Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A mássalhangzók

A mássalhangzók

A magyar mássalhangzókészlet a következő huszonnégy tagból áll:

2.8. táblázat -

p

b

f

v

m

t

d

sz

z

c

n

l

r

ty

gy

s

zs

cs

dzs

ny

j

k

g

h


A huszonnégy mássalhangzó mindegyike lehet rövid és hosszú, bár hosszú vv és hosszú zzs nem fordul elő a szótárban, csak alaktani műveletek révén keletkezik, és a rövid dzs előfordulása is eléggé korlátozott (két magánhangzó között igen ritkán, szó végén pedig egyáltalán nem fordul elő). Hagyományosan egy huszonötödik mássalhangzó létezését is fel szokás tenni, ez a dz. Azonban semmilyen elfogadható érv nem támogatja a dz-nek, mint a mássalhangzókészlet önálló elemének a létezését, annál több dolog szól ellene (lásd a keretes anyagot). A dz-t tehát mássalhangzó-kapcsolatnak fogjuk tekinteni, ami azt jelenti, hogy pl. a madzag szóban egy d és egy z van egymás után (lásd a „A magyar fonéma-graféma megfelelések”. pontot is).

A mássalhangzók csoportosítása

A mássalhangzókat képzésük helye és módja, valamint a hangszalagok működése szerint szokás csoportosítani (lásd a „Hangtörténet”. és a „A mássalhangzók”. pontot is).

Képzésük módja szerint a mássalhangzók két nagy csoportra oszlanak: zörejhangokra és zengőhangokra. A zörejhangok arról kapták a nevüket, hogy képzésük közben a szájüreg valamely pontján (illetve a h egyik változata esetében a hangszalagok között) valamilyen zörej keletkezik; ezzel szemben a zengőhangok képzése során – az r-beli pergést leszámítva – nem keletkezik semmiféle zörej, ezek ugyanúgy „zengenek”, mint a magánhangzók. A zörejhangok közé tartoznak a zárhangok (l. a fenti táblázat első két oszlopát), a réshangok (l. a harmadik és negyedik oszlopot), valamint a zárréshangok (ötödik és hatodik oszlop). A zárhangok képzése közben a tüdőből kiáramló levegő útját a szájban elzárjuk egy időre, majd ez a zár a feltorlódó levegő nyomásának engedve felpattan: a zárhangok esetében ez okozza az imént említett zörejt. A réshangok képzése során csak leszűkül, de nem záródik el teljesen a levegő útja: a szűk résen áthaladva a levegő hozzásúrlódik a különféle hangképző szervekhez, miáltal éles súrlódási zörej (sziszegés, susogás stb.) keletkezik: a réshangok ettől lesznek „zörej”-hangok. Végül a zárréshangok esetében a zár felpattanása nem hirtelen, hanem fokozatosan történik, eközben itt is súrlódási zörej keletkezik.

A zörejhangok majdnem mindegyike zöngés/zöngétlen párokat alkot. Zöngésnek mondjuk azt a zörejhangot, amelynek képzése közben a hangszalagok rezgésben vannak (második, negyedik, hatodik oszlop). A zöngétlen hangok ejtése közben (első, harmadik, ötödik oszlop) a hangszalagok nem rezegnek.

A zengőhangok között három orrhangú mássalhangzót (hetedik oszlop), valamint három egyéb hangot találunk (nyolcadik, kilencedik oszlop). Az orrhangúak képzése során a tüdőből kiáramló levegő az orron keresztül távozik, minden más hang esetében (legyen az magán- vagy mássalhangzó) a szájon keresztül. A zengőhangok mindegyikének képzése közben rezgésben vannak a hangszalagok, de ez a tulajdonságuk soha nem szolgál mássalhangzó-párok közötti szembenállás alapjául, s éppen ezért érdektelen. Azt mondhatjuk, hogy a zöngésség kategóriája a zengőhangokra (akárcsak a magánhangzókra, amelyeket szintén rezgésben lévő hangszalagokkal képezünk) nincs értelmezve, vagyis ezek a rendszer szempontjából nem minősülnek sem zöngésnek, sem zöngétlennek.

A képzés pontos helye szerint a mássalhangzókat akár hét vagy nyolc csoportra is oszthatnánk (lásd a „Artikulációs jellemzés”. pontot), azonban a nyelvi rendszer szempontjából elegendő négy képzési helyet megkülönböztetnünk. A fenti táblázat első sorában feltüntetett mássalhangzók mindegyikét az alsó ajak segítségével képezzük. A réshangok esetében az alsó ajak a felső fogsorral alkot rést, míg a zárhangok és az m képzésében mindkét ajak részt vesz. A második sor mássalhangzóit a nyelv elülső része és a fogmeder (a fogak és a szájpadlás közötti rész) között képezzük, a réshangokat és a c-t picivel hátrább, a többit egy kicsit előrébb. A harmadik sor mássalhangzóit a nyelv középső része és a kemény szájpadlás között képezzük, de ezúttal a réshangokat és a zárréshangokat előrébb és a többit hátrább. Végül a negyedik sor hangjait még ennél is hátrább képezzük; közülük a két zárhangot a nyelv hátulsó felülete és a lágy szájpadlás között. A h-nak két változata van, attól függően, hogy magánhangzó előtt fordul elő vagy sem. A magánhangzó előtti h ejtésekor, pl. hó, ruha, az úgynevezett hangrésben, vagyis a szétterpesztett hangszalagok között keletkezik a hangot alkotó súrlódó zörej; minden más helyzetű h képzése, pl. doh, ihlet, a k-val és a g-vel megegyező helyen, vagyis a nyelv hátulsó felülete és a lágy szájpadlás között történik. Mindkétféle képzési helyű h ugyanabba a szélesen értelmezett helykategóriába esik (amelyre a „hátulsó” elnevezést fogjuk használni). A négy sor hangjait rendre ajakhangoknak, foghangoknak, szájpadláshangoknak és hátulsó mássalhangzóknak nevezzük.

Mindezt a következő táblázatban foglalhatjuk össze:

2.9. táblázat -

 

Zörejhangok

Zengőhangok

 

Zárhangok

Réshangok

Zárréshangok

Orrhangúak

Egyebek

Ajakhangok

p

b

f

v

  

m

  

Foghangok

t

d

sz

z

c

 

n

l

r

Szájpadláshangok

ty

gy

s

zs

cs

dzs

ny

 

j

Hátulsók

k

g

h

      

A zöngésségi hasonulás

A magyarban nem állhat egymás mellett két, zöngésség tekintetében egymástól eltérő zörejhang. A szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok közül azok, amelyeknek egyik tagja sem zengőhang, mindig teljes egészükben zöngétlenek (pl. sport). Egyetlen látszólagos kivételcsoport van: a tviszt, kvarc típusú szavakban zöngétlen zárhang + zöngés réshang kapcsolat található, ahol azonban az érintett zöngés réshang mindig a v. A két magánhangzó között álló vagy szó végi zörejhang-kapcsolatok vagy végig zöngétlenek (pl. sapka, füst), vagy végig zöngések (pl. labda, kezd). Azok a jövevényszavak, amelyek eredetileg eltérő zöngésségű zörejhang-kapcsolatot tartalmaznának, automatikusan igazodnak ehhez a mintához (pl. joghurt [kh], tball [db]; itt és a továbbiakban szögletes zárójelben adjuk meg a kiejtésben szereplő hangokat mindazokban az esetekben, amikor a leírt szó betűi nem tükrözik a valóságos kiejtést). Figyeljük meg, hogy ismét a v-re végződő kapcsolatok azok, amelyek minderről nem vesznek tudomást: pitvar, akvárium, köszvény, ösvény.

Toldalékoláskor a tővégi zöngés zörejhang zöngétlenné válik, ha a toldalék zöngétlen zörejhanggal kezdődik (melegtől [kt]), és megfordítva: a tővégi zöngétlen zörejhang zöngéssé válik, ha a toldalék zöngés zörejhanggal kezdődik (zsákban [gb]). Ezt a folyamatot, amely jobbról balra hat, és nemcsak toldalékoláskor, hanem összetételhatáron és szóhatáron át is működésbe lép (rabszolga [psz], nagy kalap [tyk]), zöngésségi hasonulásnak nevezzük. A zengőhangok nem vesznek részt benne: nem zöngétlenednek (szemtől) és nem zöngésítenek (kalapnak); természetesen a szótövek belsejében (ajtó, szoknya), illetve összetételhatáron és szóhatáron át sem (szempilla, kislakás). Ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen – mint mondottuk – a zengőhangok nyelvtani értelemben se nem zöngések, se nem zöngétlenek (bár a beszédben hangszalagrezgéssel jelennek meg).

Van azonban két olyan mássalhangzó, amely a szabály működése szempontjából felemásan viselkedik. Az egyik a v, amelyen végbemegy a hasonulás (szívtől [ft]), de amely nem zöngésíti az előtte álló zörejhangot: hatvan [tv], *[dv]. A másik a h, amely viszont éppen fordítva: zöngétleníti az előtte álló zörejhangot: adhat [th], viszont nem zöngésedik, ha utána zöngés zörejhang áll. Igaz, egyes esetekben nem is lenne minek zöngésednie, hiszen a h a megfelelő környezetben törlődik: méhben [mében], csehbol [cseből] (egyébként ugyanezekben a szavakban akkor is törlődik a h, ha nem áll utána semmi: méh [mé], cseh [cse]); rendszerint azonban nem törlődik az ilyen helyzetű h, hanem a k-val megegyező képzési helyű változatában jelenik meg (pech, doh, Allah stb.), de a zöngésedésnek ellenáll, ha zöngés zörejhang követi is (barkochba, dohból, Allah dicsősége).

A v viselkedése nem csupán a zöngésségi hasonulásban való felemás részvétele miatt furcsa, hanem abban is, hogy előfordul olyan szókezdő mássalhangzó-kapcsolatok második tagjaként, amelyeknek az első tagja zárhang: tviszt, kvarc, gvárdián. Ezt rajta kívül egyetlen zörejhangról sem mondhatjuk el, a nem orrhangú zengőhangokról viszont annál inkább: próba, tréfa, kráter, platán, klassz; bronz, drága, gránit, blokk, gleccser. Abban, hogy nem zöngésíti az előtte álló zörejhangokat, a v ugyancsak a zengőhangokra hasonlít: svéd, szvit, tviszt, kvarc; pitvar, István; kötvény, hatvan; ott volt. Ugyanakkor mégsem lehet minden további nélkül a zengőhangokhoz sorolni, hiszen szóvégi mássalhangzó-kapcsolatok utolsó helyén is előfordul, amit az l vagy az r sosem tesz meg: érv, könyv, ölyv; és rajta végbemegy a zöngésségi hasonulás: hívsz [fsz], szívtelen [ft], távkapcsoló [fk]. Úgy látszik, a helyes következtetés ez: a v szótag elején zengőhang, szótag végén pedig zörejhang.