Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvtan

A nyelvtan

A tág értelemben vett nyelvtan az a szabályrendszer, melynek alapján a beszélő (vagy író) mondatokat hoz létre. Például a magyar nyelvtanban kell lennie egy olyan szabálynak, hogy a jelző rendesen a főnév előtt áll: A fehér kutya ugat, és nem *A kutya fehér ugat, hiszen az emberek az előbbit mondják, az utóbbit nem. A nyelvtan úgy igyekszik megragadni a nyelvben föllelhető szabályokat, ahogyan – mondjuk – a fizika megállapítja: ha elengedek valamit, leesik, ilyen és ilyen sebességgel; majd megpróbál erre általános magyarázatot keresni, s azt a tömegvonzásban találja meg. Ugyanígy kerestük az előbb annak magyarázatát, hogy a Rezső katona mondat múlt ideje látszólag eggyel több szóból áll (Rezső katona volt), majd megállapítottuk, hogy a magyarázat a van-törlés szabálya. Úgy találtuk: jobban működik a nyelvtan, ha úgy fogjuk föl, hogy a Rezső katona mondat áll egy szóval kevesebből, mivel a felszínen a van törlődik belőle. A nyelvész számára a nyelvtani szabályok olyanok, mint a fizikusnak a fizikaiak, ezért olyan dolgokat is vizsgálnak és leszögeznek, amik a laikus számára triviálisak, amiket senki nem csinál másképp. A tudományban minden tényt ki kell mondani.

A nyelvtani szabályok túlnyomó része észrevétlenül működik beszédünkben, s a nyelv beszélőinek többsége egyformán alkalmazza őket (hiszen ezért mondhatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik). Így például a magánhangzó-harmónia (házban, kertben, és nem *házben, *kertban), az ige fókusz-utáni helye (Hova bújtak a többiek? és nem *Hova a többiek bújtak?), a tárgyas ragozás (Verted a dobot és nem *Vertél a dobot) és sok más szabály a nyelv valamennyi beszélője számára egyforma, mindenki követi, akár művelt, akár műveletlen, akármelyik vidékről származik. A szabályok követéséhez nem kell „tudni” a nyelvtant. Olyan ez, mint a népzene: létrehozóinak nem kell tudniuk kottáról, zeneelméletről. Ezért nevezzük az anyanyelvi beszélő (automatikus, naiv, általa meg nem fogalmazott) nyelvtudását, implicit szabálykövetését szakszóval „kompetenciának”, hogy megkülönböztessük a „tudástól”, mellyel inkább az iskolában tanult, explicit, az illető által is megfogalmazható ismereteket jelöljük.

A nyelvész által készített nyelvtan ezek szerint nem más, mint kompetenciamodell. Azt modellálja, hogy mi tartja vissza a beszélőket a hibás mondatok létrehozásától (*A kutya fehér ugat, *házben, *Vertél a dobot stb.). Például miért jó mégis az, hogy A kutya fehér, ahol pedig a melléknév a főnév után áll? Azért, mert itt a fehér nem jelző, hanem állítmány. Ez benne van a beszélők kompetenciájában, különben nem mutatnának olyan egyöntetű szabálykövetést e téren. Ha mindez így van, akkor értelemszerűen nincs olyan ember, nincs olyan közösség, akinek/amelynek ne volna nyelvtana, aki/amely ne szabályok alapján teremtené meg mondatait. Ez nem függ a műveltségtől vagy az írástudástól. Aki azt mondja: Nem tudhassa, vagy Én innák belőle, vagy Föl-e jöttek?, az is szabályt követ, hiszen következetesen így alkotja e szerkezeteket. A sztenderd nyelvnek és a nem-sztenderd változatoknak egyaránt megvan a maguk nyelvtana, s ezek több érdekes ponton különböznek.

Említsük meg, hogy a laikusok a „nyelvtan” szót általában nem így használják, nem értékmentes tudományos anyagként, hanem követendő illemkódexként. Nem deskriptív („leíró”), hanem preskriptív („előíró”) értelemben. Erről ilyen megfogalmazások árulkodnak: „Tanulja meg a nyelvtant, ha újságíró akar lenni.” „Az öreg ízesen mesél, de teljesen nyelvtan nélkül.” Az írástudó kultúrákban, mint a mai magyar, kialakul a normatív nyelvtan, amely a műveltnek tekintett, kívánatos nyelvi viselkedést írja le (és elő). Ez a normatív nyelvtan – érthetően – nem foglalkozik azzal a hatalmas szabálytömbbel, amelyet mindenki alkalmaz és betart; csak azzal foglalkozik, amit sokan (sőt néha a legtöbben) maguktól, spontán módon nem úgy csinálnának, amit illik megtanulni ahhoz, hogy műveltnek, illedelmesnek tartsák az embert. Ez fontos lehet a társadalom szempontjából, de nem szabad azt hinni, hogy a normatív nyelvi szabályozásnak, preskriptív (vagy pláne bizonyos alakokat tiltani kívánó, „proskriptív”) nyelvművelésnek nyelvészeti (vagy akár logikai) alapjai volnának. A normatív nyelvszabályozó tevékenység a nyelvtudomány egyik alkalmazása, mely többnyire tudományon kívüli szempontok szerint jár el (lásd a 31. fejezetet).

A „nyelvtan” szót tehát többféle értelemben használjuk:

  1. Nyelvtan = mindaz, amit a beszélő a nyelvvel kapcsolatban elsajátított s beszéd közben használ. Ilyen értelemben a nyelvtan egyenlő magával a nyelvvel és a beszélő nyelvtudásával (kompetenciájával). Benne vannak a szabályok, a szavak, a szóelemek, a hangok. Ha egy számítógépet meg akarnánk tanítani ugyanúgy beszélni, mint bármely magyar anyanyelvűt, akkor ezt a „nyelvtant” kellene beletáplálni. Ilyen nyelvtan persze nincs a birtokunkban.

  2. Nyelvtan = a nyelv teljes rendszere. Ilyen értelemben a nyelvtan tartalmazza a hangtani, alaktani és mondattani szabályokat, a szókincs és a hangállomány nélkül. Ez a „nyelvtan” szónak a szokásos nyelvtudományos használata.

  3. Nyelvtan = a nyelv értelemfüggő szabályai, vagyis az alaktan és a mondattan. Ez a „nyelvtan” legszőkebb, hagyományos értelmezése, amely kizárja a hangtant.

  4. Nyelvtan = kompetenciamodell, azaz valaki által írott munka egy nyelv nyelvtanáról. Ilyen értelemben van jó és rossz nyelvtan, alapos és vázlatos, elavult és modern stb.

  5. Nyelvtan = valamely nyelv mővelt, iskolában tanított, sztenderd változata. Ez a preskriptív („előíró”) nyelvtan, melynek célja, hogy a használókat bizonyos alakokról leszoktassa, mások használatára pedig rászoktassa őket.