Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvészet területei

A nyelvészet területei

A nyelvészetnek az a feladata, hogy a nyelvben megkeresse mindazt, ami sajátos, ami nem következik a világ más dolgaiból, amit tehát más tudományok nem írnak le, s így leírása – szerencsés esetben megmagyarázása – a nyelvészet feladata. A nyelvészet központi területei ezért a mondattan, az alaktan és a hangtan (lásd az 5. fejezet - Mondattan., a 3. fejezet - Alaktan., illetve a 2. fejezet - Hangtan. fejezetet); emellett fontos járulékos területei a beszédhangtan (fonetika), a jelentéstan (szemantika), a használattan (pragmatika) és a nyelvtörténet (lásd a 26. fejezet - Fonetika., a 7. fejezet - Szemantika., a 8. fejezet - Pragmatika[0]. és a 11. fejezet - Az ősmagyar kor15. fejezet - Az újmagyar és az újabb magyar kor. fejezetet). Van ezen kívül több olyan határterület, ahol a nyelvészet valamely más tudománnyal együtt („interdiszciplinárisan”) vizsgálódik, ilyenek: a társasnyelvészet (szociolingvisztika, lásd a 18. fejezet - Nyelvjárások, regionális nyelvváltozatok21. fejezet - Kétnyelvűség és többnyelvűség., a lélektani nyelvészet (pszicholingvisztika, lásd a 24. fejezet - Pszicholingvisztika25. fejezet - A gyermeknyelv. fejezetet), a számítógépes nyelvészet (lásd a 34. fejezet - Nyelvtechnológia. fejezetet) és a mesterséges intelligencia kutatása stb. Létezik továbbá a nyelvészetnek számos alkalmazási területe, mint a helyesírás, a fordítás (ideértve a gépi fordítást), a nyelvoktatás, a nyelvművelés, a filológia (régi szövegek értelmezése és pontos szövegük megállapítása), a logopédia, vagy akár a bűnügyi nyomozás (lásd a 29. fejezet - Nyelv és írás., 32. fejezet - Idegennyelv-tanulás, idegennyelv-oktatás., a 31. fejezet - Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés., a 27. fejezet - A beszéd zavarai., illetve a 33. fejezet - Nyelv és jog. fejezetet).

A logika csak érintőlegesen kapcsolódik a nyelvhez. Az a mondat, hogy Ha nem esik az eső, akkor esik az eső, nyilvánvaló képtelenség, de ezt nem a nyelvészet, hanem a logika mondja ki (hiszen egy állítás és annak tagadása nem lehet egyszerre igaz). Ám a logika azt is mondja, hogy a kétszeres tagadás állítással egyenlő, tehát Nem igaz, hogy nem esik az eső egyenlő Esik az eső. Ebben a nyelvész nem hagyatkozhat a logikára, hiszen számos nyelvben (a magyarban is) az a „logikátlan” szabály érvényesül, hogy a kétszeres tagadás egyszerű tagadást fejez ki: Nem láttam senkit azt jelenti, hogy nulla személy láttam, és nem azt, hogy láttam valakit.

Nyelv és világ különbözősége

A világban az a természetes, hogy a valamire való utalás „nagysága” arányos az illető dologgal. Kis veszélyre halkan figyelmeztetek, nagy veszélyre ordítva. Nagy ünnepre sok vendéget hívok, kis ünnepre keveset. A nyelvben ilyen arányosság nincs, mert a szókincsben (lásd a 16. fejezet - A magyar nyelv szókészlete. fejezetet) semmiféle realitás vagy képszerűség nem érvényesül: a szó sokkal rövidebb, mint a nála jóval apróbb állatot jelölő barázdabillegető, a vár ige rövidebb, mint a belepottyan, pedig az utóbbi egyetlen pillanatot fejez ki. A szókincs a világ dolgait nem leképezi, hanem csak jelképezi (azaz szimbolizálja). A szókincsnek a világgal való ilyetén nem-egybevágósága, önkényes tartalma az emberi nyelv egyik alapvonása. Kényelmes dolog volna, ha valahol lenne egy lista arról, hogy mik a világban a dolgok, s a nyelvész ehhez a listához mérné az egyes nyelvek szókincsét, megállapítandó, hogy „megvan-e” minden bennük. Csakhogy ezen a filozófusok, természettudósok mosolyognának: nincs olyan lista sehol, hogy hány „dolog” van a világban. Valószínűleg annyi, ahány szót az emberi nyelvek kitaláltak. Például a gömbölyű péksüteményt „zsemlyének”, a görbét „kiflinek” nevezi a magyar nyelv, ám a csillag alakút nem nevezi meg külön szóval, pedig olyat is lehet sütni. Ebből azonban nem lehet azt leszűrni, hogy a „zsemlye” és a „kifli” a világban objektíven létező dolgok, míg a „csillag alakú péksütemény” kevésbé objektíven létező, az előbbiekkel nem egyenrangú dolog, mivel nincs rá szó a magyarban (vagy esetleg semmilyen nyelvben).

A nyelv legfeltűnőbben az alaktanban tér el a világ többi jelenségétől, itt mutatkozik meg leginkább a nyelv önkényessége, egyben belső szabályszerűsége és rendezettsége (lásd a 3. fejezet - Alaktan. fejezetet). Szabály a magyarban, hogy -k a többes szám jele? Igen, de vajon miért? Sőt: miért van egyáltalán jelölt többesszám a magyarban? Csak. És miért nincsenek végződéssel kifejezett nemek? Csak. Az ilyenfajta kérdésekre nem adható értelmes válasz. Jegyezzük meg, hogy ha e jelenségek történeti eredetét, időbeli kialakulását gyakran le is tudjuk nyomozni, ez magyarázattal nem szolgálhat – a „hogyan alakult ki” nem azonos a „miért van”-nal. Mindebből következik, hogy az alaktan az a terület, ahol a nyelvek nyelvtana a legjobban el tud térni egymástól. Más nyelvi területek – hangtan, mondattan, jelentéstan – valamivel kevésbé önkényesek, vagy más szóval élve: eszközeik kézenfekvőbbek, mint az alaktanéi. Nézzük sorban, miért.

A hangtan (lásd a 2. fejezet - Hangtan. fejezetet) erősen össze van kötve a fizikával, élettannal, anatómiával, vagyis az emberi száj és fül szerkezete, a hanghullámok terjedése behatárolja a hangtan mozgásterét. Nem meglepő, hogy a szó általában nem áll csupa mássalhangzóból, vagy hogy az orrhangok általában zöngések (hiszen különben csak sóhajtás maradna belőlük), vagy hogy normális közléskor a mondat vége felé általában csökken („lesodródik”) a hangmagasság (mert fogy a tüdőben a levegő). Az ember körülbelül százféle beszédhangot tud megkülönböztetni: a világ nyelvei ezekből válogatják nagyjából 20 és 50 közötti hangállományukat. Hangok szempontjából tehát eléggé egyformák a nyelvek. Így is marad elég önkényesség a hangtanban, főleg ami a nyelvenkénti paraméter-beállításokat illeti, azaz hogy például található-e ö, ü (a magyarban igen, az olaszban nem), találhatók-e kettőshangzók (a magyarban nem, a finnben igen: ou, ie), találhatók-e mássalhangzóra végződő szavak (a magyarban igen, a japánban nem), található-e dz hangelem (a magyarban nem, a lengyelben igen).

A mondattanban, tehát a szavak elrendezésében (lásd az 5. fejezet - Mondattan. fejezetet) nem adódik annyiféle lehetőség, mint az alaktanban: a melléknév vagy a főnév előtt van, vagy utána; a határozót vagy lehet a mondat elejére tenni, vagy nem. A mondat három fő elemét (alany, ige, tárgy) csak hatféle módon lehet elrendezni. Ezért a mondattanban a nyelvek – bár lényegesen különböznek – nem tudnak annyi meglepőt és egyénit („idioszinkratikusat”) fölmutatni, mint az alaktanban. A mondattan mégis a legfőntosabb nyelvészeti terület, mert itt kapcsolódik össze a legérdekesebben a „mit” és a „hogyan”, azaz a nyelv által kifejezendő jelentés és a kifejezés főrmai eszköztára, a szórend. A többi nyelvi területeken ez a kapcsolódás kevésbé jellemző: a hangtannak nincs köze a jelentéshez; az alaktannak van, de ott elsősorban a (szükségképpen önkényes) szón belüli főrmai eszközök vizsgálata a cél.

A „mondattan” név félrevezető lehet, mert nemcsak mondatok vizsgálatát jelenti, hanem bármely megszerkesztett nyelvi kifejezését. A mondattan – latinos-görögös nevén szintaxis – valójában az értelmes elemek elrendezésének tana. Az értelmes elemek lehetnek szavak, szószerkezetek vagy tagmondatok; ritkán szónál kisebb elemek, mint az -e kérdő toldalék. A mondattan munkáját a legjobban azzal illusztrálhatjuk, ha látszólag hasonló mondatokat vetünk össze. Például:

  1. Alíz dán határőrökkel vitatkozik.

  2. Jenő rothadt almákkal dobálózik.

  3. Elek rózsaszín fülekkel rendelkezik.

Mindhárom mondatban van egy alanyesetű (mert ragtalan) főnév (Alíz, Jenő, Elek), egy -VAL ragos jelzős szerkezet (dán határőrökkel, rothadt almákkal, rózsaszín fülekkel), és egy ige. Szerkezetük mégsem azonos; ezt különféle próbákkal deríthetjük ki – valahogy úgy, ahogy a vegyész különféle savakba mártja az anyagokat, hogy tulajdonságaikat megismerje. Mindjárt feltűnik, hogy az (1), (2) mondatokból elhagyható a -VAL ragos szerkezet, s úgy is értelmes, méghozzá az eredetivel azonos értelmű cselekvést kapunk:

  1. Alíz vitatkozik.

  2. Jenő dobálózik.

A (3)-mal ezt nem lehet megcsinálni, mert a (3a) csak más értelemben létezhetne: „Elek parancsokat osztogat”. (A csillag itt azt jelzi, hogy a mondat a kérdéses értelemben nem létezik.)

  1. *Elek rendelkezik.

Az elhagyás-próba tehát megmutatta, hogy a (3) más szerkezetű, mint a többi. Alkalmazzunk most egy másik próbát: kapcsoljuk össze és-sel az alanyt és az eredetileg -VAL ragos főnevet. Ezt csak az (1) tűri, a másik kettő nem (vagy az átalakított szósor már nem ugyanazt jelenti):

  1. Alíz és a dán határőrök vitatkoznak.

  2. *Jenő és a rothadt almák dobálóznak.

  3. *Elek és a rózsaszín fülek rendelkeznek.

Rögtönzött kísérletsorozatunk tehát kimutatta, hogy három különböző szerkezetű mondatról van szó, melyek a felszínen azonos alakban jelennek meg. Vannak azután próbák, melyek nem mutatják e három mondat különbségét. Például mindháromban rá lehet kérdezni a -VAL ragos szerkezetre, ezért esetünkben ez nem mutat semmit:

  1. Kikkel vitatkozik Alíz?

  2. Mikkel dobálózik Jenő?

  3. Mikkel rendelkezik Elek?

Mint látjuk, a mondattan – mint a tudományos nyelvészet általában – formális eszközökkel dolgozik. Nem azt kérdeztük, hogy mit jelentenek ezek a mondatok, mi a viszonya az egyes elemeknek a valósághoz, mit fejeznek ki a szerkezetek. A mondattan célja nem a jelentés, hanem a szerkezetek („struktúrák”) vizsgálata. Ezért mondjuk, hogy a nyelvtudomány (nagyjából a XX. század kezdete óta) a strukturális elven nyugszik.

A jelentéstan még kevésbé nyelvfüggő, mivel a világ dolgaival, jelenségeivel van összekötve, amelyek minden ember számára alapvetően azonosak (lásd a 7. fejezetet). Kézenfekvő, hogy a nyelvekben külön szó van a férfire és a nőre, hogy nem ugyanaz az ige fejezi ki a „varrni” és a „fuldokolni” tényállását, viszont gyakran ugyanaz a szó a „tudni” és „ismerni” (pl angol know, orosz znaty), hogy a „zöld” néhol ugyanaz a szó, mint a „barna” vagy a „kék” (mert ezek a színek fizikailag hasonlóak), de a „hideg” sehol se ugyanaz, mint a „meleg”. Az is kézenfekvő – és nemcsak a logikába tartozik, hanem a jelentéstanba is –, hogy a Három diák minden filmet megnézett nem ugyanaz, mint a Minden filmet megnézett három diák. A jelentéstannak alig van köze a formai eszközökhöz, a tulajdonképpeni nyelvtanhoz, hiszen számos megállapítása – ellentét és azonosság, állítás és tagadás, feltételezés, bennfoglalás stb. – minden nyelvre egyformán igaz.

A jelentéstanból ágazott ki a pragmatika, amely a nyelv használatát, a nyelv és a közlési helyzetek kapcsolatát vizsgálja. Például hogy mikor használnak a beszélők tegezést és mikor magázást, mikor tulajdonítanak egy kérdő mondatnak (Tudnál hozni pénzt?) felszólító értéket, miért van, hogy bizonyos szavakat csak bizalmas körben használnak (mert pl. trágárnak vagy fajilag sértőnek minősítik őket – de kik?); mikor és milyen célból teszi a beszélő egy kérdés elé azt, hogy Én akkor most megkérdezném...

Két olyan területet említünk még részletesebben, melyek igen szorosan és igen gyümölcsözően kapcsolódnak a nyelvészet központi területeihez. Ezek: a beszédhangtan és a történeti nyelvészet.

A beszédhangtan (fonetika)

A nyelv hangjait két tudományág tanulmányozza, a maga eltérő szempontjai szerint: az egyik a beszédhangtan (fonetika), a másik a nyelvi hangtan (fonológia).

A fonetika a hangzó beszéd fizikai mibenlétét tanulmányozza, tehát hogy mely szerveinkkel hozzuk létre, hogyan terjed a levegőben, s hogyan fogja föl a fülünk (lásd a 26. fejezet - Fonetika. fejezetet). Mitől ű hang az ű hang? Erre nem is könnyű a válasz, hiszen sokféle beszélő szájából sokféle tényleges hangesemény hallható. Képzeljük el, hogy a tűz szót egymás után kimondja egy család minden tagja: férfi, nő, fiatal, öreg, pergő szavú, lassú beszédű – s mégis mindnyájan egyetértenek, hogy „ugyanazt” hallották. Továbbá miért van az, hogy énekléskor, amikor a zene megszabja mind a hangmagasságot, mind a hangerőt, mind a sebességet, mégis értjük a szöveget, hogy az énekes a tíz vagy tűz, kép vagy gép, halak vagy hallak szót énekli? Mi adja a hangesemények nyelvileg érdekes jellemzőit: mi az a fizikai tulajdonság, ami nem hangmagasság, nem hangerő és nem sebesség? Ez különösen a mesterségesen előállított (szintetizált) beszédhez fontos, hiszen azt nem emberi száj hozza létre, s így ott a hagyományos hangképzés fogalmai nem használhatók (tehát hogy elöl- vagy hátulképzett, hogy ajakkerekítéses-e stb.), hiszen a kérdéses hangtüneményt gép hozza létre (lásd a 34. fejezet - Nyelvtechnológia. fejezetet).

A fonetika például kideríti, hogy a magyar n és ny hang között a hallgató számára a fő különbséget az szolgáltatja, hogyan ér véget az előző magánhangzó, nem pedig az, hol és hogyan engedődik föl a n és ny hangnak a nyelvvel képzett zárja. Például án és ány között az a fő akusztikus főgódzó, hogy az á utolsó pillanatai „n-esen” vagy „ny-esen” hajlanak-e át a mássalhangzóba. Az á hang képzési helye messze van az n, ny-étől, hiszen az á-t a szájüreg aljában, az n, ny-et a szájüreg tetejénél (a szájpadlásnál) képezzük, ezért az án, ány esetében a magánhangzóból a mássalhangzóba való átmenet hosszú, így bőven van időnk meghallani az á hangnak ilyen vagy olyan módosulását, s így az án és ány hangsort könnyen meg tudjuk különböztetni. De már az ín és íny esetében nehezebb a dolgunk, mert az í maga is a szájüreg tetejénél képződik, szinte ugyanott, ahol az n, ny, s így alig van ideje (befutható pályája) a ráhajlás érzékeltetésére, máris odaér a mássalhangzóhoz, így kevés időnk marad a különbség megtételére és meghallására.

A fonetika a természettudományokhoz és a nyelvészethez egyaránt sorolható. Kutatásai gyakran nem az egyes nyelvekhez, hanem magához az emberi lényhez kapcsolódnak. Leírja a beszédszerveket (ennyiben az anatómiához, élettanhoz kapcsolódik), megállapítja a hangok rezgésszámát és más fizikai tényezőit (ennyiben az akusztikához kapcsolódik), és elemzi, hogy hogyan tud a fül és az agy a tagolatlanul ömlő (és általában zajokkal tarkított) hangfolyamból tagolt (tehát diszkrét) hangsort „kihallani” (ennyiben az orvostudománnyal és pszichológiával érintkezik). A fonetikus számos műszert használ, adatokat rögzít és elemez, mintegy „boncolja” a fölvett beszédet. Ugyanakkor a fonetika a maga megállapításait, eredményeit általában úgy is meg tudja alkotni, hogy nem foglalkozik a vizsgált szótag, szó vagy szöveg értelmével, sőt azt sem tudja, milyen nyelven van a szöveg.

A fonetika az élet sok területén alkalmazható. Ilyen területek: logopédia, siketek oktatása, távközlés, bűnügyi nyomozás (kinek a hangját halljuk a felvételen?), színészképzés, írók és költők műveinek hanganyag-elemzése, mesterséges beszédlétrehozás (például olvasógép vakok számára, mely a betűsort hangsorrá alakítja).

A történeti nyelvészet

A nyelv – minden nyelv – állandóan változik. Ez még nem teszi különössé, hiszen a világban sok dolog változik, például az öltözködés, az erkölcsök, a művészet stb. Az a mód azonban, ahogyan a nyelvi rendszer változik, csakis a nyelvészet eszközeivel írható le, ezért a nyelvtörténet szorosan a nyelvészethez tartozik (lásd a 9. fejezet - Az uráli nyelvek tipológiai jellemzése15. fejezet - Az újmagyar és az újabb magyar kor. fejezetet). Azért mondjuk, hogy hozzá tartozik, s nem azonos vele, mert egy nyelv nyelvtanát, rendszerét le lehet írni történetének ismerete nélkül is. Ez könnyen belátható, hiszen egyfelől számos nyelv történetéről semmit sem tudunk, mégis le tudjuk írni a nyelvtanukat, másfelől a nyelvét elsajátító kisgyermek sem jut hozzá nyelvtörténeti ismeretekhez, mégis teljes értékű kompetenciát épít föl magában.

Ugyanakkor a nyelvtörténet számos információt szolgáltat általában is a nyelv mibenlétéről, működéséről. Kimutatja például, hogy a változások szabályszerűek: ha egy nyelv valamely hangja kivész és egy másikkal helyettesítődik, akkor ez minden szóban megtörténik, ahol a kérdéses hang előfordul (hacsak hangtani feltételek meg nem akadályozzák), méghozzá a szó jelentésétől, nyelvtani szerepétől függetlenül. A nyelvtörténet is bizonyítja tehát a nyelvi rendszer föntebb említett kettős szervezettségét. Például a magyarban a régebbi [λ] hang (írott megfelelője ly) átment j-be, s ez minden szóban megtörtént (ezért ma hely = hej). Ugyanígy söpörnek végig a nyelv rendszerén a nyelvtani változások: a magyarban például a kétféle múlt idő (toppanék – toppantam) különbsége elmosódott, s mára az első (az elbeszélő múlt) kiveszett. Fontos, hogy nem az egyes szavak változnak (esetünkben nem az egyes igék ragozása változott meg), hanem maga a kategória törlődött, s a ma felnövő nemzedékek kompetenciájában már nincs benne.

Az egy nyelv szétválásával létrejövő új nyelvek szabályszerűen térnek el egymástól. Például az eredeti finnugor nyelvben használatos k hang a magyarban hátsó magánhangzók előtt h lett, elülsők előtt k maradt; viszont a finnben a k mindenütt megőrződött (finn kivi = magyar , keri = kéreg, käsi = kéz, de kusi = húgy, kuu = hó(nap), kala = hal). Az ilyen szabályszerű eltérés (azaz hangmegfelelés) nem lehet véletlen, éppen ezért kell rokonsági bizonyítéknak tekintenünk (lásd a 10. fejezetet).

A nyelv rendszerében bekövetkező változások szabályosak, de önkényesek, nem indokolhatók a kultúra vagy történelem változásaival. Éppen ezáltal bizonyosodott be, hogy a nyelv nem igazi része a kultúrának, s a nyelvészet nem igazi humán tudomány. Az olasz és a román nyelv közeli rokonok, ma is igen hasonlóak; mégis két teljesen különböző kultúrájú és sorsú nép beszéli őket. A magyar és a finn – bár sokkal távolabbi rokonok – ugyancsak egy tőről származnak; kultúrájuk, világlátásuk mégis egészen más. A rokonság bizonyítása általában nem visz közelebb a kérdéses népek kultúrájának, gondolkodásmódjának megismeréséhez. A nyelvtörténet mindazonáltal a történészek számára igen fontos segédtudomány, hiszen írásos dokumentumok híján is valószínűsíteni tudja egy-egy nép származását.

A nyelvtörténet elsősorban magáról a nyelvről mond érdekeset, például azt, hogy a nyelvekben nincs fejlődés vagy hanyatlás, nincs nyelvromlás vagy nyelvjavulás: amióta az emberi nyelveket ismerjük (kb. 6000 éve), azóta minden nyelv egyforma bonyolultságú és ugyanolyan alkotórészekből áll (hangtan, nyelvtan, hang- és szóállomány). Ebből is úgy tűnik, hogy a nyelv az ember fajspecifikus vonása (tehát a homo sapiens egyik működési formája), s nem a társadalom vagy kultúra függvénye. Vagyis minden nyelv egyforma, legföljebb még nem találtuk meg azt a nézőpontot, ahonnan ez az egyformaság igazán jól látszik.