szóalakban is megkülönböztethetnénk az or ’többesjelet’, a na végartikulus jelét és az s birtokos ragot, de egyik nyelv nyelvtanaiban sincs nyoma ennek a megkülönböztetésnek. De ugyanez vonatkozik a finnugor nyelvek nyelvtanaira is. Egyébként szóalakzáró elem képző is lehet: a határozószók képzőire ez a jellemző (és nem csak a magyarban).

Nemcsak a ragok jelölnek szintaktikai viszonyokat, a jelek is ezt teszik, a szintaktikai funkcióra való hivatkozás tehát nem lehet elégséges ők a két fogalom megkülönböztetésére. Így például a birtokos személyragok szintén szintaktikai viszonyok megjelenítői, az esetragoktól eltérően azonban szintaktikai szerepük csak a főnévi szerkezeten belül nyilvánul meg: Ez az én autóm –*Ez az én autó.

A jel és rag megkülönböztetése nyelvtanírási hagyományon alapszik csupán, a kettő között funkcionális különbségek nem állapíthatók meg.

Az esetragok

Az esetragok szerepe nem vizsgálható a szintaxis bevonása nélkül. Az esetrag esetviszonyt fejez ki, az esetviszony pedig az ige és vonzata között fennálló viszony. Az esetviszonyt a magyar nyelv morfológiailag is jelöli, ezt az igék szótári jellemzésében is meg szokták adni, pl. ajándékoz vki vkinek vmit, megajándékoz vki vkit vmivel, elbúcsúzik vki vkitől, megköszön vki vkinek vmit, akadályoz vki vkit vmiben, alkalmaz vki vkit vminek/vmiül/vmiként. Az igék vonzatkeretében az alanyesetet is beszámítva összesen 18 esetraggal találkozunk, ennél több nem fordulhat elő vonzatkeretben. Ennek alapján az esetrag fogalma így definiálható:[13]

Egy toldalék akkor és csakis akkor esetrag, ha előfordul valamely vonzatkeretben.

Ez a meghatározás azért nem tökéletes még, mert vannak olyan határozói vonzatot kívánó igék is, ahol a határozó különböző, eddig figyelmen kívül hagyott toldalékot tartalmazhat: rosszul bánik vki vkivel/vmivel, vki szépen lakik, vmi két órakor is tart. Meghatározásunk alapján esetragnak kellene tehát tartanunk az -ul, -en, -kor toldalékokat is. A határozói vonzatok azonban a főnévi vonzatoktól könnyen elkülöníthetők: az a jellemző rájuk, hogy alakjukat az ige nem határozza meg egyértelműen: ügyesen/ügyetlenül bánik vmivel, ólban/utcán/a híd alatt lakik, egész nap/két órán át/sokáig tart. Ezzel szemben főnévi vonzat esetén az ige a vonzat alakját is egyértelműen meghatározza, határozói vonzat esetén viszont nem köthető ki a vonzat alakja, a vonzat csupán azt az információt tartalmazza, hogy milyen határozóról van szó (pl. hely-, idő-, eszközhatározó). Az esetrag fogalma ezek után már pontosan meghatározható:

Valamely toldalék akkor és csakis akkor esetrag, ha a vele toldalékolt főnév lekötheti az igének valamely, alakja szempontjából is meghatározott vonzatát.

Az esetragok közül a nominativust, accusativust és dativust szintaktikai eseteknek nevezzük, mert a mondattani viszonyokból kikövetkeztethetők. Tőlük a többi eset abban különbözik, hogy az egyes lexikai tételek (predikátumok) lexikai jellemzésében már megjelennek. Szemantikailag az instrumentalis eszközt, a causalis-finalis célt, a translativus-factitivus eredményt, az inessivus, superessivus, adessivus helyet, a sublativus, delativus, illativus, elativus, allativus, ablativus és terminativus helyet, a formativus és essivus-formalis állapotot jelent.

Az esetragok

3.1. táblázat -

1. nominativus: 0

Péter sétál.

2. accusativus: -t

Péter meglátogatja Annát.

3. dativus: -nak/-nek

Péter Annának adta a pénzét.

4. instrumentalis: -val/-vel

Péter helyet cserél Annával.

5. causalis-finalis: -ért

Péter életét áldozza a hazájáért.

6. translativus-factitivus: -vá/-vé

A must borrá válik.

7. inessivus: -ban/-ben

A betegség akadályozza a munkában.

8. superessivus: -on/-en/-ön

Péter átbújik a kerítésen.

9. adessivus: -nál/-nél

Péter bevágódik a professzornál.

10. sublativus: -ra/-re

Péter rálép a szonyegre.

11. delativus: -ról/-ről

Péter áradozik a barátnőjéről.

12. illativus: -ba/-be

Péter belelép a sárba.

13. elativus: -ból/-ből

Péter kijön a konyhából.

14. allativus: -hoz/-hez˄-höz

Péter alkalmazkodik a körülményekhez.

15. ablativus: -tól/-től

Péter elbúcsúzik a munkatársaitól.

16. terminativus: -ig

A telek a partig nyúlik.

17. formativus: -ként

Péter tanárként dolgozik.

18. essivus-formalis: -ul/-ül

Péter Annát társul fogadja.


A birtokos személyragok[14]

A birtokos személyragok megállapítása egyes számú birtok esetén nem okoz nehézséget, egyedül a 3. személyű j-s és j nélküli alakok eloszlása vetődik fel problémaként. Amint azt nyelvtanaink is megállapítják, a két allomorf megoszlására pontos szabály nem adható. Részleges szabályokat viszont meg tudunk fogalmazni. (1) A magánhangzóra végződő tövek esetén kivétel nélkül a j-s alakokat találjuk. (2) A j-s alakok általában nem fordulnak elő a szibilánsok (s, sz, z, zs), az affrikáták (c, cs, dzs), a palatális mássalhangzók (gy, j, ny, ty) után. Tehát: királya, olaja, báránya, sasa, perece. A látszat ellenére azonban nem hangtani szabályról van szó, mert tulajdonnevek és nonszensz szavak esetén a j-s alakok is előfordulhatnak (Koncz+ja, komony+ja). (3) A -tor, -ter, -er, -um végű tövek általában a j nélküli toldalékot kapják: szenátora, minisztere, jubileuma. (4) A -ság/-ség képző után is mindig a j nélküli alakot használjuk: igazsága, bátorsága, szegénysége, elvetemültsége. (5) A két mássalhangzóra vagy kettős mássalhangzóra végződő tövek kevés kivétellel a j-s változatot kívánják: galambja, kertje, barackja, címzettje, cseppje. Az (1) szabály hangtani okokra vezethető vissza: a j a két magánhangzó közti hangrést tölti ki. A többi szabályra nincs hangtani magyarázat.

A többes számú birtok esetén a toldalékok elemzése már gondot okoz, mint ahogy erre az agglutináció kérdésével kapcsolatban már utaltunk (lásd a „A magyar nyelv agglutináló jellege” pontot). Elvileg legalább négy megoldás képzelhető el:[15]

  1. A toldalékokat toldaléktömbként kezeljük, azaz a toldalékokat úgy elemezzük, hogy azok együttesen fejezik ki a birtok számát meg a birtokos személyét és számát. E mellett a megoldás mellett semmiféle komoly érv nem szól, ellene viszont annál több. Így például az -aim, -aid, -ai, -aink, -aitok, -aik (házaim, házaid stb.) toldalékokban egyértelműen azonosíthatók az -i többesjel, valamint az -m, -d, -nk, -tok személyragok. A ház –házaim oppozíció miatt morfémahatárt kell felvennünk a ház és az -aim közé: ház+aim. A házai –házaim oppozíció miatt pedig morfémahatárt kell feltételeznünk az -ai és az -m között: ház+ai+m. Végül a háza és a házaim oppozíció miatt morfémahatár van az -a és az -im között is. Tehát: ház+a+i+m.

  2. A többesjel -i, -ai, -ei, -jai, -jei alternánsaival számoló elemzésnek részben ugyanazok a problémái, mint a toldaléktömbös elemzésnek. A házaim helyes szegmentálása az előbbi gondolatmenet alapján ház+a+i+m, hasonlóan a padjaim esetében pad+ja+i+m, ami az alternánsos elemzés ellen szól.

  3. Az infixumos megoldás: a birtokos személyragok alakjai (többes számú birtok esetén) -am, -ad, -a, -ank, -atok, -ak és a többesjel infixumként ékelődik be a toldalékkezdő magánhangzó és a toldalék többi része közé. Ezzel a megoldással szemben ellenérv, hogy a magyar nem olyan nyelv, amelyre jellemző lenne az infixumok használata.

  4. A birtokviszonyjeles elemzés feltételezi egy általános birtokviszonyjel létezését. (1) alatt már megmutattuk, hogy a disztribúciós elemzés alapján a több birtokra utaló toldalékokban három elem azonosítható, az -i-ről tudjuk, hogy többesjel, az -m-ről pedig, hogy birtokos személyrag, de vajon mi az -a? Toldalékkezdő magánhangzó nem lehet, mivel a többesjeltől elválasztható, kötőhangzó pedig azért nem lehet, mert akkor pl. a padjaim helyett *padoim vagy *padim alakot várnánk. Az egy birtokra utaló toldalékok esetén a 3. személyű alak háza, padja. A szóvégi -a, -ja lehetne ugyan egyszerűen az egyes szám harmadik személyű személyrag, de azt is mondhatjuk, hogy ez a személyrag zérus (mint a tárgyatlan igeragozás egyes szám harmadik személyű ragja), viszont az -a, -ja jelöli magát a birtokviszonyt. Ez a jel, az általános birtokviszonyjel jelenik meg a több birtokra utaló alakokban is, mégpedig végig az egész paradigmában, de csak mássalhangzó végű tövek esetén: ház+a+i+m, pad+ja+i+m, vér+e+i+m, kert+je+i+m.

[1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11] [12] [13] [14] [15]



[1] A magyar alaktanról az alábbiakban vázolt elképzelés keretében részletesebben szólunk a Strukturális magyar nyelvtan alaktani kötetében (Kiefer 2000b, 2000c, 2000d, Kiefer – Ladányi 2000a és 2000b), az adatok szintjén támaszkodunk Keszler (2000)-re is. Ajelen alaktani összefoglaló szerkezetében és tárgyalásmódjában követi Kiefer (2003)-at. Az említett művekben bőséges irodalmi hivatkozások is találhatók.

[2] A termékenység és szabályszerűség kérdését részletesebben Kiefer (2002) -ben tárgyaljuk.

[3] A generatív nyelvelmélet mindig egyértelmű (’diszkrét’) kategóriákban gondolkodik.

[4] A funkcionalista elméletek a fokozatosság mellett szállnak síkra, lásd pl. Dressler (1989).

[5] Új szavakat, amelyeken a termékeny képzést teszteltünk, részben Kiss – Pusztai (2000)-ből merítettünk.

[6] Részletesebben lásd Kiefer (2005)-ben, illetve a „A foglalkozásnevek képzése”. pontban.

[7] Az ige vonzatkeretét megőrző főnévképzésre vonatkozó megfigyelésekről lásd Laczkó (2000)-et.

[8] Részletesebben lásd Komlósy (2000)-ben.

[9] A maroknyian, istenien nem ellenpéldák, mert nem termékeny képzések eredményei. A megadott feltételek magától értetődően mindig a termékeny képzésekre vonatkoznak.

[10] Lásd Szili (2003).

[11] A félszó fogalmára vonatkozóan lásd Kenesei (2000)-et és kötetünkben a „Mi a szó?”. pontot.

[12] Összetételek esetében a termékenység nem feltétlenül jelenti az összetett szó jelentésének előrejelezhetőségét.

[13] A magyar esetrendszert Antal (1961) vizsgálta meg először formális kritériumok alapján.

[14] Tekintettel arra, hogy a rag és a jel megkülönböztetését nem tartjuk indokoltnak (lásd a „Jel és rag”. pontot), az újabb keletű „birtokos személyjelek” elnevezés helyett megtartjuk a régebben használatos elnevezést.

[15] Ezekről részletesen szól Rácz (1974).