Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

2. fejezet - Hangtan

2. fejezet - Hangtan

Siptár, Péter

A „hangtan” szóval a nyelvleírás két különálló, de természetesen egymástól nem független területére szokás összefoglalólag utalni. A beszédhangtan (fonetika) a beszédfolyamat – a beszédszervek segítségével történő – létrehozásának, a levegőben tovaterjedő hanghullámok fizikai tulajdonságainak, illetve a beszédészlelési folyamatnak a vizsgálatával, leírásával foglalkozik (lásd a 26. fejezet - Fonetika. fejezetet). A nyelvi hangtan (fonológia) ezzel szemben a nyelvek hangrendszerét, a hangok nyelvi viselkedését, egymásra hatását, ezek szabályszerűségeit kutatja az adott nyelv (illetve általában a nyelv) szerkezetének leírása keretében. Az alábbiakban röviden vázoljuk a magyar hangtan négy kiválasztott területével, a magán- és mássalhangzók rendszerével és viselkedésével, valamint a hangsúllyal és a hanglejtéssel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat.[*]

A magánhangzók

A magánhangzókat a következő tulajdonságaik alapján csoportosíthatjuk (lásd a „Hangtörténet”. és a „A magánhangzók”. pontot is):

  • a nyelv vízszintes mozgása, azaz elülső, közbülső vagy hátsó elhelyezkedése szerint;

  • az ajkak kerekített vagy kerekítetlen alakja szerint;

  • a nyelv függőleges mozgása, azaz felső, középső, alsó állása szerint;

  • a hang hosszú vagy rövid időtartama szerint.

A nyelv vízszintes mozgása szerint a magyar magánhangzók két csoportra oszlanak: elölképzettek az i, í, e, é, ü, ű, ö, ő, hátulképzettek az u, ú, o, ó, a hangok. Az á-t voltaképpen a két osztály tagjai között, inkább az elülsőkhöz közelebb képezzük, de nyelvi viselkedése alapján a hátulsók közé kell sorolnunk.

Kerekség, azaz ajakkerekítés tekintetében hasonló a helyzet: kerek az ü, ű, ö, ő, u, ú, o, ó; kerekítetlen az i, í, e, é, valamint az á. Ezúttal az a besorolása lehet kérdéses: beszédbeli megvalósítása enyhén kerekített, de ebből nem feltétlenül következik, hogy nyelvi szerepét tekintve is a kerek magánhangzók közé tartozik.

Nyelvállás (más szóval: nyíltság), vagyis a nyelv függőleges irányú mozgása és az állkapocs ezzel többé-kevésbé együtt változó nyílásszöge szempontjából a magánhangzók majdhogynem folyamatos sorozatot alkotnak. A legzártabb az í, ú, ű, ezeknél egészen kicsivel nyíltabb az i, u, ü, azután következik az é, ó, ő, majd az o és ö, ennél is nyíltabb az e és az a, végül a legnyíltabb magánhangzó az á. A kérdés az, hogy érdemes-e hat nyíltsági osztályt megkülönböztetnünk. Figyeljük meg először is, hogy a hosszú és rövid magánhangzók párjai következetesen más-más nyíltságot mutatnak (az á nyíltabb, a többi hosszú magánhangzó pedig zártabb, mint a megfelelő rövid). Tehát az í-félék és az i-félék közötti (amúgy is igen kicsi) nyelvállásbeli különbség elhanyagolható, pontosabban a hosszúság alapján megjósolható. Márpedig ami megjósolható, annak a nyelvi rendszer szempontjából vagy nincs jelentősége (mint ebben az esetben), vagy pedig valamilyen általános megállapítással, hangtani szabállyal adunk róla számot. Ugyanígy az ó, ő és az o, ö közötti különbség (bár az előbbinél valamivel nagyobb), a hosszú/rövid szembenállás számlájára írható. Az a és á közötti nyíltságbeli különbség szintén (bár itt éppen a hosszú magánhangzó a nyíltabb). De mi legyen az e-vel és az é-vel? Ha a felső/középső/alsó hármas osztás alapján kívánjuk jellemezni a magánhangzókat, az é (az o, ó, ö, ő-höz hasonlóan) középső, az e viszont (az a, á-hoz hasonlóan) alsó nyelvállásúként adódik. Ha azonban beérjük két nyíltsági osztállyal (felső és nem felső), azaz a középső és alsó nyelvállásúakat egyetlen csoportba vonjuk össze, az összes magánhangzó egyértelműen elhelyezhető: felsők lesznek az i, í, ü, ű, u, ú, és nem felső az összes többi.

Ami pedig a hosszúságot illeti, a helyesírás és a hagyomány egyaránt azt sugallja, hogy a tizennégy magyar magánhangzó hét hosszú/rövid párba rendeződik: i és í, ü és ű, u és ú, ö és ő, o és ó, e és é, a és á alkotja a párokat. Célszerű feltételeznünk, hogy e párok tagjai (a nyelvi rendszer szempontjából) egyedül hosszúságban különböznek egymástól. A legtöbb pár esetében ezt könnyű elfogadni: láttuk, hogy a nyelvállásbeli különbségek (még akár az e és é közötti, viszonylag nagy különbséget is beleértve) elhanyagolhatók, az a/á közötti nyíltsági, kerekségi és hátulképzettségi különbség úgyszintén. De vajon van-e valamilyen bizonyítékunk is arra, hogy a hosszú/rövid párok minden esetben, tehát az e/é és az a/á esetében is egyformán viselkednek? Tekintsük át a következő adatokat:

2.1. táblázat -

víz

Vizek

analízis

analizál

tűz

tüzek

miniatűr

miniatürizál

út

Utak

úr

urizál

to

tövek

pasztőröz

pasztörizál

Lovak

agónia

agonizál

kéz

Kezek

prémium

premizál

nyár

Nyarak

kanális

kanalizál


Láthatjuk, hogy az é és az á ugyanúgy viselkedik az érintett típusú tövekben, ugyanazon toldalékok előtt, mint a többi hosszú magánhangzó: megrövidül. Azonban ez nem csupán fizikai időtartam-csökkenést jelent, hanem azt, hogy a hosszú magánhangzót rövid párja váltja fel (vagyis az é esetében a nyelvállás középsőről alsóra vált, az á esetében pedig hátulképzett és enyhén kerekített lesz a magánhangzó). Mindezt akkor tudjuk gazdaságosan (tehát egyetlen általánosításban) kifejezni, ha e tulajdonságok – vagyis az e és az é közötti nyelvállásbeli különbség, illetve az a és az á közötti számos apró eltérés – megállapítását a beszédhangtani megvalósítás területére utaljuk, vagyis ha azt mondjuk, hogy ezeknek az érintett hangok nyelvi viselkedése szempontjából nincs jelentőségük.

A magyar magánhangzók körében megfigyelhető három legfontosabb váltakozástípus a magánhangzó-harmónia, a hosszú/rövid váltakozás és a magánhangzó/semmi váltakozás, azaz a magánhangzók betoldása és/vagy kiesése.

A magánhangzó-harmónia

A magyar hangtan talán legérdekesebb jelensége az, hogy a magánhangzók elöl/hátulképzettség szempontjából harmonizálnak (azaz adott tartományon belül e tulajdonságuk tekintetében megegyeznek egymással). E harmónia érvényességi tartománya a szó, de ebbe ezúttal nem értjük bele az összetételeket (pl. narancslé, kopor, átköt). Valójában csak a szótő és toldalékai alkotnak harmóniatartományt; újabb tő megjelenése mindig újabb tartományt nyit (narancs] [lé, könyves] [boltban). A töveken belüli harmónia hagyományos elnevezése hangrend, a toldalékok ehhez való alkalmazkodásáé (hangrendi) illeszkedés.

A magánhangzó-harmónia szabálya a fenti egyszerű formájában azt kívánná, hogy a szó (pontősabban a tő a tőldalékokkal együtt) vagy csak elölképzett, vagy csak hátulképzett magánhangzókat tartalmazzon. Tény, hogy a (nem összetett) magyar szavak igen nagy hányadában ez így is van (pl. perdülésetektől, fordulásotoktól), de elég nagy számban vannak kevert szavak is. Ennek részben az az oka, hogy számos tőben eleve keverednek az elülső és hátsó magánhangzók (bika, kordé, sofőr, nüansz), részben pedig az, hogy bizonyos tőldalékok egyalakúak, azaz nem képesek elöl/hátulképzettség szempontjából váltakozni (ház-ért, öt-kor, egyetem-ista).

Feltűnő, hogy a kevert szavak túlnyomó részében hátsó magánhangzó mellett elülső kerekítetlen magánhangzó (í, i, é, e) van, pl. bika, hernyó, papír, kordé, patika, konkurencia; ház-ért, hat-ig, tan-ít-ó. A hátsó magánhangzót és elülső kerekített magánhangzót együtt tartalmazó (sofőr, nüansz-féle) szavak meglehetősen ritkák és a szókincs egy jól körülhatárolható részére, a viszonylag friss jövevényszavakra korlátozódnak. Vagyis a keveredésért elsősorban az elülső kerekítetlen magánhangzók a felelősek. Ezért azt mondhatjuk, hogy mivel ezek előfordulhatnak mindkét típusú magánhangzóval, a harmónia szempontjából se nem elülsők, se nem hátsók, hanem semlegesek. De van ennél fontosabb érv is az í, i, é semlegességére: ezek a magánhangzók a harmóniát átengedik magukon, azaz a harmónia számára átlátszóak:rövid-en, de papír-on; örmény-nek, de tányér-nak; kever-ék-et, de marad-ékot. Ha a papír, tányér, maradék utolsó szótagjában álló magánhangzó harmonikus volna (nem pedig semleges), nem tudnánk megindokolni, miért hátsó a toldalék magánhangzója. (Az e semlegessége, pontosabban átlátszósága nem egyértelmű, pl. bukfenc-ek, de haver-ok.)

A magyar magánhangzó-harmónia az úgynevezett tő-szabályozta típusba tartőzik, ami azt jelenti, hogy a tő harmonikus értékétől függ a tőldalék harmonikus értéke, nem pedig megfordítva. (Ebből a szempontból csak a tő után álló elemek minősülnek tőldaléknak, a tő előttiek, pl. meg-, föl-, át-, leg-, poszt-, anti- stb. nem.) A tőldalékok legtöbbje váltakozó tőldalék, azaz a magánhangzója képes harmonikus váltakozásra, s így a tőhöz a megfelelő váltőzatban illeszkedik:

2.2. táblázat -

ú ~ ű

(láb-ú ~ fej-ű)

u ~ ü

(ház-unk ~ kert-ünk)

ó ~ ő

(vár-ó ~ kér-ő)

o ~ ö ~ e

(ház-hoz ~ föld-höz ~ kert-hez)

á ~ é

(vár-ná ~ kér-né)

a ~ e

(ház-ban ~ kert-ben)


Az o ~ ö ~ e esetében három tag váltakozik: az e olyan tövek után jelenik meg, amelyeknek utolsó magánhangzója elülső kerekítetlen. Ezt a jelenséget kerekségi harmóniának nevezzük.

A nem váltakozó toldalékok háromfélék lehetnek. Az első két csoportba tartozók semleges magánhangzót tartalmaznak: az -ig (hatig), -ni (futni), -int (koppint), -ik (harmadik, mászik), -nyi (maroknyi), -i (házi, lábai), -ít (tanít) típusúaknak nincs is mivel váltakozniuk (mivel az i, í-nek nincs hátulképzett párja); az -é (lányé), -né (Kovácsné), -ék (maradék, Kovácsék), -ért (hazáért), -ként (kulcsként) típusúak váltakozhatnának á-val, de nem teszik; végül a -kor (ötkor), -us (cicus, fizikus), -kó (Ferkó), -ista (biciklista), -izmus (pesszimizmus), -ológia (mitológia) típusúak harmonikus magánhangzót (is) tartalmaznak, amely azonban nem illeszkedik a tőhöz.

Térjünk át a harmónia szempontjából különbözőképpen viselkedő tőtípusokra! Fő osztályozó ismérvünk az lesz, hogy a tő utolsó (vagy egyetlen) magánhangzója harmonikus-e vagy semleges. Eszerint a töveket két nagy osztályra bontjuk, amelyeket harmonikus, illetve semleges töveknek nevezünk. A harmonikus töveken belül megkülönböztetünk egyszerű harmonikusakat és kevert-harmonikusakat. Az egyszerű harmonikus tövek mindegyik harmonikus magánhangzója ugyanazon harmóniaosztályba tartozik, tehát vagy mind hátulképzett (pl. ház, kupa, koszorú), vagy mind elölképzett (pl. tűz, tükör, köszörű). Ezenkívül ide tartoznak azok a tövek is, amelyeknek valamelyik korábbi szótagjában semleges magánhangzó áll (pl. bika, példa, hernyó, illetve szemölcs, rézsű). A kevert-harmonikus tövek azok, amelyekben mindkét harmóniaosztályból vett magánhangzók megtalálhatók (pl. sofőr, allűr, kosztüm, illetve nüansz, amoba, bürokrácia).

A másik nagy osztályt, a semleges tövek osztélyát azok a tövek alkotják, amelyeknek utolsó szótagjában semleges magánhangzó áll. Ezek is tovább oszthatók egyszerű semlegesekre és kevert-semlegesekre. Az előbbiek csupa semleges magánhangzóból állnak (pl. víz, szegény, rekettye), az utóbbiakban harmonikus magánhangzó is van (pl. üveg, rövid, kökény, illetve papír, tányér, balek). Az egyszerű semleges tövek többnyire elölképzett toldalékokat vesznek fel (víz-ben). Azonban van mintegy hatvan olyan egyszerű semleges tő is, amelyekhez kivételesen hátulképzett magánhangzót tartalmazó toldalékok járulnak. Példák: híd, nyíl, pír, cél, héj, derék, szid, irt, vív, isz(ik), nyíl(ik). Ide tartoznak azok a tövek is, amelyek toldalékolatlan formában a-ra végződnek ugyan, de ezt az a-t bizonyos toldalékok előtt elveszítik (tiszt-a, ritk-a, sim-a, bén-a, ném-a; vö. tiszt-ul, ritk-ít-ott, nem pedig *tiszt-ül, *ritk-ít-ett); továbbá a fiú, amely u-jának törlése után is hátsó toldalékokat vesz föl (fiam). A férfi egészen sajátosan viselkedik: legtöbb toldalékát ingadozóan választja (férfi-nak/nek, -tól/től), ámde a férfias, férfiak mellett nincs *férfies, *férfiek.

A kevert-semlegesek körében is találkozunk bonyodalmakkal. Az elülső + semleges felépítésűek (üveg) mindig elölképzett toldalékokat vesznek fel, de a hátsó + semleges felépítésűek (papír) között találunk ingadozó (dzsungel-ban/ben, konkrét-an/en, analízis-tól/től) és mindig elölképzett toldalékot felvevő (bukfenc-et, október-től, oxigén-nel, operett-ek) töveket is, bár többnyire azért igaz rájuk is, ami az összes többi osztályra (az egyszerű semlegesek értelemszerű kivételével) maradéktalanul igaz, vagyis hogy a toldalékok alakját a tő utolsó nem semleges magánhangzója határozza meg (papír-ra, tányér-ból, balek-ok).

Összefoglalva tehát a következő toosztályokat állítottuk fel:

2.3. táblázat -

 

elölképzett / hátulképzett toldalékok

Egyszerű harmonikus tövek

tűz

ház

Kevert-harmonikus tövek

sofőr

nüansz

Egyszerű semleges tövek

víz

híd

Kevert-semleges tövek

üveg

tányér


A hosszúsági váltakozások

A magánhangzók hosszúsága két szabályszerűség szerint váltakozik: az egyik az alsó magánhangzók nyúlása, a másik a tőmagánhangzó-rövidülés.

Toldalékolt alakokban az alaktani határ előtt álló alsó nyelvállású magánhangzók szabályosan megnyúlnak. Ez a nyúlás nem függ attól, hogy a szóban forgó alsó magánhangzó a tő része-e (alma) vagy valamilyen toldaléké (tartja). Például:

2.4. táblázat -

   

a ~ á

fa

fát

e ~ é

medve

medvét

    

alma

almás

 

epe

epés

    

tartja

tartják

 

vitte

vitték

    

háza

házában

 

képe

képében


Ha egy szóalak egynél több megfelelő helyzetű alsó magánhangzót tartalmaz, a nyúlás mindannyiszor végbemegy: óra ~ órája ~ óráját, mese ~ mesélte ~ mesélték. Az alsó magánhangzók nyúlásának tartományát a magánhangzó-harmóniáéhoz hasonlóan a szótő és toldalékai alkotják, tehát nincs nyúlás összetételhatáron (baltanyél, kefekötő); igekötő és igető között (hazamegy, belelép), a -szerű, -féle és hasonló utótagok előtt (kutyaszerű, meseszerű; macskaféle, medveféle). Ezenkívül kivételesen elmarad a nyúlás a -kor toldalék, az -i melléknévképző és a -ság/ség képző előtt (távoztakor, megérkeztekor; hazai, megyei; katonaság, feketeség).

A magyar magánhangzók körében megfigyelhető másik hosszúsági váltakozásra, a tőmagánhangzó-rövidülésre már láttunk példákat fejezetünk elején (víz/vizek stb.).

Az alsó magánhangzók nyúlásával szemben, amely minden a/e végű alakon egységesen végbemegy (csupán annyi megszorítással, hogy vannak a nyúlást kivételesen nem kiváltó toldalékok), a tőmagánhangzó-rövidülés csak bizonyos tövekben és bizonyos toldalékok előtt zajlik le, tehát sokkal korlátozottabb érvényű folyamat. Ráadásul a víz/vizek és az analízis/analizál típus a tövek és a toldalékok más-más osztályát érinti. Az előbbit végszótagi, az utóbbit pedig belszótagi tőmagánhangzó-rövidülésnek nevezhetjük.

A végszótagi tőmagánhangzó-rövidülés kizárólag egy- és kéttagú szavak utolsó szótagjában működik. Az érintett magánhangzó után egyetlen szóvégi mássalhangzó áll (ami lehet a ló/lov- félék v-je is). A rövidülés elsősorban a névszók toldalékolásában mutatkozik meg. Az igeragozásban csak nyomokban van jelen, a -féle v-tövűeknél (lövök); egyébként az igei tövek magánhangzója csak képző előtt rövidül meg (uszoda), de ott sem gyakran.

A rövidülő névszói tövek a következők (teljes lista): híd, ín, nyíl, víz; szűz, tűz, fű, nyű; kút, lúd, nyúl, rúd, úr, út, szú; cső, kő, tő; ló; kéz, réz, mész, ész, szén, név, légy, ég, jég, hét, tér, dér, ér, bél, nyél, fél, szél, dél, tél, lé; nyár, sár; egér, szekér, tenyér, kenyér, gyökér, levél, kötél, fedél, fenék, kerék, cserép, közép, szemét, elég, veréb, nehéz, tehén, fazék, derék; madár, szamár, agár, bogár, kosár, mocsár, mozsár, pohár, sugár, sudár, kanál, fonál, darázs, parázs.

Látható, hogy a rövidülés elsősorban az é-t és az á-t érinti, ritkábban az í, ú, ű-t, míg az ő és az ó csak néhány elszigetelt, amúgy is rendhagyóan v-vel bővülő tőben rövidül. (A teljesen rendhagyó ~ tavak, hő ~ heve típus a rövidülésen túl magánhangzó-változást is mutat, amely túl elszigetelt ahhoz, hogy érdemes legyen hangtani szabályba foglalni.)

A rövidülést kiváltó toldalékokról nem adunk kimerítő listát, de a fontosabbakat felsoroljuk, példákkal:

2.5. táblázat -

többesjel (-k)

vizek

nyulak

kövek

kezek

kanalak

tárgyrag (-t)

vizet

nyulat

követ

kezet

kanalat

birtokos személyragok

vizem

nyulad

köve

kezünk

kanaluk

melléknévképző (-s)

vizes

nyulas

köves

kezes

kanalas

igeképző (-z)

vizez

nyulaz

kövez

kezez

kanalaz

kicsinyítő képző (-cska)

vizecske

nyulacska

kövecske

kezecske

kanalacska


Képző előtt rövidülést mutató igei tövek például a következők: ir-at, sziv-attyú, bün-tet, tür-elem, szur-ony, buj-kál, huz-at, usz-oda, szöv-és, vag-dal stb. Ezekben (arövidülő névszói tövekkel szemben) többnyire felső magánhangzók rövidülnek meg.

A belszótagi tőmagánhangzó-rövidülés a tő bármelyik szótagját érintheti (bár legtöbbször ezúttal is a tő utolsó szótagjáról van szó), és a magánhangzók nyelvállásra való tekintet nélkül részt vehetnek benne. Csak képzők váltják ki, ragok vagy jelek sohasem. Az ide tartozó tövek és képzők általában újabb jövevényszavakban fordulnak elő; ezzel függ össze, hogy az ű, ő alig vesz részt e váltakozásban.

Példák a belszótagi tőmagánhangzó-rövidülésre

2.6. táblázat -

í

analízis – analitikus, aktív – aktivitás, vízió – vizionál, mítosz – mitológia, motívum – motivál, stílus – stiláris

u

miniatűr – miniatürizál

ú

kultúra – kulturális, múzeum – muzeológus, fúzió – fuzionál

o

pasztőröz – pasztörizál

ó

periódus – periodikus, paródia – parodizál, folklór – folklorista, filozófia – filozofál, história – historizmus

é

prémium – premizál, téma – tematika, szintézis – szintetikus, hérosz – heroizmus, matéria – materiális, klérus – klerikális

á

május – majális, banális – banalitás, elegáns – elegancia, náció – nacionalizmus, szláv – szlavista, privát – privatizál


Magánhangzók kiesése és betoldása

Ennek a jelenségnek két fő területe van: az egyik a szótőn kívüli, azaz a tő és a toldalék közötti magánhangzókat érinti (ezek a kötőhangzók, pl. a bábok o-ja vagy a mondani a-ja; lásd a „Kötőhangzó vagy toldalékkezdő magánhangzó?”. pontot), a másik a tövön belüli, azaz a tő utolsó szótagjában megjelenő magánhangzókat érinti (ezek az ingatag tőmagánhangzók, pl. a bokor második o-ja, a retek második e-je).

A kötőhangzók rendesen középső nyelvállásúak és hármas váltakozást mutatnak, akárcsak a -hoz/hez/höz típusú toldalékok: gáz-ok, bűz-ök, rés-ek. (Az e kénytelen alsó nyelvállásúként megjelenni, mivel a magyar köznyelvben nem létezik középső nyelvállású elölképzett kerekítetlen rövid magánhangzó.) Vannak azonban olyan tövek is, amelyek az utánuk álló kötőhangzót alsó nyelvállásúvá teszik, pl. ház-ak, fül-ek, gázok-at, bűnöm-et; ezeket nevezzük nyitótöveknek. (Az elnevezés arra utal, hogy ezek a tövek az utánuk következő kötőhangzót nyíltabbá teszik, vagyis középső helyett alsó nyelvállású kötőhangzó megjelenését idézik elő.) A nyitótövek kötőhangzója hátsó magánhangzós környezetben a, elülső magánhangzós környezetben (még kerek magánhangzó után is) e lesz.

A nyitótőség a főnevek esetében az egyes szótövek egyedi tulajdonsága, amely a hangtani felépítésük alapján nem jósolható meg. (Vagyis egyes főnevek nyitótövek, mások meg nem azok: a szótárban a helye az arra vonatkozó megjelölésnek, hogy melyik főnév nyitótő és melyik nem az.) A melléknevek szinte mindegyike nyitótő (kivétel: nagy-ot), míg az igetövek között nem találunk nyitótövet. (Ez utóbbi esetekben tehát a szófaj alapján megjósolható tulajdonságról van szó.) Vannak továbbá olyan toldalékok, amelyek nyitótövet hoznak létre: ilyen a többes szám -k jele, a birtokos személyjelek, a középfok -bb-je, a múlt idő jele, a felszólító -j; pl. gázok-at, botom-at, gyorsabb-an, írt-am, tartott-ad, várj-am.

Áttérve az ingatag tőmagánhangzókra, figyeljük meg, hogy bizonyos töveknek két változatuk van: egy teljesebb és egy (egy szótaggal) rövidebb, pl. bokor ~ bokr-(ok), füröd-(tem) ~ fürd-(ik), terem ~ term-(et). A kétféle tőalak abban különbözik egymástól, hogy az egyik két mássalhangzóra végződik, míg a másikban e két mássalhangzó között egy magánhangzó áll. Ez a magánhangzó mindig rövid, és rendesen az o ~ ö ~ e váltakozást mutatja, akárcsak a nem-nyitótő utáni kötőhangzók vagy a -hoz/hez/höz típusú toldalékok. Példák:

2.7. táblázat -

bátor ~ bátr-

izom ~ izm-

tücsök ~ tücsk-

tükör ~ tükr-

haszon ~ haszn-

piszok ~ piszk-

lepel ~ lepl-

álom ~ álm-

tülök ~ tülk-

töröl ~ törl-

torony ~ torny-

dolog ~ dolg-

bagoly ~ bagly-

majom ~ majm-

szerez ~ szerz-


Vajon magánhangzó-kiesésről vagy betoldásról van-e itt szó? Első látásra az előbbi tűnik meggyőzőbbnek, mert általában hajlamosak vagyunk a toldalékolatlan alakváltozatból kiindulni. A kieséses magyarázat azt mondaná, hogy pl. a bokor a szótári alak, amelyből a megfelelő körülmények között kiesik a második magánhangzó: bokr-. Csakhogy ezzel az eljárással például a tábor, perem-féle szavakból is kiesne a második magánhangzó: *tábr-(ok), *perm-(ek). Másfelől a betoldásos magyarázat sem állja meg a helyét, bár sok esetben meggyőzőnek tűnik. Például a bátr-, lepl-, izm- féle alakok önmagukban nem elégítik ki a hangsorépítési követelményeket (ami azt jelenti, hogy-tr, -pl, -zm végű szavak nem lehetségesek a magyarban, lásd a „Hangsorszerveződés”. pontot), tehát a betoldásra szükség van. Viszont mivel magyaráznánk például a pocok, álom, oroz, inog-félékben a betoldást, hiszen -ck, -lm, -rz, -ng végű szavak vannak: palack, film, borz, ing?

Hasonlítsuk össze a szurony, tor(o)ny, szárny szavakat: az elsőben szilárdan áll a magánhangzó, a másodikban o ~ semmi váltakozás van, a harmadikba viszont sosem toldódik be semmi. Pusztán a hangsorépítési szabályosságok alapján nem lehet e három típus között különbséget tenni, mert a kieséses megoldás *szurny-, a betoldásos viszont *szárony alakot jósolna. Következésképp azt kell mondanunk, hogy a tor(o)ny típusú tövekben valamilyen csökevényes, hol megjelenő, hol eltűnő magánhangzó áll az r és az ny között (szemben a szurony-félékkel, amelyekben rendes magánhangzó van ezen a helyen, illetve a szárny-félékkel, amelyekben nincs ott semmi).

Miért nem tagja a magyar mássalhangzórendszernek a dz?

A [dz] beszédhang a magyarban háromféle forrásból eredhet. Lehet a c zöngés megvalósítása (azaz zöngésségi hasonuláson átesett példánya: lécből [lédzből], táncba [tándzba]), de ehhez nem szükséges, hogy dz is legyen a rendszerben (csupán annyi, hogy a -cb- kapcsolat kielégítse a zöngésségi hasonulás feltételeit: ez pedig így van). Előfordulhat a pénz [péndz], benzin [bendzin]-féle alakokban, itt azonban nz mássalhangzó-kapcsolatról van szó, amelynek megvalósítása során a betoldott d-féleség úgy jön létre, hogy az orrüregen keresztülhaladó légáram útját (a lágy szájpadlás felemelésével) előbb elzárjuk, mint ahogy a z-re jellemző zörejt képezni kezdenénk. Hasonló dolog történik például a München szóban: ennek közepén egy ty-szerű hang jelenhet meg (vannak olyanok is, akiknek beszédében egy k-szerű hang van itt: attól függ, hogy a h-t pontosan hogyan valósítja meg az ember). Végül a madzag, bodza, pedz-féle szavakban hosszú [ddz] hang van: erről állítjuk azt, hogy a d-z kapcsolat megvalósítása (és erre gondolva szokták azt mondani, hogy a magyar mássalhangzórendszernek a dz is tagja).

Csakhogy ennek a dz-nek, ha valóban önálló hang volna, meglehetősen furcsa lenne az eloszlása (vagyis az, hogy hol fordul elő és hol nem): szó elején vagy mássalhangzó után egyáltalán nem, s mássalhangzó előtt is csupán néhány toldalékolt alakban (pl. edz-ve) lenne megtalálható, magánhangzók között és szó végén viszont kizárólag hosszan állhatna. Ezt a magyar mássalhangzórendszer egyetlen más tagjánál sem tapasztalható furcsa eloszlást minden ízében könnyűszerrel megmagyarázhatjuk azon az alapon, hogy a dz-t mássalhangzó-kapcsolatként elemezzük. Van-e olyan érv, ami ez ellen szólna?

Először is, fel lehetne vetni, hogy a madzag-beli hosszú zárréshang és a vadzab-ban hallható összeolvadás-mentes d-z közötti szembenállás azt mutatja: az előbbiben nem lehet hangkapcsolat. Ez azonban nem így van: a különbség pontosan párhuzamos a metszet [meccet] és a hátszél [t-sz] közöttivel. A vadzab és a hátszél példában összetétel-határ van a zárhang és a réshang között: gondos ejtésben ez akadályozza meg hosszú zárréshanggá való összeolvadásukat. Ezzel szemben a metszet-ben, akárcsak a madzag-ban, nincs ilyen határ: meg is történik az összeolvadás.

Másodszor: a hosszú mássalhangzó + mássalhangzó kapcsolatokban (pl. keddre) a hosszú mássalhangzó megrövidül: [kedre] – kivéve, ha összetételhatár vagy szóhatár választja el egymástól a hosszú mássalhangzó két felét (széppróza, más sport). Ez a rövidülés a dz-t is érinti (pl. edzve), míg más kapcsolatokat nem. Ezt is fel lehetne használni a dz hangkapcsolatként való elemzése ellen. Csakhogy éppen az imént láttuk, hogy zárhang és réshang összeolvadásából hosszú zárréshangok származhatnak; semmi meglepő nincs abban, ha ezek ugyanúgy viselkednek, mint bármely más hosszú mássalhangzó. Például a játszhat [jáchat] szóban ugyanúgy végbemegy a rövidülés, mint az edzhet [echet] szóban, pedig a játszhat esetében teljesen nyilvánvaló, hogy eredetileg nem zárréshangról, hanem mássalhangzó-kapcsolatról van szó (vö. ját-ék, ját-sz-ik, mint lát, lát-sz-ik).

Harmadszor: a vakaródzik-féle szavakban (legalábbis sok beszélőnél) szabad váltakozás figyelhető meg rövid [dz] és hosszú [ddz] (valamint egyszerű [z]) között. E változatok közül a rövid [dz]-t tartalmazó ellentmondani látszik annak a fentebbi megállapításunknak, hogy magánhangzók közötti helyzetben nem állhat rövid [dz]. Igen ám, de a szabad váltakozás éppen azt bizonyítja, hogy itt a hosszúság nem számít: vagyis hogy az adott helyzetben nem lehetséges hosszú/rövid szembenállás. Miután pedig a nem-ingadozó esetekben mindig hosszú [ddz] található (madzag), kézenfekvő, hogy a vakaródzik-félékben nem rövid dz, hanem (különféle tényezők hatására ingadozó időtartamú) [ddz] található, amely a fentiek alapján minden további nélkül származhat d-z kapcsolatból. Mindhárom lehetséges ellenérvről beláttuk tehát, hogy összeegyeztethető a dz-nek hangkapcsolatként való elemzésével.

De ha már itt tartunk: mi a helyzet a dzs-vel? A szó belseji és szó végi dzs-k sok tekintetben a dz-vel párhuzamosan viselkednek (például hosszúak a hodzsa, bridzs, ingadozó hosszúságúak a menedzser, és szabályosan megrövidülnek a bridzsre, lemberdzsek-féle szavakban). Felmerülhet tehát, hogy itt is hangkapcsolatról van szó. Csakhogy ez a hang szabadon előfordul szó elején is (dzsámi, dzsóker,dzsem), és magánhangzók között is egyre több a mindig röviden ejtett dzs (fridzsider, Lollobrigida, Roger, Magic Johnson). A dzs-t ezért a mássalhangzórendszer önálló tagjának kell tekintenünk, míg a dz esetében, mint mondottuk, erre semmilyen okunk nincs (leszámítva azt a kissé komolytalan érvet, hogy így a c-nek nincs zöngés párja).

Ezzel a magánhangzórendszer és a magánhangzókra vonatkozó főbb váltakozások áttekintésének végére értünk. A következő részben a mássalhangzók rendszerét vesszük szemügyre.

Irodalom

[CH02-B01] Dressler,Wolfgang U.SiptárPéter1998. A magyar nyelv természetes fonológiája felé. In: Péter1998, 35–59.

[CH02-B02] Durand,JacquesSiptárPéter1997. Bevezetés a fonológiába. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH02-B03] ElekfiLászlóWachaImre2003. Az értelmes beszéd hangzása. Budapest, Szemimpex.

[CH02-B04] GósyMária 2000. A beszédkutatás új útjai. In: KieferFerencGósyMária (szerk.) Helyzetkép a magyar nyelvtudományról. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 44–54.

[CH02-B05] GósyMária 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH02-B06] HunyadiLászló 1995. Mondathangsúly a magyarban. In: GósyMária (szerk.) Beszédkutatás ’95. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 32–45.

[CH02-B07] HunyadiLászló 2001. A hatókör prozódiája. In: Bakró-NagyMarianneBánrétiZoltánÉ. KissKatalin (szerk.) Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből. Budapest, Osiris Kiadó, 324–343.

[CH02-B08] HunyadiLászló 2002. Hungarian sentence prosody and Universal Grammar. Frankfurt, Peter Lang.

[CH02-B09] KálmánLászlóNádasdyÁdám2001. Ahangsúly. In: Kiefer2001, 393–467.

[CH02-B10] KassaiIlona (szerk.) 1999. Szótagfogalom – szótagrealizációk. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.

[CH02-B11] KeneseiIstvánIreneVogel1998. A fókusz fonológiai szerkezete. In: Péter1998, 79–119.

[CH02-B12] KieferFerenc (szerk.) 2001. Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. 2. kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH02-B13] NádasdyÁdámSiptárPéter1998. Vowel length in present-day spoken Hungarian. In: VargaLászló (szerk.) The Even Yearbook 3. ELTE SEAS Working Papers in Linguistics. Budapest, School of English and American Studies, Eötvös Loránd University, 149–172.

[CH02-B14] NádasdyÁdámSiptárPéter2001. A magánhangzók. In: Kiefer2001, 42–182.

[CH02-B15] PéterMihály (szerk.) 1998. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XIX. Újabb irányzatok a fonológiában. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH02-B16] PéterMihály 2001. Strukturális fonológia. In: Siptár2001c, 9–36.

[CH02-B17] PolgárdiKrisztina 1998. Levezetett környezeti jelenségek és az optimalitáselmélet. In: Péter1998, 121–136.

[CH02-B18] PolgárdiKrisztina 2000. A magánhangzó ~ zéró váltakozás a magyarban és a „csak CV”-elmélet. In: BükyLászlóMaleczkiMárta (szerk.) 2000. A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei IV. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, 229–243.

[CH02-B19] RebrusPéter 1996. Az analítíkus–szintetikus toldalékolás a magyarban és a kormányzási fonológia. Néprajz és Nyelvtudomány37: 141–58.

[CH02-B20] RebrusPéter 2000a. Kormányzásfonológia kormányzás nélkül. In: SzécsényiTibor (szerk.) LingDok I. Nyelvész-doktoranduszok dolgozatai. Szeged, JATEPress, 23–41.

[CH02-B21] RebrusPéter 2000b. Morfofonológiai jelenségek. In: KieferFerenc (szerk.) Strukturális magyar nyelvtan 3. MorfológiaBudapest, Akadémiai Kiadó, 763–947.

[CH02-B22] Rebruspéter 2000c. A helyelemek egyeztetése a CV-fonológiában. In: BükyLászlóMaleczkiMárta (szerk.) A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei IV. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, 245–260.

[CH02-B23] RebrusPéter 2001. Optimalitáselmélet. In: Siptár2001c, 77–116.

[CH02-B24] Ringen,Catherine O.Robert M.Vago1998. Hungarian vowel harmony in Optimality Theory. Phonology15: 393–416.

[CH02-B25] SiptárPéter 1994a. Megjegyzések a magyar magánhangzó-állományról. In: GósyMária (szerk.) Beszédkutatás 1994. Tanulmányok az elméleti és az alkalmazott fonetika köréből. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 1–23.

[CH02-B26] SiptárPéter 1994b. A kerekségi harmóniáról. In: GósyMária (szerk.) Beszédkutatás 1994. Tanulmányok az elméleti és az alkalmazott fonetika köréből. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 81–93.

[CH02-B27] SiptárPéter 1995. A magyar mássalhangzók fonológiája. Linguistica, Series A: Studia et Dissertationes 18. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.

[CH02-B28] SiptárPéter 1998. A magyar magánhangzók lexikális fonológiájából. In: GósyMária (szerk.) Beszédkutatás ’97. Szófonetikai vizsgálatok. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 188–230.

[CH02-B29] SiptárPéter 2001a. Degemináció. In: Bakró-NagyMarianneBánrétiZoltánÉ. KissKatalin (szerk.) Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből. Budapest, Osiris Kiadó, 291–303.

[CH02-B30] SiptárPéter 2001b. Három felemás magyar mássalhangzó. Magyar Nyelv97: 385–404.

[CH02-B31] SiptárPéter (szerk.) 2001c. Szabálytalanfonológia. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

[CH02-B32] SiptárPéter 2002. Hiátus. In: HunyadiLászló (szerk.) Kísérleti fonetika, laboratóriumi fonológia. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

[CH02-B33] SiptárPéter 2003. Hangtan. In: É. KissKatalinKieferFerencSiptárPéter: Új magyar nyelvtan. 3. kiadás. Budapest, Osiris Kiadó, 285–384.

[CH02-B34] SiptárPéter 2005. A magánhangzó-kapcsolatok fonológiájából. Magyar Nyelv101: 282–304.

[CH02-B35] SiptárPéterSzentgyörgyiSzilárd2004. A magyar H-féle hangok optimális elemzése. Nyelvtudományi Közlemények101: 57–90.

[CH02-B36] SiptárPéterTörkenczyMiklós2000. The phonology of Hungarian. The Phonology of the World’s Languages. Oxford/New York, Oxford University Press.

[CH02-B37] SzendeTamás 1995. A beszéd hangszerelése. Idő, hangmagasság, hangerő és határjelzés a közlésben. Linguistica, Series A: Studia et Dissertationes, 13. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.

[CH02-B38] SzendeTamás 1998. A természetes fonológia és magyar alkalmazásai. In: Péter1998, 137–164.

[CH02-B39] SzentgyörgyiSzilárd 2000. A magyar /v/ és a zöngésségi hasonulás az optimalitáselméletben. In: SzécsényiTibor (szerk.) LingDok I. Nyelvész-doktoranduszok dolgozatai. Szeged, JATEPress, 42–56.

[CH02-B40] SzentgyörgyiSzilárd 2004. Optimalitás-elmélet: mennyire gazdag a lexikon? In: KurtánZsuzsaZiményiÁrpád (szerk.) A nyelvek vonzásában. Eger – Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 160–170.

[CH02-B41] SzigetváriPéter 1998. Kormányzás a fonológiában. In: Péter1998, 165–213.

[CH02-B42] SzigetváriPéter 2001. Szótagtalan fonológia. In: Siptár2001c, 37–75.

[CH02-B43] Szilágyi N.Sándor 2000. Világunk, a nyelv. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH02-B44] Szilágyi N.Sándor 2004. Elmélet és módszer a nyelvészetben, különös tekintettel a fonológiára. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

[CH02-B45] TörkenczyMiklós 2001a. A szótag. In: Kiefer2001, 273–392.

[CH02-B46] TörkenczyMiklós 2001b. Végzetes rosszulformáltság a fonológiában. In: Bakró-NagyMarianneBánrétiZoltánÉ. KissKatalin (szerk.) Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből. Budapest, Osiris Kiadó, 274–290.

[CH02-B47] TörkenczyMiklósSiptárPéter1999. Vannak-e elágazó szótagösszetevők a magyarban? In: Kassai1999, 101–129.

[CH02-B48] TörkenczyMiklósSiptárPéter2000. Magánhangzó ~ semmi váltakozások a magyarban. Nyelvtudományi Közlemények97: 64–130.

[CH02-B49] VargaLászló 1993. A magyar beszéddallamok fonológiai, szemantikai és szintaktikai vonatkozásai. Nyelvtudományi Értekezések 135. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH02-B50] VargaLászló 1998a. Dallamelemek és szótagok asszociációja a magyar hanglejtés auto-szegmentális tárgyalásában. In: Péter1998, 257–72.

[CH02-B51] VargaLászló 1998b. Rhythmical variation in Hungarian. Phonology15: 227–266.

[CH02-B52] VargaLászló 2000. A magyar mellékhangsúly fonológiai státusáról. Magyar Nyelvőr124: 91–108.

[CH02-B53] VargaLászló 2001a. A hanglejtés. In: Kiefer2001, 468–580.

[CH02-B54] VargaLászló 2001b. A magyar intonációs frázis és annak kettébontása. In: Bakró-NagyMarianneBánrétiZoltánÉ. KissKatalin (szerk.) Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből. Budapest, Osiris Kiadó, 304–323.

[CH02-B55] VargaLászló 2002. Intonation and stress. Evidence from Hungarian. Basingstoke, Palgrave Macmillan.

[CH02-B56] VargaLászló 2005. Metrikus fonológia és a ritmikai hangsúlyváltozás. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

[CH02-B57] ZsigriGyula 1994. Lexikális és posztlexikális affrikáció. Néprajz és Nyelvtudomány35: 129–133.

[CH02-B58] ZsigriGyula 1996. A zöngésségi hasonulás és a tunékeny mássalhangzók. Néprajz és Nyelvtudomány37: 271–284.

[CH02-B59] ZsigriGyula 1997a. Orrhangúszabályok. Néprajz és Nyelvtudomány38: 117–123.

[CH02-B60] ZsigriGyula 1997b. Posztalveoláris összeolvadás. In: BükyLászló (szerk.) Nyíri Antal kilencvenéves. Szeged, JATEPress, 179–186.

[CH02-B61] ZsigriGyula 2002. Fonológiailag releváns és irreleváns hangtulajdonságok. In: MaleczkiMárta (szerk.) A magyar nyelv leírásának újabb módszerei V. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, 257–263.